Íme a harmadik fejezet. Nem baj, ha még nem értitek mi történik benne. Majd idővel...

ŐRÜLETRE KÁRHOZTATVA

3. fejezet

Hirtelen ébredtem, bár a sötétség nehezen engedett el. Rémálmaim voltak, kiabáltam is volna, ha száraz torkom engedi. Álmomban egy távoli helyen jártam, ahol hó és jég uralkodik. Lelöktek egy szikláról, én meg csak zuhantam az ismeretlenbe. Ez ismétlődött addig, míg fel nem ébredtem.

Az járt a fejemben, vajon mióta fekhetek itt? Valószínű, nem rég óta, mert az elmémet tisztának éreztem. Körülbelül két napom van, míg a háborodottság elér. Addig egy biztonságos helyet kell keresnem, hogy ott eltöltsem az elkövetkezendő néhány napot, vagy hetet. Még mindig ruha nélkül feküdtem a hasamon, a szelet is éreztem a bőrömön. Fáztam, és mindennél jobban vágytam egy kiadós alvásra, de sajgó tagjaim és fájó fejem miatt ez távolinak tűnt.

Amikor kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megláttam, saját véres balkezem volt. A napfény csillogott rajta, ebből gondoltam, hogy nappal van. Amennyire fekvő helyzetemből tudtam, körül néztem. A mellettem lévő fa, amihez előző este oda voltam kötözve, vértarkított volt, a gyökereinél megszáradt vörös tócsa gyűlt.

Igyekeztem kipróbálni tagjaimat, tudok-e mozogni. Bal kezemmel kezdtem, mert annak reakcióját is láthattam. Meglepetésemre egész könnyen mozgattam, csak a csuklómmal volt némi baj. Másik kezem teljesen sértetlennek tűnt. A lábaimmal már más a helyzet. A ballt alig éreztem, mozgatni is csak kínszenvedéssel tudtam, járásra lehet képtelen lettem volna támogatás nélkül. Jobb lábam csupán gyenge volt, fájdalmat pedig csak a térdemen és lábtövemben éreztem. Végtagjaim mozgatása után igyekeztem ellenőrizni egyéb sebeimet. Nem kellett nagy ész ahhoz, hogy tudjam ülnöm egy jó darabig kényelmetlen lesz. A hátamat nem láttam, de sajgásából ítélve a karmolások még nem gyógyultak be, akárcsak mellkasomon.

Karjaimat közelebb húztam vállaimhoz, hogy megpróbáljam felemelni magam. Inkább jobb kezemre nehezedtem, hogy másik csuklómat kíméljem. Ahogy lassan, egyre magasabbra toltam magam a felsőtestemen lévő sebek meghúzódtak, mire felszisszentettem. Ráadásul valami a hátamon gátolt abban, hogy teljesen felüljek. Jobbra fordítottam a fejem, s szemem Kurama vöröshajú, vékony alakján akadt meg. Valószínű reflexből karolt át, amikor álmában a hasára fordult. Horkantottam egyet.

Kicsit távolabb húzódtam tőle, hogy a karja lecsússzon rólam, de megbántam, mert némelyik a hasamon lévő sebek közül élesen tiltakozni kezdett. Igyekeztem hang nélkül tűrni, s mély lélegzetekkel lenyugtatni izmaimat. Rájöttem, hogy nem csak az égő fájdalommal küzdök, hanem a torkomban és a tüdőmben lévő szorítással is. Ez idegen volt számomra. Lehet, hogy a bénító méreg még nem tisztult ki a szervezetemből, amiatt érzem ezt.

A légzésem ritmusához igazítottam mozgásomat, hogy könnyebb legyen elviselnem az esetlegesen fellépő szúrásokat. Belégzés, feljebb emeltem magam a földről. Kilégzés, közelebb húztam magamhoz kezeimet. Belégzés, csillapítottam a karjaimban remegő idegeket. Kilégzés, még feljebb emelkedtem. Belégzés, hátrébb toltam magam a térdeimre. Itt megbicsaklott technikám, mert a bal lábam egyértelműen ellent mondott a rá nehezedő súlynak, amit igyekeztem levenni róla. Pihegtem, miközben bal kezemmel végigtapogattam a sérült izületet. Egyértelműen kirándult a helyéről, s jelen állapotomban nem voltam képes visszaállítani. Mindenesetre megkockáztatom majd a járást, mástnem fától fáig fogok közlekedni.

Lassan hátrább ereszkedtem, de nem ültem teljesen a sarkaimra. Kímélnem kell magam, amennyire tudom. Végignéztem magamon. A mellkasomon és hasamon lévő sebek nagyon csúnyák voltak, meglehet fertőzöttek, némelyik újból felszakadt és vérezni kezdett. A bal lábtövemen, a rándulás helyén kékes folt volt, ugyancsak ronda és meglehetősen nagy. Mindkét combom belső fele teljesen vörös volt a rászáradt vértől, ami számomra kétségtelen, honnan folyt oda. Szinte még mindig éreztem a bensőmet végigszántó karmokat. Remegés futott végig rajtam az emlékre, s a torkom újból összeszorult.

Fejemet enyhén megrázva körülnéztem. A nadrágom tőlem nem messze, egy bokor mellett feküdt. Nyújtózkodva nem értem el, úgyhogy kénytelen voltam odamászni érte. Közben fél szemmel a kitsunét figyeltem, felébred-e. Ha ilyen állapotomban támad hátba, könnyen meg is ölhet. Szerencsémre egyelőre mélyen aludt.

Elértem a nadrágomat, s egy kérdés kezdett fogalmazódni bennem: hogy az ördögbe vegyem fel? Mindenképpen a földön kellett maradnom, mivel azt sem tudom, milyen biztonsággal vagyok képes lábon maradni. Testsúlyomat ráhelyeztem ép lábamra, a másikat meg megpróbáltam oldalra húzni egyik kezemmel. A nadrágom bal szárát ráhúztam a bokámra. Próbáltam nem törődni a lábam és a testemen lévő sebek fájdalmával, amik átkozottul húzódtak, amiért oldalra hajoltam. Tovább egyelőre nem mozogtam, mert a jobb lábam már remegett a testem súlyától. Kénytelen voltam másik lábamra is ránehezedni, és mély lélegzetekkel lenyugtatni magam. Megint Kuramára néztem, de visszafordítottam a fejem. Az a rohadt dög mosolyog álmában! Körülnéztem a tisztáson katanám után. Nem érdekel, hogy alig tudok állva maradni, nem érdekel, hogy még alszik, és nem tud védekezni, levágom azt a mocskos fejét és magammal viszem a halálba!

Rendszertelen légzésem kényszerített arra, hogy újból reálisan gondolkodjam. A kardom nincs meg, anélkül pedig nem tudnám őt megölni. Összeszorítottam a szemem, mert a hirtelen mozdulatok nem tettek jót felnyílt sebeimnek. Félig nyitott szemekkel néztem le kezeimre, amiket a véráztatta földön nyugtattam. Inkább visszatereltem gondolataimat arra, hogy minél előbb felöltözzem, és eltűnjem innen. Most bal lábamra nehezedtem rá, de a sérülése miatt teljesen a sarkamra kellett ülnöm, hogy ne a lábtövemre húzódjon a feszültség. Hátra kellett fordulnom, hogy jobb bokámra is fel tudjam húzni a nadrág szárát, a nyílt sebek pedig megint tiltakozni kezdtek.

Mikor mindkét bokámat takarta a vékony szövetanyag, folyamatosan váltogatva testsúlyomat tartó lábaimat, fel tudtam erőltetni azt egészen a combomig. Itt egy kicsit megpihentem, és ellenőriztem a kitsunét. A mosoly már eltűnt az arcáról, de még mindig aludt. Egyre ködösebb lett a tekintetem, a fejem is jobban fájt, s kóvályogtam az eddigi erőlködés miatt. Mostmár csak a számon át tudtam lélegezni, a testem remegett. A pihenést rövidre fogva, felhúztam nadrágomat óvatosan a derekamra. A vörös kendő, amit övként használtam nem volt kihúzva belőle, ezért rögtön meg is kötöttem. A gatya anyaga nem irritálta fájó hátsómat, amiért igen hálás voltam.

Magam elé bámultam, de nem néztem semmire. A vérveszteség és a tegnap esti trauma most kezdte igazán éreztetni a hatását. A légzésem egyre gyorsult és kapkodóbb lett, ahogy az elmém is kezdett szép lassan elborulni. Azt hittem, van még időm, de most tudatosult bennem, hogy talán még egy napom sincs hátra. Összeszorítottam a szemem, hogy elnyomjam annak égését. Átkaroltam a vállaimat. Észre sem vettem, hogy ringatom magam.

Fáztam. Nagyon fáztam. Fájt mindenem. Kurama sokkal több sebet okozott, mint az kívülről látszik. A külvilágra is alig tudtam már figyelni. Csak a képekre, amik ott sorakoztak a fejemben. A képek és érzések. Érzések.

'Nem akarom ezt! Hiszen harcoltam! Harcoltam, ahogy tudtam! De nem volt elég! Nem volt elég!'

'Nem volt még elég? Álljatok le! Álljatok le! Nem akarom ezt! Miért nem érti meg senki, hogy nem akarom ezt? Miért nem ért meg senki? Miért?'

'Kitaszított vagyok, és akkor mi van? Nekem is van lelkem! Értsétek meg!'

'Hagyjatok! Hagyjatok békén! Engedjetek el!'

'… fázom… nagyon… '

Mocorgást hallottam a jobb oldalamon. Mikor odanéztem, láttam, hogy Kurama ébredezni kezdett. Rövid mozgolódás után kinyitotta a szemét. Kis időbe telt, mire az álom kiszökött a szemeiből, és tekintete megállapodott rajtam. Néhány pislogás után a könyökére emelkedett. Kérdezni akart valamit, de aztán meglátta maga körül a rengeteg vért és elkerekedett a szeme.

- Hiei, mi történt? – kérdezte, kicsit rekedt hanggal.

Elfordítottam a fejem. Még csak nem is emlékszik rá, mit tett! Igyekeztem kitisztítani az elmém, hogy megpróbáljak talpra állni. Belekapaszkodtam a mellettem lévő fatörzsbe, de még így is nehezen sikerült kiegyenesednem. Közben a kitsune maga elé meredt, ahogy egyre tisztábbá váltak neki a tegnap este eseményei. Mindkét lábam remegett a megerőltetéstől, főleg a bal. Kicsit megszédültem és fekete foltokat láttam, de igyekeztem elérni a másik fánál lévő kabátomat. Szükségem volt, rá, hogy legalább egy kicsit felmelegítsem magam. Összeszorított szemmel térdre rogytam, majd érte nyúltam és remegő kezekkel magam köré terítettem. Kurama magához tért átmeneti révületéből és felvette a nadrágját. Csak akkor torpant meg, amikor látta, mennyire remegek. Úgy tűnt szavakat keres, de nem akartam meghallgatni, mit mondana. Szorosabbra húzva magam körül kabátomat, megint felemelkedtem, de lábaim nem tartottak meg, kénytelen voltam a fának dőlni.

- Hiei, várj, beszéljük meg!

Horkantottam egyet, és mégjobban elfordultam tőle. Nem voltam kíváncsi a mondandójára, ezért az erdő felé fordultam, hogy menedéket keressek magamnak.

- Állj meg! Megmagyarázom! – hallottam, hogy közelebb lép. Nem akartam, hogy ebben az állapotomban lásson, és azt higgye, gyenge vagyok. El akartam tűnni, de a hangja megint megállított.

- Kérlek, hallgass meg! Az nem én voltam, hanem a Youko. Nem tudtam megállítani.

Igyekeztem nem törődni azzal, amit mond, és kipróbáltam lábaimat, hogy támasz nélkül talpon tudok-e maradni. Meglepetésemre egész stabilan álltam. Tettem előre két lépést, Kissé remegtem, de nem estem el.

- Hé, figyelsz te rám?

Egy kezet éreztem a vállamon, amitől rémület suhant át rajtam. Hirtelen megfordultam és ellöktem magamtól Kuramát. 'Ne érj hozzám! Tűnj a közelemből!' Hátrálni kezdtem, de a gyors mozdulatok miatt elestem, s a kemény földön landoltam. Gyengén felkiáltottam a tagjaimba hatoló fájdalomtól, de nem vártam meg, hogy elmúljon, a kitsunére meredve távolabb másztam tőle. Ő felemelte a kezét és két lépést hátrált. Meghökkent képpel figyelt. A kabátom máris lucskos lett a még mindig szivárgó véremtől, mindenem fájt, mindenem remegett. Rosszabb hatással volt rám azonban Kurama intenzív tekintete. A légzésem felgyorsult és remegőbbé vált. 'Hagyj békén! Hagyj békén!' Alig tudtam kontrollálni magam, ez is azt bizonyította, hogy az elmém egyre jobban elborult. 'El kell tűnnöm! El kell tűnnöm!' A földről azonban nem tudtam felkelni. Gyenge voltam. És nem tetszett.

- Csak beszélgetni akarok – Kurama megint megszólalt, s figyeltem, ahogy letérdel, jelezve, hogy nincs egyéb szándéka. De nem bíztam benne. Mikor látta, hogy a helyemen maradok, mély lélegzetet vett. – Meg kell értened, nem tudtam visszatartani a kitsune-énemet. Amikor visszajöttél, azonnal ki akart törni, de akkor még sikerült megfékeznem. Nem… nem tudom mi történt.

- Nem?

Felkapta a fejét. Most először hallotta a hangomat, mióta felébredt, ahogy magam is. És meglepődtem. A hangom mély volt és nyugodt, mintha misem történt volna.

- Szeretnéd, ha felfrissíteném a memóriádat? Elmondjam mi történt?

- Nem így értettem. – nem tudom, miért, de úgy tűnt, megbánás helyett harag kezd ébredezni benne. Felültem, a legkisebb szisszenés nélkül.

'Hagyj békén! Hagyj békén!'

- Véletlenül erre tévedtél, mi? Sétálni volt kedved?

- Hagyd abba, Hiei!

'Eressz el! Tűnj a közelemből!'

- Megkötöztél és megmérgeztél, hogy ne tudjak védekezni. Megsebeztél, hogy ne tudjak elfutni.

- Hallgass, hallod? Nem akarom hallani.

'Elég legyen! Elég legyen!'

- Azután levetkőztettél és meg…

- Fogd be! Nem akarom hallani, nem érted?! Fogd be!

'… fázom… nagyon…'

Kifejezéstelen arccal néztem, ahogy Kurama egyre dühösebb lett, de nem mozdult a helyéről. A képére kiült a haragja, ami eddig nem volt rá jellemző. Neki nagyon jó az önkontrollja, ritkán láthatóak az érzelmei. Mókás volt nézni, hogy néhány mondattal mennyire fel tudom hergelni. Nevetni kezdtem üres, száraz hangon. Kuramának a szeme erre elkerekedett, nem értette, hogy nevethetek ilyen helyzetben. Én sem.

Lehajtottam a fejem, hogy ne látszódjon az arcom, s a kacagásom lassan elhalt. Kezdek egyre jobban bekattanni. Mostmár biztos, hogy nincs sok időm. Megint égni kezdett a szemem, és szorított a torkom, végigfutott rajtam a remegés.

'El akarok menni innen. Mindenki hagyjon békén. Nem ismernek engem, nem is próbálnak megismerni. El akarok menni.'

Sokáig csendben ültünk. A kitsune valószínű azon gondolkodott, mi a fene van velem. Én hasznosabban töltöttem az időt, erőt gyűjtöttem fáradt tagjaimba. Óvatosan felálltam, és elfordultam Kuramától. Lassú léptekkel elindultam az erdő belseje felé.

- Hiei – hallottam a hangját és egy pillanatra megálltam. Mondjon, amit csak akar, ha nálam lenne a katanám, már halott lenne -, el kell látni a sebeidet. Megengeded?

Az kéne még!!! A közelembe nem engedem többé!!! Ha mázlija van, csak a túlvilágon találkozunk!!!

- Nem.

- Csak ellátnálak, nem…

- Megleszek.

Sok önkontrollba tellett, hogy hangomat az eddigihez hasonló színen tartsam. A látásom egy kicsit halványult, a fejfájásom pedig egyre rosszabbnak tűnt. Újból elindultam, és Kuramát magam mögött hagyva elindultam a sötétségbe.

------------------------------

Igazából már megszokhattam volna, hogy mások kihasználnak, vagy egyszerűen csak eldobnak. Hisz a születésem óta ez történik. Csakhogy egyre rosszabbak lettek a dolgok.

Nem csak a fájdalom a baj. Azt még ki tudom bírni, a Jagan után ez a legkevesebb. A megaláztatás viszont már más. Erősnek születtem, de egy-egy ilyen után nem tudom, hogy tényleg az vagyok-e. Hisz csak a gyengék kerülnek ilyen helyzetekbe nem? Csak őket tudják megláncolni, vagy megmérgezni, nem? Csak őket lehet…

Mióta is sétálok? Nem mintha érdekelne, de jó volna tudni, mennyi ideig bírom. Az erdőben voltam még egyáltalán? A látásom kicsit halovány, csak ösztönösen mentem előre. Igen, szerintem ez még az erdő. Annyira csöndes. Nem hallani semmit, csak a szelet. Talán túl csöndes is. Megálltam, hogy körülnézzek, de nem láttam a közelemben senkit. A hatodik érzékem egy kicsit megcsappant, ezért nem éreztem meg az élőlényeket olyan tisztán, mint az előző nap. Néha megálltam, hogy körülnézzek, még mindig egyedül vagyok-e. Lehet, hogy csak a háborodott elmém játszott velem, de úgy éreztem, valaki követ. Sietősebbre fogtam a lépteimet, amennyire sajgó lábam engedte. Nem tudtam megszabadulni az érzéstől.

Hamarosan pánikolt futásba kezdtem. Kapkodva szedtem a levegőt. Ha csak képzelgés, ha nem, nem kockáztatom meg, hogy elkapjanak. Nem, még egyszer nem! Fáradt voltam, fájt a tüdőm, s bal lábam is élesen tiltakozott a tempóm ellen, de nem álltam meg. Nem állhattam meg!

Annyira kóvályogtam, hogy a talaj kicsúszott alólam, én meg előreestem a fűbe. Felkiáltottam, mikor a mellkasomon és a hátamon lévő sebek felszakadtak. Közelebb húztam magamhoz karjaimat, hogy feltápászkodjam, de kiszállt belőlem az utolsó csepp erő is, és egy nyögéssel visszaestem a földre. Remegtem. Lihegve, félig nyitott szemekkel bámultam magam elé. Csak annyit tudtam tenni, hogy enyhítsem sebeim fájdalmát, hogy az oldalamra fordultam. Meglepődtem, hogy már most nagy vértócsa gyűlt össze alattam. Egyáltalán nem tudtam mozogni, muszáj volt pihennem egy kicsit.

Miért vagyok ilyen gyenge? Miért nem bírom ki az ilyen fájdalmakat? Mások, lehet rosszabb sorsúak, még sincs egy szavuk sem. Akkor én miért?

Mert nekem van szívem.

Lassan behunytam a szemem. Fáradt vagyok. Aludnom kell. Úgysem tudok most feltápászkodni, akkor meg nem tökmindegy? Hamarosan nem is éreztem, hogy a földön fekszem, vagy hogy fáj mindenem. De még mindig fáztam.

'Fázom. Valami húzza a karomat. Várjunk csak! Mikor kötöttek láncra?! Ezek a démonok voltak biztos. Már vehetjük úgy, hogy halottak. De nem tudom őket megtámadni. Varázsigék? Megbéklyóztak! Engedjetek el, nem halljátok?! Nem hallanak. Nem figyelnek rám. Az egyik már belém is vájta a karmait, és végighúzta a húsomban. Fájt, nagyon fájt! Újabb karmok, újabb vágások az egész testemen. Szinte már nincs is ép porcikám. Ezt hittem, de találtak még módokat, hogy fájdalmat okozzanak. Gyöngyöket akartok? Lehet, hogy koorime vagyok, de én nem sírok, halljátok!? Én nem tudok hirui-követ sírni! De nem törődtek velem. Mikor már majdhogynem élettelenül lógtam, leszedtek a láncról. Itt követték el az utolsó hibájukat. Elborult az elmém, és másnapra halottak voltak.'

'Új megbízást fogok kapni. Jól fizet és még edzésben is tart. Különben is, csak gyilkolnom kell. A megbízóm megemlítette, hogy tetszik neki a testem. Már itt gyanút fogtam, de aztán jöttek a mérgek. Nem tudtam mozogni. Azt mondta, ő pont így szereti. Durva volt és erőszakos, de én nem tehettem semmit. Két napig tartott fogva, s addig folyamatosan adagolta a mérgeit. Gyakran jött be és elégítette ki vágyait mozdulatlan testemen. A kiabáláson kívül semmit sem tudtam tenni. Ez volt az első eset, hogy így használtak, és igazán megrémültem. Amikor elengedett, ki is fizetett, mondván, az volt az utolsó megbízásom. Az elmém elborult, néhány pillanattal később halott volt.'

'Kipeckelték a számat, hogy ne tudjak kiabálni. Nem ismertem őket, csak azt tudtam, hogy megöltem jó néhány démont a klánjukból. Eljöttek bosszút állni. A legkülönfélébb kínzási módszereket használták ellenem. Nem tudom pontosan mit akartak elérni ezzel, de bármi is volt az, nem sikerült. Ha azt akarták, hogy így haljak meg, csak tessék. Nem érdekel. Felőlem ott rögtön megölhettek volna. Az egyikük valami újat talált ki. Ne! Ne megint! Hagyjatok! Hagyjatok! Az elmém elborult, három nappal később megtaláltam őket. Akkor haltak meg.'

Hiei! Hiei!

'Hallgassatok! Azt akarjátok, hogy titeket is megöljelek?'

Hiei! Hiei!

'Fogjátok be, az ördögbe is! Fogjátok be!'

Hiei! Hiei!

Valaki szólongatott. Nem tűnt ismerősnek a hang. Kinyitottam a szemem, de a látásom eléggé ködös volt még a látomásoktól. Egy kéz szorította meg a karomat, mire én ellöktem magamtól, és igyekeztem eltűnni a közeléből. 'Ne érj hozzám!' Felugrottam, de egy kiáltással rögtön vissza is estem. A lábaim már nem tartottak meg. Nem tudtam felemelni a fejemet, a földről próbáltam kivenni a fölém tornyosuló alakokat. Ketten voltak, talán démonok. Az egyik távol állt egy fa mellett, a másik pedig ott, ahol előzőleg feküdtem. Lassan közeledni kezdett felém. Megrémültem. Ilyen állapotban nemhogy védekezni, de elfutni sincs erőm. Remegtem, megpróbáltam elmozdulni előle, de megint megfogta a vállam, hogy ne tudjak mozogni. Összeszorítottam a szemeimet. A pihenésem alatt enyhült sebeim megint égni kezdtek. Nem igaz! Nem lesz ennek sose vége? Már szinte idegesít. Remélem ezek a démonok azért jöttek, hogy megöljenek.

- Hiei…

Megint hallottam azt a hangot, ami előzőleg is szólongatott. Kicsit ismerős volt, mintha már hallottam volna. Kinyitottam a szemem, hogy a hang tulajdonosára nézzek. A látásom még mindig homályos volt, így nem ismertem fel az illető arcát. Ráadásul az eszméletlenség megint fenyegetni kezdett. Úgy tűnt megint beszélni kezdett, de nem tudtam, mit mondhat. Közelebb hajolt hozzám, s akkor, néhány pislogás után, ki tudtam venni a fölém tornyosuló alakot, mielőtt újból elájultam volna.

- … Yu… Yusuke…?