Amẽbelle összerezzent, mikor apja kezét érezte a vállán. Most eszmélt csak fel a merengésből. Látta, amint Lucius és Narcissa a félig nyitott ajtó előtt hevesen vitatkoznak valamiről, de lehetetlen volt megérteni akár egy szót is.
- Amẽ, Lucius és én fontos megállapodásra jutottunk.- mondta a férfi, miközben megkerülte őt, és leült Narcissa helyére.
A lány nem felelt. Bár most már valamivel jobban átérezte apja helyzetét, még mindig nehezen fogadta el, hogy kényszerítik valamire.
- Az utolsó évet Draco iskolájában, a Roxfortban fogod elvégezni. A nyarat még velünk töltheted, de szeptembertől már nem a Beauxbatonsban fogsz tanulni. Igaz, meg lehetett volna oldani a dolgot, hiszen se így, se úgy nem laknál otthon, de Lucius és én jobbnak láttuk, ha már most Draco közelébe kerülsz, hogy legyen időtök összeszokni.
Amẽ nem mozdult, csak szoborként ült a helyén. Pedig belsejében vadul dübörögtek apja szavai. Megtörtént hát, amitől a legjobban félt: mindent elveszített, ami fontos volt számára.
- Akkor csak karácsonykor fogok tudni hazamenni – jegyezte meg remegő hangon.
A férfi azonban megrázta a fejét.
- Nem jöhetsz haza karácsonyra. – Amẽbelle felkapta a fejét. Montalban Royalton máskor oly barátságosan csillogó szemei most jéghideg sötétséget tükröztek, arca merev volt. A végsőkig megkínzott lány nem bírta tovább. Önuralmának korlátja átszakadt, és nekiesett az apjának.
- Hogy érted, hogy még karácsonykor sem mehetek haza? Miért nem mondod ki kerek-perec, hogy meg akarsz tőlem szabadulni, tűnjek el az életedből! Hogy hiheted, hogy tudod, mi a jó nekem, ha ilyen döntéseket hozol a hátam mögött egy vadidegen férfi közreműködésével, aki életében most látott engem először! De úgy látom, te sem ismersz jobban nála, pedig tizenhat éve élek veled! Mi lesz a húgaimmal? Őket sem láthatom, mert neked nem tetszik? A jelek szerint, már nagyon unhatsz, de tudod, mit, miért nem teszel el láb alól? Még az is kellemesebb lenne, minthogy megfosztasz mindentől és mindenkitől, aki valaha is fontos volt nekem!!! Miért nem ölsz meg inkább? Vagy odáig azért nem süllyedsz? A híres Montalban Royalton megfutamodik attól, hogy vérrel bemocskolja a kezét...milyen ironikus!
Amẽbelle hisztérikus kacagással rogyott a földre. A gúnyos kacaj folyamatosan elhalkult, hogy átadja helyét a csendes zokogásnak. Aztán már az sem hallatszott. A lány úgy feküdt apja lábainál, mintha már nem is élne. A férfi egy ideig szótlanul állt fölötte, majd lehajolt, óvatosan a karjába vette az alélt testet és elindult kifelé a szalonból. Az ajtó előtt Lucius fagyos tekintettel, Narcissa részvéttel nézett a sápadt arcra, melyen még látszott a könnyek nyoma.
- Majd megbékél. – mondta könyörtelenül Lucius, akit sokkal jobban megviselt a lány összeomlása, mint amennyire mutatta. Nem bírta a női nyavalygást. – Biztos sokkot kapott, és ezért vesztette el az eszméletét.
Az eddig mélyen hallgató Narcissa közbeszólt.
- Azt hiszem, Montalban, neki is jobb lenne, ha nem ébresztenéd fel, amíg mi itt vagyunk. Megvárunk a szalonban, amíg felviszed.
A férfi szótlanul bólintott, és megindult terhével a lépcsőn. A fokok nyikorogtak, ahogy rájuk lépett. Felérve óvatosan az ágyára fektette Amẽbellet.
Egy darabig szomorúan nézte, majd egy óvatos mozdulattal kisimított egy kósza tincset lánya arcából. Szemei most korántsem az előbbi hidegséget tükrözték, ellenkezőleg: mikor kifelé menet elhaladt a tükör mellett, belepillantva egy meggyötört férfi mély fájdalommal teli arca tekintett vissza rá. A szoba ajtajából még egyszer visszafordult, és az eszméletlenül fekvő lányt nézve elfacsarodott a szíve.
- Egy nap talán megértesz majd. – suttogta, és becsukta maga mögött az ajtót.
Amẽbellenek persze sejtelme sem volt az apja váratlan érzelemrohamáról, csak a fájdalmat érezte lelkében, mikor néhány óra múlva felébredt. Már sötét éjszaka volt, és a hangokból ítélve Malfoyék is régen hazamentek. A lány felkelt ágyáról és lassan a tükörhöz sétált. Egy halottsápadt, jégmerev arcú Amẽt pillantott meg benne, olyat, amilyen ő soha nem volt. Egy ideig csak szokta a látványt, majd hirtelen felkapta a fejét. Jön valaki. De nem is akárhogy...bukdácsolva...
Amẽbelle otthagyta a tükröt és kirohant a folyosóra, ahol szörnyű látvány tárult a szeme elé.
Regina feküdt előtte a szőnyegen. A teste sebekkel borítva, tele kék, zöld és lila foltokkal. Amẽnak sejtelme se volt, hogyan jutott el a kastélyig, arról meg végképp nem, honnan volt ereje felkapaszkodni a lépcsőn. Regina szeme könnyben úszott és kétségbeesetten küzdött, hogy meg bírjon szólalni. Többször is kinyitotta cserepes ajkait, de nem bírt hangot kiadni.
Az este folyamán látszólag senkinek sem tűnt fel Regina távolléte. Amẽbelle egy ideig nyugtalankodott miatta, mivel már délelőtt sem látta, de aztán az izgalmak között elfeledkezett róla.
Amẽ gyorsan visszafutott a szobájába, és megrázott egy kis csengőt. Szinte nyomban megjelent egy házimanó. A lány húgára mutatott, mire a manó bólintott, és a következő pillanatban Regina lebegve indult el a szobája felé, nyomában a nővérével. Amẽbelle tudta, hogy nem segíthet rajta. Ő nem, de valaki más talán igen. Úgy döntött, félreteszi egy időre a sérelmeit. A húga mindennél fontosabb volt számára.
- Hívd ide apámat – szólt halkan Amẽ, és a házimanó eltűnt. A lány szívszakadva nézte a félholt húgát az ágyon. Lepergett előtte az egész életük. Mikor Amẽ veszekedett az apjával, Regina mindig kiállt mellette. Ő volt az egyetlen, aki megértette a sajátos véleményét az életről és a férfiakról. Csak benne bízhatott. Regina fiatal kora ellenére rendkívül éretten tudott gondolkodni.
Hamarosan siető lépteket hallott, és az ajtóban felbukkant Montalban Royalton köntösben és papucsban. Kezében szorongatta a varázspálcáját. A manó szemlátomást az ágyából keltette ki. A férfi odarohant az ágyhoz, és megfogta a halkan nyöszörgő Regina kezét. Nem kérdezett semmit. Halk hangon utasításokat adott a manónak. Amẽbelle eközben egyfolytában simogatta húga arcát. Összeszorult a szíve, mikor látta, hogy az fájdalmasan megvonaglik egy eltévedt érintésre.
- Most menj – mondta az apja csendesen, le sem véve szemét Regináról. Amẽ tiltakozni akart, de a férfi fájdalmas tekintete, ahogy a húgára nézett, beléfojtotta a szót. Vetett még egy utolsó, kétségbeesett pillantást Reginára, és szorongva elhagyta a szobát.
Saját lakosztálya felé menet egyre csak az a kép járt a fejében, amit otthagyott: halottsápadt húga mozdulatlan, sebekkel borított teste. Már az ajtóban állt, készen, hogy kezét a kilincsre tegye, mikor egyszerre megijedt. Hiszen Yvonne-nal sem találkozott, mióta délután a kicsi levezette a szalonba. Sarkon fordult és futva indult legkisebb húgának hálószobája felé. Gyomra idegességében öklömnyire zsugorodott. Zihálva lefékezett az ajtó előtt, és óvatosan lenyomta a kilincset.
A szobában koromsötét volt. Amẽbelle az orráig se látott. Átkozta magát az ostobaságáért, hogy még a pálcáját sem hozta magával. Dobogó szívvel lépkedett egyre közelebb és közelebb Yvonne ágyához, nyitva hagyva maga után az ajtót. Mikor szeme már úgy-ahogy megszokta a sötétséget, szívéről óriási kő gördült le. Az ágyban egy Yvonne-méretű takarógombóc feküdt.
- Yvonne... – suttogta Amẽ gyengéden, mire a gombóc mozgolódni kezdett, és csakhamar előtűnt belőle egy álmos arcocska. A kislány apró ökleivel kíváncsian törölgette az álmot a szeméből.
- Miért ébresztettél fel Mẽmẽ? Egy gyönyörű pillangóval kergetőztem – motyogta lustán.
- Nincs semmi baj, kicsim. Csak megnéztelek, hogyan alszol.
- De miért? – érdeklődött Yvonne, akinek mostanra úgy látszik kiszállt az álom a szeméből.
Amẽ valószínűleg tisztában volt ezzel, mert már dühös volt magára a paranoiája miatt.
- Csak nem tudtam elaludni, és kíváncsi voltam, neked sikerült-e. – válaszolta kelletlenül, majd adott egy puszit a kislány arcára. – És most aludj tovább, édesem.
Az érvelés ugyan sántított, ezt Amẽ is tudta, de azért Yvonne – csodák csodája - engedelmesen visszafeküdt, és behunyta a szemét.
A nagyobbik lány eközben kilépett a folyosóra, és megkönnyebbült sóhajjal tette be maga után az ajtót.
Szobájában az ágyára roskadt. Holtfáradt volt, mégsem bírt elaludni. Egyre csak Regina járt a fejében. Szívében olyan engesztelhetetlen lánggal csapott fel a gyűlölet, hogy szinte érezte a fájdalmat a testében. Ujjai görcsösen markolták a lepedőt, míg végre elkezdett folyni szeméből a könny. Annyi szenvedéssel teli óra után végre tudott sírni, és ez valamelyest könnyített a lelkén. Hajnal felé aludt el a „bosszú" édes vágyával szívében.
Pedig sejtelme sem volt, ki ellen is akar tulajdonképpen lázadni...
Amẽ sóhajtva megrázta fejét a vadrózsabokor tövében ülve, de a rossz emlékeket nem sikerült elhessegetnie. Az eltelt hónapok alatt ugyan Regina már felépült, de soha nem beszélt róla, mi történt valójában azon az éjszakán. Egyetlen alkalommal utalt csak rá, mikor Amẽ Angliába utazása szóba került egyik nap az ebédnél.
- Úgy gondoltam, hogy talán néhány héttel előbb utazhatnál Angliába, Amẽbelle. Hogy megismerd a földet, ahonnan származol. – vetette fel a családfő, miközben a borospoharáért nyúlt. Amẽ megkövülten ült a helyén. Nem értette, hogy lehet ilyen kegyetlen az apja. Érdekes, eddig nem akarta vele megismertetni a szülőföldjét. De nem szólt egy szót sem. Már nem érdekelte semmi. Az a gyermeki rajongás, amellyel mindig is csüngött rajta, kihalóban volt szívéből.
A hirtelen beálló csöndbe tőrként hasított egy éles hang.
- Apám, nem engedem, hogy Amẽt elvidd a közelünkből. – A 14 éves Regina nyugodtan, de határozottan beszélt. Szemeiből csak úgy áradt a fagy. Arca most merev volt, mint apjáé, amikor valamiben nem hajlandó vitát nyitni.
Amẽ nem hitt a fülének. Az ő minden viszályt kerülő húga, aki olyan törékeny, pont ő védi most meg. Apjuk is meglepődhetett, viszont nem mutatta. Szeme nyomban olyan lett, akár egy áthatolhatatlan fekete felhő.
- Sajnálom, de ez nem vitatéma, Regina. Már eldöntöttem.
- Elegem van belőled és a döntéseidből! – kiabálta magából kikelve Regina. Egyszerre felszakadt a gát, ami eddig dühét visszafogta. - Eddig hallgattam rád, és látod mi lett a vége!!! Félholtra verve feküdtem a szobámban majdnem három hónapig! Most még Amẽt is el akarod szakítani tőlünk!!! Legyen, tedd, de legalább tartsd magad az adott szavadhoz!!!
Zokogva hátralökte a székét, de olyan lendülettel, hogy az elvágódott. Ez azonban a legkevésbé sem tudta lányt meghatni. Az eddig mélyen hallgató Amẽ is felállt megvető pillantást vetve apjára. Megfogta a megszeppent Yvonne kezét, és Reginával együtt hátra sem nézve magára hagyták apjukat.
Montalban Royalton kezeibe temette arcát, mert úgy érezte széthasad a feje. Nem gondolta volna soha, hogy a lányai így szembefordulnak vele. Az ő idejében soha nem fordult elő hasonló eset, a fiatalok tudták, hol a helyük, és rábízták magukat az idősebbek döntéseire. „Ennek mára már teljesen vége" - gondolta rosszkedvűen Montalban, miközben felkászálódott az asztal mellől és elindult a dolgozószobája felé.
Amẽ szeme könnyes lett, ahogy visszagondolt rá, milyen bátran szállt szembe Regina az apjukkal, pedig eddig még soha nem mondott neki ellent. Sőt, sokkal inkább ő, Amẽ volt az, aki mindig lázadozott. Igaz, hogy minden alkalommal meg is kapta a büntetését, de mégis büszke volt rá, hogy a saját döntései mellett ki mert állni.
Igen, talán ha egy fél évvel korábban történik ez vele, szemrebbenés nélkül visszavág az apjának. De most már nem. Megváltozott, ahogy az élet változik, és már soha semmi nem lesz ugyanolyan.
6
