Már majdnem két nap telt el, hogy Iwaizumi elment a hétvégére, és itt hagyta velem ezt két lábon járó szerencsétlenséget, khm… Tobiót. Elviselhetetlen volt! Bár kezdetben némi beteges élvezetet jelentett számomra, hogy piszkálhatom, de mostanra már csak egyhangú közönyösséggel tudtam fogadni a bénázását. Hisz tulajdonképpen nem is csinált mást azon kívül. És ez nagy szó, ha azt vesszük, hogy a nap huszonnégy órájából tízet aludt, mert még mindig nem bírt korábban felkelni, és minimum négy órát lement a parkba, hogy fusson, vagy röplabdázzon. De még így is maradt tíz óra, amit valahogy el kellett töltenünk…

Délelőtt szépen kicsoszogtam a szobából, megcsináltam a szokásos habos kávét, és ettem valamit, ami találtam. Például ma reggel egy kis maradék szalámis pizzát, mennyei volt! Ezután rendszerint lelökdöstem Tobiót a kanapéról, beraktam egy filmet, és közben rágcsáltam valamit. És ezt körülbelül estig folytattam, amikor is már olyan fáradt voltam, hogy elmentem aludni. De persze a fertelmes hasfájás miatt órákig álmatlanul vergődtem, és a kín olyan erős volt, hogy szerencsére nem maradt kapacitásom még arra is, hogy ostoba gondolatok vagy rémálmok gyötörjenek. Igen, pontosan ennyit csináltam immár két napja, és nem is terveztem, hogy változtatok rajta. Na, jó az ufós pizsamámat talán lassan majd lecserélem, mert már kezdett büdös lenni, de azon kívül semmi.

És hogy mit csinált ez alatt Tobio? Mármint azon kívül, hogy az agyamra ment, legtöbbször csendben ült a konyhában. Evett, teát csinált, röplabdás magazint olvasgatott, és ha már tényleg nem tudott magával mit kezdeni, még tankönyveket is elővett. Nem mintha olyan tüzetesen figyeltem volna, de hát ez alatt sem szűnt meg levegőt venni sajnos, és ez roppant mód bosszantott, így természetesen nem tehettem róla, hogy néha hátralestem rá.

Ha őszinte vagyok, igazságtalanul bántam vele. De nem tehettem róla, ugyanaz a fojtogató és leküzdhetetlen érzés kerített hatalmába, mint azon az estén az Alsó-középben, amikor pofon akartam vágni. Egyszerűen képtelen voltam elviselni, hogy a közelembe jöjjön, különben felrobbanok. Viszont most mintha a pofon célba is talált volna… A fekete hajú próbált lábujjhegyen járni körülöttem, csak akkor szólalt meg, ha nagyon muszáj volt, és bár tüzet okádott közben, de ha nyavalyogtam valami miatt, akkor oda is hozta nekem. Bár ilyenkor kerülte a tekintetemet, csak akkor mert rám nézni, ha azt hitte, nem veszem észre. Akkor viszont hosszan, zavartan és tanácstalanul bámult, mint valami kitömött bogarat, esetleg különösen fertelmes matekfeladatot. Persze mindig egyből megéreztem, ha nézett, hisz szinte égette a bőrömet a tekintete, de hát ennek a kis hülyének fogalma sem volt róla. És nem is érdekelt! Ha lehet, ezzel csak még jobban feldühített, mintha ordított volna velem, vagy hangoskodott volna. Még ő is, ez a faragatlan, nagyképű tuskó, aki tulajdonképpen gyűlölt engem, még ő is részvéttel ugrált körbe. Hányom kellett tőle. És a kakaótól is, amit a nacho chips után ettem. Bár igazából mégse, mert nem tudott érdekelni. Nagy ívből tettem rá, ki mit csinált körülöttem, csak ne szóljanak hozzám, rám se nézzenek, és igazából jobb lett volna, ha mindenki felfordult volna a világon, mert elszívták előlem a levegőt.

- Még, hogy Baby-t senki sem ültetheti a sarokba! – fakadtam ki hangosan a tévére, amikor már nem bírtam tovább a nyomort, és valamivel szórakoztatni akartam magam. – Megnézném, hogy egy térdműtét után hogyan táncolgat!

Hogy még jobban demonstráljam a szavamat, az egyik párnát a képernyőhöz is vágtam. Bár ezzel nem értem el, hogy hirtelen kitörjék a lábukat, a film se kapcsolt ki, szóval kénytelen voltam a távirányítóért nyúlni. Bár szerencsére nem raktam messzire magamtól, így nem kellett felkelnem se az összegömbölyödött pozíciómból, és főleg nem kellett Tobio segítségét kérnem. Jobb híján, még mindig idegesen a tévét kezdtem kapcsolgatni, és szinte hihetetlen, hogy mit találtam…

- Az E.T. megy! – kiáltottam fel ugyanazzal az örömteli hangsúllyal, mint négyéves koromban, és még fel is tápászkodtam ülőhelyzetbe. – Tobio-chan, csinálj nekem popcornt!

A megszólított még bosszankodni is elfelejtett, csak tágra nyílt szemekkel bámult, miközben automatikus mozdulattal állította be a mikrót. Persze azon már meg se lepődött, hogy fennhangon veszekszek a tévével, de ez az életvidám hang az én torkomból olyan idegenül csengett a szoba csöndjében, hogy nem tudta, hova tenni. És ez a sokk olyasfajta rövidzárlatot okozhatott az agyában, hogy egyből elfelejtette a hallgatólagos megegyezésünket, miszerint nem beszélgetünk, és nem kérdez semmit.

- Mit nézel? – kérdezte még mindig azzal a bamba arckifejezésével, amikor odahozta nekem a kész popcornt.

- Nem látod? – vettem el morogva a tálat, miközben kioktattam. – Ez az E.T.!

- Honnan kéne tudnom? Még soha nem láttam – kapta fel a vizet egy pillanatra, de aztán inkább a képernyőre szegezte a tekintetét. Nagyra nyílt szemekkel bámulta a filmet, én meg úgy éreztem magam, mintha egy dögkeselyű körözne felettem. Már épp nyitottam volna a számat, hogy mégis ki kérte arra, hogy itt álldogáljon, azonban egy újabb ostoba kérdéssel megelőzött.

- Ez meg mi a fene? – ráncolta a homlokát értetlenül a képernyőn megjelenő, na, jó mondjuk ki, barna paca láttán. És én újfent nem tudtam legyőzni a kényszert, hogy kioktassam.

- Hát ő E.T. – sóhajtottam olyan színpadiasan, mintha a világ legnyilvánvalóbb tényét közöltem volna az imént. – Ő egy földönkívüli.

- Hát jó – hagyta rám, és még mindig úgy állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség.

Bár nem értettem, mi volt ezen annyira feldolgozhatatlan információ, de úgy látszik, Tobio agya még ezzel sem tudott megbirkózni. Én meg milyen senpai lennék, ha nem vezetném be az élet nagy dolgaiba a naiv alsóbb éveseket? Ráadásul az E.T. tényleg egy számomra nagyon fontos és szeretett film volt, amit valamilyen furcsa oknál fogva senki se volt hajlandó megnézni velem. És ha pluszban még terjeszthettem is az igét, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben, ufók igenis léteznek; már akkor megérte.

- Ülj le nézni – adtam ki nagy kegyesen a parancsot, mire még az előbbinél is ostobább fejet vágott. Pedig azt hittem, ez már nem lehetséges.

- He? – érkezett a roppant frappáns válasz.

- Na, ide figyelj, Tobio! – kezdett kicsit fogyni a türelmem. – Te így is a többi emberhez képest olyan vagy, mint egy földönkívüli, szóval te igazán átérezheted ezt a filmet. Tehát ülj le a fenekedre, és élvezd!

Így hát nem lévén jobb dolga, Tobio leült mellém a kanapéra. Pontosabban megpróbálta bepréselni magát arra kis helyre, ami a kanapéból maradt a kinyújtott, fájós lábam mellett. Továbbá nem mert hátradőlni, így természetellenesen kihúzott háttal ült, a tekintetét mereven a képernyőre szegezve. Annyira kínosan feszengett, hogy miután először jól kinevettem magamban, lassan idegesíteni kezdett. Mert miatta nem tudtam a filmre koncentrálni, tulajdonképpen már egyáltalán nem is néztem, csak őt figyeltem, és legszívesebben belerúgtam volna. Tulajdonképpen mi is fogott vissza?

- Hé! – Bár csak óvatosan érintettem meg a lábammal a derekát, olyan sokként rázta meg, hogy egy hangos kiáltással ugrott arrébb, és mivel tovább már nem tartott a kanapé, egyenesen a földre huppant.

- Ezt nem hiszem el! – robbant ki belőlem a nevetés, és annyira rázott, hogy szinte belesajdultak az izmaim. Kis híján én is lefordultam a földre, de amikor megláttam a teljesen felbőszült arcát, moderáltam magam. Na, nem mintha megijedtem volna, de ez a kifejezés egyszerűen provokált, hogy tovább bosszantsam, és ahhoz pedig ébernek kellett lennem.

- Ezt minek kellett? – förmedt rám dühösen, miközben felállt. – Azt mondtad, hogy nézzem, most meg belém rúgsz. Akkor miért mondtad, hogy üljek le?

- Jól van, jól van, Tobio-chan, nem kell úgy felkapni a vizet – mentegetőztem ártatlanul. – De hát olyan szerencsétlenül ültél ott, hogy tennem kellett valamit. Egyáltalán, hogy lehetséges, hogy még filmet sem tudsz rendesen nézni?

- Nem szoktam filmeket nézni – nézett félre még mindig durcásan, de mintha az arca a szokottabbnál pirosabb lett volna. – Nem tudom, hogy kell rendesen…

Ez most már tényleg sok volt. Eltorzult, állatias hangokkal tört fel belőlem a röhögés, és komolyan mondom, még a könnyeim is kicsordultak. Ez a kölyök a sírba visz, úgy sajogtak már a hasizmaim, hogy jelentős fizikai fájdalommal járt. De egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon, főleg, hogy ettől az elsöprő reakciótól Tobio csak még mélyebben elpirult. Majd amikor már tényleg nem bírta idegekkel, hogy az ő kárára szórakozok, hangos fújtatással el akart csörtetni.

- Tobio! – mondtam ki nem túl hangosan, de határozottan, és ő azonnal megállt, hogy felém forduljon. Szinte belebizseregtem ebbe a hatalomba, amit egyedül én voltam képes gyakorolni rá. Elég egyetlen szó, és úgy ugrált, ahogy én fütyülök... És még csak észre sem vette volna, ha úgy akarom. Mára viszont kiszórakoztam magamat, elvégre is milyen depresszió az, ahol az ember többször is röhögőgörcsbe tör ki? Meg fáradt is voltam, és na, megszántam a kis szerencsétlent.

- Gyere vissza, és ülj le! – mondtam egyszerűen, és már se mézes-mázos kedvességet nem színleltem, sem a kárörvendés nem érződött a hangomon. – De óvatosan a lábamnál!

Teljesen összezavarodott arccal, de engedelmeskedett nekem, sőt, még a popcornba is belemarkolt, amit nagylelkűen felé nyújtottam. Majd még amikor mindig kérdő arccal fürkészett, jöttem rá, hogy tényleg valamiféle instrukcióra vár. Most komolyan el kell magyaráznom, hogyan kell filmet nézni? Tobio, nem hiszem el…

- Szóval dőlj hátra, egyél popcornt, és hagyd, hogy beszívjon a film – préseltem ki magamból sután egy fáradt sóhaj kíséretében néhány utasítást. – Ez volt az egyik kedvenc filmem gyerekkoromban.

Nem tudtam volna megmondani, hogy miért tettem ezt az utolsó információt hozzá, csak úgy kibukott belőlem. Nem mintha különösebben számított volna, vagy érdekelte volna Tobiót, de nekem egyszerűen csak jó volt beszélni róla. Felhozott egy csomó emléket, amikor először láttam, a rongyosra nézett kazettát, amit karácsonyra kaptam, és egy esetet, amikor Iwa-channal kint aludtunk a kertben, mert biztos voltam benne, hogy ma hozzánk is lezuhannak a földönkívüliek. Szívmelengető emlékek voltak, amikbe végre először nem szerepelt a röplabda. Sajnos, ha az ufók nem szállnak le ténylegesen a tetőnkre, akkor nem tudom, hogy ez az egyetlen film kitart-e életem végégig, hogy boldoggá tegyen.

- Egyszer kiskoromban egy mosómedve volt a kertünkben, felborította kukát. De persze én biztos voltam benne, hogy E.T. az – fecsegtem tovább, mert úgy éreztem megint magam, minta egy pillanatra felbukkantam volna a mocsárból, hogy levegőhöz jussak. Épp ezért próbált kétségbeesetten kapálózni, hogy minél hosszabban a felszínen maradhassak.

- Na, jó, igazából ez az egyetem előtti nyáron történt – vallottam be tettetett szégyenlőséggel. De Tobio erre sem, mint ahogy az előzőekre se reagált igazán, csak bólogatott, miközben mereven követte az eseményeket. Pedig nekem szükségem volt valakire, akinek fecseghetek, és nemcsak a néma falra, hanem válaszokat akartam, reakciókat, meghökkenést, elragadtatott sikolyt… Oké, Tobio esetében megelégedtem volna egy zavart pillantással is, azonban most még ennyit sem kaptam. Nem baj, szeretem a kihívásokat.

- Egyszer egy randin megmutattam egy lánynak. Nem elég, hogy nyávogott, hogy milyen csúnya E.T., de utána nem is keresett többet – vezettem fel egy újabb megkapó anekdotát. - Szóval rájöttem, hogy ez nem éppen randi film. Meg tulajdonképpen arra is, hogy a lányok annyira nem érdekelnek.

- He? – Végre sikerült magamra vonnom a figyelmét, bár bevallom, nem a legszerencsésebb módon, majdnem megfulladt a félrenyelt kukoricától. Miután szinte már könnyeket hullatva fulladt meg a köhögéstől, végre eszébe jutott, hogy felállhatna inni valamit. Meg szerintem el is akart menekülni a közelemből, csak azt nem értettem, hogy miért. Nem hittem volna, hogy Tobio olyan ember, aki elítélne valaki emiatt. Sőt, abban sem voltam biztos, hogy rögtön leesik majd neki, amit mondtam…

- Meleg vagyok. Ugye tudod, mit jelent? – fordultam hátra felvont szemöldökkel, összecsapásra készen. Valamiért nagyon zavart, hogy ez a kis kölyök, aki teljesen inkompatibilis a társdalom 98%-val, most engem, pont engem, esetleg elítélhet.

- Persze, hogy tudom! – Miután legyűrt a torkán egy pohár vizet, olyan erélyesen vágta az asztalhoz, hogy majdnem eltört. És a szavai is hasonló csattanással értek el hozzám. De már kihallottam belőlük, hogy nem a viszolygás tette ilyen hevessé őket. Inkább zavartság és idegesség… De mi oka lenne erre? Csak nem hiszi, hogy amiért fiúkhoz vonzódom, most mindenkire ráugrok a közelemben, aki él és mozog?

- Jó bocs, nem tudtam, hogy akit röplabdák neveltek, kapott megfelelő felvilágosítást. – Próbáltam elütni a feszültséget a levegőben egy újabb piszkálással, és már nagyon bántam, hogy egyáltalán belekezdtem ebbe a beszélgetésbe. - Egyáltalán volt már barátnőd?

- Nem… - érkezett egy halk mormogás a konyhából.

Úgy látszik, hogy a tervem, miszerint magamról az ő visszafejlődöttségére próbálom terelni a hangsúlyt, csodálatosan bevált. Már csak a lehető leghangosabb és legművibb röhögéshullámot kellett kiprodukálni magamból. Szinte sértette a fülemet, olyan hamisan csengett, de arra elég volt, hogy őt megtévesszem, és zavarba hozzam. Bár a következő kifakadására nem számítottam.

- De már csókolóztam! – kiáltott fel paprikavörösen, de olyan diadalmasan, hogy őszintén el kellett rajta mosolyodnom. Annyira megmagyarázhatatlanul esetlen ez a fiú, ha nem a röplabdapályán van, mint egy most született zsiráf bébi, aki még ide-odaremeg a pipaszár lábain.

- És a lány nem volt a barátnőd? Tobio, te csapodár! - találtam rajta meg az újabb fogást, és természetesen jó mélyen bele is mélyesztettem a fogaimat, és nem szándékoztam még egy jó darabig elengedni.

- Nem lány volt… - Az előző kifakadásához képest, most csak egy cincogásra futotta tőle. Viszont még ez a pár erőtlen szó is elég volt, hogy teljesen elvágja az előbbi kárörvendő hangulatomat, és ne hagyjon mást maga után, mint a hevesen dübörgő szívemet, ami érzésem szerint csak úgy visszhangzott a szoba csöndjében.

Tobio is… Sokkolt ez a hirtelen kijelentés. Persze ez nem csoda, hisz korábban soha nem is gondolkoztam a szerelmi életén, mert meg sem fordult a lehetőség a fejemben, hogy esetleg van neki. Sőt, még most is, hogy ő maga mondta, elképzelhetetlen volt számomra. Biztos, hogy nem egy röplabdára gondolt, és csók alatt meg azt értette, amikor arcon találta? És ekkor ugrott be, hogy a teljesen elvakult Tobión kívül csak egyetlen élő személy létezett, aki osztozni tud a hülyeségében.

- A tökmag? Milyen közhelyes! – mondtam ki hangosan is a hipotézisemet, bár a hangom inkább unott volt, mint csipkelődő. - Partnerek a pályán és azon kívül…

- Honnan tudtad, hogy Hinata volt? – És persze megint a legfontosabb és legkézenfekvőbb dolgon akadt fel. Argh, hihetetlen ez a kölyök! Hogy képes még mindig azokkal a csodálattól elkerekedett szemekkel rám nézni? Mintha valami szuperhős lennék, pedig nem is csináltam semmit. Úgy fel tudott bosszantani!

- Hát nincs kiterjedt baráti köröd. Tulajdonképpen ő az egyetlen, aki el tud viselni – magyaráztam neki unottan, és mivel nem szűnt meg engem bámulni, rögtön egy csípős megjegyzést is hozzáfűztem. - Milyen bűbájos! És majd kis röplabda gyerekeitek lesznek!

- Ha? – Csak sikerült kibillentenem a korábbi hangulatából, és megkaptam cserébe a világ legértetlenebb arckifejezését. - Nem vagyunk együtt.

Olyan magától értetődően közöltem velem, mintha csak azt magyarázná, hogy kék az ég. Ettől függetlenül mégsem értettem meg kristálytisztán, sőt, egyáltalán sehogy sem. Mi van?

- Nem? – bukott ki belőlem bambán, és hogy palástoljam a tanácstalanságomat, a bosszantását is folytattam. - Mégis csak csélcsap va…

- Fogd már be! – csattant fel teljesen paprikavörös arccal. – Csak kísérleteztünk, mert még egyikünk se csókolózott. És amúgy is már régen volt, Hinatának van barátnője.

Na, ez egy olyan új fordulat volt, amire igazán nem számítottam, de valahogy kaján örömmel töltött el. Szóval Tobio mégiscsak képes megnyílni mások felé… Na, jó, ezt eddig is tudtam, ráadásul akkoriban még pont ő közeledett volna felém, ha nem űztem volna el. Ez után már csak a Karasuno tudta elérni újra, hogy kibújjon a csigaházából. De még a tökmaggal se került olyan viszonyba, hogy valóban minden gátlását, bizalmatlanságát és aggodalmát levetkőzve, ne csak visszakozva adja át magát a barátságnak, hanem egyenesen belevesszen az érzéseibe. Amikor minden egyszerre őrültség lesz, és semmi más nem számít. Nem igazán tudtam volna megmagyarázni miért, de ez különlegessé tette Tobiót… Mert biztos voltam benne, hogy akkor is hasonló módon zajlana le ez a beszélgetés, ha népszerűbb lett volna több baráttal. Az ő figyelmét csak egy kivételes ember tudja magára vonni, hogy legalább egy percre ne a röplabdával foglalkozzon, ki kell érdemelni a szerelmét. Jött-ment tökmagoknak esélyük sincs rá.

Ezek viszont túlságosan zavarba ejtő gondolatok voltak, hogy túl sokáig rágódjak rajtuk, és ezt a hirtelen katyvaszt a fejemben természetesen újabb sértésekkel próbáltam meg palástolni előtte.

- Tragikus, beteljesületlen szerelem! - tártam szét teátrálisan a karomat, persze egy sunyi mosoly kíséretében.

- Dehogy is, Hinata a barátom - A legnagyobb meglepetésemre már nem engedte, hogy ez kihozza a sodrából, teljes nyugalommal ejtette ki a szavakat. Elvégre is ez magától értetődő volt számára, és nem látta értelmét, miért ne mondaná ki egyszerűen az igazságot.

- Pff, milyen unalmas! – fújtam visszavonulót bosszúsan, mikor mint villámcsapás hasított belém az újabb korszakalkotó ötlet. - Várjunk csak… Én tetszettem neked?

- Hee? – Ezzel már tényleg nem tudott mit kezdeni, szinte még az ajkai is szétnyíltak, olyan sokként hatott rá ez a feltételezés.

- Mármint Alsó-középben – loholtam bele egyre jobban magamat a saját kis elméletembe. - Teljesen meg voltál tőlem őrülve, és most, hogy tudom, nem kifejezetten a lányok érdekelnek…

- Te nem vagy normális! – Olyan düh tört fel a testében, hogy azonnal mozgásra bírta a tagjait, szinte kirobbant a konyhából. Engem viszont nem mert úgy megragadni vagy megütni, mint a tökmagot, így a kanapé előtt lefékezett, és összeszorított ököllel remegett.

- Szóval igen – feszítettem tovább húrt. – Tehát az ugrószerva megtanítása csak kifogás volt, hogy a közelemben lehess! Ez már szexuális zaklatás!

- Fogd be idióta! – Ilyen hatalmas indulatokkal küzdve alig tudta ezt a suta sértést is kipréselni az összeszorított ajkai közül. Én viszont egyre jobban és jobban szórakoztam.

- Most már minden összeállt – fontam tovább ennek az alternatív valóságnak a fonalát. - Amikor az első meccsünkön kiborultál, azt hittem, hogy a gondosan kitervelt stratégiámnak volt köszönhető, próbáltalak nyomás alá helyezni. De ha tudtam volna, hogy a formás lábaim és a helyes fenekem is elég lettek volna…

- Hogy mi van? – Ezzel végleg felbosszantottam, és csak úgy kirobbantak belőle a szavak. - Normális vagy? Térdműtét helyett az agyadat vették ki?

Jobb lett volna, ha inkább megüt, az nem fájt volna ennyire, mert csak fizikai fájdalmat jelentett volna, egy feldagadt arc, vagy vérző orr. Azzal meg tudtam volna birkózni, de nem ezzel a szorítással, amit a mellkasomban éreztem, és egyszerűen nem tudtam tőle levegőhöz jutni. Persze magamnak köszönhettem, minek kellett élcelődnöm vele.

- Kedves és tapintatos, mint mindig - préseltem ki magamból erőtlenül, de a szavaimnak már nem volt éle. Az egész hangulat megváltozott a szobában, a vihar bár lassan bontakozott ki, mégis a legnagyobb tombolás után egyetlen szóval elvonult. Nem maradt más csak a romok és a pusztítás, és jelen esetben én magam volt a roncs.

Az a nyomorult érzés parazitaként szívta ki belőlem az energiát és életkedvet, de most először nem akartam hagyni. Tovább akartam szórakozni, Tobióval vagy rajta, teljesen mindegy volt.

– Tobio-chan, gondolom a Star Wars filmeket sem láttad még? – kérdeztem egy kissé élénkebben, mint az előbb, és már ez is hihetetlen erőfeszítéssel járt. De neki fel se tűnt, vagy direkt nem akarta látni, mindenesetre teljesen normálisan reagált. Mármint teljes értetlenséggel, de az nála a szokásos volt.

- Az mi? – kérdezte gyanakodva, és ez bennem a kétségbeesés vastag masszája alatt apró melegséget keltett. Bár csak nagyon halványan pislákolt, de ahhoz elég erős volt, hogy alig látható, mégis őszinte mosolyra húzza az ajkaimat.

- Remekül fogunk szórakozni, Tobio-chan!