3. fejezet
- Egy, kettő, három, kalitka, kalitka, seprű… Mi van még?
- Nekem már csak Csámpás kosara. Szerintem minden kész.
- És hol a macskád?
- A parkban.
- És ott akarod hagyni?
- Harry, ilyet ne is mondj! Mit csinálna nélkülem két hétig?
- Hát, nem is tudom… elfogyasztaná Agyart, aztán Hagridot, aztán Grópot… Szerintem ellátná magát.
- Humoros vagy, Ron. De az a fura, hogy most nem zavarsz, akárhogy mesterkedsz is – mosolyog Hermione. – Majd kijön az állomásra utánam. Tegnap nem akart velem feljönni. Fiúk… nekem még lenne egy kis dolgom, mielőtt elindulunk. Találkozzunk… mmm… húsz perc múlva a bejárati csarnokban, oké? Harry, leküldenéd az én csomagomat is, kérlek?
- Hova mész még?
- Ron, Pulipinty szökni próbál, inkább oda figyelj! Siess, majd leküldöm a cuccod! – mosolyog rá megnyugtatóan Harry.
Gyorsan kimászik a portrélyukon, szándékosan nem búcsúzik a klubhelyiségtől, nem gondol arra, hogy diákként sosem tér már ide vissza. Elméjének egy jól lezárt traktusában gondosan rögzíti e képeket; majd egyszer, mikor megengedheti magának a nosztalgiát a múlt iránt, újra előveszi. Most azonban csak a jelen van, és az a húsz perc, amit még vele fog tölteni.
Mielőtt hajnalban feljött a Griffendél-toronyba, nem beszéltek meg semmit a búcsúzással kapcsolatban, de biztosan tudta, hogy a férfi ott van a pincében, hogy, ha megy is valahová, még nem indult el. Saját magát is meglepve ébredt rá, hogy soha életében nem jutott még eszébe, hogy Piton professzor hol szokta tölteni a nyári vakációt. Vajon itt a kastélyban? Valószínű… Hiszen lenne értelme hazaköltözni, már ha van hová, ha ott sem várja senki? Kik maradnak vajon itt a tanári karból? McGalagony hazamegy, azt tudja, csak augusztus közepén jön vissza az iskolába. Hagrid mindig marad, már csak Gróp miatt is, de ő a kunyhóban lakik. Egyedül lesz itt?! Frics felvillanyozó társaságában? Hát, az remek lehet…
Halkan kopogtat a férfi laborjának ajtaján, csak a biztonság kedvéért, aztán válasz híján továbblép a magánlakosztályhoz. Gyanakvó Igen? a válasz a zajra, Hermione óvatosan benyit. Végtelenül furcsán érzi magát, sosem kopogott még Piton lakásának ajtaján, még prefektusként sem.
A bűvölt ablaknál áll, épp vele szemben, és a lány úgy érzi, sosem látott még ilyen szépet életében: a gyanakvó kifejezés eltűnik a férfi arcáról, vonásai ellágyulnak; még nem mosolyog, de már majdnem, ahogy a lány félszegen bedugja a fejét az ajtón. Istenem… hogyan létezik, hogy erre a kimondhatatlan szépségre vak volt olyan hosszú ideig?! Sosem látta még ragyogni Piton szemeit, látta villámlani, a vallatás után tompára, élettelenre törni, látta a kéjtől megreszketni, de esküdni merne, hogy ez most valamiféle… ragyogás. Egyébbel nem jelez felé, nem mozdul; nem nyit, de nem is tagad a testtartása, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy Hermione Granger bekopog az ajtaján, és ő várja. Igen, ez van a férfi mozdulatlan gesztusában, várakozás. Hermione behajtja az ajtót maga mögött, odalép a férfihoz. Huncut mosoly mögé igyekszik elbújtatni azt a makacsul szorító gyűrűt a torkában.
- Tudtad, hogy még lejövök, igaz? – Megy ez, alig remeg csak a hangja.
- Reméltem. – Nem lehet igaz, hogy a férfi ezt mondta… Ez úgysem igaz.
- Végig a kastélyban maradsz?
- Én… nemigen szoktam máshová menni. Van egy lakásom Roxmortsban, de… azóta nem használom. – Az igazgató halálára gondol, megint, ó, ne megint. - Fölösleges az a sok ostoba költözködés. Gyorsan elmegy a nyár… - Hermione hallja, hogy a férfi igyekszik közönyösen beszélni, mégis fájdalom van a hangjában, száraz, rosszul palástolt, alvadt magány.
- Egyedül…
- Trelawney szokott itt lenni, Flitwick, Bimba, meg Hagrid az étkezéseknél, Minerva a nyár végén.
- Igen, mondta…
- És Frics.
- És Frics…
Nem segít neki. Nem és nem. Látja a kínját, megszakad a szíve érte, és mégsem teheti. Tudnia kell, hogy i magától /i mit tesz a férfi.
Meg fogja kérdezni? Veszi a bátorságot, legyőzi magát? Megkérdezi, mikor érkezik vissza?
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Megkérdezze? Érdemes elnyomnia a benne kétségbeesetten ordító, fejét dühödten rázó magány-állatot, hogy megtudja, mikor jön vissza a lány? Hogy meddig kell megfeszített állkapoccsal játszania saját magának, hogy minden rendben?
Ami azt illeti, semmi nincs rendben, ha nincs itt. Halálra rémült magától ma reggel, amikor erre ráébredt, de akkor nem volt annyi esze, hogy gyorsan letagadja. És azóta így van. Jár-kel a lakásban, szórakozottan a helyére pakol pár apróságot, és azon morfondírozik, meddig fogja ezt csinálni.
Hogyan kérdez ilyet az ember? És mi van akkor, ha azt feleli, hogy „Természetesen csak iskolakezdéskor"? Ha visszakérdez, hogy miért, mire gondolt, mikor kéne visszajönnie? Ha neki eszébe sem jutott, hogy megrövidítse a vakáció napjait? Az utolsó igazi vakációját? Mi az ördögöt fog akkor válaszolni?
Van, aki azt hiszi, kémnek lenni bátor dolog?! Nyavalyát! Merlinre, ehhez kell ám bátorság… végtére is, mi köze hozzá?
És miért szégyelli kimondani? Miért retteg attól, hogy abban a három szóban benne lenne minden várakozás, minden remény, minden eddigi magány, és mindannak az… öröme (igen, valld már be végre, te vén szamár) , ami tegnap óta történt? Miért ilyen átkozottul bizonytalan most, hogyha egy évvel ezelőtt olyan magabiztosan hitette el a lánnyal, hogy mindenen átverekszik magukat ezért? Miért könnyebb a párás homályban, a kéjtől aléltan kinyögni, hogy Örökké akarlak, sosem eresztelek többé , mint ezen a pokolian fényes délutánon megkérdezni, hogy…
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Mikor érkezel vissza?
- Két hét múlva. - Lehetséges, hogy túl sietve válaszolt?
- Haza… a szüleidhez mész?
- Igen, legalább egy hetet otthon töltök, anyáék nagyon ritkán látnak… Aztán Ronékhoz megyek, megünnepeljük… Harry születésnapját… - bámulatos, mennyire fegyelmezi a vonásait a férfi, egészen aprót rándul csak a szája, és Hermione nagyon, nagyon hálás érte – és aztán… jövünk.
- Jövünk?
- Harryvel – mondja növekvő zavarral, nem tudva, meddig terjed a másik türelme. – Pénteken vagy szombaton.
Akkor… - Nem, ezt az akkort nem lehet folytatni, legalábbis szavakkal nem, az ilyen akkorok nem arra valók. Reszketve hagyja, hogy a férfi a szájára hajoljon, az óra ketyeg, annyi baj legyen…
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Baglyozol? – Nem igaz, hogy kimondta! Mindjárt leszakad az ég… de talán mégsem, Perselus legalábbis nem lát ilyesmit a lány elfelhősödött tekintetében.
- Ahogy lehet. És… - Tanácstalanul maga elé mered. - Nem tudom, mit akartam még… - néz a férfira bocsánatkérőn.
Az ajtóból még visszanéz, mintha mégis eszébe jutott volna, aztán inkább csak elmosolyodik, és kilép a folyosóra.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az Expressz sűrű fehér ködpamatokat ereget a hetedéves diákokra, akik ládákat tologatnak fújtatva, fennhangon számolgatják a csomagjaikat, vagy csak álldogálnak, és a késő délutáni napfényben fürdő száztornyú kastélyt bámulják. Hermionénak nem kell tologatnia, a fiúk már felrakták a ládáját, elgondolkodva támasztják Harryvel a vonat oldalát, lábuk alatt Hermione vörös macskája tekergőzik. Mellettük Hagrid, épp valami sületlenséget magyaráz, de csak Harry figyel rá. Ron kicsit távolabb áll, Madam Hooch-csal beszélget, minden bizonnyal a fiú szerződéséről, amit a jövő héten ír alá a Csúzlik őrzőjeként. A kviddicsedző szeme mintha elhomályosodna, ahogy még egyszer végignéz szégyenlősen mosolygó volt tanítványán, és hallani, ahogy jó szerencsét kíván.
Vonatfütty, gőzsistergés, kiáltások, bagolyhuhogás… a jól ismert zajok furcsa hangulatba ringatják a lányt. Odanézz, most jön a nosztalgia, pedig még nem kéne neki, vissza kell valahogy gyömöszölni… Még lesz egy meccse a fiúkkal a vagonban. Azaz Ronnal, leginkább. Az a baj, hogy bár nem érzi úgy, hogy bármiért is feszengenie kéne, Ron igen hamar el fogja ezt érni, ebben egészen biztos. És jobb most lejátszani, mint mondjuk Harry szülinapján, ahol egy egész család hangulatát rontaná el vele.
Jó lenne, ha Neville inkább Lunával maradna a szomszéd vagonban, mert attól, ami jön, még hatfülközt is szinte retteg. Ron nem csak egyszerűen Piton személye miatt fog kiborulni – az lenne a legkevesebb baj. Hozzájön még ehhez az, hogy biztosan rosszul fog esni neki, hogy nem szóltak neki – sem ő, sem Harry. És persze, ami a legfőbb gondot okozza, az a tavalyi mosolyszünetük oka…
Amikor nem sokkal Dumbledore halála után Ron megkérdezte, hogy Hermione szeretne-e a barátnője lenni, a lány nem lepődött meg túlságosan, ennek ellenére nem tudta úgy elsimítani a dolgot, hogy ne bántsa meg Ront. A fiú láthatólag mindenre felkészülve kérdezte meg, miért nem lehetnek együtt, és ő nem volt képes hazudni neki. Elárulta, hogy azért nem, mert valaki másba szerelmes, nagyon régóta, és teljesen bizonyos az érzéseiben. Ront azonban nem ez bőszítette fel, hanem az, hogy Hermione nem volt hajlandó elárulni, hogy ki az. A fejéhez vágta, hogy nem hiszi el, hogy eddig egyetlen szót sem szólt neki erről, és hogy számára ő nem jelent többet egy mellékes körülménynél, ami a Harryvel való barátsággal jár. Napokig nem beszéltek, pedig az esküvői előkészületek miatt Ronéknál laktak mindhárman, és egy idő után Harry is feladta a kísérletezést, hogy összebékítse őket. Amikor három héttel később a roxforti csatában egy csapatba osztották be őket, és félő volt, hogy utoljára állnak egymás oldalán, Ron még mindig csak tőmondatokban volt hajlandó hozzászólni. Aztán… aztán Hermionét eltalálta Bellatrix Lestrange Sectumsemprája, és legközelebb a Szükség Szobájában tért magához, véráztatta talárban, egy kiterített drapérián fekve. Ron fölötte térdelt, félig háttal neki, és csuklott az őrjöngő zokogástól. Mikor meghallotta a lány mozgolódását, egyszerű, nyílt, szeretnivaló arcán úgy ömlött el a megkönnyebbülés, hogy attól Hermione is elsírta magát. A fiú úgy szorongatta, hogy félő volt, a lassan alvadó vágás a mellkasán újra felhasad, és egyre csak azt ismételgette fuldokolva, hogy hogyan lehetett ilyen hülye, a lány kis híján meghalt, és ő majdnem haraggal engedte el, és hogy nagyon-nagyon szereti… Később derült ki, hogy Ron válaszul olyan hihetetlen erővel lőtte ki Lestrange-re a kábító átkot, hogy az a falnak csapódva azonnal nyakát törte. McGalagony akkor azt mondta, hogy soha életében nem látott még ilyen döbbenetes Stuport. A győzelem óta viszont nem beszéltek erről egyetlenegyszer sem. Úgy tűnt, Ron számára tabutéma az, amit akkor bevallott neki…
A két fiú közben búcsúzkodni kezd Hagridtól, az óriás megesketi Ront, hogy Harry születésnapjáig még mindenképpen baglyozik egyet, majd megropogtatja Harry és Hermione csontjait is egy-egy Hagrid-féle öleléssel. Ahogy felkászálódnak a vagonjukba, Hermione egyre jobban tart a minden bizonnyal hamarosan kirobbanó veszekedéstől.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
- Hermione, anya nagyon ki lesz akadva, hogy Harry szülinapja után szinte rögtön visszajöttök! Áruljátok már el, kinek volt ez a hülye ötlete?
- Nem rögtön, Ron. Még majdnem egy hetet leszünk nálatok! Végig, amíg el nem kezdesz játszani – szól vissza Harry egy tökös derelyével folytatott elszánt csata kellős közepéről.
- És? Ott az egész nyár, meg én sem leszek örökké a pályán! Minden délelőttöm és heti négy estém szabad! Nem kell a suliban töltenetek a szünetet, csak mert dolgozom! És Ginny is úgy…
- Tudod, hogy Harry roxforti kandallója nemsokára rá lesz kötve a tiétekre! Akár naponta átjöhetünk majd hozzátok, és ti is! – vág közbe Hermione.
- És egész biztos majdnem annyit fogok nálatok lógni, mintha ott laknék, de tudod, mennyit készülnék a szeptemberi óráimra, ha az Odúban tölteném a szünetet!
- Jaj, ugyan már! Anélkül is te leszel a legjobb SVK tanár a Roxfort történetében! És amúgy is csak negyedévig fogod tanítani a kölyköket, nem? Nincs mire felkészülnöd – legyint hanyagul a vörös hajú fiú.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz, Ron. A legtöbb tanár a RAVASZ-ok után még egy egész éves képzést is elvégez, mielőtt tanítani kezd. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy teljesen felkészületlenül menjünk oda szeptemberben! – mondja Hermione nyugodtan, pedig tudja, hogy a fiú Harry után most nála fog próbálkozni, és valójában legszívesebben kirohanna a fülkéből…
- Na és te? Ne mondd, hogy neked is ismételned kell mágiatöriből? A világ összes tankönyve betűnként a fejedben van!
- Nem, Ron, én… nekem… nekem vissza kell mennem a Roxfortba – engedi ki Hermione a levegőt, amit addig bent tartott.
- Igen, ezt már mondtad, csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért!
Harry szemei hangsúlyosan az ablakra tapadnak, és úgy tesz, mintha észre sem venné, hogy a másik kettő miről beszélget. Hermione mély lélegzetet vesz, és felkészül a legrosszabbra. Most már mindegy…
- Én otthagytam… valamit, ami nagyon, nagyon fontos…
- Valamit? Mi a fenét?! – Ron láthatólag semmit sem ért.
- Azt, amiről még Dumbledore halála után… beszéltünk, Ron. – A hangja hirtelen nagyon halk lesz, és nagyon komoly. Gyomra akkorát rándul, amikor a fiú arcát elönti a felismerés, hogy előre kell dőlnie az ülésen. És most… most hogyan? Az ég szerelmére, hogyan?!
- A… akit…
- Igen. Ő ott maradt a kastélyban, és vár rám. És én vele akarok lenni – mondja egyszerűen, mégis úgy érzi, ennyire őszinte igazat még sosem mondott.
Ron elhallgat, és összeharapja a száját. Hosszú percekig ülnek néma csendben, és Hermione már-már azt hiszi, a fiú nem tér vissza többé a témához. Ám ekkor Ron egészen halk, szinte színtelen hangon ennyit mond:
- Piton.
Nem kérdezi, állítja. Harry kezében félúton megáll a tökös derelye, tágra nyílt szeme most már leplezetlenül Hermionéra mered. Ő pedig hasonló bőbeszédűséggel, de méltóságteljes nyugalommal felel barátjának.
- Ő. – Egyet bólint csak, de még azt is soknak érzi.
Tekintetük összekapcsolódik, és a lány reméli, hogy elég lesz, amit így üzenni tud, mert úgy véli, minden további szó banalizálná azt, amit a férfi iránt érez. Nem fogja elaprózni, nem fogja megindokolni, kimagyarázni, mert ez minden ilyesminek valahogy… fölötte áll. És ha Ron ezt nem érti meg, akkor sem fog a véleményén változtatni. Még a barátságukért cserébe sem. Ami azt illeti, nem is lenne képes rá.
A fiú megmozdul, mintha ki akarná nyújtani a kezét valami felé, talán a visszavonhatatlan, egyszavas vallomás felé, aztán feláll, és mielőtt kilép a fülkéből, rekedt hangon, és tőle szokatlan udvariassággal ennyit mond:
- Megbocsátotok egy percre?
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mihez kezd az ember azzal az érzéssel, ami egyszerre csak se szó, se beszéd, átveszi a hatalmat az életének irányítása felett? Miként néz vissza az elmúltakra, amikor ez az új dolog odaáll elé, és ráébreszti, hogy szinte minden, ami fontos volt, ami az életét jelentette, egyszerre feláldozhatóvá válik?
Vajon ő maga sem önmaga már, ha úgy érzi, hogy akkor sem tett volna semmit sem másképp, ha tudja, hogy ennél a beszélgetésnél váltott szót Ronnal utoljára?! Elromlott? Rossz ember lett?Odadobná a barátja szeretetét annak az embernek a szerelméért? Ennek a kigyúlt arcú fiúnak a barátságát, aki annyit, de annyit áldozott magából érte? Itt ül előtte, Harry előbbi helyén, szorongatja az ülés szélét, de nem beszél hozzá. Neki kellene? Neki kell mondania valamit? Mi a szokás ilyenkor? Van erre protokoll? Ó, bárcsak Ron is… bár neki is lehetne úgy mondani fájdalmas mondanivalóját, hogy közben ne kelljen a szánalmasan szegény, néha semmire se jó szavakat keresgélnie…
- Ron?
- Hermione, én… - kezdi a fiú, rekedt, de már kicsit színesebb hangon. – Én nem tudom, mit is mondhatnék. Gondolom, azért az érdekel, mit gondolok erről az… egészről, különben nem vallottad volna be, nem?
- De… - cincogja a lány. Képtelen megszólalni, istenem, add, hogy értse, hogy kérdés nélkül is elmondja nekem…
- Azt kellene mondanom, hogy nem zavar, igaz? Bárcsak lehetne… Tudod, amióta akkor… ki… khm… kikosaraztál, én valahogy… edzettem magam, hogy… túltegyem magam ezen. És már… azért már jobb, mint akkor, mert akkor nagyon rossz volt. Tudom, hogy bunkó voltam, de nem bírtam másképp kezelni. Nagyon féltékeny voltam, és azt hiszem, kicsit gyűlöltelek is… bocsáss meg! Viszont amikor majdnem… - elcsuklik a hangja, mintha mutálna –, amikor ott feküdtél a Szükség Szobájában, és én azt hittem, hogy soha többé nem kelsz fel, akkor ez valahogy megváltozott. Amikor azt mondtam, hogy nagyon szeretlek, azt komolyabban gondoltam, mint bármit addig életemben. De… most már tudom azt is, hogy pontosan mit kellett volna mondanom… Hogy mindegy, hogy… te… hogyan szeretsz engem, akkor is az életem egyik… legfontosabb szereplője vagy. Ezt most lehet érteni? - néz a lányra vörösesszőke szempillái alól, de Hermione nem bír válaszolni, torkát úgy marják a sós könnyek, mint lassan ölő, kegyetlen méreg… Bólintani, talán azt tud.
- Szóval… az van, hogy ha te egy olyan lány vagy, aki mindig mindent jobban tud, akkor olyannak kellesz. Ha olyan, hogy folyton lelkiismeret-furdalást csinálsz nekem, akkor olyannak. Ha olyan, hogy Pitont… szereted, akkor meg olyannak. Érted?
- Mhm… - Eldugult a füle, az orra a visszafojtott sírástól, de amikor Ron kinyújtja a kezét az övéért, kitör belőle, hiába minden. – Nagyon utálsz érte? – kérdezi, mikor kicsit csillapul a zokogás.
- Nem utállak, ne hülyéskedj már, csak… hát, szóval… rossz. Nem az, hogy nem engem, azon már kezdem túltenni magam, mondom. Hanem hogy őt… Tudod, hogy mennyire utálom, ne haragudj. De azt hiszem, mindig is fogom, és ez rossz, mert magamat is utálom miatta. Te szereted, és én… sosem fogok tudni… úgy gondolni rá, mint akit szeretni is lehet… - Ron elvörösödik. – És ez rossz – ismétli.
- Ron, én nem kérem, hogy… valaha is kedveld. Még azt sem merem kérni, hogy fogadd el ezt, és maradj így is a barátom, mert tökéletesen megérteném, ha nem menne. Csak… sajnálom, én csak… azt akartam, hogy tudd rólam. – Miért van az, hogy minden gondolatnak, amit ki akarok fejezni, a hozzárendelt mondat a felét sem képes közvetíteni?
- Tudod, nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de valahogy… úgy érzem, hogy ebben a döntésben nem a józan eszed volt a főnök… És azt is láttam, hogy mindenre elszántan jelentetted ezt be, mint akinek már… minden mindegy. Nem túl sok esélyem van rá, hogy ha azt mondom, Hermione, ebbe én nem megyek bele, akkor hátat fordítasz és otthagyod őt. És tudod, asszem, az a normális, hogy mindent… odaadnál ezért. Nem? Na, ne bőgj már!
Az a Ron Weasley mondja ezeket neki, akit eddig ismert? Tényleg ez az a fiú, akit néha kicsit (…) együgyűnek, tompának nézett? Vagy nézett az egész világ?
Sohasem gondolta, hogy a fiú ekkora méltósággal, majdnem bölcsen viseljen egy ilyen pokolian megalázó helyzetet. Hiszen a számára élő leggyűlöletesebb ember áll azon a helyen, ahol világéletében ő szeretett volna… aki ráadásul a tökéletes ellentéte… Hiszen tudja, hogy ha mellette marad, akkor egy csomagban, grátiszként megkapja Pitont is… Hiszen, Merlin tanaira, épp most mondta ki, hogy tudja, hogy ha másképp dönt, ha nem vállalja így őt, ő akkor is a férfival marad… és mégis. Hogyan lehet ez a zöldfülű, éretlen fiú ennyire felnőtt egyszerre?!
Életében nem szégyellte még magát ennyire. Ronnak meg sem fordult a fejében, hogy ezentúl ne álljon mellette, ő pedig habozás nélkül lemondott volna a barátságáról, ha mérlegre került volna ő és a férfi ott a kastélyban. Nem érdemli meg azt sem, hogy ez a kivételesen bátor fiatalember egy szót szóljon hozzá. Mert EZ az igazi bátorság, ezt felvállalni, nem az, ha dühödben nekirontasz egy elmebeteg halálfalónak! Tudod, ugye?! És mégis, végtelenül hálás érte, hogy Ron nem vágta be előtte az ajtót. Remeg a hangja, ahogy megkérdezi:
- Ron Weasley, tudod, hogy soha, sehol a világon nem létezett még egy olyan remek ember, mint te?
