Furcsa jelek
2009. 09. 25.
Sötétség. Apró jelek. Fények. Fénypontok a horizont közelében. Idegen szagok.
Begyorsít. Valószínűleg azt a helyet keresi. Fut. Meztelen lábfeje alig-alig érinti a füvet, a földet. Olyan gyorsan szedi lábait, hogy szinte repül, suhan. Hirtelen oldalra szökkenésekkel kerüli ki az útjába eső fákat, gödröket, nagyobb köveket. Szúrós vadvirágok böködik edzett talpát, faágak süvítenek el milliméterekre arcától.
Tekintete függ azon az egy ponton. Nehogy elveszítse. Fut.
Negyed óra folyamatos mozgás után lassít. Már nagyon közel van. Nehogy felfedezzék. Mi van, ha mégis rossz helyen jár...? Nesztelenül halad, átlép mindent, ami reccsenne, roppanna, csörrenne, zörögne. Falevelek, ágacskák, mogyoró marad el mögötte. Átkelve egy bokorcsoporton és egy ligeten kiér egy tisztás szélére. Leguggol, nyakát behúzza, a fű magasságából fürkészi éber, vibráló tekintettel a lakókocsikat. Tudja, hogy így felfedi ottlétét a figyelmesebbeknek, de látnia kell. Most nem elég csukott szemmel, csupán orral és füllel körbenézni. Nyitott szeme visszaveri az erős holdfényt, élénksárga szempár vizslatja a mezőt. Az egyik lakókocsi előtt tűz ég, a másik mellett egy szárítókötélen kísérteties, fekete ruhák lebegnek az éjjeli szélben.
Óvatosan feláll, megigazítja sapkáját és nyugodtan besétál a táborba.
Vagyis majdnem besétál. A tábort őrzik. Nem is akárki, így már akkor kiszúrta mikor ő még csak guggolt.
- Minden tiszteletem. Hová lesz...?
Megtorpan, az őrt nézi, aki elősétál az árnyékból. Kezében kés, aminek a hegye megcsillan az ezüst éjben. Reflexszerűen megtapogatja sapkáját.
- Az igazgatóval akarok beszélni.
- Miről?
De kotnyeles. Kit érdekel.
Tovább sétál, figyelmen kívül hagyja az őrt, aki sértődötten utána vágja kését. A behatoló hátra sem nézve félrehajol, majd továbbmegy. Az őr csak áll karba tett kézzel, majd hangjában mosollyal megjegyzi:
- Csak azért, mert féldémon vagy, még nem kéne ennyire fennhordanod az orrod.
A figura megtorpan, majd hátranéz.
- Nem ellened szól. Hol találom az igazgatót?
- Felvételizel...? – érdeklődik kíváncsian az őr. A behatolónak jó az orra, szeme és füle, de nem tudja megállapítani sem a nemét, sem a korát. Arcát sem látja, mert vastag festékréteg fedi – Remélem sikerül. Akkor találkozhatunk még. Látod ott azt a redőnyözött lakókocsit? Az ajtaján van egy tábla – kuncogva eltűnik a sötétben.
A behatoló célba veszi az említett éjjeli tartózkodási helyet. Leporolja bokáját, szemébe húzza sapkáját. Ökölbe szorítja kezét, hegyes körmei tenyerébe vájnak.
Az ajtó előtt már bizonytalanul torpan meg. A sötét kisugárzás taszítja. A démoni aura nyúlós ragasztóként veszi őt körbe, mintha letapogatná, áramlik körötte. Határozottan büdös. Rossz jel. Ha démon az igazgató...
Kulcsot fordítanak el a zárban. Ezt invitálásnak veszi. Lenyomja a kilincset, és belép a félhomályos, de a kinti vaksötét után kellemetlenül világos helyiségbe. Az ajtó magától csukódik be, valószínűleg ferde a lakókocsi.
Látja a démont. Az aura egy fekete hajú férfiben koncentrálódik, aki az ágyon cigarettázik. Vörös tekintete alulról fölfelé végigpásztázza a féldémont, akinek megroggyan a térde, megvonaglik a szája, és kiüti a forróság. Nem hagyja magát, egyenesen tartja a hátát, elutasítóan nézi a férfit.
Az igazgató nagylelkűen elnyomja a büdös cigarettát. A féldémon egy fokkal megkönnyebbül, bár maga a démon szaga sokkalta borzalmasabb és borzongatóbb holmi dohánynál. Az a vörös tekintet pedig jó lenne, ha nem lyukasztaná ki a bőrét...
- Felvételt akarsz nyerni a cirkuszba, jól tévedek?
A nyájas hangra a fiú összevonja szemöldökét. Jobb keze karmos ujjaival lehúzza fejéről a piros baseball sapkát. Markába gyűri.
Őszes, ezüstösen csillogó, de rendetlen, kusza hajtincsei közül két lapító fül emelkedik fel. Az igazgató elragadtatva kel fel az ágyról és lép a féldémon elé. Óvatosan megsimogatja a puha, szőrrel borított kutyafüleket, amik inkább egy macskára emlékezetnek. A féldémon félrecsapja kezét, és hátraugrik. Mezítelen lábai tompán döndülnek a kemény fapadlón. Lábujjain is hosszú, éles körmei felkaristolják a parkettát. A fiú torkából morgás tör elő.
- Nem játékszer! – vakkantja.
- Hehe... Ez nem a bábszínház, tudod-e...? Ez itt a Pokoli Cirkusz. Bizonyítanod kell.
- Hát bizonyítok, amennyit akarsz! – felel széles gesztussal, nagy hangerővel a fiú. Jól ki tudja ereszteni rekedtes hangját.
- Mi a neved? – mosolyog az igazgató. Fekete hajtömegét hátralendíti, az utolsó szálakat is kisöpri arcából.
- Inuyasha... – válaszol halkan, de határozottan a féldémon fiú. Szeme szikrákat szór... Szép szikrákat. Ismerőseket, bár vadabbakat... Az igazgató mosolygó szája felfelé gördül, fogai kivillannak.
- A teljes neved...?
- Nem szoktam hangoztatni. – morogja a fiú. Az igazgató tekintetével épphogy fel nem falja őt. Tágra nyílt szemei riasztóak, kitágult, fehér pupillái világítanak. Szadista mosolya terrort ígér. Inuyasha száján szinte önkívületi állapotban kicsúszik:
- ...Inuyasha Taisho...
Az igazgató felkuncog. Inuyasha hátán feláll a szőr az undortól.
- Fel vagy véve...
- ...Mi..?
- Nem hallottad? Ne kérdezz vissza, mert meggondolom magam.
Ennyi...?
- Ennyi?! Az előbb azt mondtad bizonyítanom kell!
- Az még most jön... – a sötét mosoly mellé a férfi átkarolja a féldémon vállát, aki megdermed, és igyekszik elhúzódni – Nem mindenki képes arra, amire te tudtodon kívül vállalkozol...
- Vagyis amit rám sózol...
Inuyasha kap egy útbaigazítást egy lakókocsi felé, ahol ezentúl szobát oszt majd meg valakivel, akivel valószínűleg az a bizonyítás kapcsolatban áll. Ezenkívül utasítást kap, hogy szóljon az őrnek, hogy jöjjön ide.
A lehető leggyorsabban távozik a lakókocsiból. Legyezget az orra előtt, hogy friss levegőt kapjon, ne az a sűrű, nehéz szag töltse meg orrlyukait.
Megkeresi az őrt. Szaglása sokat segít. Hátulról közelíti meg, de az őr már méterekről megszólítja, pedig nem láthatja.
- Na, hogy ment?
Inuyasha most közelebb megy. Az őr megfordul. Éjfekete kezeslábast visel. Jó a szúnyogok ellen, és nem feltűnő. Arcán vakolatszerű merev fehér festés, fekete haja hullaszerűvé varázsolja. Az egyetlen szín rajta a piros rúzs és könnycsepp.
- Jól. Felvettek.
- Gratulálok... – a mosolyban volt valami rejtett ígéret. Ami nem sok jóval kecsegtetett. Itt senkinek sem ígér jókat a mosolya...?!
- Az igazgató azt üzeni, hogy menj a lakókocsijába.
- Mintha neked nem hinném el... – sóhajt fel. Lehúzza kezéről a fekete kesztyűt. Inuyasha megállapítja, hogy az eredeti bőrszíne sem sokkal sötétebb, mint a festés. Az őr kezet nyújt.
- Jakotsu.
Inuyasha kis gondolkozás után belecsap a tenyérbe.
- Inuyasha.
Jakotsu elmosolyodik. Visszarángatja a kesztyűt, rámutat a lakókocsira, ahová Inuyasha épp indulni készül, és integetve elvonul.
- Sok sikert, Inu-chan!
Sok sikert...? Inu-chan?! Mi ez a hely, az istenért?!
2009. 09. 26.
Aha. Hát ez a kihívás.
Másnap este, Inuyasha a függöny mögött várja belépőjét. Ebben a pillanatban tisztázódott számára, mit is kívánnak tőle.
Tegnap este megismerte szobatársát. Messziről kiszagolta, hogy démon. Közelebbről azt is, hogy kutya. Csakúgy, mint ő maga. Csak ő teljesen. És erre büszke.
Inuyasha megvetetlen ágyon aludt a fülledt időben félig nyitott ablak mellett. Már amennyire alvásnak lehet nevezni, azt a féléber állapotot, amiben megpróbálta egyszerre kipihenni magát és figyelemmel tartani a másik ágyon heverő roppant aurájú démont.
Aki nem látta őt szívesen. Mikor belépett a sajátjához hasonló sárga szempár fogadta. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon ő is ennyire riasztó-e sötétben...
Nem szóltak egymáshoz. Egész éjjel egymásnak hátat fordítva feküdtek. Inuyashának, mikor már alig bírta nyitva tartani a szemét furcsa gondolatok jutottak eszébe. Ha kicsit éberebb nem gondolkozik el ezen az idegen helyen, bíztató, nyugalmas sötétben, például azon, mennyire lehet szobatársa hófehér bundája kényelmes. Mennyire lehet selymes, ha párnának használja és bőréhez ér. Vajon hasonlít-e rá a haja. Azok az egyenes, holdvilágnál csillámló szálak. És vajon le tudná-e nyomni. Elég ügyes-e hozzá... Vagy ő maradna alul? Mit tenne vele akkor ez a maga körül érzéketlen légkört teremtő démon?
Itt a függöny előtt ebből most semmi sem jutott eszébe. Csak az lüktetett az agyában, hogy neki most mindenféle előkészület nélkül meg kell küzdenie ezzel a fennkölt kutyával a porondon.
Nem fél, szó sem róla. De ezen múlik, hogy bekerül-e a cirkuszba (Sejtette, hogy az is számít, mennyire jön ki a szótlan, hidegvérű démonkutyával).
Az igazgató konferál. A ritka faj önnönmaga irtását végzi, a túlélésért. A kutyadémonok vigyáznak a területükre.
- A piros sarokban a posztját védő Sesshoumaru! A kékben pedig az újonc, félvér Inuyasha! Harc!
Inuyasha felhorkan a sértésre. Nem a félvér szó a sértő, hanem a tény, hogy az igazgató ezt hangoztatja, és még viccet is csinál belőle!
A porond közepén fehér reflektorok világítják meg, a két küzdő fél kívül esik a fénykörön, épp csak sziluettjük körvonalazódik. A fénytechnikus már ismeri a démoni képességeket, így nem kísérli meg egy-egy reflektorral nyomon követni a szabad szemmel láthatatlan mozgásokat.
- Nem vétettél ellenem semmit, de sok múlik azon, hogy mit mutatok ma! És téged kaptalak ellenfélnek... – mondja Inuyasha berogyasztva térdeit és ujjait ropogtatva.
- Ne fogd vissza magad és akkor életben maradhatsz. – szól a halk, mégis tisztán érthető válasz.
A félvér fülei megrebbennek, majd meglódul a fiú. Sesshoumaru lustán átszaltózik a feje fölött, guggolásba érkezik és egy félfordulattal elkaszálja a fiú lábait, aki orrabucskázik, de nyomban fel is kel, és karmait meresztve, hörögve vetődik. Orra esik, Sesshoumaru már mellette áll. Hegyes, csillogó karmai lecsapni készülnek. Inuyasha elgurul, feltérdel, és lendíti karját.
Csuklóján erős szorítást érez, Sesshoumaru félig mögötte, félig mellette áll, aurája bántó ilyen közelről. Prüszkölésre ingerli Inuyashát és adrenalint old fel vérében. A kezére koncentráló ellenfelet meglependő hátrarúg és kipördül, hogy balkézzel üssön, de a levegőbe bokszol. A démon egy méterrel odébb áll, haja és bundája most lebbennek a helyükre. A gyors mozdulat még a féldémon számára is követhetetlen volt.
Inuyasha agya forr, vére pezseg, hogy soha nem találja el a démont. Az minden mozdulata elől kitér, a váratlan támadások elől is elugrik, és nem felejt el időnként visszatámadni. Inuyasha önkéntelen morgásokat és kiáltásokat hallat, nem egy szitokszó is elhagyja a száját rekedten kiabálós hangján.
Az igazgató páholyban ülve, cilinderét forgatva karimájánál figyeli a harcot, mely számára unalmas. Megállapítja, hogy a féldémon egy kissé butácska. Nem is gondol rá, hogy a kifejlett kutyadémont nem fogja tudni puszta kézzel nemhogy legyőzni, de még megérinteni sem. Számára egyik ellenfél olyan, mint a másik. Le kell győzni.
Sesshoumaru figyeli belső óráján a műsoridőt és aszerint időzíti a meccs lefolyását és kimenetelét. Ő már megbízható előadó.
Megannyi apró jelből előre megjósolja a féldémon támadásait, mozdulatait, ugrásait. Mikor az direkt elterelés céljából a bal felét veszi célba, már akkor látja, hogy a jobb oldalát kell védenie. Nem tudja elég jól palástolni szándékát. Márpedig aki ebben nem főzi le Sesshoumarut, annak nincs esélye a pókerarcú férfi ellen. És nem sok ilyen kifejezéstelen élőlény van még a világon. Egy fáról több érzelmet és szándékot olvas le az ember.
A harcnak értelme nincs. Míg Inuyasha el nem fárad ezt így folytathatják. De csak azért, mert Sesshoumarunak nem áll szándékában ölni – ugyanis ez tiltva van neki ma este. Inuyasha nem csak egy játék, mint a veszett kutyák, mondta Naraku.
Az idő múlásával Sesshoumaru bekeményít, Inuyasha szerez monoklit, csonttörést, vérző vágást, púpot. Sesshoumaru karmai mélyre szántanak vállába, ökle a földre teríti a fiút, akinek szánalmas roncsként veszi körbe alakját a piros, flitteres ruha. De legalább a vér színét elnyeli valamelyest. A támadások egyre szaporodnak és erősödnek. Por száll, léc reng, oszlop döng. Sesshoumaru sértetlen. Hidegkék ruhája sziporkázik, mozdulatai fellengzősek, egyedül arca marad rezzenéstelen.
Míg nem érzi az idő lejártát. Akkor szelíd mosoly jelenik meg vonásain. A közönség nagy része ezt nem látja, de akinek van hozzá szerencséje, az vagy elnémul és elfelejt levegőt venni, vagy felnyög és kiveri a víz. Az a mosoly egyszerű, de kíméletlen, kegyetlen, könyörtelen, és oly gyönyörűen bájos.
- Mi olyan vicces, te vadállat?! – kiáltja Inuyasha feltápászkodva.
- Ha valaki itt vadállat, az csak te lehetsz – céloz Sesshoumaru Inuyasha vakmerő és értelmetlen kirohanásaira. Egyszerre ugranak fel, a levegőben találkozik karmos kezük – megszólal az egész sátrat betöltő gongütés. Sesshoumaru kecsesen kifordul a veszélyes zónából és puhán a földre érkezik, Inuyasha pedig meglepetten, durván landol.
A harcnak vége.
Hát ezt még gyakorolni kell, gondolja Sesshoumaru.
2009. 10. 02.
Inuyasha meglepően hamar belejött a rendszeres Sesshoumaru elleni megmérettetésekbe. Helyzetét megalázónak találta, de nem tett ellene. Itt van, egyelőre ez a lényeg. Ha annak az önhitt sznobnak öröme telik abban, hogy rajta fitogtathatja az erejét, akkor tegye csak! Keh!
Egy hete a cirkuszban. Már nagyjából ismeri a társaságot látásból. Próbáltak vele kedveskedni, de ő tapasztalatai alapján inkább elmenekült az emberek, démonok elől. A démonok úgyis csak szekálnák, az emberek pedig nem értenek semmit az ő helyzetéből. Gondolt rá persze, hogy itt nem közönséges sorsúak laknak, de akkor is. Mind egyformák. Nem érthetik. Nem is teljesen az ő hibájuk; egyszerűen nem érthetik.
De úgy tűnik, nem is érdekli őket, tehát céltalan a vita önmagával.
Inuyasha igyekszik minél kevesebbet segíteni a közös munkákban, és a legtöbb időt a tábor szélén tölti a fűben fekve, a környéken kószálva. Egyedül.
Kerüli a rossz mosolyú igazgatót, aki mindig kaján, várakozó szemeket mereszt rá; szobortekintetű szobatársát, kinek már a jelenlététől is a fejébe száll a vér; és a nyomába szegődött idiótát, aki nem tágít és idegesítő.
Az idióta szeméből sok mindent ki lehetne olvasni, ha Inuyasha értene hozzá. De ő ehhez nem ért. Nem is akar. Csak hagyná békén. Barátkozni akar. Beszélgetni. Jópofizni. Mosolyog rá. Nevet, kacsint, hozzáér.
Tűnne el végre!
Mindig lerázza magáról a tapadós artistát. De Jakotsu nem sértődik meg. Nem kedvetlenedik el. Nem tűnik el! Csak jön mindig újra és újra azokkal a sötéten csillogó szemeivel.
Inuyasha a lakókocsiban ül. Mivel sosincs itt, talán nem fogja itt keresni senki. A közérzete átlagos. Más, mint a városban, de nem jobb. Mégis könnyedebbnek érzi magát. Talán csak változásra volt szüksége. Rosszról rosszra. De változás.
Körmeit piszkálja, lábujjait számlálja a sarokban guggolva. A félhomály ellenére jól lát, bár nem akar. Üres a lakókocsi. De élettér, méghozzá valaki másé. Inuyashának nincsenek cuccai, amiket szétpakolhatott volna, így az egész szobát Sesshoumaru szagú tárgyak töltik meg. Távolságtartó szag, hideg, mereven elhatárolódik minden mástól. Inuyasha giccsesnek találja már ezt is, pedig érzi milyen egyszerű.
Sóhajt és kizárja Sesshoumarut a fejéből. De a démon ekkor belép az ajtón.
Naraku szagát hozza magával. Nem először fordul elő. Egyszer már kimaradt éjszakára, hogy reggel így térjen vissza. Makulátlanul, mint mindig, de a szagot nem tudja lemosni.
Hajnalodik. Inuyasha elterül a földön. Sesshoumaru megágyaz, whiskyt tölt és lefekszik. De nem alszik. A fiú egy hét alatt már kitanulta, bár nem sokat tartózkodott együtt vele; hogy a démon addig nem alszik, amíg Inuyasha is ébren van. Most megszívja, mert Inuyasha nem akar aludni.
Egy fél óra múlva Inuyasha meghallja azt az oly de nagyon utált, idegeket bolygató, mély hangot:
- Tudom, mi jár a fejedben. Gyere ide.
Inuyasha szokásos reakciói készenlétbe lendülnek. Mi az, hogy tudja?! Miért szól hozzá? Miért utasítja? Mit képzel?
Valamiért ebből most semmit nem mond ki. Már hallotta a férfi úgyis jó néhányszor. Bármilyen megnyilvánulására a féldémon így reagált.
Inuyasha kíváncsian, de nem engedelmességből az ágyhoz sétált. Sárga szeme átfúrva a sötétség falát kimérten várta a továbbiakat. Sesshoumaru beljebb húzódott az ágyon és meglapogatta a lepedőt maga mellett. Inuyasha megingott mezítelen lábain, ujjai megrezdültek, pislogott. Hogy mit?!
Sesshoumaru megismételte a mozdulatot. Inuyasha csak nézett. Sesshoumaru átnyúlt a sötéten, megragadta a féldémon karját és leterítette az ágyra. Inuyasha villámgyorsan felült, és a lehető legtávolabbra húzódott, de maradt a puha ágyon.
- Honnan tudnád, hogy mi jár a fejemben? – morogja makacsul. Sesshoumaru végigfuttatja tekintetét a görnyedt háttal, mogorván gubbasztó féldémonon. Ezüstös, óriás hajzuhatagán, villámszemein, éles körmein, vékony alakján.
- Szabályos időközökben én jártam a fejedben, te pedig az enyémben. Így kvittek vagyunk?
Inuyasha füleiben visszhangot vertek a halkan, de szépen artikulált szavak. Megbillegtette őket, hogy kitisztuljanak.
A zárt ablak nem engedte be a tücsökciripelést se. Nehezére esett megtörni a sötét, néma zúgást.
- És ha? – kis csend után magyarázatba fogott – Mi más járna a fejemben, miután a szagod megtölti a szobát, a jelenlétedet me...
- Nem érdekel.
Inuyasha szája tátva maradt a szó közepén. Tátogott meglepetésében.
- Csupán néhány kérdést akartam hozzád intézni – folytatja a férfi. Hanyatt fordul. Szétterülő hajszálain selymes fénycsík fut végig. Egy pillanatra... A sötétben, éjszaka, az ágyban levedli álcáját, a sznob kékvérűt játszó démont, és felfedi valódi énjét; a vérbeli arisztokratát. Inuyasha szemei előtt lepereg egy képsor; ő, amint térdre veti magát a démonherceg előtt, és tégy amit akarsz suttogással átadja magát.
Herceg?! Mi ez a marhaság?
- Igen? Már végeztél? – morran a fiú. Sesshoumaru szeme nem tüzes sárga, hanem jeges, mint az acél.
- Honnan hallottál a cirkuszról?
- Nem vagyok köteles válaszolni neked – húzza fel az orrát a féldémon.
- Furcsállottam, hogy Naraku nem kérdezett tőled semmit. Biztosan megvan rá az oka. De ennyire nem bízok benne. Az én szemszögemből te nem járhatsz-kelhetsz itt szabadon.
Megkezdődött a kihívás másik fele. Második forduló. Start!
- Ha-ha, hogy oda ne biciklizzek... – fintorog Inuyasha – Kit érdekelsz te. Naraku az igazgató.
- De én fogom kitekerni a nyakad, ha nem válaszolsz. – a kijelentő hangnem miatt lepte meg Inuyashát a karmos kéz. Sesshoumaru teste meg sem rezdült, csak a kezét emelte fel, négy ujja könnyedén szorította meg a fiú gégéjét. Ahogy elengedte a fenyítés után, karmai végigkarcolták Inuyasha állát, de nem hagytak nyomot. A fiú arca felhevült, maga sem tudta miért. Dühítette a dolog. De ennyire...?
- Az apámtól hallottam róla. Ha ennyire fontos neked a válasz... – Inuyasha inkább csak kíváncsiságból válaszolt, mint meghunyászkodásból. De hadd higgye csak a palotapincsi, hogy megijedt tőle.
- Miért jöttél ide?
- Mert ide akartam jönni.
Ez tömör és velős. Sesshoumaru nem faggatja.
- Meddig akarsz itt maradni?
- Még nem tudom. Ahogy esik. Ha nem ölsz meg akkor tovább... – gúnyolódik. Sesshoumaru ráfordítja íriszét, figyelmeztető pillantást lövell a féldémonra. Fél kézzel végigsimít bundáján, ami teste vonalát követve hever mellette, az ágy végén lelóg a poros parkettára.
Inuyasha szeme rászegeződik a kecses kézre. Ha nem lennének hegyesek azok a körmök, és nem tartozna a kéz ehhez a vadállathoz, akkor rávágná, hogy egy gyönyörű női kacsó. Porcelánfehér, karcsú, mozgása koordinált. Ápolt körmök, finom bőr.
Inuyasha elhever az oldalán. Arcuk egy vonalba kerül. Sesshoumaru nem néz rá, a plafont fürkészi, de a féldémon biztos benne, hogy valójában egész másra összepontosít.
Eddig csak harc közben került ilyen közel a férfihoz, akkor is csak olyan alkalmakkor, ha ő jött közel. Inuyashának esélye sem volt közel merészkedni a kutyadémonhoz. Szokatlan érzés egy ilyen hatalmas aurájú démon mellett harcra felkészületlenül hevergetni. Egy ágyon.
- Ki vár otthon?
- Otthon?
- Van otthonod?
- Egy ideje nincs.
- Rokonod?
- Nincs. Meghaltak.
- Barátod?
- Sose volt.
Inuyasha rendületlenül felelget, tőmondatokban. Oda se figyel. Máskor irritálták volna ezek a kérdések, de most leköti magát. A démont nézegeti, akárha egy műalkotást.
Nemes arcélét, amiből rögtön következtetni lehet kutyamivoltára. Hegyes füleit, amelyek egzotikussá teszik profilját. Hosszú szempilláit. Fitos orrát. Színes ajkait. Formás nyakát. Gazdagon szőrös bundáját.
Igyekszik magához térni. Ez csak egy sznob, beképzelt, öntelt, páváskodó... De kutya.
És mint ilyen kivételt képez?
Nem valószínű. Ez a kategória nem létezett Inuyashánál. De akkor mi ez a vonzódás... A fiú megpróbálta szokni a gondolatot, hátha így könnyebben tud tenni ellene, de nem tudta kitaszítani magából a tagadást.
Nem is veszi észre, hogy egy ideje csak csendben fekszenek. Mikor feltűnik neki a némaság felrezzen.
- Na?
- Végeztem.
Ez elbocsátás. Egyértelmű. Tűnjön az ágyról.
Nem tud.
- Megfoghatom... a bundádat?
Még emlékszik. Az apjának is volt ilyen. Biztos minden kutyadémon sajátja. Nem sokat tud róluk. Nem volt, aki meséljen. Leizzad hallva saját kérdését. Mégsem kellett volna hangosan kimondani...
Sesshoumaru nem reagál. Olyan sokáig, hogy Inuyasha már megijed, megbotránkozik, eltántorodik, összezavarodik és feladja.
A démon belemarkol a fehér bundába és a végét Inuyasha elé teríti. A fiú óvatosan megérinti a prémet, majd vajszerű könnyedségét érezve végigsimítja. További simogatást csak felpillantás után merészel. De zavarja a rá szegeződő tekintet. Ami kivételesen őt nézi. Az ő arcát. Kimelegszik.
Sesshoumaru, mikor érzi, hogy a fiú nem tud szabadulni a bundától közelebb húzódik. Csak a bunda fekszik már kettejük között. Inuyasha hallja saját idegesítő szívdobbanásait gyorsulni, lázasnak érzi magát, de semmit nem lát azokon a jeges szemeken kívül.
Sesshoumaru beletúr Inuyasha hajába, ujjbegyei pár mozdulat erejéig masszírozzák a fejbőrét, majd egy halk sóhaj kíséretében lenyomja a fiú fejét, aki engedelmesen belefúrja arcát a selymes bundába. Mintha tejbe mártotta volna a fejét. Beledörgöli az orrát, megkapaszkodik a szőrszálakban, szimatol.
Sesshoumaru hirtelen megfosztja az élvezkedő fiút a bundától, és mellkasára húzza a fejét. Inuyasha karmai belemélyednek a férfi vállába, aki ezzel mit sem törődik. A féldémon a vékony, ujjatlan ingen át is érzi a forró bőrt. Ez a fapofa képes ilyesmire...?
Inuyasha izgatottan várja, mikor jön rá a démon, hogy hülyeséget csinál. Az idő elteltével karmait kihúzza a bőrből, ujjait fekteti rá helyette. Észrevétlenül próbál közelebb helyezkedni. Nem sikerül. Sesshoumaru elkapja a csípőjénél és magához szorítja. Inuyasha felnyög. Közelebb, mint szerette volna. Minden porcikájában a férfi érintése lüktet. Forró, puha és... nyalnivaló...? Tessék?
Sesshoumaru orrával megérinti Inuyasha pihés fülét. A fül védekezően behajlik. A démon belerejti arcát a hajkavalkádba, orrával a fület csiklandozza.
Inuyasha nem akarja elhinni, de közben mosolyt csal az arcára a tevékenység. Egyszer csak, szinte nem is biztos benne, de... Sesshoumaru a fülét nyalogatja! A nyelv egyáltalán nem érdes. Puha, sima, nedves és meleg. Inuyasha kiegyenesíti a fülét, hogy a démon jobban hozzáférjen. Kellemes bizsergés borzongatja meg elhanyagolt fülét.
- Mégis van még kérdésem. – mondja Sesshoumaru. A fiú rezignáltan felel, várja mikor lesz vége a még el sem kezdődött beszélgetésnek, hátha folytatja a nyalogatást még.
- Igen...
- Melyik szülőd volt démon?
- Az apám.
- Mi lett vele?
- Miért fontos ez? – fortyan fel a fiú.
- Előbb válaszolsz, előbb végzünk vele. Mindenképpen kiszedem belőled.
- Jóvanna... akaratos. Meghalt. Anya mesélte, még amikor négy éves voltam. Egy évre rá ő is meghalt valami betegségben.
- Hogy hívták?
Inuyasha gondolkozás nélkül válaszol.
- Inu no Taisho.
Pislog. Sesshoumaru felemelte őt a vállánál, hogy szembenézzen vele. Két ugyanolyan sárga tekintet mered egymásra, az egyik tűzben lobog, a másik szilárd jégbevonat mögött rejtőzik.
- Neved?
- Inuyasha... – a fiú kezdi furcsállni a helyzetet.
- A teljes!
- Inuyasha!
- A másikat is!
- Minek?!
- Mert azt mondom! – a karmok megindulnak a féldémon nyaka felé.
- Vadállat! – üvölti Inuyasha fészkelődve, majd elhúzza a száját és kelletlenül morogja – Inuyasha Taisho.
- Korod?
- 15. Mi ez, vallatás?
- Anyád neve?
- Yamaguchi Izayoi...
Sesshoumaru kisvártatva leereszti a fiút, tenyerét a vállára fekteti, nehogy meglógjon. Gondolkozik.
- Most mi van? – firtatja a féldémon. Látja, hogy valami nincs rendben. Mi lehet a válaszaiban a gondolkoznivaló...?
- Engem hogy hívnak? – kérdezi Sesshoumaru. Inuyasha felvonja a szemöldökét. Túl kényelmes...
- Sesshoumarunak...? Esetleg?
- Mi a teljes nevem? – Inuyashának beugrik valami. Felemeli a fejét.
- Nem tudom.
Mielőtt végiggondolhatná, ami eszébe jutott Sesshoumaru hideg szemeibe nézve meghallja a titok nyitját:
- Sesshoumaru Narita-Taisho.
A világ és minden más megszűnik létezni egy percre. A csend elnémul. Telnek a másodpercek, kattannak a hallhatatlan mutatók. Tik-tak.
- Miiiiiicsoda?! – robban ki Inuyashából. Rekedt hangja betölti a teret. Sesshoumaru megragadja egy hajtincsét és visszarántja az ágyra, leteperi.
- Nem üvölt, és nem ugrál. – mondja higgadtan. Inuyasha veszekszik. Visszabeszél, dumál, kapálózik, fészkelődik, rúg és harap, kiabál.
Nagysokára elhallgat. Feldolgozta. Neki ez zajosabban megy. Oldalra fordítja a fejét, hogy lássa a hátára nehezedő Sesshoumaru arcát.
Hát ezért érezte olyan közelinek? Megmagyarázhatatlanul közelinek. Nem is faji; rokoni kapcsolat. A hasonlóság valódi, nem képzelt. Igaz, a fitos orr, a hegyes arcforma, a pupilla, a karcsú kézfej, az ezüst haj... A déja vu érzést kiváltó illat...
Látja megmozdulni a finom, puha ajkakat, tapintásra krémes lehet.
- Öcsi. – hallja a tükörsima, mély, tiszta hangot. Elvonatkozatva az érzéstelen semmilyenségtől, ott rejlik valami.
A szótól ismét az agyába szökik a vér. Ezen a hajnalon ez olyan sokszor történt meg, hogy már aggódhatna az egészségügyi állapotáért.
Jól érzi, hogy most valami változott. Lehet, hogy csak a szél fúj be az ablak melletti résen, de mintha valami megrepedt volna. Mint egy tojáshéj.
Érzi, hogy ez egy fontos pillanat. És csak neki adatik meg, hogy ezt hallja, érezze, lássa. Tudja.
Sesshoumaru itt változtatott. A sötétben, éjszaka, az ágyban levedli álcáját, a sznob kékvérűt játszó démont, és felfedi valódi énjét; a vérbeli arisztokratát.