3. fejezet: A Szimatoló

Egy halk pukkanás hallatszott, és Harry megjelent a bejárati csarnokban, a könyvtár ajtajánál álló öreg lovagi páncél mellett. A csaknem egy hónapnyi gyakorlás során végül tökélyre fejlesztette a hoppanálási készségét, és a szobák közötti ugrálás már majdhogynem szórakoztatóvá vált. És ez volt az egyetlen dolog, ami nem engedte, hogy nyakig süllyedjen a depresszióba. Harryn kezdett elhatalmasodni a klausztrofóbia, hiszen olyan régóta nem hagyhatta el a házat, a hoppanálás pedig valamiféle szabadságérzetet adott, ami az élete többi részéből egyértelműen hiányzott.

– Most már határozottan ráéreztél a dologra – jelentette ki Remus, miközben lesétált a lépcsőn. De ha egyszer már hoppanálva mész reggelizni, akkor miért nem egyenesen a konyhába?

Harry elfintorodott.

– Tegnap azt csináltam, és annyira megijesztettem Dobbyt, hogy elejtett egy tál epret, amit épp az asztal felé lebegtetett.

Remus megvonta a vállát, miközben együtt folytatták útjukat.

– Azért ez nem akkora tragédia.

– Nem lett volna az, ha nem pont Pitonra zuhant volna. Azt mondta, ha még egyszer ilyet csinálok, átváltoztat gőtévé, és egy üvegcsébe zárva bedug a bájitaltan szertárba.

Remus felnevetett.

– Nos, akkor ha valaha is eltűnsz, tudni fogom, hogy hol keresselek. Mindenesetre az biztos, hogy a vizsgával nem lesz gondod.

– Akkor hát beszéltél Dumbledore-ral? – kérdezte Harry izgatottan, miközben belépett a konyhába, és elfoglalta a megszokott helyét.

– Igen, tegnap este beszéltem vele, és egyetértett velem abban, hogy megérdemelsz egy kis szünetet. Megengedte, hogy te, Ron, Hermione és Ginny Londonban töltsétek a napot, amikor hoppanálás vizsgára mentek, amennyiben megszervezzük a megfelelő kíséretet.

Harry diadalmas és színtiszta örömmel teli kiáltásban tört ki, amit azonban szinte egyből félbeszakított Piton, aki a konyhaasztal másik végén ült, és most mérgesen felnézett a Reggeli Prófétából.

– Tényleg úgy gondolod, hogy ez bölcs döntés, Lupin? – hanghordozásából nyilvánvaló volt, hogy ő maga egyáltalán nem tartja annak.

– Szüksége van a hoppanálási jogosítványára, Perselus – felelte Remus. – És mivel már úgyis ott leszünk, nincs azzal semmi baj, ha kihasználjuk az időt.

– Vitatkozhatnánk rajta, hogy vajon szüksége van-e a jogosítványra, de arra egészen biztosan semmi szüksége, hogy egész nap Londonban csámborogjon.

– Nem hiszem, hogy lenne olyan dolog, amit Harry szívesebben csinálna a születésnapján.

– Merem állítani, hogy a kíséretére kirendelteknek van.

– Egész nyáron be voltam zárva ebbe a hülye házba – méltatlankodott Harry. – Szerintem megérdemlek egy szabadnapot.

– Egyetértek – jelentette ki Remus. – És ami fontosabb, Dumbledore is. Feltételezem, nem akarsz ellentmondani neki, Perselus – húzta fel Remus a szemöldökét.

Piton megvetően felhorkant, és ismét az újságjába mélyedt.

Remus Harryre kacsintott, aki visszamosolygott rá, de Piton viselkedése továbbra is bosszantotta. Nem mintha meglepő lett volna a férfi hozzáállása: a férfinak nem voltak barátai, és minden idejét munkával töltötte, így természetesen mindenkitől sajnálta a lehetőséget, hogy egy kicsit elszabaduljon és jól érezze magát. Harry azonban különösen faragatlanságnak érezte, hogy a férfi megpróbálja elvenni tőle az egyetlen nap szabadságot, és azt kívánta, legalább egyetlen egyszer a nyár folyamán kihagyna egy lehetőséget, hogy megkeserítse az életét.

Grimmauld térre érkezése óta Piton különösen vad hangulatban volt. Harry már régen feladta, hogy óráik során beszélgetést kezdeményezzen, és éppúgy hozzáedződött a közöttük lappangó feszültséghez, mint ahhoz, hogy rendszeresen levegőnek nézik. De Piton mogorvasága már kezdte kikészíteni Harry idegeit. Sosem látta még a férfit ennyire könyörtelenül szigorúnak, és Harry Piton lehangoló társasága nélkül is épp elég rosszul érezte magát.

Beleharapott a pirítósába, és tanára felé pillantott. Talán Piton rossz közérzetét az alváshiány okozza. Az elmúlt két hétben Harry észrevette, hogy szinte egyetlen éjszaka sem múlik el úgy, hogy Piton ne surranna ki a házból valami titokzatos éjféli kalandra. Harry tartotta a szavát, és senkinek nem szólt ezekről a kiruccanásokról, de azért továbbra is aggódott miattuk.

Harry összeráncolta a homlokát, és más irányba terelte a gondolatait. Piton nyilvánvalóvá tette, hogy nem értékeli, ha Harry beleüti az orrát a dolgába, Harrynek pedig fontosabb dolga is volt annál, mint hogy olyasvalaki miatt aggódjon, aki szóba sem akar vele állni. Újra Remus felé fordult.

– Nem tudod véletlenül, hogy hány órakor érkezik Ron, Hermione és Ginny? Ginny csak annyit mondott, hogy ma jönnek zsupszkulccsal, de azt nem, hogy pontosan mikor.

– Azt hiszem, Arthur azt mondta, hogy olyan egy óra körül. Nyilvános zsupszkulccsal érkeznek Romániából az Abszol útra – magyarázta Remus. – Magánzsupszkulccsal nem engedélyezett többé oda utazni, mivel túlságosan zsúfolttá vált. A végén már egymás hegyén-hátán landoltak az emberek, ezért olyan tíz évvel ezelőtt a Mágikus Közlekedési Főosztály tilalom alá helyezte.

– Miért nem jönnek egyenesen ide egy magánzsupszkulccsal?

– Nyilvánossal kevésbé hívják fel magukra a figyelmet.

– Potter, azt javaslom, hogy ha még ma szeretnél találkozni a barátaiddal, akkor láss neki a bájitalodnak – szólalt meg Piton. – Erősen kétlem, hogy elkészülsz egy órára, még ha a megszokottnál jobban össze is szeded magad. – Piton a lehető legzsarnokibb tekintettel meredt Harryre. – És ha azt hiszed, hogy majd otthagyod félkészen, akkor gondold át újra.

Harry összeszorította a fogát, és dühösen meredt Pitonra, de tudta, hogy felesleges vitatkoznia a tanárral. Ehelyett felállt, ledobta a szalvétáját, és egy olyan szemtelen „Igen uram"-mal távozott, amiről azt gondolta, hogy még éppen megúszhatja. Eltökélte, hogy mindenképpen befejezi egy óra előtt az aznapi bájitalát, ha másért nem, legalább azért, hogy bebizonyítsa Pitonnak, hogy tévedett.

Harry még soha életében egyetlen bájitaltan órára sem készült fel jobban. Egy perccel sem akart több időt vesztegetni Piton laborjában, mint amennyit feltétlenül szükséges, hiszen ma érkeznek meg a barátai. Ezért aztán tegnap éjjel sokáig fennmaradt, és az utolsó szóig elolvasta azt az esszét, amely a Tisztánlátás Italát taglalta, bemagolta a hozzávalókat, és az utasítások felét is megjegyezte.

A laborban egyből munkához látott, magabiztosan és hatékonyan dolgozott. Délre mégis nyilvánvalóvá vált, hogy Pitonnak igaza volt. Harry kihagyta az ebédet, ennek ellenére az egy óra úgy múlt el, hogy még mindig a közelébe sem ért a bájital befejezésének. Már két óra is jócskán elmúlt, amikor Harry az órára pillantott, és tudatosult benne, hogy a barátai igencsak késésben vannak. Homlokráncolva megtorpant, de nem volt ideje aggódni. Valószínűleg csak vásárolgatnak egy kicsit az Abszol úton, és nemsoká itt lesznek. Hát persze. Harry úgy vélte, hogy fél óra múlva készen lesz. Ekkor az ajtó felől halk kopogtatás hallatszott.

Remus kukkantott be, és elmosolyodott.

– Gondoltam, biztos érdekel, hogy Arthur éppen most hívott a hopp-hálózaton, hogy a barátaid egy kicsit késnek. Három előtt nem érnek ide.

Harry megkönnyebbülten elmosolyodott. Az tökéletes lesz.

– Köszi, Remus. Addigra biztosan befejezem.

Remus együttérzően elmosolyodott, és becsukta az ajtót, Harry pedig visszatért az üstjéhez.

– Ez minden, ami érdekel – hogy befejezd?

Harry meghökkenve nézett fel. Piton olyan ritkán szólt hozzá az órák alatt, hogy most döbbenetében szájtátva meredt a férfira.

– Hát képtelen vagy megbecsülni azt a csodát, ami előtted hever, vagy az alkotás művészetét? Tudod egyáltalán, hogy mi az, amit főzöl?

– Persze, hogy tudom – felelte Harry, teljességgel megdöbbenve a Piton szavaiban izzó szenvedély hallatán. – A Tisztánlátás Italát egy bizonyos személy számára készítjük, olyan módon, hogy az alapfőzethez több csepp vért adunk hozzá. Amikor a személy, aki számára a bájital készült, megissza, egy pillanatra megvilágosodik – tisztán látja a választ a legfontosabb kérdésére.

– Betűről betűre a tankönyv szavai, Potter – Granger kisasszony büszke lenne rád – gúnyolódott Piton. – De tisztában vagy vele, hogy ez mit jelent?

– Én… igen. Azt hiszem. – Az igazat megvallva Harry nem igazán gondolkozott el rajta, csupán arra koncentrált, hogy a bájitalfőzés gyakorlati lépéseit helyesen csinálja.

Piton közelebb lépett, és szemügyre vette Harry üstjének fortyogó tartalmát. Szeme furcsán megcsillant, de Harry nem tudta eldönteni, vajon vágyakozást vagy undort lát benne.

– Folytasd – mondta Piton, és nem vette le a szemét a bájitalról.

Harry mélyet lélegzett, és eltökélte, hogy nem hagyja, hogy Piton megzavarja, amikor ilyen közel jár a végéhez. Belerakta az üstbe az utolsó néhány hozzávalót, óvatosan megkeverte, majd ellenőrizte az utasításokat, hogy megbizonyosodjon arról, nem követett el semmi hibát.

Piton tökéletes nyugalomban állt, és csendesen figyelt. Csak akkor nézett fel Harryre, amikor elkészült az alapfőzet. Amikor megszólalt, hangja mély volt és hipnotikus.

– Ez a bájital, ha helyesen van elkészítve, a lelked mélyébe lát, a szíved legtitkosabb rejtekébe, és az elméd olyan rejtett zugába, ahová te magad sem érsz el. Betekintést nyújt abba a dologba, amelyet mindennél fontosabb megértened.

Elővett a zsebéből egy bőrtokot, és kihúzott belőle egy csillogó ezüsttőrt.

– Három csepp a bal gyűrűsujjadból, és három a jobból – mondta, és felkínálta Harrynek a tőrt.

Harry elvette a kést, és érezte, hogy az izgatottságtól felgyorsul a szívverése. Megvágta mind a két ujját, ahogy Piton mondta, és mindkettőből pontosan három csepp vért cseppentett az üstbe. A bájital vérvörös színűre változott, majd forrni és sisteregni kezdett. Annyira vadul kavargott, hogy egészen az üst pereméig felcsapott, és hatalmas gőzfelhő szállt fel belőle. Harry riadtan hátrébb lépett, Piton azonban zavartalanul állt, és figyelt. Végül a bájital ismét lecsendesedett, és Harry közelebb osont, hogy belelessen az üstbe. Csak néhány uncia bájital maradt, a többi elforrt. A maradék immár tökéletesen csendes volt, és meglehetősen érdekes. Úgy nézett ki, mintha folyékony gyémánt lett volna. A fény megcsillant a tükörsima felszínén. A leginkább bámulatba ejtő az volt, hogy a bájitalnak mintha nagyító hatása lett volna. Harry figyelemreméltó élességgel látta az üst fenekének legapróbb részletét is.

Piton egy hosszú ezüst csövet helyezett az üstbe, a másik végét pedig egy kristályfiolába.

– Szivornya! – mondta.

A bájital egyből elkezdett kiáramlani az üstből a csövön át, bele a fiolába. Amikor az utolsó csepp is átjutott, Piton lezárta az üvegcsét, és Harry felé nyújtotta, aki meglepetten nézett rá.

– Vedd el. Ez a tiéd. Te vagy az egyetlen, aki fel tudja használni.

Harry csaknem áhítatosan vette el a fiolát. Még sohasem látott ilyen szépet. Talán csak Piton szavai tüzelték fel a képzeletét, de olyan érzés volt, mintha a bájital megérintene benne valamit valahol mélyen.

– Tudnod kell, Potter, hogy amikor ezt a bájitalt használod, nem választhatod meg sem a megválaszolandó kérdést, sem azt, hogy milyen formában nyersz betekintést. A bájital olyan szükségre válaszol, ami mélyen el van benned temetve. Ilyenformán az eredmény… meglepő lehet.

– Maga már kipróbálta – mondta Harry, és biztos volt benne, hogy nem téved.

– Egyszer – suttogta Piton. Felnézett, és Harry észrevette, hogy eltűnt az az érzelmi gát, ami hetek óta közöttük állt, és egy pillanatra visszatért az az ismerős harmónia, amely az okklumencia és legilimencia óráikat jellemezte.

Harry rengeteg kérdést szeretett volna egyszerre feltenni, de mielőtt egyet is megfogalmazhatott volna, ismerős rikoltás törte meg a ház csendjét.

– MOCSKOS VÉRÁRULÓK! GAZEMBEREK! HOGY MERITEK MEGGYALÁZNI A HÁZAMAT! VILÁGUNK ROMLÁSA A TI LELKETEKEN SZÁRAD!

Harry ingerülten pillantott az ajtóra, Piton azonban nyugodt hangon szólalt meg.

– Megkockáztatnám azt a tippet, hogy Weasleyék és Granger kisasszony megérkeztek.

Természetesen Pitonnak igaza volt, és Harry nem tudta eldönteni, hogy izgatott, amiért végre találkozhat a barátaival, vagy csalódott, amiért az időzítés készakarva sem lehetett volna rosszabb. Visszanézett Pitonra, de a férfi láthatóan észrevette, mi jár a fejében, és már vissza is húzódott érzelmileg. Amikor megszólalt, a megszokott, hűvösen tárgyilagos hangján tette. A szenvedély eltűnt.

– Menj, Potter. Biztos vagyok benne, hogy a barátaid épp olyan izgatottan várják a találkozást, mint te.

Harry egy cseppnyi keserű csalódottságot érzett, de bólintott, és indulásra készen megfordult.

– Potter?

Harry megtorpant, és visszafordult. Piton szemében az előzőleg látott szenvedély árnyéka parázslott fel, miközben a Harry kezében tartott üvegcse felé biccentett.

– Bölcsen használd fel.

Harry elmosolyodott; egy hónapja ez volt az első őszinte mosolya tanára felé.

– Úgy lesz, uram. Zsebe legmélyére süllyesztette a fiolát, majd immár megnyugodott lélekkel kisietett a laborból.

– ÁLLATOK! – üvöltötte Mrs Black, miközben Harry lerohant a lépcsőn az első emeleti lépcsőfordulóig, ahol megtorpant, és a korláton áthajolva lenézett a bejárati csarnokba.

– Nos, legalább halott állatok – kiáltott vissza George kedvesen, és felemelt egy pár összekötözött görényt.

– És tekintve, hogy valaha miféle trófeákat tartott a falon, nem értem, miért panaszkodik – tette hozzá Fred.

Mrs Black fülsiketítő és meglehetősen színes kirohanásba kezdett, de Harry alig figyelt rá. Az ikrek háta mögött, olyan tekintettel szemlélve őket, mintha azok még annál is őrültebbek lennének, mint azt előzőleg gyanították, Ron, Hermione és Ginny állt.

Harry széles vigyorral rohant lefelé. Ginny vette észre elsőként, és még Mrs Blacknél is hangosabban sikoltott fel.

– Harry! – a nyakába ugrott, és olyan erősen szorította, hogy a fiú alig kapott levegőt. Majd Hermione is átölelte, Ron pedig megveregette a hátát.

Mindannyian nevettek, és egyszerre beszéltek, és úgy tűnt, Mrs Blacknek, aki teljesen a háttérbe szorult, elment a kedve az üvöltözéstől. Fred és George megragadták az alkalmat, és összehúzták a függönyt a portréja előtt, éppen amikor Remus is csatlakozott hozzájuk, és újabb üdvözlések következtek. Hermione éppen azt magyarázta, hogy azért késtek, mert összekeveredtek a zsupszkulcsok, és London helyett Lisszabonba kerültek, amikor az első emeleti lépcsőfordulóban megjelenő Piton félbeszakította.

– Bármennyire is megható ez az egymásra találás, lehetséges lenne, hogy a többi húsz szoba valamelyikében folytatódjon, és ily módon azoknak, akik dolgozni próbálnak, ne kelljen elszenvedniük?

– Elnézést, Perselus – felelte Remus kedvesen. Piton megrázta a fejét, majd eltűnt az emelet felé, Remus pedig visszafordult Harryhez és a barátaihoz. – Amúgy is be kell rendezkednetek. Fred, George, mi lenne, ha felvinném azokat a görényeket Csikócsőrnek, amíg ti Harryvel együtt segítetek felvinni a bőröndöket? – javasolta Remus, és elvette George-tól a hippogriffnek szánt csemegét.

Miközben Remus elindult felfelé, Fred Hermionéhoz fordult, és a bőröndjéért nyúlt.

– Majd én felviszem.

– Nem, köszönöm, megcsinálom én – húzta elő Hermione a pálcáját a zsebéből. A bőrönd egy huss és pöccel a levegőben termett, és nyugodtan siklott előre, miközben a lány elindult felfelé a lépcsőn.

– Felvágós! – kiáltott utána Fred.

George oldalba bökte a testvérét.

– Mi viszont gyorsabbak vagyunk.

Széles vigyorral megragadták Ginny bőröndjét, és Hermione után iramodtak.

– Utat, utat!

Hermione sikkantott egyet, és futni kezdett. Bőröndje neki-nekiütődött a falnak, miközben az ikrek üldözték fölfelé.

Ginny nevetett.

– Jó újra itt lenni. – Azzal a bátyjai után sietett.

– Na menjünk – mondta Harry, és megfogta Ron bőröndjének az egyik végét. Ron megemelte a másikat, majd felmasíroztak Harry szobájába, és letették a bőröndöt az üres ágy mellé. Ron ledobta magát az ágyra, Harry pedig törökülésben leült a sajátjára.

– Na, milyen volt? – kérdezte Harry.

Ron vállat vont.

– Nem volt rossz.

– Na, de most komolyan?

Ron szája széles vigyorra húzódott.

– Egyszerűen hihetetlenül fantasztikus volt! Harry, ott kellett volna lenned. Van ez a hatalmas kanyon a hegyekben, és mindenfelé sárkányok tanyáznak a puszta sziklafalon. Százával; mindenféle, amit csak el tudsz képzelni. Persze vannak mindenféle bűbájok, amik miatt nem tudnak kijutni, és még több, ami távol tartja a muglikat. Lentebb a kanyonban vannak az edzőkarámok, meg egy nagy legelő, ami tele van kecskékkel, és a sárkányok csak lecsapnak, és elragadnak egyet, ha megéheznek. De vigyázni kell, hogy az ember etetési időben véletlenül se legyen ott. Ezt a saját bőrömön tanultam meg.

Ron alig vett levegőt, olyan lelkesen sorolta a sárkányrezervátum csodáit. Izgatottsága ragadós volt, és Harry azon kapta magát, hogy épp olyan szélesen vigyorog, mint barátja.

– Van egy kutatóintézetük is, meg tenyésztési programjuk. Hagrid imádná.

– Akkor legközelebb őt is magunkkal kell vinnünk – jelentette ki Harry.

Ron arcáról lehervadt a mosoly.

– Bárcsak te is láthattad volna. Sosem bocsátom meg Dumbledore-nak, hogy nem engedett el velünk.

– Ne beszélj így! – rótta meg Hermione Ront, ahogy a többi Weasley kíséretében belépett a szobába. – Dumbledore azt tette, amiről úgy gondolta, hogy a legjobb Harry számára.

– Mi sem láttuk a sárkányokat – jegyezte meg Fred, miközben kihúzta az íróasztal mellől a széket, és a támláját előrefordítva ráült. – Miattunk mégsem vagy kiakadva.

George felpattant az íróasztalra. Harryt legalább majdnem felfalta egy a trimágus tusa alatt.

– Ti bármikor elmehetnétek, ha a boltotok nem kötne le annyira – mondta Ron.

– Tudod, van akinek meg kell dolgoznia a megélhetéséért – felelte Fred.

– Te munkának hívod azt, amit csináltok? – kérdezte Ginny, és odabújt Harry mellé az ágyra.

George minden tőle telhetőt megtett, hogy megbántottnak tűnjön.

– Ez nem csak móka és kacagás.

Hermione leült Ron mellé, és kétkedő pillantást vetett az ikrekre.

– Szerintem a ti esetetekben igenis az.

Fred fenyegetően emelte fel a mutatóujját.

– Tudatom veled, hogy mostanában időnk nagy részét az üzlet komolyabbik felével töltjük.

– Úgy érted, azokkal a dolgokkal, amiket a Rend számára csináltok? – érdeklődött Harry. Tisztában volt vele, hogy az ikrek ellátják a Rendet néhány hasznosabb találmányukkal, de sosem volt lehetősége arra, hogy erről beszéljen velük. – Min dolgoztok éppen?

– Mindenfélén – mondta George – Az, amiben szerintünk a legtöbb lehetőség rejlik, az a Szimatoló bűbáj.

– A micsoda? – kérdezte Ginny.

– A Szimatoló bűbáj. Azért hívjuk így, mert úgy működik, mint valami véreb – magyarázta Fred.

George folytatta.

– A Rend munkájának nagy részét az teszi ki, hogy megpróbálják szemmel tartani Tudjukki támogatóit, hogy kitalálják, mit terveznek legközelebb.

– De a halálfalók nem hagyják ám egykönnyen, hogy szemmel tartsák őket – vette át a szót Fred. – Úgy értem, nem tudnád megcsinálni, hogy küldesz egy baglyot Lucius Malfoynak, majd felpattansz a seprűdre, és követed. Az ilyesmit összezavaró bűbájok akadályozzák meg.

George csintalanul elmosolyodott.

– Tehát úgy gondoltuk, mi lenne, ha ahelyett, hogy a varázslót vagy boszorkányt követjük, inkább valami mást követnénk rajta? Az ötlet az, hogy az ember a pálcáját használná arra, hogy „kiszagoljon" valami anyagot. A Szimatoló bűbáj alapvetően feljegyzi annak az anyagnak az összetételét, amit kiválasztasz, és azt később egy egyszerű nyomkövető bűbájjal meg lehet találni.

– Miféle anyagra gondoltok? – kérdezte Harry.

Fred vállat vont.

– Bármi lehet, amennyiben az különleges.

– Nyilván nem lehet kiszagolni valami olyasmit, mint mondjuk sütőtöklé – mondta George. – Semmi haszna nem lenne. Csak ezerfelé szakadnál, ha ez alapján próbálnál hoppanálni.

– Vér vagy hajszál tökéletes, mivel az minden személy esetében csak rá jellemző – mondta Fred. – De ha ez nem megoldható, akkor azt is lehet, hogy összekotyvasztasz valamit – valamiféle főzetet - és ráspriccelsz egy kicsit arra, akit követni akarsz, amikor az nem néz oda.

– Egy halálfalóra? – kérdezte Ginny kétkedően.

– Nos, lehet, hogy ez egy kicsit trükkös – ismerte el George. – De nem lehetetlen, és ha egyszer már megjelölted a célszemélyt, az sosem fogja észrevenni, hogy követik.

Ez pontosan az a fajta vad és mégis egyszerű ötlet volt, mint amelyek tavaly annyira felvirágoztatták a Weasley Varázsvicc Vállalatot. Ki más, ha nem Fred és George állna elő azzal az ötlettel, hogy sétálj oda egy halálfalóhoz, és spriccelj néhány cseppet valami bájitalból a vállára, amikor nem néz oda?

– Mindenesetre – mondta Fred – Dumbledore ígéretesnek gondolja. Pár nappal ezelőtt bemutattuk a Rendnek, és szinte mindenki úgy gondolta, hogy hasznos lehet. Még Piton is érdeklődően nézett ki.

– Nos, az hatalmas elismerés – horkant fel Ron.

– Tulajdonképpen szerintem ez nagyon okos ötlet – jegyezte meg Hermione. – És egyszerű, ami azt jelenti, hogy bármelyik hozzáértő varázsló képes nagyon gyorsan megtanulni. Biztos vagyok benne, hogy az aurorok megtalálnák a módját, hogyan használhatnák fel.

– Mi is ebben reménykedünk – mondta George. – Pillanatnyilag azonban ez még titkos.

– Nagyon titkos – hangsúlyozta ki Fred. – Dumbledore nagyon meg akarja válogatni, hogy kinek beszélünk róla.

– Szóval senkinek egy szót sem arról, amit mondtunk – fejezte be vigyorogva George.

– Pedig épp meg akartam írni Malfoyéknak – mondta Ron.

– Lökött – jegyezte meg Fred kedvesen, miközben felállt. – Gyerünk, George, jobb lesz, ha visszamegyünk a boltba.

George drámaian felsóhajtott.

– Ah, a siker átka: egy pillanatra sem pihenhet az ember. – Majd elvigyorodott, és rájuk kacsintott. – Később találkozunk.

Amikor Fred és George távozott, Harry a többiekhez fordult.

– Szóval megnézzük a griffendéles klubhelyiséget?

Az öreg társalgó aznap délután kiérdemelte a becenevét. Harry, Ron, Ginny és Hermione ott töltötték a nap teljes hátralévő részét. Robbantós snapszlit játszottak, és sakkoztak, miközben a Dobby által hozott kekszet rágcsálták, és sütőtöklevet ittak. Egy kis időre még Remus és Tonks is beugrottak, mielőtt vacsorázni indultak volna Londonba. Ennek említésére Hermione és Ginny mindentudóan egymásra mosolyogtak.

Egyszer csak megjelent Dobby, és felajánlotta, hogy felhozza nekik a vacsorát, mivel Pitont nem számítva csak ők tartózkodtak a házban. Harry és barátai egyből beleegyeztek, és hamarosan megjelent egy asztal, rajta annyi étellel, amennyit képtelenség volt elfogyasztani. Miután megtöltötték a gyomrukat, Hermione megkérte Ront, hogy segítsen rendbe rakni az iskolai jegyzeteit. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Ron őrlődik aközött a két vágy között, hogy szeretné elkísérni Hermionét a szobájába, de nem akarja Harryt és Ginnyt egyedül hagyni, határozatlansága azonban rövid életű volt.

Amint Ron és Hermione kitették a lábukat, Ginny Harry nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta. Harry közelebb húzta magához, és szomjasan itta be az illatát. Már majdnem elfelejtette, milyen érzés volt a karjában tartani, és az este további részét azzal töltötték, hogy bepótolják az elmúlt hónapot.

Másnap reggel Harry jókedvűen ment le reggelizni a barátaival. Piton már a megszokott helyén ült. Újságot olvasott, és állhatatosan levegőnek nézte a ház többi lakóját. Remus és Tonks is ott ültek egymás mellett. Hermione és Ginny jelentőségteljes pillantást váltottak, amikor meglátták őket, majd Harryre néztek. Sajnos Harrynek fogalma sem volt róla, hogyan reagáljon. A lányok furcsa, mosolyokból és szemöldökemelésekből álló nyelve teljességgel érthetetlen volt számára. Szerencsére Ron a segítségére sietett.

– Hűha, Harry, te egész nyáron így kajáltál? – kérdezte, és elragadtatottan bámult az asztalon álló tálakra.

Ronnak nyilvánvalóan nem tűnt fel a lányok között lejátszódó néma párbeszéd, Harry pedig hálásan fordította figyelmét inkább az ennivalóra. Az előző estéhez hasonlóan Dobby ma is kitett magáért. A hosszú asztal tömve volt mindenféle étellel, és a házimanó halkan dudorászott, miközben mindegyiküknek odalebegtetett egy-egy pohár friss sütőtöklevet. Valójában úgy tűnt, Dobby csaknem annyira örül, hogy Ron, Hermione és Ginny is a házban vannak, mint Harry, amikor pedig Ron megdicsérte, valósággal sugárzott.

– Dobby örömmel szolgálja Harry Potter barátait. Ha bármi másra szüksége lenne, csak hívja Dobbyt, uram.

Hermione ennek hallatán kissé összeráncolta a homlokát, Ginny viszont elmosolyodott, Ron pedig kifejezetten elragadtatottnak tűnt. Nyilvánvaló volt, hogy nem az étkezés volt a fénypontja a romániai utazásnak.

Harry éppen nekilátott volna a reggelijének, amikor megjelent Kingsley Shacklebolt. Tonkstól eltekintve azok a rendtagok, akik nem laktak a házban, ritkán jöttek reggelire, és még Piton is meglepetten nézett fel az auror érkezésére.

Shacklebolt fáradtnak és komornak tűnt. Nem ült le, hanem az ajtóban állva közölte a mondanivalóját.

– Bellatrix Lestrange tegnap éjjel megszökött az Azkabanból.

Egy pillanatra döbbent csend támadt, majd Tonks szólalt meg.

– Az lehetetlen. Az új biztonsági rendszernek teljesen üzembiztosnak kellene lennie.

– Én állítottam fel az új biztonsági rendszert, szóval nem kell mondanod – vágott vissza Shacklebolt.

– Mi történt? – kérdezte Remus.

Az auror megrázta a fejét.

– Hát ez az. Senki sem tudja. A cellájában aludt, mint általában, egy órával később pedig már nem volt ott. Egyszerűen eltűnt.

A hír hallatán mindenki gondterhelt pillantásokat váltott, Harrynek azonban szinte mindannyiuknál több oka volt dühösnek lenni. Voldemort összes halálfalója közül Bellatrix Lestrange volt az utolsó, akit szabadlábon akart tudni. Személyes haragot táplált a nő iránt, és súlyos teherként nehezedett a szívére az a gondolat, hogy másodszor is megszökött az Azkabanból.

– Dumbledore elérhető lesz valamikor a délelőtt folyamán – folytatta Shacklebolt. – Én most visszamegyek a börtönbe, hogy segédkezzek a nyomozásban. Tonks, rád is szükségünk lesz.

Tonks már talpon is volt. Egy pillanatra megszorította Remus kezét, majd mindkét auror távozott. Meglepő módon Piton volt az, aki megtörte a csendet.

– Lupin, jelen körülmények között azt javaslom, halasszuk el Potter eheti terveit.

– Micsoda? – kiáltott fel Harry, mielőtt még Remus válaszolhatott volna.

Piton tudomást sem vett Harryről, és továbbra is Remushoz beszélt.

– Amíg nem jövünk rá, hogy hogyan és miért szökött meg Bellatrix, Potternek a biztonságos főhadiszálláson kellene maradnia. Nem lenne tanácsos most elvinni vizsgázni, a kockázat felesleges és elfogadhatatlan.

– Perselus…

– Abbahagyná, hogy úgy beszél rólam, mintha itt sem lennék? – fakadt ki Harry. – Egy pár nap múlva nagykorú leszek, és mint felnőtt, azt hiszem, képes vagyok eldönteni, hogy milyen veszélyek elfogadhatóak számomra.

Piton türelmetlenül meredt Harryre.

– Nagykorúnak lenni, és felnőttnek lenni nem ugyanazt jelenti.

Harry összeszorította a fogát, és dühében egyre hangosabban beszélt.

– Szóval úgy gondolja, nem éltem még át elég dolgot ahhoz, hogy jogom legyen hozzá, hogy felnőttként kezeljenek?

Remus felemelte a kezét.

– Harry, kérlek…

– Az nyilvánvaló, hogy most nem akként viselkedsz.

Harry az asztalra csapott.

– Ha azt hiszi, hogy az akaratom ellenére itt tarthat, akkor nagyon téved. Ezt megígérhetem.

– Ebből elég legyen, mindketten fejezzétek be! – üvöltötte végül Remus, amivel Piton és Harry figyelmét is magára vonta. Szigorúan meredt először az egyikükre, majd a másikukra, majd a tányérjára dobta a szalvétáját, és felállt.

– Perselus, ha meg szeretnéd vitatni ezt a kérdést, gyere fel. Harry, te várj itt!

Harry, aki szintén felállt, dacos tekintettel bámult, de Remus nem adott neki esélyt, hogy tiltakozzon. – Négyszemközt kell beszélnem Perselusszal.

Remus kiment a konyhából, Piton pedig vetett még egy sötét pillantást Harryre, majd követte.

Harry ökölbe szorított kézzel állt, dühösen, amiért a két férfi anélkül akar dönteni a sorsáról, hogy őt is belevonnák a beszélgetésbe.

– Harry, ne aggódj – mondta Ginny. – Egész nyáron arra vártál, hogy kiszabadulj innét. Remus nem fog neked csalódást okozni. Biztos vagyok benne, hogy tudja kezelni Pitont.

– Piton csak aggódik, Harry – mondta Hermione. – Tényleg elég baljóslatú, hogy Bellatrix Lestrange éppen most szökött meg az Azkabanból.

– Szóval Piton pártját fogod? – esett neki Harry Hermionénak.

– Nem! Csak azt mondom, hogy megértem…

– Nos, akkor jó neked, de nem te voltál bezárva ebbe a házba az elmúlt hónapban. Nem érdekel, hogy Piton aggódik-e, vagy csak elvből próbálja megkeseríteni az életemet. Nem mondok le a londoni útról.

Azzal Harry hátrarúgta a székét, és az ajtó felé indult.

– Hová mész? – kérdezte Ron. – Remus azt mondta, hogy itt várd meg.

– Most éppen nem igazán érdekel, hogy mit mondott Remus.

– Csak nem mész fel hozzájuk? – Hermione hangja megbotránkozó volt.

– De igen. Elegem van abból, hogy mások irányítják az életemet. A változatosság kedvéért én akarom meghozni a döntéseimet. Nem hagyom, hogy ezt is eldöntsék helyettem.

Azzal Harry kiszáguldott a konyhából, mielőtt még a barátai tovább tiltakozhattak volna. A bejárati csarnokban már hallotta, hogy a könyvtárban parázs vita folyik. Olyan közel osont, hogy már ki tudta venni a szavakat.

– Perselus, ő egy tinédzser.

– Köszönöm, Lupin, ezt a megrázóan nyilvánvaló észrevételt. – Piton hangjából csöpögött a gúny. – Ez nem változtat azon a tényen, hogy hagyod, hogy a fiú a szeszélyeit a biztonsága elé helyezze.

– Ez fontos neki. Képtelen vagy megérteni? És nem arról van szó, hogy egyedül menne. Tonks, Mordon és én is vele leszünk.

– Két auror és egy vérfarkas, bármennyire igyekeznek is, nem tudják garantálni, hogy biztonságban lesz a halálfalóktól.

– Perselus, lassan épp olyan paranoiásnak tűnsz, mint Mordon. A halálfalók nem fognak elkapni minket London közepén.

– Erre az életedet tennéd? Az apja és a keresztapja ugyanilyen arrogánsan eltúlzott önbizalommal rendelkezett, és emiatt maradt ő egyedül a nagyvilágban.

– Ez nem tisztességes!

– Nem? Még két hónap sem telt el a legutóbbi alkalom óta, hogy majdnem megölette magát – már képtelen vagyok számon tartani, hányszor is fordult ez elő. Szerinted hányszor kell még próbálkoznia, mire végül sikerül?

– Csak néhány óráról beszélünk.

– De hiszen csak annyira van szükség! Komolyan, Lupin, egyáltalán nem figyelsz a jelentéseimre? A Sötét Nagyúr csapata napról napra növekszik. Jelentős erőforrásokat tud felsorakoztatni a céljai elérése érdekében, és a legfőbb célja Potter.

– Szóval mit javasolsz? Tartsuk Harryt egész nyáron ide bezárva, mint egy foglyot?

– Úgy beszélsz, mintha ez egy életre szólna. Körülbelül két hónapról beszélünk.

– És nem utolsósorban Harryről beszélünk. Mikor elégítette ki őt valaha is az, hogy nyugton maradt, és azt csinálta, amit mondtak neki?

– Legfőbb ideje, hogy megtanulja. Az ember nem adhatja be a derekát egy gyereknek csak azért, mert jelenetet rendez.

– Harry már nem gyerek. Gyakorlatilag tizenhét éves, és megérdemli, hogy beleszólhasson a saját életébe.

– Mi is voltunk egyszer tizenhét évesek, és nem különösebben bízom senkinek a döntési képességében, aki ebben a korban van.

Remus kimerülten felsóhajtott.

– Nos, nem mondhatnám, hogy ebben más véleményen vagyok. De nem írhatod elő neki, hogy mit tegyen, Perselus. Felmerült már benned valaha is, hogy ha egy kicsivel több tiszteletet mutatnál iránta, és elmagyaráznád az indokaidat, akkor esetleg még hallgatna is rád?

– Nem szokásom magyarázkodni a diákjaim előtt.

– Harry nem pusztán egy diák. Nekem legalábbis nem, és neked sem.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

– Tényleg? Jól tudom, hogy nem azért vagy itt, mert hirtelen elfojthatatlan aggódás ébredt benned Harry bájitaltan jegyei miatt, és nyilván van néhány másik hely, ahol eltölthetted volna a nyarat.

– Igazad van – egyezett bele Piton. – Azért vagyok itt, hogy távol tartsam Pottert a bajtól – ami neked nyilvánvalóan nem szívügyed.

– Akkor talán fontolóra kellene venned, hogy néha beszélgetsz vele. Tudom, hogy messze nem vagyok én sem olyan mentor, mint amilyet Harry megérdemelne, de én legalább megpróbálom. Észreveszed egyáltalán, hogy hogy néz rád? Azt a csalódottságot és elkeseredettséget, ami átcikázik az arcán, valahányszor egyszerűen lerázod?

– Nem érdekel, hogy mit gondol rólam Potter – vetette oda indulatosan Piton. – Azért vagyok itt, hogy gondoskodjak a jólétéről, és ha ezért gyűlöl, hát legyen. Veled ellentétben nekem fontosabb az, hogy életben maradjon, mint az, hogy kedveljen.

Hosszú csend következett, de végül Remus megszólalt, suttogásnál alig hangosabban.

– Én is nagyon féltem, Perselus.

Piton nem válaszolt, de Remus folytatta. – Amikor Harryre nézek, arra gondolok, fog-e legalább addig élni, mint a szülei?

– Akkor miért akarod feltétlenül elkényeztetni? – Nem lehetett nem hallani Piton hangjában az elkeseredést.

– Azért, mert a te módszered nem működik – jelentette ki Remus hasonlóan elkeseredetten. – Nem vagyok bolond, Perselus, bármennyire is szeretnéd azt hinni. Tisztában vagyok a kockázatokkal, de épp elég olyan barátot temettem el, akik elvileg minden veszélytől védve voltak, hogy tudjam, a rejtőzködés nem megoldás. Egyszerűen nem működik. Hallottad Harryt. Tagadd meg tőle ezt, és eléred, hogy annyira dühös és elkeseredett legyen, hogy valami meggondolatlanságot csinál. Így legalább van némi befolyásunk az eseményekre.

Piton felsóhajtott.

– Eltökélted, hogy keresztülviszed ezt a bolondságot?

– Igen.

– Akkor veletek megyek.

– Sejtettem, hogy így lesz – Remus hangjában eltéveszthetetlenül derű bujkált. Piton csak horkantott egyet válaszul, majd Harry meghallotta, hogy a léptek közelednek, és dehoppanált.

Harry a szobájában jelent meg, és leült az ágyára. A haragja elpárolgott, és el kellett ismernie, hogy Hermionénak igaza volt. Piton tényleg aggódott érte, sokkal jobban, mint azt Harry gondolta volna. És ami még rosszabb, Remus is aggódott érte. Tekintve, hogy mennyire biztonságos körülmények között tartották a Grimmauld téren, Harry úgy érezte, hogy nem kellene annyira meglepettnek lennie, de akkor is nyugtalanító volt hallani az elkeseredettséget, sőt félelmet Piton és Remus hangjában.

Kopogtatás rázta fel a gondolataiból.

– Hát itt vagy – szólalt meg Remus, és bedugta a fejét a szobába. – Biztos örömmel hallod, hogy sikerült meglágyítanom Perselust. Ő is elkísér minket csütörtökön, de biztos vagyok benne, hogy Tonks és én képesek leszünk gondoskodni róla, hogy ne zargasson téged.

Remus könnyedén elmosolyodott, és semmi nem látszott rajta abból az aggódásból, amelyet csupán néhány perce osztott meg Pitonnal. Majd egy kicsit összeráncolta a szemöldökét.

– Minden rendben, Harry?

– Persze. Ez remek – felelte Harry, és igyekezett felidézni valamennyit azokból az érzelmekből, amelyeket a konyhában érzett. Most sokkal kevésbé tűnt lényegesnek, hogy elmenjen a hoppanálás vizsgára, mint reggelinél.

Harry egy szót sem szólt a barátainak a kihallgatott beszélgetésről, és a következő pár nap csodálatosan telt. Még Piton is kedvesebb volt, mint általában, vagy talán csak azért tűnt úgy, mert Harry nem igazán tudott haragudni a tanárára, amikor tudta, hogy az mennyire őszintén aggódik a jóléte miatt, még ha ezt Pitonnak soha nem is sikerült kimutatnia. Harry persze nem hozhatta fel ezt a témát, így gondolatban beletörődően hozzáírta ahhoz a listához, amelyen azok a dolgok szerepeltek, melyeket nem vitathat meg a férfival.

A születésnapja előtti este boldogabban bújt ágyba, mint amilyen boldognak valaha is érezte magát ezen a napon. Vele voltak a barátai, és egy nagyszerű napot fognak eltölteni Londonban. Ez lesz az eddigi legjobb születésnapja.

Amikor elaludt, nem arról álmodott, hogy halálfalókkal harcol, mint általában. Ehelyett a Roxfortról álmodott, és a jó dolgokról, amiket ott átélt: kviddicsről, a tóparton töltött napsütötte délutánokról, és a klubhelyiségben ropogó tűz mellett töltött estékről. Álmában az összes barátja ott volt, és még Dobby is felbukkant, hogy elmondja, mennyire hálás, amiért szabad lehet, majd nagyon magas hangon felnevetett.

Harry felriadt a sötétben, és ahogy félálomban még a fülében csengett a házimanó nevetése, félig-meddig azt hitte, hogy majd megpillantja Dobbyt az ágya mellett. De Ron csendes horkolása emlékeztette arra, hogy csak álmodott. Elégedetten felsóhajtott, majd a másik oldalára fordult, és hamarosan ismét álomba szenderült.