III. Kettesben a teremben

Edwardról nem volt elmondható, hogy várja a harmadik órát. A péntekből tanulva csak abban volt biztos, hogy valószínűleg megbolondul… De, hogy mi miatt érzi magát furcsán pár napja, nem tudta megnevezni. Vagy t'án nem is akarta igazán.
Mindenesetre, nem várta a kémia órát, valamint a másnapi osztályfőnökit, de még a csütörtöki szakkört sem. De az még messze volt. Szerencsére. És inkább próbált a jelenre koncentrálni…

Roy csak a csengő után öt perccel tápászkodott fel és indult el, a tanáriba. Persze minden második kollégája megállította, hogy megkérdezze mi történt, aztán vagy aggódó arcot vágtak, vagy alig bírták visszafogni kitörni készülő kacagásuk.
A következő órájára - ami történetesen épp a tizedik A-val volt - végül majd' tíz perces késéssel esett be, ahol aztán újabb magyarázkodásba kezdhetett.
Tehát az első tizenöt perc alapból ugrott. De lehet, hogy ezt most nem is bánta.
Ed hallgatta a mesét, és közben arra gondolt, megjósolta, hogy Mustanggal valami baj lesz… Megcsóválta a fejét, majd visszatért a füzet második lapjának firkáláshoz, közben a gondolatmenetét folytatta. A tanár egyszer össze fogja törni magát… De… miért érdekli ez Őt?!
Roy nekikezdett az órának. Az alkénekről volt szó és csak ekkor jött rá, hogy az alkén sort nem fogja tudni felírni a táblára rossz kezével, ballal meg tökéletesen olvashatatlanul ír. Diktálhatná is, de a fele osztály valószínűleg nem tudná leírni, és persze mindenki nyafogna. Nincs más választása, valakit meg kell kérnie, hogy írja fel a táblára helyette.
Körbe nézett az osztályon és a szeme végül Eden akadt meg.
- Edward, légy szíves, gyere ide és segíts nekem - szólította fel a fiút.
A szőke olykor írt egy-egy szót a lapra, majd visszatért a rajzolgatáshoz. Amikor a nevét hallotta, felpillantott, egy pillanatig figyelte a férfit, végül bólintott, és becsukva a füzetét felállt.
Szinte hangtalanul lépdelt ki a tanári asztalhoz, és érdeklődőn pillantott a tanárra. Miben tud pont ő segíteni?
- Kérlek, írd fel a táblára helyettem, amit mondok - kérte, majd lassan diktálni kezdett. - C2H4, etén, vonalas rajza…
Ed egy pillanatig állt, majd megrázta a fejét.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet – jegyezte meg. – Többen tanúsíthatják, hogy olvashatatlan a kézírásom – tette hozzá.
- Szerintem annyira nem, bár eddig még csak a dolgozataidban volt szerencsém találkozni a kézírásoddal - jegyezte meg. - Táblán egyébként is teljesen máshogy néz ki az írás. Próbáld meg. És egyébként, a többieknek jegyzetelniük kell... - tette hozzá végül.
- Ja, még olvashatatlanabbul… - morogta a táblás megjegyzést kiegészítve. – Na jó, szóljatok, ha nem lehet elolvasni – címezte az osztálynak, aztán emlékezetből felfirkálta, amit a férfi említett.
Roy lassan felsorolta a tíz alként, közben Ed háta mögött járkált fel-alá. Az osztályban senki nem panaszkodott Edward kézírására, a diktálással kiegészítve mindenki képes volt leírni, amit kellett.
Edet zavarta a férfi jelenléte, főleg, hogy ilyen közel járkált hozzá. Ruhájuk anyaga olykor összeért… Keze automatikusan írta, amit hallott, így közben tudott gondolkodni. A furcsa érzése erősödött, és nem értette miért…
- Köszönöm Edward, leülhetsz - mondta Roy, majd ő is hasonlóképpen tett. Az órájára nézett és megállapította, hogy már csak öt perc maradt az órából. - Na jó, már lassan csöngetnek, új anyagba meg most nincs kedvem fogni, szóval a maradék időben foglaljátok el magatokat csendben - jelentette be és ismét a padra feküdt. Elfáradt. És még van két órája, plusz a fakultáció...
Erősen elgondolkodott, hogy mégis ki kellet volna vennie pár nap szabadságot...
A szőke ismét csak bólintott, letette a krétát, és sietve visszament a padjához. Valósággal fellélegzett, hogy majdnem egy osztályteremnyi tér választja el a férfitól… Két karjára ejtve a fejét kifelé bámult az ablakon az óra maradék öt percében. Gondolatai messze jártak, a csengőre is későn reagált.
Roy a csengő után egy kicsivel felemelte a fejét és körbe pillantott. A teremben mindenki készülődött, néhányan már el is hagyták azt, csak egy valaki ült a helyén és bámult kifelé az ablakon. Feltápászkodott és elindult felé.
- Min gondolkodsz? - kérdezett rá, mikor a fiú közelébe ért.
Megrezzent a férfi hangjára, felkapta a fejét, és zavartan nézett fel rá.
- Nem kémián – sóhajtotta. – Nem kéne elmennie szabadságra? Ügyesen összetörte magát – pillantott a karjára. Aztán elkezdte összekapni a holmiját.
- Hát azt sejtettem, de azt kérdeztem, hogy min gondolkodsz, nem azt, hogy min nem - sóhajtott. - És ez már bennem is felmerült. De nem akartalak cserbenhagyni titeket, vagy a kollégákat. De az is lehet, hogy egyszerűen a pénzért csinálom - vigyorgott.
- Magam sem tudom – ismerte be. – Csak elkalandoztam – vont vállat. – Ha a pénzért csinálná, nem tanárnak tanult volna, hanem jogásznak – felelte. – Szóval, inkább menjen el pihenni, ha tényleg rosszul van. Amúgy mi történt? – érdeklődte meg csak úgy mellékesen.
- Igazad van, tényleg nem a pénzért csinálom. Voltaképp szeretek tanítani... - kicsit elgondolkodott, majd visszatért a valóságba. - A baleset? Az utolsó körben nem vigyáztam eléggé a csúszós pályán és kisodródtam. Megesik... - vont vállat, amit azonnal meg is bánt.
- Aha – bólintott. – Szóval a válla? Ficam, vagy ki is ugrasztotta? – pillantott újra a felkötött végtagra. A furcsa érzése nem erősödött; nem is gyengült, de most egészen elvolt vele.
- Igen. És kiugrott. Na, az piszkosul fájt, mikor az orvos visszaugrasztotta. És veled mi a helyzet? - kérdezett rá. - Milyen volt a hétvégéd?
- Tudom – bólintott. – Szombaton edzettem, vasárnap aludtam. Nem sok. Sőt, mondhatni unalmas – vont vállat.
- Az unalmas néha jobb, mint az „izgalmas" - jegyezte meg. - És mikor szokott lenni edzésed? - ez már azóta érdekelte, mióta szakkörre hívta a fiút, és ő az edzésre hivatkozva lemondta. Örült, hogy ilyen jól el tud beszélgetni vele. Érezte, hogy ez a srác nem olyan, mint a többiek az osztályból. Ő különleges... Legalábbis így érezte.
- Én ritkán töröm össze magam, de akkor nagyon – vont vállat és elvigyorodott. – Hétfőn, szerdán és pénteken. Ha bemutató vagy verseny van, akkor meg minden nap – mondta.
- Eddig hányszor törted össze magad? - kíváncsiskodott tovább. Valahogy úgy érezte, mindent meg szeretne tudni erről a különleges fiúról.
- Lényegében csak egyszer… De az az egyéni hülyeségem volt, mert… - itt a szavába vágott a csengő. – Mennem kéne, hogy ne késsek el – indult az ajtó felé. – Viszlát! – hagyta szó szerint faképnél Mustangot.
Roy csalódottan nézett utána. Szerette volna még folytatni a beszélgetést, de félő volt, hogy többé nem jön össze a hangulat, vagy... nem tudta mi, de örült volna, ha megismétlődne ez. Akár többször is.
- Szia, holnap találkozunk - szólt még utána, mielőtt a fiú kilépett volna az ajtón, majd ő maga is elindult. Kémia órája lesz a kilenc C-vel.

Edwardnak tetszett az elmúlt társalgás, valahogy nem az sütött a férfiból, hogy piszkálni akarja, mint eddig, és ez határozottan pozitív véleményt eredményezett nála. Csakis azért lépett le olyan gyorsan, mert muszáj volt rendeznie a gondolatait… Összezavarodott.

Roy nagy nehezen végig szenvedte az órákat, de az előkészítőt lemondta, arra már nem maradt ereje. Sokat gondolt Edre, többet, mint eddig akármelyik tanulójára, és ez zavarta. Mért gondol ennyit rá? Folyton felidézte magában beszélgetéseiket, főként az utolsót. Egyelőre inkább lemondott arról, hogy megértse, csak arra vágyott, hogy aludjon egy jót...

Ed elvolt az órákon, és bár nem figyelt egyáltalán, fel tudta idézni, miről volt szó. Edzésen sem figyelt annyira, mint máskor, ennek következtében gyakorláskor szerzett pár kék-zöld foltot.

Roy másnap kipihenten ébredt, már a válla sem fájt annyira és a sebei, foltjai is kezdtek gyógyulni, halványulni. Épp csak beért osztályfőnökire, mivel a tömegközlekedéssel most is problémái adódtak. Nem csak eltiporták megint, hanem a busza megállt, és nem ment tovább, csak jó tíz perc múlva.

Edward figyelte a kissé zilált tanárt, és jót mosolygott rajta. Főleg, hogy észrevette, még az ingét is sikeresen elgombolta reggel…
Roy leült, ásított egyet, majd nyújtózott is, csak utána kezdett neki az órának. Aztán rögtön egy érdekes hírrel nyitott.
- Az iskola október harmincegyedikén megtartja a Halloweent. Idén minket és a kilencedik A-t kérték fel, hogy szervezzük meg a partyt. A nagytermet kell majd feldíszítenünk. Kinek, milyen javaslata van? - nézett körbe az izgatottnak látszó diákseregen.

Ed kuncogni kezdett a férfi ásításán, nyújtózásán, majd érdektelenül hallgatta a Halloweent. Úgysem megy el, akkor meg teljesen felesleges gondolkodnia rajta…
- Ed, mi olyan vicces? Talán van valami ötleted? - Persze, hogy a szeme megint rögtön rajta akadt meg. Ezen már nem is csodálkozott. Ebben az osztályban - sőt, mostanában már mindenhol - másra sem tudott gondolni, mint a szőke srácra.
Felkapta, majd megrázta a fejét.
- Semmi, elnézést – mondta mosolyogva. – Ötlet…? Hol tartanánk a bulit? – kérdezte kitérésképpen.
- Azt hittem, mindent megjegyzel, amit hallasz. Most mondtam, hogy a nagyteremben - mosolygott. Nem bántani akarta, épp csak emlékeztette. - Szóval? Van ötleted?
- Valóban – hagyta rá a férfira. Mire a kérdést kimondta, a választ is tudta. – Ez esetben be lehetne rendesen sötétíteni, ne úgy, mint ahogy előadásokkor szokott… - mondta.
- Jó ötlet. Úgy az igazi, ha sötét van. És persze legyen félelmetes. Más ötlet? - körbenézett a termen, biztatva mindenkit, hogy osszák meg velük a javaslataikat, de pillantása végül Eden állapodott meg.
- Hát, úgy tűnik, senkinek nincs kreativitás görcse – jegyezte meg félhangosan Ed, nem sértésnek szánva. – A másik osztály nem találhatná ki a dolgot? Mi meg megcsináljuk – vettette fel az ötletet.
- Lehet, igazad van. Össze kéne ülni a másik osztállyal, megkérdezni, ők mire jutottak. Majd beszélek az ofőjükkel, Hughessal - belepillantott a jegyzeteibe, majd folytatta az órát a többi témával.
Épp befejezett mindent, amit akart, mikor csengettek.
Ed felállt a padjától, és úgy tett, mintha nagyon keresne valamit a táskájában, Mikor mindenki kiment a férfira pillantott.
- Látom, a válla még nincs jól – jegyezte meg elindulva a tanári asztal felé.
Roy ülve maradt, fejét a kezére támasztotta, csak akkor pillantott fel, mikor meghallotta Ed hangját.
- Hát, nem igazán, bár már nem fáj annyira, mint tegnap... Egy kicsikét tompább lett a sajgás - örült Ed közelségének, ettől is kicsit több energiája lett, több életkedve.
- Ennyire látványosan azért mégsem kéne szenvednie – jegyezte meg. – És felöltözhetne rendesen – mondta, ahogy odalépett a szék mellé. – Álljon fel – tett intő mozdulatot a kezével.
Roy meglepődött, de azért eleget tett az utasításnak. Nem értette, mit akar tőle tanítványa, de jól esett neki, hogy törődik vele.
- Néha végignézhetne magán – mormogta, ahogy elkezdte kigombolni az inget alulról a harmadik gombig, majd gyors mozdulatokkal vissza is gombolta. Végignézett a ruhadarabon, majd hátralépett egyet.
Roy kissé zavarba jött, de jól leplezte, csak arca pirult ki egy kicsit.
- Köszönöm. Észre se vettem... - rámosolygott, majd észrevett egy foltot a fiú karján. - Hát ez? - kérdezte, szemét továbbra is rajta tartva.
Figyelte a férfi mosolyát, és akaratlanul is viszonozta a gesztust. Mikor Mustang a karját figyelte, automatikusan eltakarta a másik kezével a sérülést.
- Csak tegnap elbambultam… - magyarázta. – Óhatatlan, hogy az ember ne szedjen össze párat, ha küzdősportot tanul – tette hozzá, és a táskáját letéve gyorsan magára kapta a pulóverét,
- Azért vigyázz magadra... - mondta, de gondolatai már máshol jártak. Bal kezét felemelte, tétován Ed arca felé közelítette. - Aranyos vagy, mikor mosolyogsz… - tekintete ellágyult, és keze végre célba ért, a fiú arcára simult.
- Persze – bólintott. – Azért tanulom.
Figyelte a férfi kezét, a bókra haloványan elpirult.
- Té-tényleg…? – nézett a férfi sötét szemeibe zavartan. Ahogy a kéz az arcához ért, egy pillanatra behunyta a szemeit, egész testével közelebb mozdult a tanárhoz.
Aztán, mintha csak észhez tért volna, mégis mit művel, mire készül, ijedten nyitotta tágra aranyszín szempárját, és sietve hátrált egy lépést, majdnem felbukott a táskájában. Felkapta a hátizsákot, és szinte rohanva távozott a teremből, a köszönést is mellőzve. Remélte, a férfival együtt a zavarodottságát is otthagyja, és képes lesz újra tisztán gondolkodni. Ám ez nem sikerült.

Roy értetlenül nézett utána.
- Edward! - kiáltott még, de sejtette, ezt már nem hallotta meg. Elrontott valamit? Nem tudta, de látta a félelmet a szemében. Azzal nyugtatta magát, biztos csak időre van még szüksége... Bár, hogy mihez, abban még ő sem volt teljesen biztos.
Összeszedte a cuccait és a tanári felé vette az irányt.