Rémálmok (Spamano)
Régen Spanyolország mindig tudta, mit tegyen, ha Romanónak rémálmai voltak. Amikor még együtt éltek, szinte minden este meghallotta, ha Lovinot nyugtalanul aludt, épp ezért is kapta a mellette lévő szobát. Olyankor Antonio mindig felkelt, csendesen átsétált a szomszéd helyiségbe, a fiú mellé feküdt és magához ölelte, és semmiségeket suttogott a fülébe arról, hogy ott van vele, megvédi, nem kell aggódnia. Általában Romano fel sem ébredt a közelségére, vagy csak álmosan pislogott egyet-kettőt, majd reggelig nyugodtan aludt.
Most viszont fogalma sem volt, mit csináljon. Elvégre Lovino már rég felnőtt, most is csak látogatóba jött át hozzá, és nem bánhatott vele úgy, mint egy gyerekkel. Elméletben.
Pár perc múlva mégis felült, majd lassan elindult a másik szobája felé, miközben azon gondolkozott, vajon a másik mennyire lesz majd dühös. Hiába ismerte már rég a fiút, a hangulatingazodásain még mindig nem tudott kiigazodni.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy inkább hagyja az egészet, és visszamegy aludni, hisz a fiú már percek óta nyugodt volt, de ekkor meghallotta Lovino kiáltását. Tétovázás nélkül rohant be a szobába, majd gyengéden magához ölelte a kába Romanót.
- Semmi baj, Tesoro, itt vagyok.
- Ugye itt maradsz? – Látszott, hogy a másik nincs teljesen magánál. Valószínűleg azt se tudta, kihez beszél, legalábbis normál pillanatában ilyet sosem kért volna tőle. Antonio mégis elhelyezkedett mellette, majd magához ölelte, és reggelig mellette maradt.
Legalábbis amíg Lovino fel nem ébredt, és le nem lökte az ágyról.
- Tűnés innen, paradicsomzabáló!