III. Egy angyal története,
második rész
Mikor Elina legközelebb magához tért, már nem a laborban volt, de nem is a raktárhelyiségben, vagy a szárazföldön. Állandó, halk zúgás vette körül, és mintha az egyensúlyát is máshogy érzékelné... Akkor esett le neki, hogy valószínűleg egy repülőgépen van. Óvatosan mozdult meg. Félt, hogy sajgó végtagjaiban újra tűket talál majd. Nem így történt. Megint egy ágyon feküdt, de most valamivel kényelmesebb matracon, egy takaróval a testén. Nem voltak erős fények és tűk, sem drótok vagy pántok. Csupán az infúzió és vérvétel helyét érezte a karján, mert azokat meglehetősen durván kötötték be korábban.
Még mindig csupán az aranyszínű selyemruhát viselte. A dzsekije és csizmái sehol, a lábai és karjai meztelenek. Meg még valami nehéz fém volta bal bokáján. Felkelt és kinyitotta a szemét. Egy repülőgép halvány megvilágítású, kétszer kétméteres kabinjában volt, amit erős rácsok választottak el a folyosótól. Ő pedig egy beépített ágyon ült, bokáján egy méretes bilincs, ami a kabin közepén egy fémkarikához csatlakozott egy lánccal. Megpróbálta, de nem tudta levenni magáról, varázsolni pedig még gyengébb volt. Reményvesztetten dőlt vissza az ágyba, és erőtlenül sóhajtott párat. Mit művelhettek vele, amíg megint eszméletlen volt?! De talán jobb is, ha nem tudja. Viszont az, hogy miért van egy repülőn, jobban érdekelte.
- Látom felkeltél! – szólt be neki a folyosóról Sam. – Üdv a fedélzeten! De idefent neked úgyis ismerős, nemde? – vigyorogta.
- Mi történt?!
- Sürgősen el kellett hagynunk a raktárt, így a kísérleteket megúsztad. Egyelőre...
- Szörnyeteg – morogta a lány. – Csak nem a rendőrség akadt a kínzókamrátokra?
- Ó, azért olyan durvák nem voltunk! És ami azt illeti, azok az idegesítő SHILED-esek akadtak már megint a bázisunkra, hogy fulladnának a csatornába! De beszélek is itt neked, úgy sem ismered őket!
- Hallottam már róluk – sóhajtotta a lány gyengén. – Ők voltak, akik New York után eltakarítottak, és Londonban is látták őket. És a vének szerint ők állítják meg a fenyegetést jelentő idiótákat! Olyanokat, mint te!
- És mint te! – vágta rá Sam. – Szerinted téged nem zárnának a föld alá, ha rájönnének az angyalok létezésére! A képességeitekre? Kivégeznék mind!
- És ti talán jobbak vagytok?! Elraboltok, megkínoztok, és még azt állítod, hogy...!
- Igen – felelte pimaszul a férfi. – Szerencséd, hogy mi találtunk rád előbb!
- Én nem hiszem! – fakadt ki Elina.
- Ők kiiktatják a fenyegetést, mi a saját előnyünkre formáljuk! Hasznossá tesszük az emberiségnek!
- Na, ne mond! Miféle hasznot vártok egyáltalán tőlem?
- Egy ősi titok megoldását? A mágia nyitját, hogy immár bárki számára elérhető legyen?
- Aki nem érdemli meg, az nem használhatja! – ellenkezett Elli, de ő is érezte, hogy ez a dolog már régen elvesztette az aktualitását. Hiszen ott vannak a Feketék, Bukottak, sötét varázslók...
- Látom, ebben te sem hiszel – gúnyolódott Sam. – A SHIELD elpusztítaná a mágiát, ha rájönne, hogy a Földön is létezik. És még milyen csábító – sóhajtotta a férfi, kéjesen végigmérve a lány testét. Elina kezdte a szokásosnál is kellemetlenebbül érezni magát.
- És ti mihez kezdenétek vele?
- Hmm, nos – kezdte Sam. – Először is kihirdetnénk az igazságot, persze csak amikor már mindent tudunk róla. Felhasználnánk, hogy könnyebbé tegyük az életünket..
- Vagyis bankot rabolnátok, uralnátok az ártatlanokat...!
- Nos, a világnak szüksége van már egy rendes vezérre. De emellett alkalmazhatnánk az egészségügyben, technológiai fejlesztésekben, stratégiában? Nem örülnél talán, angyalkám, ha többé nem lennének betegek és háborúk?
- És ti uralkodnátok? Miért lenne az jó?! – makacskodott a lány.
- Igazságosak lennénk. És irányításunk alatt a Föld jobban ellenállna az idegeneknek is!
- Nem hiszem. És nem tudok sokat az idegenektől (Elinának idegenek voltak azok, akik a Kilenc Világon kívülről származtak), de a SHIELD Mary-Anne szerint legyőzte őket. Csak néhány őrszemünk segített a város határain belül tartani őket...
- És itt a lényeg! A te néped segítségével! És egyébként sem a cégen, hanem a Bosszúállókon múlt. Kevesebb tehetségük van, mint neked, mégis őket ünnepelték?! Az angyaloknak pedig senki sem köszönte meg? – mutatott rá Sam ravaszul a lényegre.
- Nincs szükségünk dicsőítésre. Azért segítünk, mert úgy helyes!
- És te is azért jöttél el a Városból? Azért jöttél velünk, hah?
- Honnan tudsz te a Városról?! – Sam elmosolyodott, Elina pedig elsápadt. – Ne... Te is egy vagy közülük! Te is a Red Angels-be tartozol!
- Valóban – vigyorogta a férfi. – És immár a Százlábús barátaimat is sikerült meggyőznöm, hogy te több vagy, mint egyszerű hatalom birtokosa!
- Szóval ezért tudtál annyit az angyalokról. Hogy képességeik vannak! – idegeskedett a lány. – Talán magadnak akarod az összeset?
- Inkább a szövetségüket.
- Tessék?!
- Természetesen a Feketékét. Őket könnyebb megvenni. De a te fajtáddal is tudnánk mit kezdeni!
- Abból nem eszel! – jelentette ki Elina.
- Meglátjuk! De van egy olyan érzésem, hogy te magad fogsz segíteni ebben!
- Miért tenném?
- Mert ha megteszed, akkor elintézem neked, hogy a kísérleteket máson végezzék – vigyorogta Sam. – Csak segítened kell még több Feketét és Fehéret találnunk, és a többit megoldjuk!
- A Feketék szóba sem állnának veletek, a Fehérek pedig végképp nem!
- Kivéve, ha van mivel hatnunk rájuk. Az előbbieknél a pénz valószínűleg megteszi. Neked inkább a Fehérek gyenge pontjának megtalálásában lesz szerepe!
- Kizárt! Nem árulom el őket!
- Biztos így döntesz? – kérdezte Sam mindentudóan. – Ők megtennék érted? Szenvednének miattad? – Elina letörten megrázta a fejét. – Ha viszont segítesz nekem, még jól is járhatsz! Ha elmondtad, amit akarunk, elengedünk! Sőt biztosítjuk, hogy akkor és ott használd az erőd, ahol akarod! Nyilvánosan. Szabadon.
- Nem fog megtörténni! – határozta el a lány. – Egyszer bedőltem nektek, de másodszor nem fogok. Számotokra csak egy zsákmány vagyok! Mary-Anne mondta, hogy lesznek ilyen emberek! De én nem engedek a sötétségnek!
- Nos, ha így akarod – csóválta a fejét Sam drámaian. – Sokra vihettük volna mi ketten, de akkor majd doktor Raynold vegyületei szedik ki belőled az információkat, ha végre odaérünk!
- Hová tartunk?
- Grönlandra! Ott lesz az új bázis. Remélhetőleg a SHIELD nem talál ránk.
Elina most valamiért ennek az ellenkezőjében reménykedett. A Fehérek nem fogják megmenteni, ebben biztos volt. De talán ha a SHIELD lerohanná ezeket az őrülteket, akkor megszökhetne ő is. Arra nem is számított, hogy hamarabb összefut az említett szervezettel, mint a gép landolna.
A gép egyébként muszáj volt Alaszka felé kerülőt tenni, mert Anchorage kikötővárosában értékes Chitauri fém szállítmány várt rájuk. A Centipede-követői nem is számítottak rá, hogy pont egy titkosított SHIELD bázis légterét közelítik meg, miután elhagyják Anchorage légterét. Hiába törték fel ugyanis rendszeresen a SHIELD adatbázisát, ott biztonsági okokból nem tároltak címeket és helyeket. A különítmények helyét még csak nem is e-mailben, hanem álcázott postán, titkosított rádióvonalon, vagy személyesen közölték egymással az említett szervezet ügynökei. Sokan fejből tudták.
...
- Sam! Felkelt már a madárka? – kérdezte egy társa, Jill, aki épp akkor lépett a folyosóra.
- Fel.
Jill ekkor szintén a rácsokhoz lépett.
- Nem próbált szökni?
- Tisztában van vele, hogy az nem vezetne semmire – felelte Sam. – Tizenkét kilométer magasan, legyengülve, nem jutna messzire!
- Letesztelted már a poros kódexed elméleteit?
- Arra vártam, hátha barátok leszünk – magyarázta Sam. – De nem lettünk!
Elina ezalatt makacsul hallgatott.
- Akkor itt az ideje! Mielőtt megérkezünk, és Raina kisajátítja magának! – sürgette társát Jill.
- Van még négy óránk – intett le Sam. – És amíg nem győzöd meg, nem sokra jutsz. Az erőszak átformálja a varázslatot, olvastad?!
- Kit érdekel! Biztos csak blöffölték az ősei!
- Felőlem próbálkozhatsz! És ha igazad van, hozz nekem is pár tollat!
- Arra várhattok! – kiáltott közbe a lány mérgesen. – Ha hozzám mertek érni...!
- Kezdjük talán a könnyeiddel! – vetette fel Sam. Elina megrémült, hogy ugyan mivel akarják megkínozni, de arra még nem került sor. Jill egy zsacskó türkiz kristályt vett elő.
- Ezeket még a dokkoknál szedtem fel utánad – magyarázta a férfi. – A mikroszkóp szerint gyémántnak is eladhatnánk. De nézzük, mit tesz a sebbel.
Azzal Jill egy kést kapott elő, és magvágta saját tenyerét. Ráejtett egy kristályt, ami beleolvadt és a vágás hamar összehúzódott, majd begyógyult.
- Aztarohadt! – kiáltotta el magát Jill. – Ez tényleg működik!
- Mert ezeket őszinte együttérzésből hullattad, ugye, madárkám? – kérdezte Sam. Elina tüntetően összehúzta magát az ágyon. – Oda is adom őket Rainá-nak. Ideges lenne, ha nem nála lennének!
Erőszakkal kivette a könnyeket tartalmazó zacskót Jill kezéből, és eltűnt a folyosón.
- Tökmindegy! – vont vállat a magas, sötétszőke, kissé bamba arcú férfi. – Most legalább kettesben maradtunk! – Elővett egy kulcsot, és benyitott a lányhoz.
Elina megpróbálta az erejével hátra lökni, de nem ment. Épp hogy csak gyenge szelet keltett maga körül. Az az átkozott szer, amit Raynold adott neki, majd amitől elájult, megint nagyon legyengítette. Arra pedig még nem volt képes, hogy mint a vének, a varázserejét teljesen függetlenítse a fizikaitól, és teste és kezei segítsége nélkül, kizárólag csak az elméjével irányítsa. Meg az elméje is zavart volt a drogtól. Remegve hátrált a falhoz.
- Mit akarsz tőlem?! – kérdezte a férfit. Jill fölé magasodott.
- Kezdetnek egy csók is megteszi! – Azzal már hajolt is volna a lány arcához.
Elinát viszont nem ilyen fából faragták. Kivételes értékrendje mellett kiállt magáért, vagy bárki másért, ha szükséges volt. Bár nem az erejével, de pár nyomulós részeget korábban is kiütött már. Az erejét akkor nem merte megkockáztatni. Most pedig nem is ment volna, így egy hagyományos jobb horoggal próbálkozott. Nem sikerült. Jill elkapta a gyenge mozdulat közben, majd lesmárolta. Elina viszont akkor sem adta meg neki, amire vágyott. Ellenállt, így a csók erőszakosnak számított. Jill-t ekkor megrohanták élete legszörnyűbb élményei, minden kín és fájdalom, amit valaha átélt. Továbbá végtelen rosszkedv és depresszió lett úrrá rajta. Elina pedig ekkor összeszedte minden erejét, és ellökte magától.
A lány fizikai ereje, ami máskor megengedte, hogy három kigyúrt férfival bánjon el egyszerre, most még épp elég volt arra, hogy Jill kissé erősen a falnak csapódjon. A férfi viszont dühösen állt fel, és közelített a lány felé.
- Te kis boszorkány! – sziszegte a férfi. – Ha játszani akarsz, felőlem játszhatunk! - Azzal megragadta a lány karját, és amíg az szabadulni próbált és szédelegve vergődött, megpróbálta kitapintani a szárnyit. – Hol vannak a szárnyaid?!
- Azokat keresheted örökké! – nyögte Elina. Esze ágában sem volt előhozni őket. – Engedj már el!
- Előbb adj egy tollat! – dulakodott tovább Jill.
- Azt várhatod!
Jill ekkor felmérgesedve az ágyra lökte a védtelen lányt, majd fölé mászott.
- Nos, a vér és a csók megvolt. Egyik sem szerencsés. A szárnyad nem mutatod, de majd fogod egyszer! A könny viszont úgy működött, ahogy azt megírták! Nézzük, mi van az ötödik dologgal...! – Jill gonoszul és kéjesen elvigyorodott.
Elina arcán a korábbiaknál is nagyobb rémület és kétségbeesés jelent meg. Nem, az nem lehet! Ez az állat még arra is képes lenne?! Képes lenne...!
- Nem! Nem engedem! – ellenkezett a lány.
- Azt majd meglátjuk! – határozta el Jill, és leteperte a lányt. Minden ellenkezése ellenére a matracnak nyomta, és megpróbált benyúlni a szoknyája alá.
- Elég! Hagyj békén! – ordibálta a lány immár kétszeres hangerővel! – Segítség! Kérem, valaki segítsen! – "Másra sem vágyott", minthogy fogva tartói járuljanak a segítségére, de jelenleg más kiutat nem látott. Bízott benne, hogy bármilyen céltudatosak is, az erőszaktevésnek nem a hívei. Főleg úgy, hogy tudják, az erejét is elveszítheti, ami miatt annyira kell nekik.
- Maradj nyugton! Ha rám száll a hatalmad, akkor talán el is engednek téged! – erősködött Jill, és Elina rúgdolózása ellenére is sikerült lehámoznia róla a bugyiját. A törtfehér, csipkés ruhadarab az agyán landolt, Jill pedig elkezdte kicsatolni az övét.
- Engedj el! Nem akarom! EE-LÉG! - üvöltötte a lány, és minden erejével küzdött ellene. Még mindig semmi. Jill letolta a nadrágját a térdéig, és visszalökte a lányt az ágyra. Bilinccsel a lábán nem is menekülhetett volna messzire.
Jill feltűrte a lány szoknyáját, és már csak két mozdulat választotta el a hőn áhított akciótól. A boxeréhez nyúlt. Elina abbahagyta az értelmetlen vergődést, amibe egyébként is beleszédült, és fennhangon sírni kezdett. Nem volt szokása hisztizni, de most mégis csak a szüzességéről volt szó, az ártatlanságáról, az erejéről, és a fájdalomról, amilyennek a dolgot mindig is elképzelte. Ahogy a bűn megérinti a lába között és felkúszik, egészen a szívéig – mondogatták a vének, kik viszont szintén nem tapasztalták még meg a dolgot. Elina tudta, hogy a szex egyébként jó is lehet – ha olyasvalakivel történik, akit szeret, aki kedves vele. És mindenekelőtt, amikor készen áll rá. Ő még nem állt, egyáltalán nem!
- Kérlek! Ne bánts! Kérlek! – remegte a lány könnyei között. A könnyek pedig most feketévé, homályossá váltak. – Könyörgök!
- Nyugalom, angyalkám! Még élvezni is fogod! – vigyorgott a férfi.
Elina meglátta az elszántságot és magát az ördögöt a férfi szemében. Nem bírta tovább. Teljes erejéből felüvöltött, és szabadon engedte minden maradék erejét. Jill a falnak vágódott, a kabin, vele együtt pedig a gép is megremegett. Raina, Sam, Raynold és egy őr, akik nemrég lettek figyelmesek a lány segélykérésére, pedig már a folyosón jártak. Az erőhullámra megálltak egy pillanatra, majd újult aggodalommal indultak tovább a nyitott kabin/cella felé. Mi a fene folyhat ott! Azt hitték, a lány szabadulni próbál, de arra nem számítottak, hogy az egyik emberüktől. Amikor viszont meglátták, hogy Jill – feltápászkodva – a falnak löki a lányt, és ott akarja megerőszakolni, minden világossá vált számukra. Csalódtak Jill-ben. Ostoba és felelőtlen. És minden rossz tulajdonságuk ellenére, ők sem voltak az erőszak hívei. A nemi erőszaké végképp nem!
- Most az enyém leszel! – vonta magához Jill Elinát, de a lány ágyékon rúgta. Jill feje bevörösödött. – Mit képzelsz, cafka! – azzal úgy felpofozta a lányt, hogy az a földre esett. Azután felrántotta, és a derekát az ágyékához húzta.
- NE! Eressz el! – sikoltotta Elina, és újból összeszedve magát lökte el a férfit. A kabinban lévő tárgyak megrázkódtak, zajt csapva, de a lány ereje nem sokra futotta. A lámpák immár ki-bekapcsoltak a folyosón, szél süvített a kabinban, de Jill-nek mégis sikerült a lány a falnak löknie. Jó erősen, hogy nyekkenjen, majd végleg letolta volna a boxerét... Ekkor érkeztek meg Rainá-ék.
- Jill! Mit művelsz? – vonta kérdőre Sam.
- Megdugom ezt a kis cafkát! – jelentette ki, és rászorított a lány karjaira.
- NE! Eressz el! – kiabálta Elina bőgve, és a tárgyak megint mozogtak, a fények még mindig ingadoztak. Egyre jobban állt ellen a lány, annál inkább tombolt a szél is és szikráztak az égők. De a férfitől csak nem szabadult.
- Ereszd el! – parancsolta a doktor. – Így tönkreteszed!
- És a gépet is! – tette hozzá Sam. – Ha így folytatja, lezuhanunk!
- Elég! Segítsééég! – üvöltötte a lány hisztérikusan, és végre sikerült megint az ellentétes falnak csapnia Jill-t.
- Na, ide figyelj, te...! - Jill dühösen támadt volna a lányra, de Sam és a doktor akkor végre lefogta. Jill morgott egyet, de Raynold gyorsan beadott neki valami kékes szert a nyakába. Azt eredetileg Elinának szánta, de mint kiderült, a lány nem önszántából ideges, hanem jó okkal.
Elina összetörten és remegve csuklott a földre. Még mindig rettegett, holott a két férfi kivezette a harmadikat a szobából, és valószínűleg elzárják majd valahova. A benne tomboló feszültséget pedig a szobában tomboló, de már viszonylag gyengébb szél, a lebegő takaró, és villódzó fények jelezték. A lány hangosabban kezdett sírni, és megrázkódott, pedig éppen hogy vissza akarta fojtani. Elnyomni magába a gyengeségét, de nem ment. A lámpák tovább ingadoztak, szikráztak. Ekkor váratlanul egy langyos kéz érintett meg a vállát. Elina meglepetten felnézett a könnyei között, amik fekete kristályokkal borították be a földet körülötte. Raina hajolt le hozzá.
- Jól vagy, Elina? – kérdezte a Virágos szokásos, kedves, csábító hangján. Elina a laborban meggyűlölte ezt a hangot, de most valamiért mégis megnyugtatta. Részben. Egy kicsit. Tovább zokogott. – Most már elvitték! Nem árthat neked! – mondta a nő melegen, és átkarolva a lányt arra késztette, hogy felüljenek az összegyűrt ágyra. – Minden rendben lesz!
- Nem. Nem lesz! – szipogta az angyal, a szél pedig tovább tombolt.
- Bízz bennem! Csak nyugodj meg. – Raina kedvesen simogatta Elina hátát, az ágyon ülve. - Ugye te sem akarod, hogy lezuhanjunk?
- Nem...
- Akkor nyugodj meg. Ha nem fogod vissza az erőd, kiég a biztosíték, a doktor pedig újból benyugtatóz...
- Ne...! – nyögte Elina. – Kérlek...!
- Akkor abba kell ezt hagynod! Jill már nincs itt, már nincs, aki bántson!
- Ti is bántottatok – ellenkezett Elli, de a szél így is csitulni látszott.
- Mi csak szeretünk volna jobban megismerni – bizonygatta a göndör barna hajú lány, akinek minden hazugsága ellenére kedves, megnyerő arca volt, és barátságos mokka bőre. Talán ezért is bízott meg benne Elina az elején, és hajlott most is a megnyugvásra, bár a bizalomról immár lemondott.
- Kísérletezni akartok rajtam!
- Ennek nem kell így lennie. Nem, ha önszántadból elmondod a titkodat... – Raynold lépett a bejárathoz, immár egyedül, és egy új injekciós tűvel a kezében. Raina észrevette, de Elina nem. A Virágos ekkor küldött egy határozott pillantást kollégája felé, és megrázta a fejét. Ezzel jelezte, hogy a nyugtató már nem aktuális. – Most pedig, vegyél nagy levegőt, és nyugodj meg!
Elina végre képes volt ellazulni. Mélyen magába szívta a levegőt, majd lassan kifújta. A fények lassan visszaálltak eredeti állapotukba, a rázkódó tárgyak megállapodtak, és a szél is abbamaradt. Raina végig az angyal vállát simogatta.
- Látod? Nem is olyan nehéz ez. – A Virágos váltott egy elégedett pillantást a távozó doktorral, majd visszafordult a lányoz. – Tessék – nyújtott felé egy ásványvizes üveget.
- Mi ez?
- Csak víz – nyugtatta a göndör hajú nő. Elina elvette az üveget, és ivott. Eddig nem is érezte, mennyire szomjas. - Most pedig meséld el, mi történt!
- Az a férfi – kezdte a lány, de elcsuklott a hangja.
Raina viszont egyre magabiztosabbá vált. Még előnyt is kovácsolhatnak abból, hogy Jill megőrült. Maga mellé állíthatja a lányt.
- Mit tett veled? Bántott? – nézett a remegő barna szemekbe. Ekkor meglátta a törtfehér fehérneműt az ágyon. Óvatosan felvette, és Elina felé nyújtotta. – Ezek a férfiak néha egyszerűen vadállatok! Nem is csoda, hogy a legérzékenyebb műszereket és kísérleteken nem ők irányítják!
- Valóban? – kérdezte Elli, és szégyenkezve elvette a fehérneműjét.
Raina megértően bólintott.
- Vadak, és kulturálatlanok. Vedd vissza nyugodtan. Elfordulhatok.
- Köszönöm.
Elina hálásan nézett vissza rá, és amíg a virágos ruhás nő a falat kezdte pásztázni, ő visszavette a bugyiját, majd újra leült az ágyra. Nem is bírt volna sokáig állni a megpróbáltatások után. Megremegett, és a megütött arcához emelte e kezét.
- Megütött? – kérdezte Raina sajnálkozva. Elina bólintott. – Fáj?
- Nem jobban, mint a kiszolgáltatottság.
- Megértelek...
- Hogyan? – csodálkozott Elli.
- Amikor még nem a Clairvoyant-nak dolgoztam, nem voltam több egy gyenge kislánynál. Engem is férfiak tartottak elnyomva. Akkor viszont rám talált, és azóta nem szórakoztak velem.
- Szóval ő a főnököd. A Látó?
- Igen. Még sosem láttam, a hangját is csak néhányszor hallottam. De ő tudta hol vagyok, üzent az embereivel, meglátta a tehetségemet, és most itt vagyok – magyarázta Raina. Azt nem említette, hogy a Látónak akcióinak hála nemrég börtönbe zárták, ahonnan viszont a Centipede emberei ki is szöktették.
- És rólam mit mondott?
- Igazi rejtély vagy a számára, ahogy a mágia is. Valahogy gátolja a mentális képességeit. Ezért is szeretnénk többet kideríteni. – Elina nagyot sóhajtott. – De nem jól álltunk hozzá. Az áttörés, a titok elvakított. Szeretném, ha többé nem okoznánk fájdalmat neked.
- Valójában nem volt annyira fájdalmas. Inkább félelmetes, és kimerítő. Kétségbeejtő – mondta Elina. Nem akart másodszor is bedőlni Rainának, de hazudni nem tudott.
- Sajnálom, Elina. Nem szabad lett volna a jobb világ iránti törekvéseinket az erkölcseink elé helyeznünk. Azt hittük, a segítségeddel majd könnyebben boldogulhatunk az Új Világban. A megőrült, idegenekkel teli világban. Megyek, hozok valamit az arcodra. És a karjaidon is kék foltok vannak, ha jól látom – nézett a lány szemébe majd bőrére.
Elina nem szólt semmit, csak nagyot sóhajtott, és elgyötörten nézett vissza a virágos ruhás fiatal nőre. Volt valami Raina szavaiban, a meggyőző erejében, a kedvességében, és szolidaritásában. De mégsem tudott újra megbízni benne, és úgy érezte, jól teszi. Viszont a nőnek ezt nem kell tudnia. A tőle telhető legtöbb érzést, és közeledést vitte bele a pillantásába.
- Pihenj egy kicsit! – javasolta Raina. Az ágyra fektette a kimerült lányt, és betakarta. – Mindjárt jövök. És ha szeretnéd, a bilincset is leveszem.
Elina barátságosan pislogott rá, majd belemerült az ágyba. Mégsem olyan reménytelen ez a helyzet. Eljátsza a megtört, bizalmas lányt, majd amikor lekerül a bilincs, kitalál valamit. Valahogyan le kell jutnia erről a gépről, még ha alig maradt ereje is. A feje egyre jobban kitisztult, és bár a teste még zsibbadt, a varázslatokat immár az eszével helyettesítheti. Csak sikerüljön megszöknie innen!
...
- Tessék... – lépett be Raina, és egy konyhai kendőbe csavart jeges zacskót nyújtott át a lánynak. Elina felé fordult, elvette és kicsit szisszenve a sérült arcára tette a jeget. – Hamarabb elmúlik, mint gondolnád. Nem akarsz fájdalomcsillapítót?
- Köszönöm, de elég volt a drogokból – sóhajtotta Elli. – Neked mennyi ilyen ruhád van még? – kérdezte, mert feltűnt neki, hogy a labor óta Raina megint átöltözött. Most egy halványkék alapon barackvirágszín, természetesen most is virágmintás, kimonószerű, szűk szabású, háromnegyedes ujjú selyemruhát vett fel.
- Van egy pár – mosolyodott el a nő. Elli úgy érezte, jó úton ját, hogy elnyerje az őt fogva tartó csapat egy befolyásos tagjának bizalmát.
- Miért pont virágok?
- Mindenki szereti a virágokat – felelte Raina könnyedén. – Szükséged van még valamire?
- Kérdezhetek valamit? – kezdte Elli bizonytalanul.
- Kérdezz csak! – biztatta a Virágos.
- Most mennyi ideig voltam kiütve?
- Nos, legutóbb vagy kilenc óráig... – Elina fájdalmasat sóhajtott. – Raynold hajlamos túlbiztosítani a dózisokat, de már vitáztunk ezen párszor. Végül is nem ártani szeretnénk neked, vagy bárkinek.
- Kilenc óra alatt nem értünk Grönlandra? – Terelte Elina inkább a témát.
- Tettünk egy kis kitérőt Anchorage-ban. Fel kellett vennünk egy szállítmányt. Nem sokkal azután szálltunk fel, mielőtt felébredtél.
- Szóval most Alaszka felett vagyunk?
- Nézz ki az ablakon! – javasolta a Virágos.
Elina feltápászkodott, és az ágy feletti kis ablakhoz hajolt, amit eddig egy lehúzható redőny fedett. Ezidáig észre sem vette. Tényleg nagyon be lehetett nyomva. Most viszont felhúzta és kinézett, Alattuk mindenfelé nagy és dús felhők, a felhők között kidudorodó sziklás hegycsúcsok, közöttük völgyek és havas hegyoldalak voltak. A lány nem tudta leplezni ámulatát, bár egy percre sem feledte, hol is van, és hová is tart. A pokolba, legalábbis az előterébe.
- Gyönyörű, nem igaz? Remélem, szereted a havat, mert ahova megyünk, ott is rengeteg van!
- A vérem... – váltott témát megint Elli, és visszafordult a nőhöz.
- Igen? - vonta fel Raina a szemöldökét.
- Megvizsgáltátok? – A Virágos bólintott. – És találtatok valamit? Mi van vele?
- A fekete szín nem változott, de még nem jöttünk rá, mi okozhatja. A véred összetétele egészen átlagos, A pozitív. Persze azt leszámítva, hogy valamiképpen mégis más, különleges...
- Hogy..., különleges? – értetlenkedett Elina.
- Nos, kezdjük a fekete színnel. Semmi szokatlan, természetellenes vegyület nem mutatható ki, ami elszínezné a véred. Mintha csupán optikai csalódás lenne, de a spektroszkóp is sötétnek látja. Elnyeli a fényt, ellenben ha különválasztják a hemoglobint, az mutatja a vörös színt. Az immunsejtjeid pedig az átlagnál jóval ellenállóbbak és gyorsabbak.
Elina érdeklődve, kissé gyomorgörccsel hallgatta saját testének elemzését. Olyan volt, mintha valaki belülről belenézett volna, és valóban. A lelke megint görcsbe rándult a kiszolgáltatottságtól.
- A sejtjeid pedig...- folytatta Raina. - Átlagosak, mértre, formára, összetételre, mégis gyorsabban regenerálódnak, és lassabban öregednek. Sokkal lassabban. És minden sejted, minden részét az a különös sugárzás veszi körül, amiből az erőd is származik szerintünk. Egy olyan alkotó részt, vagy elemet, vegyületet sem találtunk azonban, ami a sugárzásért felelős lehetne. Mintha a legkisebb alkotó rész is ontaná magából..., de nincs éles forrás. És ezt a szokatlan elektromágnesességet nem tudjuk sem elkülöníteni és fenntartani a sejtjeid nélkül, sem kivonni belőlük és megszűntetni. A legérdekesebb pedig, hogy még a DNS-edet elemezve sem találtunk rendellenességet, egy plusz gént, mutációt vagy hasonlót. Tudod, mit jelent el, Elina? – kérdezte a nő, és mélyen a lány szemébe nézett.
- Semmi jót, gondolom...
- Nem, butuska! A véred, a sejtjeid egyszerűen tökéletesek! A rendhagyó az, hogy ennek viszont, a különleges szívósságnak nincs semmi konkrét oka. Persze, feltételezzük, hogy a mágia, de a mágiának ezek szerint nincs biológiai lenyomata! És itt a kérdés, amire mi is kíváncsiak vagyunk! Mi a mágia? Az elektromágnesesség egy típusa, vagy, ami valószínűbb, hogy annál sokkal több. Feltételezésem szerint a sugárzás annak csupán egy mellékhatása, visszamaradója. Hogy tudja anélkül folyamatosan átitatni a szervezeted, hogy nem hagy nyomot maga után, csupán ezt a forrás nélküli, és ártalmatlan, de jellegzetes sugárzást? Vagy esetleg te magad termelnéd? De hogyan, ha nincs rá gén a genomodban?
- Nem tudom, Raina. Őszintén...fogalmam sincs – sóhajtotta a lány. – Eddig azt sem tudtam, hogy szupervérem és -sejtjeim vannak.
- Nem is várjuk el, hogy erre válaszolj, hiszen mi is a titok nyitját keressük. Mi csak szeretnénk, ha olyan dolgokat osztanál meg velünk, ami közelebb visz ehhez – magyarázta a göndör barna hajú nő. - A doktor most teszteli, hogy milyen hatással vannak a véredre egyes vegyületek. Eddig nincs átlagból kiugró eredmény, kivéve, hogy mind ellen ellenállóbb vagy. De ugyanolyan mechanizmussal védekeznek a sejtjeid. Van valami olyan anyag, amire allergiás vagy? Esetleg szokatlanul reagálsz?
- Nem. Nem igazán. A portól tüsszögök, de ennyi. Bármit ehetek... – felelte a lány, majd félig megjátszásból, félig őszinte fáradtságból ásított egyet.
- Aludj egyet! – tanácsolta Raina. - Még legalább öt óra az út.
- És a lánc?
- Leveszem, ha megérkeztünk.
- Őszintén? Mit akartok velem ott? – Elinán újból átfutott a korábbi torokszorító idegesség.
- Megismerni a titkodat – felelt Raina a szokásos szöveggel, könnyedén. – Nem fog fájni, ígérem.
- De a bilincs a lábamon! Az fáj! – próbálkozott a lány.
- Elhiszem, de Sam nem szeretné, ha levenném. Nem bízik benned. Neked is jobb, ha nem csinálsz értelmetlenséget, ugye? – Elli lemondóan sóhajtott. – Inkább pihenj, amíg odaérünk!
Azzal Raina elhagyta a kabint, és becsukta a rácsos ajtót. Persze, már nem kulcsra. A lánc és a bilincs úgyis bent tartja a lányt. Elina reményvesztetten húzta magára a takarót, és fordult a fal felé. Most mit fog csinálni?! Ha odaérnek, újból kísérletezni akarnak majd rajta, mert nem hiszi, hogy Raina nagyon meg akarná akadályozni ezt! A zárakat kioldó varázslat pedig most valahogy még mindig túl bonyolultnak tűnt a számára. Hiába tért magához, és tisztult ki a feje egy időre, a szédülés és elhomályosulás minduntalan visszatért. Mintha a szernek, vagy szereknek, amit kapott, lenne egyfajta periodikus hatásai is. Hogy újból és újból összezavarják a fejét, nehogy végre egy értelmes megoldást találjon. A teste pedig változatlanul is elgyengülve, elgyötörten viselte a következményeiket.
Ahogy lány lehunyta a szemeit, érezte, hogy elnehezülnek a végtagjai, hullámzik alatta az ágy, zúg a feje, és szinte belesüpped a kemény matracba. Sosem vesztette el még ennyire önmagát. Imádkozni kezdett. Azt kívánta, bár Isten segítene neki. Utat mutatatna. Csak egy lehetősége lenne szüksége, egyetlen egyre, amit képes lenne meglátni, és kihasználni a szökéshez. Mert szökni akart, bármi áron. Azután elmondott magában egy Miatyánkot, majd hosszú percekre megint elaludt.
...
Kényszerítette magát, hogy kimásszon a félálomból. Felkapaszkodott a kabin falán, és homályos szemeivel kinézett az ablakon. Még mindig Alaszka hegyei felett szálltak, de már sötétedett odakint. Ekkor hirtelen megrázkódott a gép. A lány ideges kiabálást hallott a felől, ahol az irányítófülkét vélte. Úgy sejtette, hogy ő a legfelső szinten vagy, a pilótával egy folyosón, a laborok és rakterek pedig az alattuk lévő szinteken. Hogy hány emeletes a gép, az Rainától elfelejtette megkérdezni.
- Ezt nem hiszem el! Már megint! – hallotta odakintről. – A SHIELD kéri, hogy azonosítsuk magunkat! Mégis mit keresnek Alaszkában, hogy pont kiszúrtak minket?!
- Talán a Kanadai határt őrzik? – vetette fel egy másik hang.
- Képtelenség. A határig még legalább nyolcvan kilométer!
- Akkor lehet egy bázisuk a közelben. Ez végül is szerencsés információ!
- Szerencsésen kilőnek majd minket onnan, ha rájönnek, kik vagyunk!
- Mit tegyünk, Kapitány?
- Értesítette már Rainát? ... És mit mondott?
- Hogy találjon ki valami hihetőt, szépfiú! – érezni lehetett a másodpilóta vigyorát a hangján.
- Akkor hát, Kadét, egy svéd milliomos magángépe vagyunk! Keresse vissza a vonalat...
- Itt a SHIELD védelmi osztály beszél! Kérem, azonosítsa magát, és a légi gépjárművet, amivel...
Itt elhalkultak a hangok. Talán bezárták a pilótafülke eddig nyitott ajtaját. De a lány agya már így is a hallottakon kattogott. Tehát a SHIELD van a közelben? Kár, hogy nem támadtak a gépre. De akar ő egyáltalán találkozni velük? Mary-Anne nem mondott rosszat róluk, de jót se éppen. Csak komolyat. Sam pedig csupa rosszat. És attól még, hogy Sam egy aljas, önző hazudozó nem biztos, hogy a SHIELD-ről is hazudott. Igazi szenvedéllyel állította, hogy a szervezet kiiktat mindent, amit fenyegetőnek könyvelnek el, még a különleges embereket is. Ha pedig így állnak, akkor ő velük sem lenne biztonságban. Csöbörből, vödörbe. És ki tudja itt mi vár rá, de ott is nagy esély van rá, hogy megölik, vagy bezárják.
A gép megrázkódott. Viharba kerültek, vagy a SHIELD lő rájuk? Nem, a kapitány szerint turbulencia, ha hihet a rádiónak. Elina nem hezitált tovább a lehetőségein. Kapott egyet, amiért imádkozott, és ki kell használnia. Bízott az Úr vezetésében, és gondviselésében. Ha ebből kell kihoznia a legtöbbet, legyen. Ha belehal is, nem bánja. Inkább, minthogy a végén még veszélyt hozzon a fehérekre, mert kicsúszik a száján valami fontos. A Kapitány arra intette az utasokat, hogy kössék be magukat. Most osonhat ki a legkisebb feltűnés nélkül, és úgy, hogy a bekötött emberekkel szemben előnyben lesz.
Összeszedte magát, az ereje legmélyére koncentrált, az igaz hitre, hogy képes rá. És igen! A számos reménytelen próbálkozás után végre sikerült kinyitnia a bilincset, ami még extraként a lehető legkisebb csattanással nyílt ki. Valóban ez lett volna a dolog nyitja? A hit. Akkor fogja elmével irányítani az erejét, ha mindennél jobban hisz benne? És persze Istenben, akitől kapta. Elina akkor már tudta. Valahogy ki kell ugornia a gépből, nincs más esélye. A felhők közé úgy sem mennek utána. De ha mégis, a szárnyaival hamar lehagyja az ejtőernyőket. Felállt, aminek eredményként megszédült most is, de nem adta fel. Kitapogatta a kijáratig vezető utat, és utána már tisztán látott.
A folyosón ráakadt a repülő egy műszaki rajzára a kijáratokkal. A legjobb választásnak a raktér rámpájának lenyitását tartotta. A gép négyszintes volt, a raktér a legalsó. Odáig végig kellett mennie a legfelső szinten, le kellett jutnia a társalgó melletti csigalépcsőn, majd el a laborok mellett, végül végig a raktáron, és valahogy megtalálni a nyitógombot! Összeszedte a bátorságát, elmondott egy gyors imát, és útra kelt. A gép egyre erősebben rázkódott, így kevésbé kellett attól tartania, hogy ha belebotlik valakibe a folyosón, az nem a saját lába lesz. Meztelen talpaival végigosont a folyosón, a falnál támolyogva. A turbulencia csak ártott jelenleg egyébként is labilis egyensúlyának. Sikerült lejutnia a lépcsőn, de a laboroknál már adódott egy kis gond. Üvegajtók voltak.
Elinának gyorsan kellett döntenie. Most, vagy soha! Amilyen gyorsan csak tudott, végigrohant a laborok előtt, majd kifulladva, nehézkesen levegő után kapkodva folytatta a futást a raktárak felé. Meztelen talpát felsértett a fém, de nem törődött vele. Mire leért a fémlépcsőn viszont mára torkában dobogott a szíve, és szúrt a tüdeje, lüktetett a feje. Mintha a futás most ellent mondott volna szervezete teljesítőképességének. Meg kellett állnia egy pillanatra, mialatt feszülten zihált. Akkor viszont meghallotta, hogy a nyomában vannak, így kénytelen volt tovább menni.
A lépcső alatti dobozban ráakadt zakójára, övére és csizmájára, amiket gyorsan magára kapott. A kapunyitót sajnos nem találta sehol. Tanácstalanul ugrált ide-oda, mindinkább elvesztve a reményt és erőnlétét. Az őt követők leértek a raktár lépcsőjén. Sam volt az, doktor Raynold és további három izomkolosszus.
- Hogy szabadultál ki? – kérdezte Sam. – Az a bolond Raina, ugye?
- Magamtól is rájöttem, hogyan kell – vágta rá Elina makacsul, elnyomni kívánván saját rettegését.
- Akkor magadtól beláthatnád a terved kudarcát, és visszajöhetnél szépen a fedélzetre! – javasolta a doktor. Elina viszont látta, hogy egyik kezében egy injekciós tűt rejteget, szinte egészen megtöltve azzal a halványkék folyadékkal, aminek a negyedétől is kilenc órára kifeküdt. Ez a tag orvos létére tényleg nem tudja, mi az, hogy tűréshatár!
- Nem! – kiáltotta a lány morcosan. – Nem megyek! Engedjenek ki!
- Kizárt! – A doktor egyre közelebb sétált a lányhoz. Elina a fal felé hátrált, de két oldalról a verőemberek vették körül, és Sam. – Ha pedig ne jössz magadtól, kénytelenek leszünk erőszakkal meggyőzni!
- Kérem! – fogta könyörgőre Elli, amikor már csak néhány méterre voltak tőle. – Hagyjanak elmenni! – Nem akart megint egy tűszúrástól elájulni, de még inkább nem akart kiszíjazva, műszerekkel a testén ébredni. Újból elfogta a remegés, és a félelem kiült az arcára. Ezt ellenfelei is észrevették.
- Nem akarod te sem, hogy így legyen, igaz? – kérdezte a doktor, és felmutatta a fecskendőt a kezében. Elináról már a víz is patakokban folyt. Most mihez fog kezdeni?! Elszalasztja az utolsó esélyét. – Ha most önként velem jössz, nem kell alva töltened a következő nyolc órát!
Elina nem bízott benne. Az az adag sokkal több, mint nyolc óra, talán egy egész napra kiütné. Másrészt Raynold így is-úgy is beadja neki, látta a szemében. Érezte a kisugárzásából, amitől hányingere támadt. Ha már úgy sem menekülhet, akkor legalább nem könnyíti meg ezeknek a férgeknek a dolgát! Már nem érdekelte, hogy finomkodjon, sőt az sem, hogy ha most is az erejét használja, a kimerültség üti ki a nap maradék részére. Felemelte a jobb kezét, és egészen a lépcsőig taszított a doktort, aki nagyot zakkant a fémen. Két verőember ekkor nekiugrott, de Elina sem volt rest. Megpróbálva emlékezni a keleti harcművészetekre, amit odafent, a Városban tanultak, kivédte a legtöbb mozdulatukat, és vissza is támadott. Bekapott pár erős ütést ugyan a hasába, vállába, és sípcsontjába, de nem adta fel. Végső elesettségében jégé fagyasztotta a két izomkirályt. A harmadik, aki eddig elképedve bámult, szintén rátámadt, de a lány őt egy levegőbe emelt fémtárggyal vágta végzetesen fejbe.
Ezen műveletek meglehetősen erőt próbálóak voltak. A lány össze is rogyott egy pillanatra. Sam-nek viszont ennyi is elég volt, hogy rátámadjon a védtelen lányra. Elina először odébb lökte, de a férfi egy késsel közeledett felé. A lány már nem érzett elég koncentrációt magában ahhoz, hogy kirepítse a kezéből. Reménytelenül körbe nézve észrevette a kardját és táskáját, amit elvettek tőle. Futásnak eredt, kicselezte Sam-et, és felkapta a táskát, átvetette a vállán, majd a kardot, azaz jelenleg inkább tőrt a jobbjába vette. Csakhogy Sam addigra utolérte, és balról támadott. A lánynak nem volt elég ideje megfordulni, alkarjával volt kénytelen kivédeni a szúrást.
A penge végigsiklott selymes bőrén mély, vöröslő barázdát hagyva maga után, amiből azután karmazsin vér buggyant ki, és folyt végig hevesen a tenyeréig. Az artériát találta el. A lány nagyot nyögve a kezéhez kapott, az arcára kiült a fájdalom. Sam újabb támadásra készült, de akkor valami az eszébe jutott. A lány vére! Most nem feketedett be. Nem hagyhat ki egy ilyen alkalmat. Az angyalok vére gyógyít, de erősebbé is tesz. Kihozza az igazi éned. Sam-et pedig elvakította a mágia hatalma. Megragadta a lány vérző karját, és a szájához emelte. Elina ellenkezett bár, de az egész hirtelen történt.
A férfi iszik a véréből, ő morogva ellöki magától. Sam megáll vele szembe, várja a hatást. A hatás nem marad el, de nem az, amire számított. Amire bármelyiken számítottak. Elina tudta, hogy ha valaki erőszakkal veszi egy angyal vérét, megbánja. Ezért a fekete szín. De ez... Sam szája szélén, és kezein ugyanis feketévé vált a még nedves vér, majd a férfi felordítva a torkához kapott. Majd a mellkasához. Mint egy gyors méreg hatására, megállt a szíve. A szemei nyitva maradtak, ő pedig bábu módjára dűlt el a földön.
Elina kiejtette a tőrt a kezéből. Térdre esett, és a szája elé kapva a kezeit zokogni kezdett. Ő nem így akarta! Nem akarta megölni a férfit! Akkor most ő is Feketévé válik? A két jégszobor is ugyanolyan érintetlenül állt a közelében, mint korábban, és negyedik sem kel fel. Őket is megölte volna? A bűntudat, holott csak önvédelemről volt szó, lándzsaként tépte a szívét, és satuként szorította össze a mellkasát. Tovább zokogott. Raymond ekkor végre összeszedte az erejét, és feltápászkodott. A fecskendő még mindig nála volt, de becsúsztatta a zsebébe, hogy elrejtse a lány elől.
- Elina? Mit műveltél? – indult meg határozottan a megtört lány felé.
- Meg...megöltem őket! – sírta a lány, és idegessége megint szelet kavart körülötte.
- Látod, mi történik, ha nem hallgatsz rám! Most pedig gyere!
- Nem! – makacskodott tovább a lány. – Ekkor meglátta, hogy a doktor már csupán két méterre van tőle. – NEM! – sikoltott, és hátrálni kezdett. A fények és az elektromosság újra játszani kezdett a gépen. Az eddigi zötykölődés még erősebb lett. A lány sejtette, hogy a doktor nem hagyta el a neki szánt nyugtatót, azért olyan magabiztos. Legalábbis más fegyvert nem látott nála.
- Elina! Ha lezuhanunk, mindannyian meghalunk! Ezt akarod?! Megölni mindenkit?! – tovább közelített a reszkető, könnyező lányhoz.
- Nem! Én nem...
- Nem volt elég mára?! Nézd, mit tettél velük!
Raynold ügyesen próbált a lányban még a mostaninál is nagyobb bűntudatot kelteni olyasmi miatt, amit jogosan tett. És használt is. Elina még erősebben hisztizett, az áram pedig szó szerint megvadult. A doktor ki akarta használni a lány őrületének eme gyenge pillanatát, hogy lefegyverezze, de Elli még így is átlátott rajta. Élelmes, talpraesett lány volt, némi káros hiszékenységgel. De utóbbi ma a múltba veszett és eltemettetett. Elina, bár a szíve darabokba állt, nem adta meg magát a ború homályának, azzal együtt pedig az újabb adag drognak.
- Hagyjon! – kiáltotta, és megpróbálta ellökni a doktort, aki időközben a közelébe ért. Nem volt túl erős már, így Raynold lefogta, és hosszú másodpercekig küzdöttek egymással, hogy ki bírja tovább. A lány nem engedett, így a doktor nem tudott a tűért nyúlni, de kiszabadulni nem volt elég ereje. Az elkeseredettség egy utolsó hulláma járta át Elinát, amikor a megszokottá váltnál is erélyesebben ingott meg alattuk a fémszerkezet. Pillanatok múltán jöttek csak rá, hogy a raktár rámpás lejárója nyílt ki végre-valahára, ők pedig annak a közepén állnak.
Megérezték a kintről áradó fagyos szelet, és a csökkenő nyomást, amint egyre nagyobbra nyílt ki a kapu. Elinának akkor jött az felismerés, hogy a gép elektronikájának megzavarása miatt ez is az ő műve lehet. Végre valamit ő is jól csinált! Csak egy gond volt még hátra. Tovább így nem maradhattak. A lány megpróbált újból kiszabadulni a szorításból, de szinte már csak fél karral küzdött, mert a megvágott karja a vérveszteségtől a korábbinál is jobban zsibbadt és sajgott. Lépteket hallottak fentről. A lány tudta, hogy ne szabadulhat csak úgy, ha egy lépés előnyt enged Raynold-nak, majd elbizakodottságát kihasználva megtöri a helyzetet.
Elina úgy tett, mintha végleg elgyengült volna, és összerogyott a férfi karjaiban. A doktor azonnal elővette a tűt, és már szúrta volna is a lány nyakába, közben lazítva a szorításon. Elina kihasználta ezt, és kibújt a fogásból, majd amilyen gyorsan tudott, a rámpa végéhez iramodott. Még öt méter a levegőig, még négy, még három... Jaj, ne! Valaki megragadta a jobb karját. Épp hogy csak észrevette az őt beérő doktort, már érezte is, ahogy az injekciós tű hegyes fémje durván az alkarjába hatol, a hideg folyadék pedig a testébe áramlik. Gyorsan kapcsolt, kirántotta a fecskendőt a karjából, és messzire hajította, de annak a kékes vegyületnek a fele már így is a szervezetében volt.
A lány tudta, hogy egy perce sincs hátra, és megint órákra, esetleg egy napokra elveszti az eszméletét. Nem hezitált, nem maradhatott itt tovább, hogy ez még egyszer megismétlődjön. Egy jól irányzott rúgással az alhasba hátrébb lökte a doktort, aki azt hitte, a lányt már harcképtelenné tette. De nem. Raynold döbbenten esett hátra a fémen, Elina pedig magához vonzotta a kardját, az övére tűzte, eligazította a táskáját, és néhány utolsó lépéssel a mélybe vetette magát. Épp, hogy kicsusszant az erősítés markaiból, és a zuhanásból visszapillantva még szemügyre vehette a Százlábú követőinek eltorzult, dühös arcát. Köztük ott állt Raina is, a világoskék ruhában, sajnálkozva.
Vajon valóban érte aggódott? – kérdezte magától Elli. Vagy a kutatását sajnálja? A lány előhozta szárnyit, némi erőfeszítéssel kitárta őket, hogy lassítson a zuhanáson. Ekkor érezte át igazán a tizenegyezer négyszáz méter magasság mínuszait. A testét, szárnyait átjárta a hideg, az egyensúlyát megrengette a magas légköri turbulencia. Úgy döntött, egy időre inkább még nélkülözi a szárnyait, egyébként is gyengülni kezdett. Majd lefékez a föld előtt. Tovább zuhant, egyszer előre, egyszer hátra, lassan bukfencezve, és a látása mindinkább elhomályosult.
Egy idő után, nem tudta, hogy a hidegtől, vagy a szertől, amit a doktor búcsúajándékként belenyomott, esetleg mindkettőtől, de már nem érezte a végtagjait, nem annyira, mint kellett volna. Behunyta a szemeit egy pillanatra, és érezte, ahogy sodródik a föld felé a jeges légben, ami nem melegedett egy tapodtad sem, talán egy kicsit, de utána vissza is hűlt. Forgott, száguldott, de ő ezt legbelül lágy hullámzásnak és sajgásnak érzékelte. Közben pedig imádkozott magában. Megköszönte Istentől a lehetőséget, és még egy újabbat kért. Azt kérte, bocsássa meg, amit odafent vétkezett. És még azt is kérte, hogy hadd kerüljön ezúttal végre egy olyan helyre, ahol értékelik. Ahol nem használják ki, ahol minden gond nélkül segíthet másokon. Ahol végre otthonra találhat. Az sem érdekelte volna, ha ez a hely a Mennyország lesz, csak találja meg a helyét ott, ahova kerül. Az Úrnak viszont még tervei voltak vele, így túl kellett élnie.
A fájdalom bele-belehasított Elli sérült karjába, arcába, a teste minden túlhajszolt porcikájába, emlékeztetve rá, hogy még nincs vége. Még egy valami hátra van. Túl kell élnie a zuhanást! Mégsem halhat meg – érezte lelke sugallatát. Le kell lassítania a cél előtt, vagy ő is összetörik, mint szíve a fellegek fölött. És ha már a felhőknél tartunk, épp akkor esett keresztül rajtuk. Elina sejtette, hogy itt a felhők talán két kilométerre sincsenek a földtől, mivel eleve lehet hétszáz méter a völgy belmagassága. A völgyet valahogy megsejtette maga alatt. Angyal dolog, a táj érzékelése. A hideg vízpárában megpróbálta újból működésbe hozni a szárnyait. A változatlanul aranyszínű tollak felragyogtak, de koránt sem olyan intenzitással, mint a dokkoknál Bostonban, vagy bármikor korábban. Elina gyengébb volt, mint bármikor, így a szárnyai fénye is elhalványulni látszott.
Tett pár csapást, vitorlázni próbált, de éppen hogy csak lelassult. Az utána követezőkre már csak képekben emlékezett. A szárnyi tehetetlenül lógnak. Háttal kiesik a felhőkből, csak az eget látja. Megint esik, de hirtelen egy aranyszínű villám világítja meg a szürkéllő eget körülötte. Talán ő csinálta, vagy a Gondviselés? A hóban fekszik, háton, és sajog minden elképzelhető testrésze, kétszer annyira, mint korábban. Sajog, zsibbad, és fáj a fagytól. A hó, amibe esett, szinte égeti meztelen bőrét, a levegőben süvítő fagyos szél pedig lenge ruhája alá is behatol. Mintha újra tűk szurkálnák a testét. Az elméje megint csak félig éber. Mikor legközelebb magához tért egy pillanatra, már teljesen besötétedett odakint. Ugyanott feküdt, a hóban, de már szinte alig érezte a testét, és ha érzett is valamit, az csupán kínzó fájdalom volt. Nem volt ereje megmozdulni, még hangot sem kiadni.
Egy dolgot viszont megtehetett. Elfordíthatta homályos, szenvedő tekintetét a sötét, csak néhol csillagos égről, és elnézhetett arra, ahonnan nagyobb fényesség szivárgott. És akkor, abban a néhány újabb, kínzó éber másodpercben valami megnyugtatót is látott. Egy szögletes, mégis jópofa kis épületet a völgyben. Mert akkor jött rá arra is, hogy egy lankás lejtőn fekszik. Az épület barátságosan ki volt világítva, olyannak találta, mint egy kis mézeskalácsház. Már megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Ha meg is fog halni, legalább megtalálják a testét, nem vész el örökké. De bízott abban, hogy nem hiába esett oda, és valaki onnan az épületből akárkié legyen is, rátalál, és megmenti. Bízott, benne, így csupán két könnycseppet ejtett, amikor újból lehunyta szemeit.
A nyugtatómennyiség után, amit kapott nem kellett volna ébren lennie, és a fagynak is el kellett volna ringatnia, de a lány mégsem tudott végleg elaludni. Viszont ébren maradni túl gyenge volt. A fájdalom volt az, ami néhány percenként újból felrázta pár pillanatra, éppen elégre, hogy a teste ne hűljön ki véglegesen. Már nagyon hideg volt a teste, szinte alig élt, mégis a kín nem hagyta elveszni, nem hagyta meghalni. Mert nem tudott ellazulni. A fájdalom tartotta életben. Nem tudta, mennyi ideje feküdhet ott, nem tudta, hogy perceket alélt át, órákat vagy napokat, amíg végre rátaláltak. Az első dolog, amit érzékelt egy újabb emlékezetkiesés után elemlámpák erős, fürge fénye, idegen férfihangok, majd egyre közeledő léptek zaja a hóban, amibe addigra egészen belesüppedt. De mire a három férfi odaért hozzá, ő újból lehunyta a szemeit.
...
- Jézusom! – sóhajtott fel Ben Jewell, a lány meggyötört testét szemlélve.
- Mi történhetett vele? – kérdezte Simon Brown. – Az öltözékét elnézve, nem éppen síelni készült.
- Abbahagynátok a fecsegést! – emelte fel Coulson a hangját, és lehajolt a lányhoz. Hármuk közül talán őt érintették meg legmélyebben a látottak, de nem engedhetett a szívszorító érzésnek. A lánynak nem sajnálkozásra van szüksége, hanem segítségre. Sürgős segítségre!
- Életben van? – érdeklődött Ben.
Coulson eddig a lány nyaki artériáját próbálta kitapintani, de az angyal szervezete annyira lelassult a hidegtől, hogy nem lehetett érezni. Az ügynök ekkor a szájához hajolt, de képtelen volt eldönteni, hogy a lány gyenge lélegzetét, vagy a szelet érezte. A mellkasa sem emelkedett. Nem volt más választása. Tudnia kellett, hogy életben van-e még! Félredobta minden erkölcsösségét, és benyúlva a lány dekoltázsába, a szíve fölé helyezte a kezét. A lány bőre jéghideg volt, ami meg is ijesztette Coulson-t, de nem esett kétségbe, és még jobban koncentrált. Az ujjai bőrén néhány másodperc múltán lassú, erőtlen dobolásra lett figyelmes!
- Igen! Életben van – sóhajtotta Phil megkönnyebbülten. Társa nem rótták fel neki a tapit. Tudták, hogy a süvítő szél mellett Coulson hallgatással nem sokra ment volna. – A takarót! Segítsetek! – utasította őket.
- Máris!
Phil óvatosan a lány nyaka és térdei alá nyúlt, majd lassan kiemelte a hóból. A karcsú, középmagas lány teste nehezebb volt, mint számított, de persze nem olyan nehéz, hogy ne bírta volna könnyedén tartani. Brown és Jewell körbetekerték az kihűlt testet a vastag, műszálas takaróval, és segítettek a lehető legprofesszionálisabban elhelyezni Coulson karjaiban. Az ügynök ugyanis képtelen volt kiadni a kezei közül a lányt, akinek a túlélésében épp, hogy csak reménykedhetett. Nagyon hideg és kiszolgáltatott volt.
- Indulhatunk, uram? – kérdezte Simon.
- Gyerünk! – bólintott Phil, és megszaporázták lépteiket a Bázis felé. Elina feje az ügynök mellkasára borult, Phil a hátát és térdeit átkarolva vitte az ölében. Mikor a szél felerősödött, még gyorsabb tempóra váltott, ami a süppedős hóban nem volt könnyű, és magához szorította a lány erőtlen testét.
Félúton jártak. Elina újból magához tért. Már a vágást sem érezte a karján, de a mostanra konstanssá vált fájdalom még mindig ott volt a testében. Először az tűnt fel neki, hogy megváltozott a helyzete. Valaki az ölében tartja, és haladnak valahová. És egy vastag takaró öleli körbe a testét. A fejét pedig valami kényelmes, puha dologra dönti. Lassan kinyitotta a szemét, de a közeli elemlámpák fényein hunyorognia kellett. Megpillantotta a barna és sötétszőke férfiakat sötétkék kabátban, akik nem sokkal előtte taposták az utat a hóban. Végül erőt vett magán, és az őt tartó férfi felé fordította sajgó fejét.
Phil döbbenten vette észre, hogy a lány, aki simán a halál küszöbén állhatna, kezd magához térni. Az arcán aggodalom és sajnálat futott végig, de végül megpróbált melegen a lányra mosolyogni. Valószínűleg szörnyű fájdalmai vannak. Legalább az első benyomással ne kétségeket, hanem megnyugvást keltsen benne! Ekkor tűnt csak fel neki, hogy az egyébként is finom vonású lánynak még gyönyörűbb barna, azaz jelenleg feketén csillogó szemei vannak. A szemekbe viszont zavartság, fájdalom és homályos tekintet vegyült.
Elina bizonytalanul fürkészte a férfi arcát. Kellemes, sötétszőke haja és kedves, kék szemei voltak. Barátságos arca és halvány mosolya hamar eloszlatta benne a feltörő szorongást. A félelem a jövőtől, és fájdalmai viszont még mindig nem múltak el. Remegő lélekkel nézett a kék szemekbe. Vajon ki ő, és hová viszik? És tudják, hogy angyal?
- Ébren vagy? – kérdezte Coulson halk, aggódó hangon. Megpróbált finom lenni, hangja mégis belehasított a csendbe.
Elina viszont meleg gesztusként élte meg. Beszélni viszont még alig volt ereje. Elgyötörten pislogott párat, majd újra felnézett a férfira. Ezt igennek szánta.
- Mi az? Felébredt? – kiáltott hátra Simon.
- De hisz az lehetetlen! – torkolta le Ben. – Súlyos sérülései lehetnek...
- A lábatok járjon, ne a szátok! – kiáltott nekik oda Coulson, ugyanis társai világították meg neki az ösvényt. – Az utat nézzétek!
Elina fájdalmasan nyögött párat, és kicsit mozgolódott a férfi ölében.
- Hogy hívnak, kicsim? – fordult vissza a lányhoz kedves, de leplezhetetlenül aggódó hangon. Most inkább már suttogott. – Nem kell beszélned, ha nem akarsz...
- ...Eli..na... – sóhajtotta a lány nagy erőfeszítések közepette. A hangja rekedt volt, de még így is ártatlan és gyönyörű. Phil elmosolyodott. Ha már beszélni tud, biztosan túléli. – Hová...viszte...k?
- A Bázisra. Az orvosaink majd ellátnak, és ha jobban leszel, beszélgetünk egy kicsit. – Phil megpróbált őszinte, de egyszerre kíméletes is lenni a lánnyal a rá váró sorssal kapcsolatban.
- Milyen...bázisra? – nyögte Elina. Valamiért nem tetszett neki a szó. Túlságosan is tudományosan és fegyelmezetten hangzott, ami jelenleg a korábbi megpróbáltatásaira emlékeztette. Nem akart újból fogságba esni. Menekülni, vagy ellenállni viszont esélye sem volt, és nem is tartotta okos ötletnek. Ez a férfi legalábbis rendesnek tűnik. De néhány dolgot még mindenképpen ki akart deríteni, mielőtt újból elájul.
Coulson szintén szeretett volna minél többet kiszedni a lányból, mielőtt odaérnek. Sajnálta, féltette, nem is értette, miért aggódik annyira érte. De ettől még gyanúsított. Meg kell győződnie róla, hogy ártatlan, még akkor is, ha már elsőre is annak néz ki. Ki kell deríteniük a személyazonosságát, ahogy minden erre tévedő civilnek! De az ügynök emellett úgy döntött, cserébe ő sem titkolózik a lány előtt azt illetően, hogy mibe keveredett. Mivel előreláthatólag sok időt fog itt tölteni, az egészségügyi osztályon, úgy is rájönne.
- A SHIELD alaszkai kutató-és katonai bázisára – felelte. – Szívesebben vinnélek civil kórházba, viszont itt mérföldekre lakatlan a vidék. De egyet se félj! Most már biztonságban vagy.
Elina pont ettől érezte kevésbé biztonságban magát! A SHIELD?! Nem pont ezeket kellett volna elkerülnie? De talán még nem tudják, ki ő...
- SHIELD...
- Ismered talán?
Elina erőtlenül megrázta a fejét, de Phil meglátta a rettegést a szemében, és úgy döntött, tovább nyugtatja.
- Hírhedtté válhattunk mostanában, de bármi rosszat hallottál, felejtsd el! Itt biztonságban vagy. Segítünk neked...
- Segítetek...? – ismételte a lány újból. Ez a kijelentés, de főleg a belőle sugárzó őszinteség és magabiztosság kellemes melegséggel öntötte el. Már nem félt annyira.
- Természetesen. ...Fáj valahol? – Elli sóhajtott. - ...Ne haragudj, ostoba kérdés! Biztosan. És a vágás a karodon...
- Már alig érzem a testem – válaszolta a lány fáradtan. – De azért fáj, mindenhol... – Ezt úgy értette, hogy tűrhetően, de Phil-t a mondat eleje csak további aggodalommal töltötte el.
- Ne aggódj, kedves! Nemsokára odaérünk! Nem lesz semmi baj!
Elinának az érkezéstől félnie kellett volna, de most mégis megnyugodni látszott. Phil törődése, és erős karjai olyan biztonságot adtak neki, amire a Százlábú után vágyott. Amiért imádkozott. Talán a többi SHIELD ügynök is ilyen rendes lesz vele, még akkor is, ha megtudják, hogy micsoda?
- ...Ti tényleg nem tudjátok, hogy ki vagyok..., ugye? – suttogta a lány már szinte félálomban. Szemeit lehunyva fejét újból az ügynök mellkasára fektette.
- Azt állítottad, Elinának hívnak! – mondta Coulson jelentőségteljesen. – Hazudtál? – A hangjába mégsem tudott egy leheletnyinél több szigort csempészni. – Miért? – kérdezte együtt érzően.
Elli nem győzött csodálkozni a közvetlenségen, amit kapott tőle. Az jól esett neki. De nem tudta, hogyan reagál majd ez a Phil, ha kiderül, hogy ő nem átlagos, de még csak nem is ember...
- A nevem Elina Terra – egészített ki a vezetéknevével, aminek az ügynök meg is örült. – De ez nem...minden. – Lassan visszaesett az eszméletlenségbe. – Én... más vagyok, ...nem az...akinek hiszel...
- Miért? – kérdezte Coulson, majd látva, hogy a lány az ájulás szélén van, felemelte a hangját. – Elina! Ne aludj el! Miért vagy más?
- Félek..., hogy ebből még baj lesz... – A lány száját gyenge sóhaj hagyta el, majd végleg lehunyta a szemeit. Egy ideje már úgy is csak foltokat látott. Valahonnan távolról még érzékelte, hogy Phil szólongatja, és beszél hozzá, de jó ideig megint nem tért magához. Mélyebbre süllyedt a tudatalatti tengerében.
- Elina! Maradj velem! Hallod?! NE aludj el! ELINA! – Coulson a végén már kiabált a lányra, de hiába. Ő nem mozdult többet. Szívéből remélte, hogy csak elájult, de nem örökre. És ott van a másik felettébb nyugtalanító dolog.
Elina Terra... Mégis mit titkolhat egy ilyen kellemes név tulajdonosa, amiből úgy hiszi, baja származhat a SHIELD-nél? Ez a szegény lány egyre gyanúsabb lesz. Bár többet ki tudna szedni belőle! Bár még mielőtt elájult biztosíthatta volna, hogy bármit is rejteget, bármi nyomja a szívét, nem kell félnie! Ha együttműködik, nem fogják bántani, ő nem engedi. És abban is biztos volt, hogy Skye is rögtön pártfogásába veszi majd Elinát. Az a lány* tele van melegséggel és szeretettel.
- Uram? Mi történt? – fordult hátra Jewell a főnök kiabálására.
- Újból elájult! – felelte Phil tömören. – Igyekezzünk!
- Két perc, és odaérünk! – mutatott Brown a már csupán kétszáz méterre lévő kivilágított épület főbejáratára.
- Siessünk! – sürgette őket Coulson tovább. – És amikor megérkezünk, azonnal értesítsék a Sürgősségi osztályt! - Legbelül viszont remélte, hogy Skye-nak már sikerült eddigre meggyőznie őket, és az orvosok és ápolók már a hallban várnak rájuk.
Vajon Fury mit fog szólni a rejtélyes jövevényhez, akitől nagy aggodalmában elfelejtette megkérdezni, hogy mégis hogyan keveredett ide?
...
*Ez talán nem egyértelmű, de Skye-re értette Phil, hogy tele van szeretettel. Elinát még nem sikerült igazán megismernie.
