Cím: Masquerade

Párosítás: Harry PotterXVoldemort

Jellemzők: Romantikus

Warning: Slash!

Korhatár: PG-16

Tartalom: Milyen lett volna Harry élete, ha Siriust nem zárják Azkabanba, és ő nevelte volna fel? Mi történt volna, ha a fiú egy másik házba kerül? Mit tett volna Voldemort, ha többet tud?

Disclaimer: Minden jog J. K. Rowlingot illeti.

A/N.: A történet innentől E/1-ben folytatódik, mert rájöttem, hogy E/3-ban nem nagyon tudok írni, és ez fejezet már sehogyan se akart összeállni. Az első két fejezetet is átírtam, így azok is frissítésre kerültek, de igazából semmi újdonság nincs bennük. Remélem, hogy így élvezhetőbb lesz a regény.

A/N2.: Igazából még most se vagyok teljesen elégedett ezzel a fejezettel, és a vége eléggé béna lett, de remélem, annyira azért nem lett rossz.


— Én ezt még most se hiszem el, Harry — szólal meg Ron, amikor a délutáni órák után az udvaron sétálunk. — Hogyan kerülhettél te a Mardekárba? Pont te!

Felsóhajtok, és szomorúan nézek rá. — Nem tudom, Ron — mondom halkan már ezredszerre felelve erre a kérdésre.

Amikor a tóhoz érünk, leülünk a partra egy fa tövébe, és mindketten a távolba bámulunk. Még elég kellemes idő van, süt a nap, és nem érezni, hogy itt az ősz, aminek nagyon örülök, mivel utálok fázni. Hosszú percekig gondolkodom még azon, hogy vajon mikor kezdődik meg a lehűlés, majd eszembe jut valami, amit már meg akartam kérdezni Rontól.

— A griffendélesek jó fejek? — kérdezem halkan.

Ron felém fordul, és bólint egyet. — Eléggé. Seamusszel és Deannel nagyon jól kijövünk, ők is elsősök. Neville is rendes, bár ő egy kicsit furcsa.

Felhúzom a szemöldökömet. — Furcsa?

— Olyan, mintha mindentől félne — von vállat Ron. — És nagyon szerencsétlen — teszi hozzá vigyorogva.

Halványan elmosolyodom. — Lefogadom, hogy még ő is jobb a mardekárosoknál.

— Az valószínű — ért egyet. — Mind olyan bunkók, mint Malfoy?

— Talán nem lennének azok, ha nem Harry Potter lennék — sóhajtok fel. — Zambini és Nott egész normálisnak tűnnek, csak velem nem tudtak úgy viselkedni.

Látom, hogy Ron arcán felháborodott arckifejezés jelenik meg, de nincs ideje arra, hogy mondjon valamit, mert ekkor egy kiáltást hallunk a hátunk mögül.

— Sziasztok! — huppan le mellénk Hermione.

— Szia! — mosolygok rá.

Halványan visszamosolyog, és kicsit aggódva néz rám. — Hogy vagy? — kérdezi halkan.

— A helyzethez képest jól, köszi — felelem.

— Ennek örülök — mondja, majd Ronhoz fordult. — Ron, Seamus megkért, hogy szóljak neked. Azt hiszem, segítened kell neki valamiben.

Ron bólint egyet, majd bocsánatkérőn rám néz. — Ne haragudj!

— Semmi baj — rázom meg a fejem. — Menj csak, majd beszélünk.

Rám mosolyog, és megveregeti a vállamat. — Vigyázz magadra! Hermione, te maradsz? — kérdezi a lánytól.

— Nem — áll fel Hermione a földről. — Tanulnom kell.

— De hiszen még csak a harmadik nap van — húzza fel a szemöldökét Ron.

Hermione megvonja a vállát. — Nem lehet elég korán elkezdeni.

Ron fájdalmas képpel néz rám, én pedig felnevetek, sejtem, mire gondol. Hermione tényleg eléggé stréber.

— Gyere, Ron! — Rángatja meg Hermione barátom karját. — Szia, Harry!

— Sziasztok!

Ron még int nekem egyet, majd hátat fordít, és Hermione után megy. Mosolyogva, de egy kicsit szomorúan nézem, ahogy eltűnnek a szemem elől. Irigylem őket, amiért ilyen jól érzik magukat abban a környezetben, amelyikben vannak. Remélem, egyszer majd én is be tudok illeszkedni.


Hosszú percek óta bámulom a mennyezetet. Nem tudok elaludni, túl sok dolog jár a fejemben, és egyik se megnyugtató. Hallgatom, ahogy a szobatársaim szuszognak, és azt kívánom, bár én is tudnék már pihenni egy kicsit.

Eltelt már az első hét, és én még most se érzem magam semmivel se jobban. Malfoy az első nap óta nem nagyon szól hozzám, sőt, szinte szabályosan kerül, és tudom, hogy ennek örülnöm kellene, de nem tudok, mert ez azzal jár, hogy mindenki más is tartja tőlem a távolságot. Bár a korai reggelik még mindig kötelezők, amit nem is értek. De mostanra már ez is rutinná vált.

Újabb tíz perc telik el, és kicsit se vagyok álmosabb. Dühösen lerúgom magamról a takarót, és felkelek. Sétálni akarok, most az se érdekel, ha bajba kerülök. Gyorsan felöltözök, majd átvágva a klubhelyiségen kisietek a folyosóra. Úgy döntök, felmegyek a pincéből, remélem, hogy az emeleten kisebb az esély arra, hogy belefutok Pitonba.

A második emeleten sétálgatva érzem, hogy lassan kitisztul a fejem, és megnyugszom, de ekkor beszélgetés hangjai ütik meg a fülemet, amitől a pulzusom az egekbe szökik. Félek, hogy elkapnak, ezért gyorsan sarkon fordulok, hogy visszamenjek a hálókörletbe, de az, hogy meghallom a nevemet, megállásra késztet. Összehúzott szemöldökkel gondolkodok, hogy most mit csináljak, majd elindulok a hang irányába.

— Albus, én még most se bírom felfogni, hogy a fiú a Mardekárba került — mondja egy nő, aki mintha McGalagony lenne. — Aggódom emiatt.

— Nyugodj meg, Minerva, nem lesz semmi gond. — Dumbledore próbálja megnyugtatni a nőt, de úgy hallom, ő se teljesen biztos abban, amit mond.

— De mégis mit jelentsen ez? Gondolod, hogy…

— Igen… — Dumbledore egy hosszút, mélyet sóhajt. — Attól tartok, beigazolódott a gyanúnk.

Csend áll be a beszélgetésbe. Kilesek a fal mögül, és látom, hogy McGalagony a szájára tapasztott kézzel, rémülten bámul maga elé. Kezdek aggódni, hogy valami nincs rendben velem.

— Nem kellene tennünk valamit? — töri meg a csendet a nő.

— Nem ez a megfelelő hely arra, hogy ezt megbeszéljük — mondja Dumbledore. — Csak figyeljünk a fiúra. Akkor nem lehet baj.

— Remélem, igazad lesz — sóhajt McGalagony.

— Az lesz, ne aggódj! Most pedig jó éjt!

— Jó éjt, Albus!

Léptek dobogása visszhangzik a folyosón, ahogy a két tanár távozik. Én még maradok, a falnak támaszkodva azon gondolkodom, mit jelenthet ez. Azt eddig is tudtam, hogy nem túl jó, hogy a Mardekárba kerültem, de miért aggódnak emiatt a tanárok? Olyan érzésem van, hogy valami fontos dolgot hallgatnak el előlem.

Gondolataimba merülve indulok vissza a klubhelyiségbe, és csalódottan tapasztalom, hogy egyáltalán nem tisztult ki a fejem. Éppen ráfordulok a pincébe vezető lépcsősorra, amikor valami puhának ütközöm. Megtántorodom, és tudom, hogy most nagy bajban vagyok. Fel se kell néznem, de biztos vagyok benne, hogy Piton áll előttem.

— Lám, Mr Potter — szólal meg gúnyos hangján, én pedig nyelek egy nagyot, és lassan felemelem a fejemet. — Sétálgatunk?

Megköszörülöm a torkomat. — Alva jártam — nyögöm ki az első gondolatomat.

Kétkedőn elhúzza a száját. — Jobb lesz, ha talál valami gyógymódot erre a problémára. De addig is egy hétig minden este szeretettel várom az irodámba egy kis büntetőmunkára.

Még egyszer gúnyosan rám mosolyog, majd kikerül, és folytatja az éjszakai járőrözést.

Idegesen rácsapok a falra, és folytatom az utat a klubhelyiség felé. Még most se vagyok álmos, és biztos vagyok benne, hogy a holnapi nap maga lesz a pokol.


Amikor Malfoy felkel, én már rég ébren vagyok. Körülbelül két órát alhattam egész éjjel. Látom a szőkén, hogy meglepődik, de nem szól semmit, és nekem sincs sok kedvem beszélni. Szó nélkül várom, hogy felöltözzön, majd együtt indulunk el a Nagyterembe.

Nem értem, miért kell ez a játék, miért kell vele mennem, de, ha neki így jó, akkor legyen. Ezen már nem fogok kiakadni. Sőt, még örülhetnék is neki, hiszen így a többi ház tagjai nem látják, mennyire magányos vagyok.

Miután leülünk az asztalhoz, veszek magamnak egy pirítóst, és álmosan bámulok rá. Valószínűnek tartom, hogy úgy nézek ki, mint egy zombi. A látóköröm határán látom, hogy Malfoy a szemét forgatja, de nem hat meg, sőt, megfordul a fejemben, hogy direkt rá is játszok egy kicsit a fáradtságomra, hogy idegesítsem. De nem, nincs hozzá erőm.

Nagy nehezen nekiállok enni, de egyáltalán nem esik jól. Azt hiszem, a gyomrom alszik. Pár harapás után félredobom a pirítóst, és karba tett kézzel várom, hogy Malfoy végezzen.

A nap ugyanúgy folytatódik, ahogyan elkezdődött. Nem tudok koncentrálni, majdnem elalszom az órákon. Piton természetesen ezt szóvá is teszi, a tanárok többsége viszont elég megértő. McGalagony szándékosan figyelmen kívül hagy, amiért hálás vagyok, de az már zavar, hogy folyamatosan úgy néz rám, mintha halálos beteg lennék. El is feledkeztem már a kihallgatott beszélgetésről, de most újra eszembe jut. Az álmosságom eltűnik, és azon kezdek töprengeni, mi folyik itt.

Lehet, hogy tényleg valami betegségem van? Nem, nem hiszem, azt biztos, hogy észrevettem volna. De akkor miről lehet szó? A délelőtt további részében elméleteket gyártok, hogy vajon miféle bajba keveredtem, de egyik se tűnik valószínűnek.


Mire véget ér az utolsó órám is, már úgy érzem, szét fog robbanni a fejem a feszültségtől. Túl sokat járt az agyam.

Már korábban eldöntöttem, hogy megkérdezem Siriust, mit tud erről a dologról, ezért most a bagolyház felé tartok, hogy írjak neki. Amikor belépek, meglepetten veszem észre, hogy Malfoy éppen egy levelet köt fel egy kisebb uhu lábára. Úgy emlékeztem, hogy a klubhelyiség felé indult el miután Flitwick elengedett minket.

Nem nagyon foglalkozom vele, inkább Hedvighez lépek, megsimogatom a fejét, és nekiállok megírni a levelet.

Sirius,

Idegesen pillantok fel, nem tudom, hogyan kezdjem. Nem akarom rögtön minden bevezetés nélkül megkérdezni, hogy mi folyik itt. Azonban semmi értelmes nem jut eszembe, így nincs más választásom.

Fontos dologról szeretnék beszélni veled. Múlt éjjel nem tudtam aludni, ezért sétálgattam egy kicsit, és véletlenül kihallgattam, amint Dumbledore és McGalagony rólam beszéltek. Úgy tűnt, nagyon aggódnak miattam, de azt nem mondták, hogy miért. Csak valami gyanúról beszéltek, és McGalagony azt mondta, aggódik, amiért a Mardekárba kerültem. Van valami fogalmad róla, hogy mi lehet ez az egész?

Egyébként még most se javult sokat a helyzetem, még mindig ki vagyok rekesztve, és nem tudom, hogyan változtathatnék ezen. Remélem, otthon minden rendben van.

Kérlek, válaszolj, amint tudsz!

Ölel,

Harry

Nem vagyok teljesen elégedett azzal, amit írtam, de a jelenlegi helyzetben nem tudtam többet kihozni magamból. Gyorsan felkötöm a levelet Hedvig lábára, és nézem, ahogy elrepül. Amikor megfordulok, Malfoyjal találom szemben magam, aki összehúzott szemmel bámul rám.

Felhúzom a szemöldökömet. — Mi van? — kérdezem hűvösen.

Csak néz szótlanul, majd lassan megvonja a vállát. — Semmi. — Azzal sarkon fordul, és elhagyja a bagolyházat.

Elgondolkodva nézek utána. Mi van, ha elolvasta a levelemet? Amikor bejöttem, akkor eléggé távol állt tőlem, de nem tarthatott neki sokáig felkötni egy pergament a bagoly lábára, én pedig úgy belemerültem az írásba, hogy valószínűleg nem tűnt fel, hogy közelebb jött. Idegesen felsóhajtok, amikor biztossá válik bennem, hogy látta, mi állt a levélben.

Amikor visszaérek a klubhelyiségbe, Malfoy az egyik sarokban ül az asztalnál, és elgondolkodva néz rám. Kérdőn felhúzom a szemöldökömet, mire megrázza a fejét, de nem fordul el. Megforgatom a szemem — elolvasta. Elgondolkodom azon, hogy beszélek vele, de nem hiszem, hogy lenne értelme. Valószínűtlennek tartom, hogy ezt az információt ellenem tudná fordítani.

Leülök a kandalló elé a fotelba, és előveszek egy könyvet. Alig olvasok el belőle fél oldalt, amikor elkezdem érezni, hogy valaki bámul. Hátrafordulva megint Malfoy szemeivel találkozik a tekintetem. Idegesen fordulok vissza, és próbálok olvasni, de a folyamatos vizslatásától kezdek ideges lenni. Nem akarom, hogy azt lássa, menekülök előle, de így nem tudok a könyvre koncentrálni. Idegesen dobolok a lábammal, és lassan már elkezdem a körmömet is rágni — pedig nem szoktam —, miközben a kandallóba bámulok. Reménykedem abban, hogy el fog menni valahova, és akkor lehet egy kis nyugtom.

Tíz perc telik el, és a helyzet nem változik. Én ülök, nézem a narancssárga lángokat, a tarkómon pedig érzem, hogy Malfoy bámul. Most már nem érdekel a büszkeség, és, hogy azt hiszi-e, hogy menekülök. Felpattanok a fotelból, és felmegyek a hálókörletbe.

Megkönnyebbülten levetem magam az ágyra, és most már nyugodtan folytatom az olvasást.


Tanácstalanul álldogálok a magas kőszörny előtt. Alig, hogy végeztem az ebéddel, Piton megjelent az asztalunknál, és közölte velem, hogy az igazgató látni akar. Valahogyan azt azonban elfelejtette közölni, hogy mi a jelszó. Szóval most már körülbelül öt perce itt állok, és reménykedem abban, hogy valaki majd erre jár. Szerencsére már nem kell sokat várnom.

— Mr Potter! — szólal meg valaki a hátam mögött. — Mit keres maga itt?

McGalagony áll tőlem pár méterre, és kíváncsian vizslat.

— Öhm… Az igazgató úr azt üzente, beszélni akar velem — felelem halkan. — Piton azonban elfelejtette megmondani a jelszót.

A professzor rosszallóan néz rám. — Piton professzor, Mr Potter. — A szobor elé lép, halkan egy szót suttog, mire a szörny félre csúszik, és megjelenik a lépcső. — Tessék.

— Köszönöm, tanárnő — bólintok, és elindulok felfelé a lépcsőn.

Meglepetten látom, hogy az ajtó tárva-nyitva áll. Kopogok párat a tömör fán, majd kicsit félve belépek.

— Ah, Harry — szólal meg Dumbledore, amint megpillant. — Már vártalak.

— Piton professzor nem mondta meg a jelszót — mondom, mivel úgy érzem, meg kell magyaráznom, miért jöttem ilyen későn.

Dumbledore mosolyogva néz rám a szemüvege fölött. — Majd szólok neki, hogy legközelebb jobban figyeljen. — Bólintok egyet, mire elégedetten hátradől, és egymásnak támasztja az ujjait. — Nos, Harry, hogy érzed magad a Roxfortban?

Felhúzom a szemöldökömet; nem hiszem, hogy tényleg csak erről akar beszélni.

— Lehetne jobb is — mondom őszintén. — Amíg Ronnal és Hermionéval tudok lenni, addig nincs gond. A mardekárosokkal viszont nem szeretek egyedül maradni. — Fogalmam sincs, miért érdeklődik erről, hiszen úgyse tud semmit tenni azért, hogy jobb legyen. Éppen ezért azt se tudom, minek mondtam ezt el.

Abban viszont biztos vagyok, hogy Sirius beszámolt neki a levelemről, és, hogy most azzal kapcsolatban vagyok itt. Remélem, hogy meg tudja magyarázni, miért aggódnak amiatt, hogy mardekáros lettem.

— Biztos vagyok benne, hogy idővel jobb lesz — mondja halkan. Kezd elegem lenni abból, hogy mindenkitől csak ezt hallom, de senki nem tud segíteni abban, hogy tényleg jobb legyen. — Úgy hallottam, az órákon elég jól teljesítesz. — Lassan bólintok. — Nos, kivéve a bájitaltant.

— Igen — sóhajtok fel.

— És Piton professzor elmondása szerint a viselkedésed se megfelelő — teszi hozzá, és arca komollyá válik.

Elkerekedik a szemem, nem értem, miről beszél. — Micsoda? — háborodok fel. — De hiszen nem is csinálok semmit!

Felemeli a kezét, jelezve, hogy nyugodjak meg. — Próbálj meg jobban teljesíteni Piton professzor óráján, és biztos vagyok abban, hogy akkor nem lesz gond.

Idegesen megforgatom a szemem, de nem mondok semmit. Mintha olyan egyszerű lenne jól teljesíteni, amikor Piton folyamatosan idegesít. Fogadok, hogy arról nem számolt be Dumbledore-nak, hogy teljesen rám van szállva.

— Van esetleg valami, amiről szeretnél velem beszélni? — kérdezi Dumbledore.

Már éppen megráznám a fejem, amikor rápillantok. Világoskék szemeivel belebámul az enyémekbe, és mintha tudná, hogy akarok kérdezni tőle valamit.

— Igen — mondom lassan. — Kicsit aggódok amiatt, hogy a Mardekárba kerültem… Úgy értem… — Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. — Kicsit különös a dolog.

Látom rajta, hogy tudta, hogy ez fog következni. Halványan elmosolyodik, és az asztalra hajol. — Nincs ezzel semmi gond, Harry. — Hazudik. Tudom, hogy hazudik, hiszen hallottam a beszélgetést. Viszont biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy ott voltam, akkor miért mondja most ezt? — Az, hogy ki melyik házba kerül, nem jelent semmit. Nem az mutatja meg, hogy ki vagy, hogy a Mardekár vagy esetleg a Griffendél színeit viseled. A személyiségedet a döntéseid határozzák meg. Ezt mindig tartsd észben, Harry!

Még akár meg is győzhetne, ha nem hallgattam volna ki őket akkor éjjel. Talán még el is hinném, hogy minden rendben van, így azonban nem. Mindazonáltal nem akarok erről többet beszélni, hiszen tudom, hogy úgyse mondja el az igazat.

Bólintok egyet, és lassan felállok. — Köszönöm, igazgató úr — mondom halkan. — Akkor én mennék is órára.

— Persze, persze — mosolyog rám, de mintha már nem is figyelne. A festmények egyikét pásztázza kíváncsian, mintha egy halott ember képe bármi újat tudna mutatni.

Szó nélkül az ajtóhoz lépek, majd halkan elköszönök, és elhagyom az irodát.


Reggel választ kapok Siriustól. Azt írja, nem tud semmiről, és Dumbledore se mond neki semmit, de majd még próbálkozik, hátha ki tud valamit deríteni. Már megbántam, hogy írtam neki, mert tudom, hogy most nagyon aggódik.

Idegesen összehajtogatom és zsebre vágom a levelet. Úgy döntök, egyelőre nem fogok ezzel a dologgal foglalkozni, idővel úgyis minden ki fog derülni. Inkább arra koncentrálok, hogy be tudjak végre illeszkedni.