Hajnalpír óvatosan leült a kabinban lévő egyetlen dologra, amin ülni lehet. Egy függőágyra. A többi holmi csak telepakolt ládák voltak, ruhákkal és fegyverekkel.
Hallotta, ahogy Eret parancsokat kiáltozik a legénységnek. Nem tudta, mit gondoljon, mit érezzen. A jobb csuklója iszonyatosan fájt, de nem jobban, mint a szíve. Elszakították a családjától, a szeretteitől, a népétől és eladták egy sárkányvadásznak. A gondolattól ismét könnyek gyűltek a szemébe. Dühösen letörölte őket, de a rossz kezét használta. Felszisszent. Egy hanga fejében azt súgta, hogy hálásnak kéne lennie. A népét a szüleivel együtt minden bizonnyal eladják rabszolgának, ő viszont egy huszonöt év körüli férfihoz került, aki az előbb megvédte egy katonáitól, és megparancsolta nekik, hogy nem érhetnek hozzá. De vajon miért? Hogy csak az övé lehessen? A gondolatra kirázta a hideg.
Utána a férfira gondolt, aki az egészről tehetett. Ha jól értette, Eret Dragonak szólította. Őrült volt, ehhez nem fért kétség.
Eret gondosan becsukta maga mögött az ajtót és felé fordult. Pár percig csak némán állt, zavart tekintettel. Mintha még sosem lett volna összezárva egy helyiségbe egy lánnyal.Lehet, hogy nem is volt? Hajnalpír elmosolyodott a gondolatra, hogy ez a férfi, aki olyan határozott, kemény, mégis laza a legénységével, nem tud mit kezdeni egy lánnyal. Végül megköszörülte a torkát és az ujjait tördelve az egyik ládához lépet.
- És...mi a neved? - Elkezdte kidobálni a ládából a tárgyakat, legyen az épp ruha vagy fémtányér.
- Tudod a nevemet. - Hajnalpírnek alig akart hang kijönni a torkán. A sikoltozás, a sírás. Nem tesz valami jót a hangszálaknak.
Eret előhalászott a láda legmélyéről egy kis dobozt. Megragadott egy ruhadarabot, és letérdelt elé. A derekáról levett egy kulacsot és átnyújtotta neki.
- Én tőled akarom hallani.
Hajnalpír hálásan átvette a kulacsot és nagyon kortyolt belőle. A hideg víz új életre keltette a torkát, kissé megnyugtatta az idegeit, és mintha már a csuklója sem fájt volna annyira.
- Hajnalpír. - Visszaadta neki a kulacsot. Eret benedvesítette vele a ruhadarabot és azt is átnyújtotta neki.
- Örülök a találkozásnak, Hajnalpír. Töröld meg az arcodat, utána bekenem a csuklód. – Kinyitotta a kis dobozt. Valami zöld krém volt benne.
- Nincs rá szükség, bekenem én. - A lány gyorsan áttörölte az arcát a vizes ruhadarabbal, majd biztatóan a férfira mosolygott. Eret pár másodpercig az arcát figyelte, majd átnyújtotta neki a dobozt.
- Gyógynövényes keverék. Holnapra már semmi baja sem lesz a csuklódnak. - A térdére támaszkodva felállt és elkezdte összegyűjteni a ládából kidobott dolgokat. Hajnalpír belenyúlt a kis dobozba, majd óvatosan szétkente a csuklóján. Sajgott, ahogy megérintette, de fojtatta a munkát.
Óvatosan Eret felé pillantott. A férfi magas volt, izmos, fekete hajú, arany szemű és valamiféle csíkok voltak az állára festve. Összességébe nézve egyáltalán nem festett rosszul.
- Kész vagyok. - Hajnalpír visszahajtotta a kis doboz tetejét és átnyújtotta Eretnek. A krém lehűtötte az égő bőrét, amitől máris sokkal jobban érezte magát. Kinézett a kabin kis ablakán, míg Eret elpakolta a kenőcsöt. Csak a végtelen kékséget látta.
Hirtelen éles reccsenés vágta át a közéjük telepedett csendet, amit egy félelmetes üvöltés követett. Hajnalpír teste megfeszült. Újabb reccsenés, újabb üvöltés. Az első gondolata az volt, hogy Drago üvölt. De ez sokkal hangosabb és mélyebb volt...sokkal állatibb...sokkal több. Eret az ajkába harapott és kinézett az ablakon. Hajnalpír felpattant és ő is odasietett. Mikor Eret nem engedte az ablakhoz egyszerűen odébb nyomta és kinézett az ablakon.
- Ne...- Eret a keze után nyúlt, de már késő volt. Hajnalpír meglátta. Egy hatalmas sárkány volt, nagyobb, amit a lány legvadabb álmaiban elbírt volna képzelni. Két óriási agyarára egy-egy vaskarikát erősítettek. Mellső lábaival pedig épp a Napszerető oldalára támaszkodott. Hatalmas száját kitátotta és felüvöltött. Alatta, ahol egykor a falu volt, már csak hatalmas, szétálló jégtüskék voltak, mint egy óriási, kékeszöld sündisznó háta. Hajnalpír szeme elkerekedett, érezte, ahogy ismét könnyek gyűlnek benne. Az otthona… A hatalmas sárkány kitárta a száját, de most nem üvöltés volt. Épp lőni készült.
- NE! – Felsikoltott, de már nem látta, hogy hová csap le a jeges robbanás. Eret a dereka köré fonta a karját és gyorsan elhúzta az ablaktól.
- Eressz el, látnom kell! – Újra érezte, ahogy a könnyek kibuggyannak a szeméből. Eret nekitámasztotta a hátát a falnak és leült a földre. Hajnalpírt tehetetlenül leült elé. Eret nem engedte el a derekát, sőt, szorosabban magához húzta, amíg a lány háta nem simult rá az ő mellkasára. Hajnalpírnek remegtek a vállai, fejét a férfi vállárnak döntötte.
- Nem lesz semmi baj. – Eret mind a két karját a dereka köré fűzte, a fejét a lány fejének támasztotta.
0
Eret nem törődött vele, hogy nem épp a legszemérmesebb testhelyzetben voltak. Alig egy órája találkozott ezzel a lánnyal, mégis, szinte azonnal felborította a normális életét. Ahogy kiált a népéért Drago ellen, ahogy tűrte, ahogy kínozzák, ahogy az ő arcát nézte, miközben a karjaiban tartotta. Minden egyes mozdulatát fel tudta volna idézni. Most sem tudott másra gondolni, csak az illatára, és arra, ahogy a teste megemelkedik, majd visszasüllyed levegő vétel közben.
- Az otthonom… - Alig volt hallható, amit mond. Tekintetét a falra szegezte.
- Elpusztítják, a földel egyenlővé teszik…nem igaz? Ezt nem akarta az az őrült, hogy lássam. Ezért mondta, hogy azonnal indulj. Te tudtad? Tudtad, hogy el fogják pusztítani? – Az utolsó szónál elcsuklott a hangja. A könnyek már szünet nélkül folytak az arcán. Halkan szipogott, levegő után kapkodott. Eret megrázta a fejét.
- Nem. Mikor az apád megtagadta, hogy csatlakozik hozzá már elkezdtem sejteni. Minden ember megfizet, aki szembeszáll Drago akaratával. – Egyik kezével elengedte a lány derekát és gyengéden hozzáért a sérült csuklójához. A lány összerezzent az érintésre, de nem rántotta el a kezét. Eret olyan óvatosan simította végig, mint még soha semmit az előtt. Már nem volt olyan forró, és a vörösség is alább hagyott.
- Magamra hagynál? Egy kicsit. – A hangja olyan gyenge volt. Pontosan úgy hangzott, mint aki már minden reményt elvesztett. Eret nem szívesen tette, de elengedte a derekát és felállt. Hajnalpír odakúszott a falhoz és neki támasztotta hátát. A térdeit felhúzta a mellkasához, és átölelte a karjaival. Eret nagyot sóhajtott és kinyitotta az ajtót. Az utolsó, amit látott Hajnalpírből, hogy a térdeire hajtja a fejét és hangosan zokogni kezd.
Eret becsukta az ajtót és megindult a fedélzeten. A legénység egy pillanatra ránézett, majd folytatták a munkájukat. Megtanulták, hogy jobb nem kérdezősködni.
Eret a hajó széléhez lépet és szétnézett. A Napfény-sziget teljesen felismerhetetlenné vált. A hegy fele eltűnt, talán Drago szörnye törte le, és az egészről hatalmas jégdárdák álltak ki. Eret még látta, ahogy a hatalmas sárkány visszamászik a tengerbe. Drago hajói pedig lassan megindultak. Eret még egyszer ránézett Hajnalpír egykori otthonára. A sziget lakhatatlanná vált. Soha többé nem fog ide visszatérni.
- Irány a főhadiszállás! Ha útközben megláttok egy sárkányt, lőjétek le! Minden egyes példányra szükség van. – Eret megfordult és nekidőlt a hajó szélének. Másra akart gondolni. Eret volt, Eret fia. A legnagyobb sárkányvadász. Nem terelheti el a gondolatait egy…. egy lány! Fáradtan megdörzsölte a halántékát. Az illata, az arca… Szentséges Thor! Biztos megőrült. Megfordult, könyökét a hajó szélére támasztotta. Lenézett a tengerre. A víz lágyan felhabzott a hajó nyomán, kisebb hullámokat küldve a mögöttük haladó hajók felé. Koncentrálj a sárkányokra! Nem akarsz még egy sebet, igaz?Hiába mégis minden, a sebéről rögtön Hajnalpír jutott eszébe. Nem kéne ellenőriznie, hogy jól van-e? Mennyi ideje hagyhatta magára? Öt perce? Esetleg tíz? És az már a "kicsi" kategóriába tartozik? Idegesen ökölbe szorította a kezét. Ez nevetséges volt. Józanul kell gondolkodnia.
Egészen vacsoraidőig csak állt ott és próbálta elterelni a gondolatait. Sárkányokat számolt és felsorolta az általa ismert fajokat. Egyik sem volt sikeresnek nevezhető. Végül az egy katonájának a kiabálása rántotta vissza a valóságba. Kész volt a vacsora. Eret ellökte magát a hajó szélétől és a többiek felé indult. Jobb lesz, ha Hajnalpírnek is visz valamit.
0
Nem tudta volna megmondani mikor hagyta abba a sírást. Csak annyira emlékezet, hogy mikor Eret ott volt még világos volt. Most viszont leszállt az est, a csillagok lassan megjelentek az égen. Ahogy kinézett az ablakon a lélegzete lassan megnyugodott. A csillagok. Ugyanazok voltak, amit az egykori szobájából is látott. És talán ez volt az egyetlen, ami megmaradt neki. A ruháin kívül ez volt az egyetlen dolog, ami az otthonához kötötte. Óvatosan felállt és az ablakhoz lépet.
Öt éves lehetett, mikor az apjával egyszer elmentek sátorozni a sziget túl oldalára, egy hétre. Hajnalpírnek már a második nap honvágya volt. Toporzékolt, össze-vissza csapkodott és követelte, hogy menyjenek vissza a faluhoz. Az anyukájával akart lenni. Az apja leültette maga mellé a tűzhöz.
- Látod a csillagokat? - A hátára feküdt, a kislány pedig felmászott a mellkasára és követte a példáját. Felpillantott az ezernyi fényes pontra. Minden éjszaka ott voltak. Szépnek szépek voltak, rejtélyesek is, mert senki sem tudta, hogy kerültek oda.
- Ezek a csillagok nagyon- nagyon magasan vannak. Olyan magasan, hogy a világ túloldalán is ugyanezeket a csillagokat látják az emberek. És ha távol vagy a szeretteidtől, csak fel kell pillantanod rájuk. Ők egy olyan darabok az otthonodból, amik mindig ott lesznek veled. A világ fenekestül felfordulhat, de a csillagok mindig ott lesznek feletted. Így az otthonodból, mindig veled lesz egy darab. Ha valami történne, és elszakadnánk egymástól, Hajnal, várd meg míg sötét lesz és pillants fel az égre. Biztos lehetsz benne, hogy én is felnézek majd, és rád gondolok. Te is tedd ezt. Így sosem lesz képes minket senki ember fia szétszakítani teljesen. Biztos vagyok abban is, hogy anya is most a csillagokat nézi és azon gondolkozik, hogy hogyan boldogulunk mi itt az erdőben. Lefogadom, hogy nem nézi ki belőlünk, hogy képesek vagyunk itt maradni egy hétig. Bebizonyítsuk, hogy meg tudjuk csinálni?
A kislány nem felelt. Sok mindent hallott már a csillagokról. A vének azt mondták, hogy aki meghal, az csillagként születik újjá, hogy a hátrahagyott szeretteit vigyázhassa a magasból.
- Bizonyítsunk. - Hangja vékony volt, kislányos, de határozott. Az apja pedig felnevetett és a hónaljánál fogva a magasba emelte. Mind a ketten nevettek, a csillagos ég alatt.
Hajnalpír sóhajtott. Megtörtént, apa. Te is nézed most a csillagokat, ahogy megígérted?A fényes pontok az égen ugyanúgy ragyogtak most is, mint akkor éjjel. A világ fenekestül felfordulhat, de a csillagok mindig ott lesznek feletted. Így az otthonodból, mindig veled lesz egy darab.Lassan ellépet az ablaktól. Apa nem akarná, hogy csak sírjak. Vissza kell jutnom hozzájuk.
Halk kopogás rántotta vissza a jelenbe. Rémülten kapta oda a fejét. Egy másodperc alatt ezer féle, borzasztó variáció játszódott le a fejében, hogy miért kopogtathatnak az ajtón. És majdnem az összesnek Drago állt a hátterében.
- Ki az?
- Csak én. - Eret hangját eltompította a hatalmas fa ajtó. Hajnalpír megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Csak Eret.
- Gyere be.
A férfi óvatosan benyitott. A lány nem mert volna megesküdni, hogy jól látta-e, de mintha egy mosoly suhant volna át az arcán, ahogy meglátta.
- Hoztam vacsorát. – Kezében egy tálat tartva belépet a szobába és becsukta maga után az ajtót.
- Jobban vagy?
- Igen, köszönöm.
Eret átadta neki a tálat. Egy sült hal volt benne. Hajnalpír hálásan elfogadta és leült az egyik ládára. Eret az egyik ládában turkált míg elő nem húzott egy szőrmével bélelt köpenyt, majd egy pár csizmát. Mind a két ruhadarabot letette Hajnalpír mellé.
- Ha ilyen tempóban haladunk, akkor reggelre már jégdarabok fognak úszkálni a tengeren. Akkor ezekre szükséged lesz.
Hajnalpír két falat között megköszönte. Eret tehetetlenül körbenézett, végül ő is leült az egyik ládára. Hajnalpír befejezte a vacsoráját, a tálat pedig szó nélkül letette a földre.
- Gondolom, tudni szeretnéd, hogy mi lesz veled. – Eret a térdeire támasztotta a könyökét és összefonta az ujjait. Szemtől szembe ültek egymással. Hajnalpír idegesen nyelt egyet, de bólintott. Eret sóhajtott.
- Nem fogunk bántani. Sem én, sem a katonák. Legalábbis, amíg jól viselkedsz. Idővel, majd segíthetsz a főzésben meg a takarításban. Van egy főhadiszállásunk, fent, északon. Minden bizonnyal ott kialakítunk neked egy szobát. Egy nő nem való egy hajóra, főleg nem egy sárkányvadász hajóra.
Hajnalpír a padlóra szegezte a tekintetét. Eret azt mondta, hogy nem fogják bántani. És talán valahogy megszökhet majd arról a főhadiszállásról, hogy megkeresse a szüleit. A kilátásai nem is tűntek annyira sivárnak.
- Rendben.
- A lényeg, hogy ne nagyon gyere ki a kabinból. – A lány ismét bólintott. Kezével lassan kiválasztott egy tincset a hajából és azt csavargatta.
- Szóval, maradjak veszteg. – Foglalta össze, szemeivel megkeresve Eret szemeit. A férfi bólintott. Ismét csönd nehezedett rájuk. A hajó lassan ringott, csak a fa recsegését lehetett hallani.
- Azt hiszem, lefekszem. Hosszú nap volt. – Hajnalpír felállt és felvette a földről a ruhadarabokat, amiket Eret adott neki. A köpeny hatalmas volt. A lány kétszer is elfért benne. Leterítette az egyik sarokba a csizmát pedig maga mellé tette. Mire megfordult Eret már a függőágyában feküdt és a plafont nézte. Lábait keresztbe tette, a kezei összefonva a feje alatt pihentek. Hajnalpír ráfeküdt a köpeny felére, a másikkal pedig betakarta magát. Az oldalára fordult, úgy, hogy a háta a falnak legyen. Kezeit a feje alá csúsztatta és lehunyta a szemét.
- Jó éjt! – Suttogta, és szinte azonnal el is aludt. Sosem volt rossz alvó, a mai nap pedig különösen kimerítette. Így nem halotta, ahogy Eret halkan még hozzá teszi:
- Jó éjt, neked is…
- 0 – 0 – 0 –
Köszönöm a kedves véleményeket. Nagyon jól eset. A történet értelem szerűen a második film előtt kezdődik és azzal párhuzamosan halad majd. Hű akarok maradni teljesen a filmhez, és így is fogom tovább írni a történetet. Igyekszem gyakran frissíteni majd.
Hamarosan találkozunk!
