3. fejezet
Amikor a Nagy Erő akcióba lép

Az előző rész tartalmából:– Maga mit csinálna a helyemben, professzor?

Furcsán nézett rám, talán kicsit szomorkásan, de válaszolt.

– Valószínűleg megpróbálnám kiküszöbölni azokat a hibákat, amiket korábban felfedezni véltem a személyiségemben, és egy újabb, jobb, és nekem tetszőbb embert faragnék magamból.

Két nap telt el a szerencsétlenség óta. Még az óta sem dolgoztam fel teljesen. Dumbledore másnapi beszámolója után elvesztettem azt a csöppnyi reményt is, amit az után tápláltam, hogy valaha még visszajutok a saját időmbe.

Aznap nem tudtam elaludni. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban öt óráig. Gondolkodtam ezen a Nagy Erő dolgon, meg úgy az egészen. Nem tudtam, hogy mi e fenéről beszélt Dumbledore, de nem is akartam megtudni. Egyáltalán nem érdekelt.

Miután sikeresen kiküszöböltem azt, hogy reggel korán keljek, délután két órakor kikecmeregtem az ágyból, és eszembe jutott, hogy enni is kéne valamit.

Na de hova menjek? A Nagyteremben ilyenkor is adnak kaját? Elvileg a tanári kar fele itt lakik nyáron is… Bár lehet, hogy ez csak a „jövőben" van így.

De sebaj, korgó gyomrom igényt tartott rá, hogy ennivaló felfedezőútra induljak, ezért a portrélyukon kecsesen kilibbenve (majdnem elestem) nekiláttam a Nagyterem felkeresésének. Gondtalanul el is jutottam volna oda, ha útközben nem találkozom össze McGalagonnyal.

– McGalagony! – kiáltottam fel meglepetésemben, mikor megláttam a jövendőbéli igazgatónő fiatalabb kiadását.

– Maga meg kicsoda?! Ismerjük egymást? – nézett rám megütközve szeretett tanárnőm.

– Hát igazából igen… vagyis nem – kaptam észbe. – Én… én Dumbledore professzor egyik távoli rokona vagyok.

Jól van na, nem jutott eszembe semmilyen frappáns válasz. McGalagony is igen furcsán nézett rám. Drága jó Dumbledore professzor, erre miért nem készítettél fel? Mi lett volna, hogyha azzal a hírhedt Perselus Pitonnal futok össze? Meg is vert volna.

– Valóban? Dumbledore nem is mesélt még magáról – vonta össze a szemöldökét McGalagony.

– Hát… izé… szóval, azért mert… mert tegnap érkeztem ide Oroszországból!

Na, ez nem sikeredett valami meggyőzőre. Valószínűleg teljesen beégetem magamat, hogyha nem jár arra az öreg.

– Jó reggelt, Minerva! És neked is, Co… – hirtelen elhallgatott, valószínűleg feltérképezte a helyzetet.

– Albus, ez a lány azt állítja, hogy egy távoli rokonod, és tegnap érkezett Oroszországból – nézett rá szúrósan McGalagony.

– Ó igen, igazat állít! Bemutatom neked Cassidy Brennanovát, a keresztanyám férjének a testvérének a fiának a feleségének a testvérének a lányát. Itt fogja elkezdi az ötödik tanévet. Gondoltam, idehívom kicsit hamarabb, hogy megismerhessük egymást.

Na szép. Alig bírtam ki, hogy ne röhögjem el magam. Istenem, még egy ilyen bolond embert! Hogy lehetett ilyen iszonyatosan hülye nevet kitalálni? Meg ez a családi meghatározás… Még én is belebonyolódtam. McGalagony pedig úgy nézett a professzorra, mint egy közveszélyes őrültre.

– Bizonyára szoros családi kapcsolat van közöttük a nagy rokoni távolság ellenére – jegyezte meg McGalagony. – De nekem most mennem kell, még fel kell váltanom Kingsleyt… További kellemes ismerkedést.

Néztük a professzor távolodó alakjának sziluettjét. Ezt megúsztuk. Könnyen bevette. Vagy mégsem? Sajnos soha nem tudtam kiigazodni rajta, de nem is akarok.

– Sajnálom, hogy nem készítettelek fel erre. Eszemben sem volt, hogy valaki más is tartózkodhat a kastélyban – magyarázta nekem Dumbledore már az irodájában.

– Professzor úr, McGalagonynak miért nem lehet elmondani az igazat? És mi volt az a név, ami ott produkált?

– Nos, Minervának el fogjuk mondani idővel. De most még nem. Az a név pedig… hát, én már este fantáziáltam, hogy valami különleges álnevet kéne kitalálni neked, és szerintem eléggé különlegesre sikeredett… – magyarázta nekem bezsongva.

– Igen, talán kicsit túl különlegesre…

– De gond egy szál se! Te valamiért különleges vagy, Connie, és azt kell kideríteni, miért. Valamint most azért is gyűltünk itt össze, hogy elmagyarázzam neked a dolgokat.

Úgy éreztem magam, mint egy fegyelmi tárgyaláson. És nagyon nem értettem ezt az egészet. Valaki ki akar velem cseszni? Ez hihetetlen. Itt ülök a múltban Albus Dumbledore-ral, és éppen valami Nagy Erőről készülünk beszélgetni. Őrület. Ez kész őrület.

– Nos, Connie – szakította félbe gondolatsoromat Dumbledore –, most elmagyarázom neked ezeket a dolgokat. Feltételezem, nem nagyon érted, hogy miért is vagy itt.

– Hát nem egészen.

– Rendben. Nos, a Nagy Erő, amit tegnap is említettem neked, az maga a mágia. A Nagy Erőnek egy töredéke minden egyes boszorkány és varázslónövendék lelkében megtalálható, ezzel megadva a varázslási képességeket számára. Eddig érthető?

– Igen, uram.

– Pompás. Sok ember nem hisz a Nagy Erőben, de valójában véleményem szerint létezik. Utánajártam a tiédhez hasonló eseteknek, és megdöbbentő dolgokat fedeztem fel. Mint tudjuk, a mágiát már az őskorban ismerték. Élt egy bizonyos Szurátosz nevű táltos háromezer évvel ezelőtt, aki létre akart hozni egy olyan szerkezetet, amivel a jövőbe utazhat. Alapanyagokat gyűjtött hozzá, majd megcsinálta. Hosszas gondolkodás és izzasztó munka után kitalálta a varázsigét, és megbűvölte a tárgyat. Csakhogy valamit elrontott, mert első útján nem a jövőben, hanem a múltban találta magát. Így készült el az első időnyerőt. Nos, a legenda szerint a Nagy Erő leszállt hozzá, és egy páratlan dologgal ajándékozta meg: visszamehetett a születése előtti időre, és újból kezdhette az életét. Kiküszöbölhette a hibáit. Élete végéig abban a saját világban élt.

– Te most ezt az időnyerőt kaptad meg. Ez egy nagyon különleges dolog. A Nagy Erő elvette Szurátosztól, hogy ő maga százévente kiválassza a legalkalmasabb embert arra, hogy visszaröpítse az időben. Connie, te egy Megváltó vagy. Valamiféle különleges erő lakozik benned, másként nem téged választott volna ki a Nagy Erő. Te valamit meg tudsz akadályozni, hogy ne következzen be. Számít rád a Nagy Erő, és én is.

Dumbledore beszámolója után teljesen ledöbbentem. Ez biztosan valami tévedés. Ez nem lehet. Én nem vagyok különleges, csak egy átlagos lány vagyok…

– Ne haragudjon, hogy ezt mondom professzor úr, de ez a legnagyobb baromság, amit életemben hallottam – néztem Dumbledore-ra.

– Most nagyon jól figyelj rám. Nem kérem, hogy próbáld megérteni a dolgok rendjét. A világban megannyi titok van, de hogy te miért vagy itt, én tudom. Akár elhiszed a legendát, akár nem, egyszer akaratodon kívül úgyis fogsz valamit csinálni, ami nagy hatással lesz a társadalomra – nézett rám nagy komolyan.

– Hülyeség – válaszoltam. – Én nem akarok semmi mást, csak hogy legyen vége ennek, és legyek otthon!

Dumbledore csak lemondóan sóhajtott egyet.

– Nem tudsz visszamenni – mondta csendesen. – A kék fény csak százévente izzik fel. Viszont van egy jó hírem: ide lehet hívni tárgyakat a te idődből. Úgy gondoltam, idehívhatnánk az időnyerőt, és ha van a házatokban, esetleg olyan könyvet, ami ennek a korszaknak a történelméből íródott.

– Ömm igen, nekem voltak olyan könyveim, mert nagyon szeretem a mágiatörténetet és szinte kívülről fújom azokat a könyveket – hadartam el egy szuszra, mert igen kínos volt nekem.

– Nos, akkor azt hiszem, tudom, miért kerültél ide. Ha mindent tudsz erről a korszakról, a segítségünkre lehetsz.

Ebbe még bele se gondoltam. Lehet, hogy valóban igaz a legenda? Nem tudom, nem igazán hiszem el ezt a hülyeséget…

Miután idehívtuk a cuccaim nagy részét, meg a cicámat is, Dumbledore-ral beszélgettünk még. Rájöttem, hogy tulajdonképpen egész rendes fickó. Nagyon rendes. Mesélt nekem az életéről, segített felcuccolni a klubhelyiségbe. Egész megkedveltem.

– Mondja csak, professzor úr, amíg én itt vagyok, mi történik a másik világban? – kérdeztem tőle a klubhelyiségben.

– Ott megáll az élet – felelte nagy bölcsen. – Ha visszatérsz, amire nem igazán látok lehetőséget, ugyanott folytatódik minden.

– Tehát, ha valamilyen módón mégis visszamennék, akkor újra Betta és Serenity társaságában találnám magamat?

– Pontosan. Ó, és majd elfelejtettem, varázslattal van festve és vágva a hajad, igaz? Valamint ki kell szedni a szádból és az orrodból azokat a karikákat.

Mi? Én nem szedem ki magamból! A hajam pedig marad ugyanilyen. Öt percig méltatlankodtam, de Dumbledore végül csak meggyőzött.

– Ne feledd, itt máshogy kell kinézned. Az elme összetett dolog. Bár nem hinném, hogy bárki is felismerne, mivel a múltban vagy, de sosem lehet tudni.

Hát ez tényleg megőrült.

Azzal hirtelen fogta magát, és egy kört írt le a fejem fölött. Az addigi szög egyenes frufrumból oldalfrufru lett, és a hajam lilából visszaszíneződött barnává. A számból és az orromból eltűntek a piercingek, a helye pedig beforrt. Ó istenkém! Még elbúcsúzni sem volt időm tőlük. Ne, ne, nee… vissza akarom kapni a régi külsőm!

– Ez mire volt jó? – nyögtem a döbbenettől.

– Megmondtam, hogy más külső kell neked. Mellesleg, már ne is haragudj, de így sokkal kulturáltabban nézel ki.

Elegem volt. Így utólag belátva nem volt rá okom, de bedurciztam, és dühösen feltrappoltam a lépcsőn, be a szobámba. Átvágtam a kupin, majd trollbőgést megszégyenítő hangzavarral berontottam a fürdőszobába, és beálltam a tükör elé. Végignéztem magamon… nem is volt olyan rossz! Sőt…

Van egy olyan érzésem, hogy ez évben nem fog minden tekintetet vonzani a hajam színe. Egy átlagos lány leszek, pont úgy, mint régebben… legalábbis, remélem.