Harmadik Fejezet ; Feledés

"Minden illat, minden hang és minden fény a szívére összpontosult, mintha többé nem akarna kiszabadulni belőle. Minden illat mézédes aromaként járta át pórusait, ébresztették fel rég kihunyt vágyait. Minden hang az angyalok hárfájának húrjaiból születtek és állandó kötegekként, szalagokban keringőztek. Minden fény megvilágította lelohadt lelkének sötét árnyalatait és bontották le róla a fájdalmakat.

Mégis, annak ellenére, hogy mily csodás és gyönyörű élményt varázsolt neki a természet, amiben mindennek meg van a maga dolga, nem akart eltávozni. Ösztönei sürgették, ahogy ez a különös és meglepően érzékeny test is máshová kívánkozott, ő maga maradásra kényszerítette..."

- Fiam, ébredj fel! - üvöltött fejébe az apja, mire ingerülten szorította kezét a másik karjára, nem mintha olyan nagyon sokat tudott volna ezzel ártani neki. Szemhéjai dühödten pattantak fel és találkozott Isshin sötétbarna, aggodalmas íriszeivel. Torkát valami elszorította, alig jutott levegőhöz. Ijedten hajolt előre és hányta ki még azt a keveset is, amit tegnap leerőltetett a torkán. Egész testében remegett, nem bírta megtartani a saját súlyát, vagyis azt, amennyi megmaradt a súlyából. Apja kapta fel a karjaiba és segítette ki a földszinti mosdóba.

Kibaszott test... miért nem maradhattam Soul Societyban?!, gondolta ingerülten.

Isshin csöndesen visszasietett a nappaliba, kezében a felmosóronggyal és még pár fertőtlenítővel. Némán feltakarította az epét, de előtte inkább kinyitott egy ablakot. Az epe savanykás szaga a szemét kezdte csípni. Aznap már másodszorra kellett felébresztenie fiát, nehogy belefulladjon saját hányásába. Miért nem működik egyetlen gyógyszer se? Az antibiotikumnak le kellett volna vinnie a lázat, ahogy a később beadott fenicilinnek is hatnia kellett volna.

A vécé hangja sodródott felé. Szerencsére már be is fejezte a takarítást. Ichigo imbolygott elő gyengén remegő lábakkal. Ostobaságnak tűnt az ötlet Uraharától, hogy tartsák itt Ichigót. Már csak azért is, mert fia azelőtt Vaizard volt. Nála nagyobb az esély, hogy hollow-vá válik az Élők Világában, mint bárki másnál. Újra meg kell vizsgálni őt... nem tetszik neki, hogy most már a legapróbb dolgokat is visszaöklendezik, mint például a vizet.

Oda akart menni Ichigóhoz, hogy segítsen neki a járásban, de ő a tőle telhető legerősebben nyomta el magától. Nem szólt semmit, de az arcára kiülő undorból és gyűlöletből könnyedén megértette, hogy semmi keresnivalója nincs a közelében. Azért árgus szemekkel figyelte, hátha mégiscsak szüksége van egy kis támogatásra. Miközben Ichigo reszkető végtagokkal visszafeküdt a kanapéra és újabb mély alvásra készülődött, Isshin visszavonult a konyhába és onnan nézett kifelé. Kezében pörgette a telefont, és reménykedett, hogy valamelyik beteg felhívja. Vagy legalább Kisuke.

Szemeit fáradtan lehunyta. Mióta Yuzu elment bevásárolni, Ichigo azóta ilyen mogorva. Egyedül a húgát engedte a közelébe, de ő nem tudott rendesen a járásban segédkezni! Hogyan várhatta el Ichigo a húgától, hogy kitámogassa a mosdóba, ha szüksége van rá? Egyáltalán nem találta jó ötletnek magára hagyni őket. Már csak a tudat is, hogy bármelyik percben Ichigo szervezete összeomolhat.

Kétségbeesetten sóhajtott fel. Hirtelen felszólalt a telefon a kezében. Ijedten kapott a gombhoz, mielőtt még megnézte volna, hogy ki az.

- Kurosaki Isshin... -

- Isshin! Megérkeztek a legújabb eredmények a gigai felől. Nem túl bizakodó - szólalt fel a vonal túlsó oldalán barátja, Kisuka hangja. - Kurosaki-sannak pár napra vissza kéne térnie Soul Societyba, ahol új erőre kaphat lelke. Ha nem teszi két napon belül, a gigai test meghal - Isshin szomorúan hunyta le szemeit. Most meg már a fiának is távol kell lennie tőle. Megeshet vele, hogy talán bezárja pár napra a Klinika kapuit és Yuzuval együtt elutaznak Soul Societyba. Azért nem bánta annyira, hogy el kell menni a lelkek világába, hogyha arról az oldalról gondolt rá, hogy csakis a fiáért teszi.

- Isshin... - szólt bele a telefonba Urahara. Túl sokáig gondolkozott.

- Rendben. Elő tudod készíteni a Senkaimont nekem és Yuzunak. Ichigót előreküldöm - dörzsölte meg szemeit, hallotta, ahogy Urahara szól Tessainak, Jintának és Ururunak, de nem értette mit mond nekik. Biztosan csak szólt nekik, hogy készítsék elő a kaput.

- Rendben Isshin. Meddig fogsz Soul Societyban tartózkodni?

- Urahara. Neked is jönnöd kell. Rukiának és a többieknek szükségük van a segítségedre. Különben meg, csak pár napig, amíg a fiam új erőre kap - válaszolt csöndesebben a férfi. Még csevegtek pár dologról, majd némán átsétált a nappaliba, ahol Ichigo már mélyen aludt. Ha most megint felébreszti, tutira kikészül tőle és elintézi magának, hogy üvöltözzön vele.

Inkább megvárom, míg Yuzu hazaér, gondolta fáradtan és felment az emeletre, ahol halkan sírva fakadt.

Soul Societyban

Rukia fáradtan ült le a Kuchiki-ház udvarának közepén várakozó fához. Kurotsuchi Kapitány "nem ért rá ilyen piti kis dolgokkal foglalkozni", ahogy Unohana Kapitány is nagyon elfoglalt volt. Ichigo vérében volt a shinigamik ereje, de ez valahogy össze volt kapcsolva az emberi testével. Azzal, hogy az emberi test meghalt, Ichigónak a reiatsu forrása is kiapadt, elpusztult. Hogy lehet egy félig shinigami és félig embernek ilyen komolyan bonyolult felépítése és szervezete?

Karin csöndesen csatlakozott hozzá, ő is csak a cseresznyefáról lassan lehulló szirmokat nézegette. Követte a szirmok minden rezzenését, ahogy a szél csak egy kicsit mozdul meg, de már megváltozik a szirom úti célja. Mindannyian belefáradtak ebbe az egészbe. Előbb Uraharához kellett volna menniük. Ha Urahara nem segít, senki más nem fogja támogatni az akciójukat.

- Hiányzik Ichi-nii - vallotta be szomorkásan Karin. Nem szokta megbánni azokat, amiket mondott, de ezúttal tényleg nagyon szégyellte magát. Úgy kifakadt és megítélte a betegeskedő bátyját, aki egész életében védelmezni és gondoskodni próbált róluk. Könny szökött ki szeméből és csorgott le arcán. Rukia bánatosan átölelte a vállát, Karin félénken viszonozta. Szorosan lehunyt szemhéjai lassan felemelkedtek és az égen egy fekete ponton akadtak meg sötétszínű íriszei. Egyre jobban közeledett hozzájuk, ezzel a formáját is könnyedén ki tudta venni. Egy lepke. Halványkék aura gyengéden ölelték át a szárnyakat, a kecses mozdulatokat.

- Egy... Pokol Lepke? - suttogta akadozó nyelvvel, mire Rukia is érdeklődően fordult a szárnyát verdeső lepkéhez. Már érezte ezt az aurát. Határozottan emlékszik, hogy melyik lélekből áramlott ez a hangulat. Karin kíváncsian nyújtotta ki ujját, mire a lepke kissé hevesebb szárnyrebbenésekkel leszállt a mutatóujjára. Különös érzés öntötte el szívét. Mintha két erős kar gyengéden átölelte volna és egyre jobban magához vonta egy testhez. Gondoskodás, szeretet, védelmezés...

- I-Ichi-nii? - a lepke nevére hallgatva repült át orrára. Olyan gyönyörűen és elragadóan mozgott! Ahogy a szélbe belekapott gyenge és érzékeny szárnyaiba, a szirmok megpördülnek körülötte...

Karin minden mozdulatát megdermesztette, nehogy valamilyen kárt tegyen a kis teremtményben, amiben bátyja lelke kuporgott.

- Ichigo nem gondolod, hogy le kéne szállnod a húgodról? - fűzte keresztbe mellkasán Rukia a karjait, mire a lepke csilingelő hangot hallatva a levegőbe emelkedett. Kuncog? Vagy csak szórakozik az egészen? Két szárnyából higanyként folyt ki valamilyen csepp, ezzel együtt kezdett halványodni a teste. A vakító fénytől Karin nem látta pontosan mi történik, de a következő pillanatban Ichigo térdelt előtte. A shinigami egyenruha jellegű fehér öltözék lazán lógott rajta, miközben megkönnyebbült mosollyal felemelkedett.

- Ichi-nii! - fakadt sírva Karin, napok óta most először igazán szeretetteljesen kiejtette bátyja becenevét. A narancshajú fiú aggodalmasan ölelte át, miközben próbált az Élők Világában történt eseményekre visszaemlékezni. Mintha egy rémálom lenne, amiből egyetlen apró részletet sem képes kivenni. Nem emlékezett semmire, csak a fájdalomra és testben megélt kínokra. Kíváncsian meredt sajgó mellkasára. Még mindig csorgott belőle a vér.

Ööö... mennyi idő telt el a halálom napja óta? És Karin hogy kerül Soul Societyba... mellesleg miért voltam megint Pokol Lepkében?, gondolta sután, miközben tekintetével tanácsot kért a hollófekete hajú shinigamitól. Tényleg nem emlékezett semmire se. Néhai éles és tompa hangok, vakítóan fényes és vak sötétség tömege tolongott elméjében. Egészen megijesztette Karin reakciója. Karin... olyan régen nem sírt.

- Egészen idegesítő vagy ilyenkor Ichigo! Úgy bámulsz, mint akinek fogalma sincs miről van szó - csóválta fejét rosszallóan a shinigami lány.

- Akkor most beletrafáltál a dolgok közepébe, mert tényleg fogalmam sincs, mi történt! - mutatott sebesült mellkasára fintorogva. - Mennyi ideje vagyok Soul Societyban?

Karin és Rukia tanácstalanul nézett össze. Most csak Ichigo próbálja őket szivatni a sok kiabálás és rikácsolás után vagy tényleg mindenről lemaradt? A hátuk mögött csöndesen köhintett egyet valaki. Ichigo dermedt arckifejezéssel (csak tudná miért dermedt) fordult hátra és nézett szembe Uraharával. Ingerült borzongás futott végig a gerincén, ahogy a szomorú barna szemekbe nézett. Valamivel össze tudta kötni elméjében a jelenlétét és a belőle kiváltott reakcióját, de az isten szerelmére se akart eszébe jutni, hogy mihez!

Újabb hangok sértették meg érzékeny fülét. Yuzu rohant keresztül a Kuchiki-ház patak és tavacskája fölötti hídon és kapaszkodott Ichigo másik lábába. Mind a ketten hangosan zokogni, nevetni és sikoltozni kezdtek.

Most meg..., Ichigo tanácstalanul fogadta az öleléseket. Hirtelen egy súlyos kéz landolt a vállain. Ingerült morgás szakadt fel torkából, miközben elugrott mindenkitől, kiszakítva magát testvérei gyengéd öleléseikből. Apja állt mögötte megbántott és kissé dühödt szemekkel. Miért reagált ilyen hevesen az apja érintésére? Mi történt vele?

Látták a bronzbarna íriszekben kavargó tehetetlenséget és ez igazán szívfacsaró volt. Ichigo úgy cselekedett, ahogy az elmúlt három hónapban, de ezúttal nem tudatosan és nem is önszántából. Félt. Minden porcikája aprókat remegett, de nem csak a félelemtől; a dühtől is, ami kiszámíthatatlanul vonta uralma alá és irányították mozdulatait. Végül a fiú zavarodottan lazította el elméjében sikoltozó izmait és egyenesedett fel.

- Én akkor... megyek és alszom egy keveset - intett a háta mögé és már sarkon is fordult, hogy magukra hagyja a szeretteinek egy részét. Némán belépett a Kuchiki-ház egy szobájába, amit (előzőleg is) neki jelöltek ki. Bármikor visszatérhetett, ha akart és pihenhetett. Rettentően fáradtnak és kialvatlannak érezte magát, még sem volt képes nyugalomra bírni tudatát. Bőre viszketett az érintéstől való undortól és gondolattól, hogy le kell mosnia apja nyomát a bőréről! Viszketett, perzselte és férgek mászkáltak húsán, forogtak egyik irányból a másikba. Mellkasát csillapíthatatlan düh és szánalom fogta el, öklendezni akart, mégis minden pihegés után magába szorította az ingert.

Hallotta, ahogy a szobájának ajtaját elhúzzák és csöndesen visszatolják a helyére. Ijedten dermedt meg és hunyta le szemhéját szorosan. Végtagjai fáradtan zsibbadtak el, de ő még sem mozdult meg. Várakozott, hátha történik valami.

- Ne tegyél úgy, mintha aludnál, Ichigo - sóhajtott fel szigorúan Rukia. Tehetetlenül lazította el izmait, de továbbra sem terelte tekintetét a shinigami lányra. A jelenléte is már csak ingerültséget váltott ki belőle. Bárcsak emlékeznék..., gondolta növekvő dühvel. Rukia gyengéden megérintette a vállát, azonban Ichigo csakugyan, mint régen kegyetlenül megragadta kezét és szorongatni kezdte. Ujjpercei ropogtak, mégis érzéketlenül bámult a barátja meggyötört arcára.

Küzd. Küzd a vággyal, hogy bántson. Miért érzed úgy, hogy bántanod kell minket, Ichigo?, gondolta oldalra billentett a fejjel és meredt a fásult, bronzbarna íriszekbe. Lassan csillapodott a fiú zihálása és leejtette a lány kezét. Bűntudatosan húzódott el a shinigamitól, a mélykék és csalódott íriszek megvető pillantásaitól. Megvetette és gyűlölte őt, amiért így eltaszította magától, pedig csak meg akarta érinteni. Meg tudta érteni... mégis fájt neki, égette a mellkasát, a sebét és azt a rengeteg újat, amit nem tudott, hogy hol szerzett.

- Megérinthetem az arcod, Ichigo? - meredt szomorkásan az érzelmek áradatától megkínzott arcra, ami egykoron még egy boldog és makacs fiúé volt, de mostanra eltorzult. Meghalt. Látta, ahogy elsápad a hallottakon és még az eddigieknél is ellenségesebben húzódik el a közeléből. - Csak megérintem. Nem csinálok vele semmit - próbálta bíztatni, azonban Ichigo valahol az őrület határain állt. El sem tudta képzelni mennyire.

Hallani a megvető és szánakozó hangot, ami a lány torkából bújt elő. Tépdeste bőrét. Hogy azt kívánja belseje legmélyén, hogy ő szenvedjen és kínlódjon, fulldokoljon a vérében! Karmok vájtak belső szerveibe és cibálták elő helyeikről, kóstolt bele mindenbe a lány és marta belé a mérget. Venom csörgedezett ereiben.

- Ne merészelj a közelembe jönni, kurva! - vicsorgott Ichigo a végtelenségig eltorzítva lényét. Hangja természetellenesen mély és kétélűvé vált, mint a visszhang vagy, mintha két személy pontosan ugyanabban a pillanatban mondanák, pontosan ugyanazt. Most mit tegyen? Ichigonak ezúttal nem voltak fájdalmai... vagyis nem tudott róluk. Másképpen el nem tudta képzelni mi üthetett Ichigoba oly hirtelen.

- Kérlek... - fulladt el a hangja, de a fiú nem is akarta meghallgatni.

- Tűnj innen Shinigami! Tűnj el a szemem elől kibaszott Shinigami! - üvöltött rá teli torokból, mire Isshin és Urahara egyszerre rontottak a szobába. Ijedten rántották hátra Rukiát és meredtek meggyötörten remegő fiúra, aki mozdulni se bírt, hogy félelmében vagy a dühében, nem tudták eldönteni.

- Mi történt Ichigóval? - kérdezte tehetetlenül a fekete hajú lány. - Mi történik vele, Urahara? - fordult magyarázatért Uraharához, de ő egyelőre nem tudott mit feltételezni. Már rengeteg válasz lapult a tarsolyában, de akkor és ott nem tudta melyiket kéne előhúznia. A legvalószínűbb talán...

- Bocsáss meg, fiam - sóhajtotta fáradtan Isshin és még mielőtt Ichigo bármihez kezdhetett volna, az egyik zsebéből előkapott egy tűt, benne rengeteg nyugtatóval, ami minden bizonnyal két napra kiüti. Utálta a gondolatot, hogy használatba kellett vennie. A tű könnyedén átszúrta a megfeszült nyakon. A fiú még egy ideig morgott és káromkodott, majd lassan, de elaludt. Óvatosan lefektették a matracra és gondoskodóan ráterítették a takarót.

- Kurosaki-san igazat mondott, mikor azt vallotta, hogy semmire se emlékszik. Ez... nagyon nem jó - ráncolta homlokát Urahara. Rukia aggodalmában ott helyben képes lett volna megfojtani a boltost és üvöltözni vele. Még hogy nem jó? Nem, ez valóban nem jó, egészen pontosan jobban hasonlít ez az egész egy nagy kibaszásra! Ha ez az egész egy rémálom, hát reméli, hogy hamar felébred, mert már egészen közel áll az ájuláshoz!

- Azért küldtük Soul Societyba Kurosaki-sant, hogy a lelke új erőre kapjon az Élők Világában töltött pár hónap után, de ehelyett a lelke még komolyabb és súlyosabb hanyatlásra folyamodott.

- Ez mit jelent? - ráncolta szemöldökét Isshin. Urahara sietősen akart kitérni a válasz elől, ezért inkább hazudott tudatlan barátjának. Habár ha igazán Shinigami Kapitányként állna itt és nem elvakult apaként tudná a választ magától is.

- N-nem tudom.

- Tudsz segíteni rajta?

- Szükségem lenne a Hougyokura.

- Az. Az Aizennél van - vicsorgott undorodva Isshin, miközben tehetetlen és haldokló fiára meredt. Erre sosem hajlana... sosem akarná, hogy fia megtegye vagy megtegyék ezt a fiával... bárkiről is lenne szó!

- Mindent megpróbálok, Isshin, de nem biztos, hogy én tudok segíteni rajta. Soul Society nem hajlamos segítséget adni, mert nem gondolják úgy, hogy ez rájuk tartozna. Rengeteg lélek meghal ugyanilyen balesetekben, ezért logikus a cselekedetük. Ezt neked is tudnod kell. Ichigo jelenleg nem több egy egyszerű ho... léleknél - botlott meg az utolsó szónál a nyelve, azonban a többiek mit sem hallottak ebből.

- Egy egyszerű lélek, aki megmentette Kuchik Rukia életét. Egy egyszerű lélek, akinek volt annyi mersze, hogy rámutasson Soul Society hatalmas hibáira és elvakultságára.

- Igen, Isshin. Ez Kurosaki Ichigo volt. Helyettes Shinigamiként. Jelenleg egy lelket látunk, aki Kurosaki Ichigo nyomába se ér. Minden erőmmel azon leszek, hogy segíthessek rajta, de... egyáltalán nem biztos a javulás - takarta el legyezőjével az arcát. Isshin tanácstalanul sóhajtott fel és meredt a hollófekete hajú lányra, ki mindeddig némán hallgatta a felnőttek beszélgetéseit, figyelte a nem túl békésen, de már nyugodtnak mondható fiú arcát. Olykor-olykor megrándul, aztán újra ellazul egy izom.

Azokat a rettegő és gyűlölködő szemeket sosem fogja elfelejteni...