- Ajánlom, hogy ügyes légy ma, kiscicus. – mondta Sadiq az ágyában fekve.
Heracles felhúzta a cipőjét és hátrapillantott rá. A pasa meztelenül feküdt az ágyában, egy takaró volt az ágyékáig felhúzva, ujjait összefűzte a tarkója alatt, úgy nézte az öltözködő szeretőjét. A hangja nem tűrt ellentmondást. Heracles azért tiszteletben tartotta, hogy a maszkját még mindig nem vette vissza, így közvetlenül a sötét szemeibe tudott nézni. Akármennyire is nem akarta, ezek a szemek mindig elbűvölték. Olyan mélybarnák voltak, hogy a pupillája szinte elveszett bennük, és ezek a szemek csinos összhatást képeztek sötét hajával és borostás állával.
A görög parancsnok morgott és felállt, amint magára húzta az ingjét. Még egyszer hátrafordult, Sadiq pedig magához intette. Heracles kénytelen-kelletlen lehajolt és gyorsan megcsókolta a pasát, mire az elégedetten vigyorgott rá, amíg el nem hagyta a szobát.
Heracles ökölbe szorította a kezét és a falnak dőlt. Nem arról volt szó, hogy utálta ezeket az éjszakákat… neki tökmindegy volt. Csak ezek után az alkalmak után olyan megalázottnak érezte magát… mintha hirtelen tárggyá minősítették volna. Gyorsan megrázta a fejét. Már rég megszokta a pasa furcsa szokásait, például, hogy maszkot hord, és fél év alatt ahhoz is hozzászokott, hogy Sadiq már nem minden jött-ment szajhával feküdt össze, hanem már csak Erzsébettel és vele. Vele többször. Valahogy minden héten legalább egyszer a szobájába rendelte őt, ami kissé zavarta Heraclest, mégiscsak a szabadidejétől fosztották meg, amit szívesebben töltött volna macskákkal, mintsem Sadiq-kal.
Mélyet sóhajtott és maga mögött hagyta a palota folyosóit és kilépett az udvarra. Magához rendelt egy tucat lovast, majd saját fekete csataménjén lovagolt ki a palota udvarából, majd végig Shalin városán. Szerencsére az utcák nem voltak tömöttek, és nem szaladt el minden percben a lova előtt egy gyerek, tehát viszonylag gyorsan kijutottak a város falán túlra is, ahol a sivatag felé vették az irányt.
Fogalma sem volt, hogy ki lehet az a fickó, akiért tűvé kell tennie mindent, vagy egyáltalán hogy néz ki. Amennyire ő tudta, kevesen csatangoltak a sivatagban, és még kevesebben egyedül, tehát ha egyszer észreveszik, akkor már a markukban lesz. Csak találják meg minél hamarabb, hogy hazamehessenek…
Vagy fél órát bolyongtak odakint, elérték az a völgyet, amiben hegyes sziklák törtek az ég felé, amikor Heracles hasító fém villanására kapta fel a fejét és fordította meg a lovát a sziklák közt. Az egyik katonája mellkasában egy tőr volt, a test ernyedten lógott a lován, a többiek ijedten keresték a merénylő bármi nyomát.
Nem kellett sokat mereszteniük a szemüket, egy piszkosfehér ruhás alak lépett ki a sziklák közül. Arcából csak a mézbarna szemei látszódtak ki. Kezében egy másik rubinmarkolatú tőrt forgatott. Lehúzta az arcáról a kendőt, a tőrt pedig a homokba dobta.
Heracles előhúzta a szablyáját és mellé léptetett, halálos nyugalommal a férfi torkához illesztette a fegyvert. Az idegen felemelte a kezét és elmosolyodott, majd beszélni kezdett:
- Azt hiszem, nem tudok ennyi ember ellen harcolni…
A hangjától, Heracles maga sem tudta miért, de kirázta a hideg, még a sivatagi forróságban is.
Erzsébet halkan a férfi mögé osont. Tudta, hogy ilyenkor ráér a drága férje, még ha a jelentések olvasása fontos feladat is volt. De, miért hívatta volna ide, ha van dolga?
Hátulról megközelítette, aztán átkarolta a nyakát és letérdelt mögé. Könnyű csókot lehelt az arcára, mire Sadiq felé fordította álarccal takart szemeit és felnyúlva megsimogatta a nő arcát, majd végighúzta a kezét a puha barna fürtjein is.
- Ehrsébet…
A nő kuncogott és végighúzta ujját a férje borostás arcán, ahogy az ölébe ült.
- Mondtam, hogy Erzsébet. De kifejezetten jobban ejtetted, mint legutóbb. – mosolygott fel rá.
Sadiq sóhajtott.
- Nincs ennek valami török megfelelője, amit könnyebb kimondani? – kérdezte lemondóan.
Erzsébet kuncogott és a fejét csóválta.
- Szólíts kérlek az igazi nevemen! Előbb-utóbb rendesen ki tudod majd mondani.
Hacsak nem hal meg még azelőtt – tette hozzá magában. Továbbra is mosolygott, ahogy ujjait a férfi kaftános mellkasán járatta végig. Sadiq várakozón nézett rá, természetesen átlátott ezen a kis színjátékon. Erzsébet csak akkor bújt hozzá, ha kellett neki valami, amit általában meg is kapott. Sadiq azért kiélvezte ezeket az alkalmakat.
- Kérhetek egy nagy szívességet? – kérdezte álmodozón és lassan Erzsébet.
- Mi lenne az, Ehrsi?
- Tudom, hogy milyen erős vagy, Sadiq… - dőlt a mellkasának – tudom mekkora ereje van a katonáidnak és általában Heracles is a közelben van, de… nem érzem magam biztonságban.
- Mondod úgy, hogy naphosszat a város legaljával múlatod az időd. – jegyezte meg Sadiq, ahogy megsimogatta a fejét.
- Igen… szeretek ott lenni… kicsit a hazámra emlékeztet.
Sadiq felvonhatta a szemöldökét – ez nem igazán látszott a maszkja miatt, és Erzsébet egy kicsit izgulni kezdett. Mi van, ha nem megy bele? Heracles volt a pasa kedvence, nem ő, neki is sok mindent megadott, de azért mégis… ő nem volt Heracles, csak egy elrabolt magyar, akit nőül vett.
- Szeretnék egy személyi testőrt. – bökte ki.
- Hát válassz magadnak, ha nem érzed magad biztonságban. – mondta nyugodtan Sadiq.
- Bárkit? – nézett fel Erzsébet ragyogó szemekkel. Ezeknek még egy férfi sem állt ellen, Sadiq sem volt ez alól kivétel.
- Bárkit. – bólintott Sadiq – Csak Heraclest ne, tudod, neki sok dolga van.
Erzsébet halkan felnevetett és a vállába ütött.
- Sadiq, nem is próbálod titkolni, hogy mi van köztetek, tudom, hogy őt magadnak akarod megtartani. Nem választanám őt, nyugodj meg… inkább… egy keresztényre gondoltam… tudod milyen magányos vagyok, ha a hitemről van szó.
- Válassz hát keresztényt, Ehrsi. Nem látom akadályát.
Erzsébet boldogan elmosolyodott és megcsókolta a férjét.
- Köszönöm.
Sadiq megsimogatta az arcát, aztán elgondolkodva kinézett az ablakon.
- Ó, tényleg! – mondta hirtelen, ahogy eszébe jutott – Tegnap említettem egy meglepetést, tulajdonképpen azért hívtalak ide, hogy átadjam… és képzeld, kiderült, hogy nem is egyről van szó.
- Egy miről? – kérdezte tettetett izgatottsággal Erzsébet – Mutasd meg!
Sadiq finoman letolta magáról a feleségét, felállt, majd felsegítette őt is és az egyik oldalsó bezárt szobához vezette őt. Előhúzott egy kulcsot és benyitott vele a szobába. Erzsébet a szája elé kapta a kezét, és hátrált egy lépést.
Két négy-ötévesforma gyerek ült a padlón gyűrött, valamikor valószínűleg fehér ruhácskákban, az egyikük torka szakadtából üvöltött és a sírva a másik karjába kapaszkodott, aki szintén könnyezett, de valamivel elszántabb tekintettel meredt Sadiqra és Erzsébetre.
- Sadiq… ezek gyerekek…
- Egyenesen Itáliából. – bólintott Sadiq büszkén – A tieid. Vagy mieink, ahogy szeretnéd, úgy gondoltam, ideje már a gyerekeknek.
- De Sadiq… általános esetben én adok neked fiút, nem fordítva…
- Hát, a falujuk már romokban, nem küldhetjük vissza őket. – vont vállat Sadiq – Janicsárok még lehetnek.
Erzsébet szeme elkerekedett és a gyerekek elé állt, megvetette a lábát az ajtóban.
- Nem! Úgy értem… tudok rájuk vigyázni. Örülök nekik, Sadiq. – mosolygott rá.
A pasa rávigyorgott.
- Örülök, hogy örülsz. – mondta, majd maga mögé mutatott – Ha megbocsátasz…
- Persze…
Sadiq megfordult, hogy visszatérjen a dolgaihoz, otthagyva a feleségét a két síró kisgyerekkel. A nő sóhajtott és a fiúk felé fordult. Csípőre tette a kezét és elgondolkodva nézett rájuk. Ő csak németül és törökül tudott, tehát nem valószínű, hogy megértik egymást a kiskölykökkel.
Annyira nem volt kedve velük foglalkozni! Mélyet sóhajtott és letérdelt eléjük, majd magára erőltetett egy kedves mosolyt. Óvatosan kinyújtotta a karjait és megfogta a gyerekek kicsi kezecskéit, akik először riadtan néztek rá, a kevésbé bömbölő még rá is kiáltott, de Erzsébet közelebb húzódott hozzájuk és magához ölelte őket. Szép lassan megnyugodtak és már csak Erzsébet ruhái voltak könnyesek, na meg taknyosak.
A nő arra gondolt, mekkora szerencse, hogy pont szerez egy testőrt magának, akire rásózhatja őket, ha nem bír velük.
- Most komolyan befogtál bébiszitterkedni? – kérdezte Gilbert, karjában a sötétvörös hajú kisfiúval.
Csak késő délután engedték ki, kapott piros tunikát, hozzá illő fehér nadrággal és kapott egy szablyát is az oldalára. Plusz egy gyereket is a kezébe. Valahogy nem így képzelte el a testőri szerepét. De hát a börtönben is annyira unalmas volt a bolgár dúdolása nélkül…
- Különben is, arról volt szó, hogy a pasa feleségét fogom szolgálni. – folytatta Gilbert.
- Én vagyok a pasa felesége. – mondta Erzsébet, ahogy a másik kisgyerek előtt térdelt és megpróbált ráadni valami rendes ruhát. A világoskék szín mellett döntött, az előbb a sötétvöröset sikerült beleimádkozni egy barna színű ruhácskába – Nem tudsz véletlenül a nyelvükön, igaz?
- Természetesen nem. Ez a gyerek csak ordítani tud, a másik meg csak bőg.
- Most már megnyugodtak! – nézett a férfire Erzsébet – Nekem köszönhetően természetesen.
- Hogyne, hogyne…
Gilbert letette a gyereket és letérdelt elé. Magára mutatott.
- Gilbert. – majd Erzsébetre mutatott – Eliza.
- Ki a fene engedte meg, hogy így szólíts? – sziszegte Erzsébet, de Gilbert tekintete rávillant.
- Ne káromkodj, gyerek van a szobában.
- Mintha értenék…
A világosabb vörös fiúcska figyelt, és követte Gilbert ujját, ahogy a nőre mutatott. Elmosolyodott és egyetlen szót mondott ki, magára mutatva.
- Feliciano. – mosolyodott el szélesen.
Erzsébet szemei elkerekedtek. A fiúcska mellkasára bökött.
- Te Feliciano?
A kisfiú bólogatott, majd a testvérére mutatott.
- Lovino!
Gilbert elvigyorodott és Erzsébetre nézett.
- Azt hiszem megleszek ezekkel az angyalkákkal.
Erzsébet mosolyogva megigazította Feliciano ruhácskáját, aztán megsimogatta a vörös haját.
- Nem akartam gyerekeket belerángatni… de tudod te, mire kellenek szövetségesek?
- Fogalmam sincs miért akarna a pasa felesége elmenni ebből a jólétből.
- Mert ez nem a hazám, Gilbert. – mondta nyugodtan Erzsébet és kinézett az ablakon – Tudod te mi van most Magyarországon?
- Nem igazán… mármint átjöttem rajta, de nem időztem ott túl sokat.
Erzsébet bólintott és tovább bámult kifelé az ablakon. Gilbertnek az volt az érzése, hogy egy bezárt madarat lát, aki állandóan csak magányosan ül és az eget bámulja szabadságra várva. Egy kicsit sajnálta őt, és mégis csodálta, amiért még mindig méltóság és elszántság ült a szemeiben, amit nem lehetett egykönnyen kiűzni onnan.