III. fejezet
Reggel, ébredés után, Alfred azonnal kilopódzott a házból. Még mindig a tegnap esti sokk hatása alatt állt és további levegőre volt szüksége. Az ember New York-ban csendre és nyugalomra csak a Central Parkban lelhet, így kétség kívül oda is ment. Munkanap volt, az emberek többsége így távol volt a parktól, Alfred szerencséjére, és magának tudhatott egy kis stresszmentes pillanatot, miközben lassan battyogott végig az utakon. Már néhányszor járt erre, de ennyire még nem figyelte meg a park részleteit és el is merült ennek tanulmányozásában. Örült, hogy valaki erre is gondolt, hogy ebben a városban, ahol az alvás elvileg ismeretlen, legyen egy zöld terület, egy darabka természet, ami annak ellenére hogy mesterségesen megtervezett, mégis oly igazi. Beljebb ment a bozótba, hogy ne láthassa a felhőkarcolókat. Egy fa tövénél talált magának menedéket és befészkelte magát oda egy időre. Nem izgatta magát, le akart csillapodni, ráadásul edzése csak délután négytől hétig lesz, és jelen pillanatban csak tíz óra körül lehetett, ideje tehát mint a tenger. Ücsörgött és figyelte a faágakat, melyeket finoman simogatta a szél, a lehullott leveleket, melyek tornádót formálva táncoltak körbe-körbe, a mókusokat, melyek bátran lemásztak a fák koronáinak védelméből és egymást kergették vidáman. Alfred elmosolyodott a kis jószágok láttán, hisz ki nem szeretné a kis, aranyos állatkákat? Az valószínűleg nem ember. Néhány kocogó is arra tévedt, de nem voltak egyáltalán zavarók Alfred számára, és békésen merült a semmittevésbe. Talán hosszú ideig így maradt volna, ha egy virgonc labrador nem zökkenti vissza a valóságba. Mondhatni, elárasztotta szeretettel, a meglepetéstől a fiatalember meg nem is tudott azonnal reagálni.
- Sam! Sam, hagyd abba! – Hallatszott a figyelmeztető hang, de a kutyus valahogy nem akart engedelmeskedni és Alfrednak úgy kellett megoldani a problémát, hogy nagy nehezen felállt és kézfejét úgy tartotta, mintha rejtene valamit ujjai között, ezzel valahogy elvonta a kutya figyelmét. Eközben a gazdi kifulladva toppant Alfred elé. – Jaj, annyira-annyira sajnálom!
- Semmi baj. Aranyos kuuutya! – a mondat második végét már elnyújtva és rikácsolva fogalmazta, mert az említett állat hátsó két lábára állt és elég sok figyelmet sikerült kicsikarnia Alfredből azzal hogy rá ugrándozott. Nem bírta nevetés nélkül, és megvakargatta a kutya buksiját – Tényleg nagyon aranyos, és nagyon energikus. – Tette hozzá és hol a kutyára, hol a fiatal lányra nézett.
Nagyjából 170 cm lehetett, csinos és jó külsejű leányzó, szűk farmernadrágot, sportcipőt és egy bő „I love NY" feliratú szürke pulcsit viselt, melírozott szőkésbarna-barna haját lófarokban viselte, mogyoróbarna szemei pedig tele voltak élettel. Együtt próbálták rendre inteni a rakoncátlan állatot, aki ide-oda ugrált örömében. Alfred újra elővette a „tartok a kezemben valamit" trükköt, a kutya pedig mély érdeklődést mutatott a dolog iránt. Úgy tűnt, ezzel könnyen irányítható volt. A nevén szólította az állatot, határozottan utasított, szempárja a dominancia jeleit sugározta. Sam hallgatott a fiúra és engedelmesen a földre ült, amíg a lány ráhelyezte a pórázt. Siker.
- Hálásan köszönöm a segítséged. Bárcsak rám fele ennyire hallgatna.
- Gyakorlás kérdése. Rengeteg kutyát neveltem már fel, szám szerint 11-et, szóval rutinos vagyok már. – magyarázta kedvesen – Na és Sam? Első kutyus?
- Nem, igazából nem az enyém. Egy barátnőmé, aki most elég rendesen lebetegedett. Szülei dolgoznak és felajánlottam, hogy sétára viszem ma reggel. Legalább nem unatkozom órán. – mesélte vidáman – Jah, és nincs kutyám, ez gondolom látszik. Szüleim nem engedik amíg a tizediken lakunk.
- Érthető. Nem is érezné jól magát egy háztömbbe. Ugye Sam, nincs igazam? – hajolt le a labradorhoz és megborzolta rövid szőrű bundáját – Alfred vagyok, amúgy. – nyújtotta kezét bemutatkozás gyanánt
- Alfred? De aranyos! – mosolygott életvidáman és kezet fogott a fiúval – Mia vagyok, örvendek.
- Mégis mi olyan aranyos a nevemben? – kérdezte fürkészően
- Jaj, semmi, - pironkodott haloványan – csak eszembe jutott Alfred a Batmanből. Bírom a karakterét.
- Szereted Batmant? – csillantak fel szemei
- Óh, de még mennyire! A sötét lovag – Felemelkedés meg egyszerűen zseniális volt. Csak még jobban megerősödött bennem gyermekkorom hőse. – Samet viszont untatta a téma és valószínűleg már messzire járna, ha nem tartaná vissza a póráz. Mia fegyelmezése kudarcba fulladt és Alfred újra a segítségére szolgált.
- Nem vagy semmi, Alfred – szólalt meg a lány miután a fiatalember kézbe vette a dolgokat. – Nem tartanál egy gyors kutyakiképző tanfolyamot? Sokat segítene, de persze csak ha ráérsz.
- Szívesen, végül is ráérek. – egyezett bele – Akkor kezdjük az egyszerű sétáltatással.
- BURLESQUE –
- EP 3 -
- Alfred, hol a fenébe voltál? – óbégatott Francis – Öt perc és kezdődik a próba!
- Ne haragudj. Még nem szoktam meg, hogy ennyi idő kell eljutni A-ból B-be itt New Yorkba. – mentegetőzött Alfred
- Jó-jó, ne szövegelj, hanem készülődj! Néhány nap, és új műsor, tiszta diliháza, ami most van. Komolyan, a fejemet eldobom!
- Ne aggódj Francis, nem fogok csalódást okozni nektek! – jelentette ki halálosan komolyan
- Azt meghiszem. – tette a fiú vállára kezét – Számítunk rád.
És valóban érezhető volt a feszültség, mindenki igyekezett a legjobb formáját hozni, a stressz hatására mégis sokan csetlettek-botlottak. Nem volt könnyű dolguk túlélni ezt a kemény koreográfiát és nyakukon a debütálás.
- Huh, hát ez nem volt semmi, Ryan! – fulladt meg a fáradtságtól Alfred és törülközőjével itatta fel verejtékcseppjeit homlokáról.
- Igen, el sem hiszem, hogy Kiku milyen diplomatikusan tudja a fejünkhöz vágni a dolgokat.
- Két lábon járó stresszmentes kockafej. – fogalmazta meg nevetségesen Alfred
- Akár. – értett egyet vele – Hé, Alfred, van egy kis időd?
- Én is meg akartam ezt kérdezni. Meki?
- Az jó lesz.
- BURLESQUE –
- EP 3 –
- Egy srác? – tudakolta meghökkenve Alfred
- I...igen – vörösödött el Ryan – tudom, te hetero vagy, de benned jobban megbízok.
- Megbízhatsz bennem... csak már kezdek kicsit kikészülni a témától... – lógatta orrát
- Mert, történt valami?
- Háááát, ha te azt tudnád...
- Megkörnyékezett az a fickó?
- Jaj, nem! Dehogy! – riadt meg a kérdéstől – De... megkörnyékezett valaki mást, én meg véletlenül láttam. Ők szerencsére nem vettek észre, én viszont többet láttam, mint amennyit szerettem volna. Életemben nem gurult el úgy a gyógyszerem, mint akkor. – mélyet sóhajtott, szégyenérzete támadt - Jaj, haver, ne haragudj, de muszáj volt kimondanom.
- Nincs semmi baj. Jobb ha feldolgozod a látottakat.
- Nincs is bajom a melegekkel, hisz a többségüknek köszönhetem, hogy színpadra lépek, szóval nincs harag, de ember, előttem ne csinálják a privát életüket, ez mindennek a határa!
- Szerintem hetero létedre így is jól tűrőd az egészet. Jogos lehet a felháborodásod.
- Nem is érzem bűnösnek magam, amikor Arthur fejéhez vágtam a dolgot.
- Elmondtad neki? – vonta fel szemöldökét a fiú
- Feldúlt voltam, nem tehetek róla. Mindegy, igazából csak el akartam valakinek mondani, ezzel mást nem lehet kezdeni. Csak azt remélem, hogy tőlem nem akar semmit.
- Szerintem meg tudnád védeni magad ellene.
- Nem félek tőle fizikálisan, hisz mitől is kellene, nem? Nevetséges. Inkább a lelki terrorizálástól tartok, hisz így, hogy most nála lakok, egy csomó pénzt meg tudok spórolni. Jelen pillanatban szükségem van erre az ingyen lakhatásra.
- Hát figyelj, ha minden kötél szakad, megpróbálok segíteni neked és bejuttatlak a koleszba.
- Ez kedves tőled, de ez csak ideiglenes lehet, nemde?
- Ezen ne múljon. Csak szólj, ha kell.
- Jól van. – Elmosolyodott, és belegondolt, hogy alig ismerik egymást, mégis mintha több éve jó barátok lennének – Na de teljesen eltértünk a témától, hisz te akartál nekem mesélni. Viszont akkor hadd kérdezem meg, de mióta vagy... tudod...
- Meleg? Igazából, én biszexnek hívnám magam.
- Hát, haver, te aztán nem válogatsz! – nevetett jókedvűen – Ezek szerint mindegy, csak jól nézzen ki?
- Valahogy úgy. Néha több kritikát kapunk, mert a biszexeket megbízhatatlannak tartják, de én nem várom el, hogy megértsenek. Viszont ne ítéljen el, ha nem ismer, mert nem tudja, hogy milyen utat jártam be, hogy ezt a döntést meghozzam.
- Ez mondjuk igaz. És mit szoktál mondani az embereknek?
- Természetesen csak egy maroknyi ember tudja az igazságot. Ez nem egy olyan dolog, ami mindenkire tartozna.
- Vágom. Nos, akkor elárulod, hogy kiről van szó?
- BURLESQUE -
- EP 3 -
- Pillanat! – Hallotta az ajtó mögül érkező hangot, és az egyre közeledő lépteket. A zár kioldódott és Arthurral szembe találta magát – Alfred! Csak hogy itt vagy! Már azt hittem valami történt veled.
- Nem, nincs semmi baj, csak Ryannel dumáltam, és észre sem vettük, hogy ennyire elszaladt az idő. – Közölte, míg lehúzta cipőjét.
- Ki az a Ryan? – érdeklődte
- Az egyik srác, akivel közösen táncolók. De nem kell értem aggódni, nagy fiú vagyok már. – mondta büszkén
- Kétségkívül. Csak nem tudom, hogy mennyire ismered a várost és az embereket, és nem gondoltam, hogy edzés után van bármilyen más elfoglaltságod. Éhes vagy? Van még kaja a hűtőben. – Eközben odament a hűtőhöz és előhalászta a tejet, amiből öntött még forró teájába
- Már ettem Ryannel, de lehet még később eszek valamit. Fhujj, hogy vagy képest tejet tenni a teába?
- A britek így isszák a teát, és mint tudod rólam, én brit vagyok.
- Nahát, ha nem mondod, rá sem jövők.
- Ugye? – nézett rá ravaszul – Egyébként nem olyan rossz, mint egyesek hiszik, sőt, nagyon is finom. Kóstold meg! – nyomta a kezébe italát
- Nem, kösz, inkább kihagyom.
- Na, a kedvemért! – kérte bájosan, Alfred meg erősen húzta az orrát
- Jaj, hagyjál már!
- Honnan tudom, hogy jó vagy rossz ha meg sem kóstoltad?
- Mert ránézésre is elég bizarr, és köztudott, hogy a bizarr külsejű ételeket és italokat jobb kerülni.
- Túl sokat adsz mások szavára. Magad kell megbizonyosodnod a dolgok lényegéről. – Bár húzhatta volna még az időt, túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább makacskodjon, és inkább hamar túl akart lenni az egészen.
- Na jó, ha iszok egy kortyot, – és mutatta a mutató ujján is, hogy „egy" – akkor leszállsz rólam?
- Hát persze.
- Remek. – Közölte morcosan, és alaposan fürkészni kezdte a gyanús teát. Nem volt választása, erőt vett magán és lenyelte azt az egyetlenegy kortyot, majd rögvest visszaadta a bögrét Arthurnak.
- Na, milyen volt?
- Hát... – Még érezte a tea utóízét szájában és azt próbálta beazonosítani – végül is... annyira nem volt rossz. – ismerte be
- Látod, csak utána kell járnod az igazságnak.
- Azt egy szóval sem említettem, hogy jó volt, vagy hogy a kedvencem lesz.
- Nyugi, nem is várom el tőled, hogy együtt tartsunk teadélutánokat. Csak azt akartam, hogy kipróbáld, ennyi. Megtetted, és most békén is hagylak.
- Örülök, hogy közös nevezőre tudunk jutni.
- Azért legközelebb több ellenállást mutass. – állította mialatt a dolgozószobába tartott
- Hogy érted ezt? – Ment utána értetlenül. Arthur leült székére, a számítógép elé és felpillantott az ajtó előtt álló férfira.
- Áh, semmi-semmi, ne is törődj vele.
- Most ne szórakozz itt velem! Mi volt ez az egész?
- Csak kíváncsi voltam, hogy mennyire tudod a saját álláspontodat megtartani.
- Ez csak egy tea, különösebb tétje nem volt.
- Igen, de mi van, ha kapsz egy ajánlatot, amire nemet akarsz mondani, de addig győzködnek, míg igennel bólintasz rá?
- Arthur, hatalmas különbségek vannak az ajánlatokban! Ha a múltkori incidensre célzol, hát jól láthatod, hogy határozottan tudok nemet mondani olyanra, amiről tudom, hogy nekem nem jó. – És a kanapéra vetette magát, elterült teljes hosszán – Nem vagyok gyerek, akit ki kell oktatni.
- Ahhoz képest eddig még naivan más elképzeléseid voltak.
- Jó, akkor azzal meg is volt az oktatásom, köszönöm szépen!
- Csak segíteni akartam.
- Minek? – nézett élesen a smaragdzöld szemekbe
- Hogy miért? Már segíteni sem lehet? – kérdezte feldúltan
- Jaj, ugyan, mindenki tudja, hogy nem puszta kedvességből fogadtál be hajlékodba!
- Na jól van, kitől és mit hallottál?
- Nem mindegy?
- Nem! Na ki vele, ki volt? Francis? Antonio? Netán mindketten? Esetleg más is?
- Igen, eltaláltad, ők voltak azok.
- Állj fel Alfred! Állj fel, és nézz a szemembe! – utasította határozottan. Alfred lassan összeszedte magát helyéről és felegyenesedett. Egyértelműen magasabb volt az angolnál minimum 10 cm-el, ráadásul erősebb is volt, mitől is kellene félnie? – Sejtem, hogy miket terjesztettek rólam azok az idióták, de tegyünk pontot az i-re. Meleg vagyok, nem tagadom és te is tudod. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jöttél be már az első pillanattól, de tiszteletben tartom beállítottságodat és nem akarok ezen változtatni, mert valóban igaz, hogy csábítottam már el hetero pasikat, de utólag azt tényleg megbántam. Akkor elhatároztam, hogy nem fogok másokat megváltoztatni a saját kedvemért. Ha ezt nem hiszed el, akkor sajnálom, nekem elég volt látni, amint valakit tönkreteszek. Na és hogy miért fogadtalak be? Nem azért, hogy magamnak tudhassalak egy éjszakára, ezt most elmondom neked. Ha szexet akarok, akkor bármilyen helyszín is megteszi, fölösleges lenne itt tartanom az illetőt, és nem is érné meg. Azért hagytam, hogy itt lakhass, mert tudom milyen nehéz elindulni egy úton, egy idegen környezetben minden segítség nélkül! Amikor annyi idős voltam, mint te, már végigszenvedtem ezt, és sokszor kívántam, hogy bárcsak lenne valaki, akiben megbízhatnék, aki segítene nekem, aki tanácsokkal látna el, aki támogatna utamban. De soha nem kaptam meg ezt senkitől, magányos voltam és kiközösített. Az élet keményen megtanított néhány leckére, ezért dolgoztam ki a belemet is, hogy utána már nem mások, hanem én irányíthassam az életemet. Úgy gondoltam, ha legalább valakinek megadhatom azt a segítséget, amit én anno nem kaphattam meg, azzal majd jót cselekszem! De úgy tűnik, hogy nekem ez sem jön össze... – roppant össze a múlt emlékeire és zokogni kezdett.
- Hé... Arthur... – Az ember ösztönszerűen meg akarja vigasztalni a síró embert, Alfred ennek hatására kezét rá akarta tenni Arthur vállára.
- Ne érj hozzám! – Lökte el kezét és berohant szobájába, rácsapva az ajtót.
- Arthur... hallod, sajnálom. – Mondta közel a zárt ajtóhoz.
- Hálátlan kölyök vagy, és elhiszel minden baromságot, amit mások mondanak!
- Mondom, hogy sajnálom. Nem tudtam... tényleg nem tudtam. Nem beszélhetnénk ezt meg?
- Hagyj békén! Takarodj innen! Hülye! Barom! Idióta! – Talán még mondott pár „kedves" szót Alfredhoz, de sírása már elnyomta az értelmes szavak hangját.
Alfred hallgatózott néhány percig, de csak sírás és megbánás jutott füléhez. Életében nem látott/hallott férfit így sírni, hogy ennyi bánat, keserűség és fájdalom lakozhasson valakiben. Úgy érezte, hogy ezt most tényleg elszúrta, méghozzá elég rendesen. Nem így akarta megtudni az igazságot. Bocsánatot szeretett volna kérni, de ahogy elnézte, a pillanat alkalmatlan volt. Visszament a dolgozószobába, összepakolta azt a kevés holmiját, amije volt, és elhagyta Arthur lakását. Majdnem letért az utcáról, amikor valaki utánakiabált.
- Alfred, várj! Állj meg! – Rohant utána a férfi, de az amerikai nem állt meg, Arthurnak is bele kellett húznia. - Alfred!
- Mi van? – Fordult meg, amikor a brit is utolérte.
- Mégis mit csinálsz? – Kérdezte szipogva, arca még mindig piros és nedves könnyeitől.
- Eltakarodok, ahogy mondtad.
- Nem..nem így értettem.
- Akkor hogy? A takarodj innen elég egyértelmű, hogy tűnj a házamból.
- Nem azt akartam mondani, hogy hagyd el a lakásomat, csak... csak, hogy hagyj békén.
- Hát most békén hagylak, mert elmegyek.
- És mégis hova akarsz menni?
- Nem tudom, majd kitalálok valamit.
- Ne butáskodj, kérlek. A végén még az én hibámból történik veled valami.
- Te azzal ne törődj! – Lenézett a lábára és látta, hogy csak zoknit visel, az aszfalt este későn pedig nem a legmelegebb szeptember közepén. - Inkább menj vissza, mert megfázol.
- Alfred!... – elkeseredése még mindig nem szűnt meg - ... Nem fogok könyörögni, hogy gyere vissza. Szabad ember vagy, szabad döntéssel. Én tényleg önzetlenül ajánlottam neked, hogy légy a lakótársam, mert már nagyon hiányzott a társaság. Hiányzott, hogy legyen egy ember, aki állandóan velem van egy fedél alatt, akivel kellően kiélhetem a szociális életet, akivel együtt beszélgethetek a szabad időmben, akivel megoszthatom boldog és boldogtalan pillanataimat. Igen, akartam egy barátot, mindegy hogy csak barátság vagy szerelem terén. Csak legyen egy ember velem, mert már elszomorít, hogy minden este egyedül fekszem le, és reggel is egyedül kell felkelnem. Fáj a magány, nagyon is. – Az amerikai nem felelt semmit, csak nézett ki a fejéből, és az angol is szégyellt ránézni – Én... most bemegyek, mert fázom és fáradt vagyok. Fél óráig nyitva hagyom az ajtót, ha esetleg úgy döntesz, hogy visszajössz. Ha nem, akkor úgy veszem, hogy ennyi volt. – előhúzta zsebéből az iPhone-ját – Most van 23:47, akkor 0:17-ig van időd dönteni. Cselekedj helyesen, úgy, ahogy jónak látod.
Azzal megfordult és a lakásába sietett. Átfázott lábára húzott még egy vastag zoknit, utána vállára terítette sötétkék köntösét. Teája már csak langyos volt, de magával vitte a folyósora és leült vele a földre. Várt és várt. Élete leghosszabb fél órája volt. Hol telefonjára pillantott, hol kortyolt egy kicsit italából, hol az ajtóra nézett. 23:58-kor elfogyott a teája, gondolta csinál még egyet, de elvetette ezt a gondolatot, hisz aludni készült, nem bagoly módjára végig ébren maradni. 0:10, még mindig nem érkezett Alfred, kezdett türelmetlen lenni. A következő öt percben pityeregni kezdett, mert meg volt győződve, hogy nem fog visszajönni. Soha nem mondhatja meg neki, hogy mennyire csodálja amikor tánclépéseivel egy új dimenziót nyit meg a szeme láttára, mennyire különleges embernek tartja a gyerekes mosolyával és a gyakran előbukkanó komolyságával, és hogy mennyire vált fontossá az ő szánalmas életének. Egy nagyon régi érzés kerítette hatalmába, egy olyan érzés, amit legalább már több éve nem érzett, és ennek ismeretében tudta, a hiánya csak még több bánattal fog járni. Most már a falra is fel lehetett kenni, annyira elveszett minden ereje. 0:16, az ajtó lassan tágra nyílt, elővarázsolva vele Alfred teljes életnagyságát.
- Még szabad a szobám? – tette fel a kérdést az amerikai
Arthur mint egy lassított felvétel képkockái, úgy egyenesedett fel a földről és nézett mélyen Alfred szemeibe. Smaragdzöldjei újra ragyogtak az örömtől és megnyugvástól, hisz kapott még egy lehetőséget, és ezt most becsesen meg akarta hálálni az egész világnak. Úgy állt a fiatalember előtt, mintha ő lenne a megváltó, merengve lépett közel hozzá.
- Igen, még szabad. – jelentette ki, rögtön el is érzékenyült – Gyere. – hívta beljebb. Alfred belépett a lakásba, Arthur rögtön be is zárta utána az ajtót, elzárni minden kétségbeeséstől, minden lehetetlenségtől, minden reménytelenségtől.
- Úgy gondoltam, hogy várok az utolsó percig. – Szólalt meg, amikor tett még egy lépést a szobája felé.
- Persze, jól tetted, hogy az utolsó percig mérlegelted a dolgot. – Mentegetőzött saját gondolatai elől, nem leleplezve megkönnyebbülését.
- Nem, arra gondoltam, milyen fejet vághatsz az utolsó percben. Megérte várni. – vigyorgott kajánul
- Te kis dög! – Hangja nevetett, kisebb hangsúlyt fektetve az utolsó szóra.
- Örülök a fogadtatásodnak.
- Csupa szeretet, nem látod? – tudakolta ironikusan, mégis boldogan
- De, igen. – küldött egy apró mosolyt barátjának – Na, gyere, kapsz egy ölelést! – Ajánlotta, de nem hagyta, hogy el is fogadja, azonnal a karjaiba burkolta, a britnek el is állt a lélegzete, hisz ez az ölelés felért volna a világ összes kincsével, hihetetlen nyugalmat és békességet hordozott magával – De aztán ne csinálj rendszert ebből!
- Nem fogok. – Válaszolta halkan, de nem törődött túlságosan se a mondat tartalmával, sem amit ő mondott, csak a pillanatot élvezte ki, ami talán sosem lesz mégegyszer ennyire őszinte, és ezért nem is állt eszében addig elengedni, amíg az amerikai nem enged az ölelésből.
- Nos, ideje lenne meghirdetni a takarodót.
- Igen, hosszú nap volt ez a mai. Pihenj, hogy friss legyél az edzésen.
- Holnap, vagyis ma nincs edzés, kaptunk egy szabad hétvégét. – újságolta vidáman
- Óh, valóban? Nekem sincs különösebb programom. Ha gondolod... együtt tölthetnénk... persze csak ha akarod.
- Nem hangzik rosszul. – tette a férfi vállára kezét – Reggel majd megbeszéljük, rendben?
- Hogyne. Akkor aludj jól.
- Jóéjt Arthur! – köszönt el és birtokba vette régi-új szobáját. Arthur még ácsorgott a folyóson, kezét vállára tette, ahol imént a férfi érintése volt. Elmosolyodott, elmorzsolt pár könnycseppet.
- Jóéjt Kedvesem... – motyogta halkan a semmibe