Az elkövetkező napokban a két férfi csak messziről látta egymást. Remusnak ilyenkor mindig megdobbant a szíve, de próbálta nem elárulni magát, lassan-lassan kialakuló érzéseit, hisz nem akarta tovább dühíteni a már amúgy is elég dühösnek látszó bájitalmestert. Ennek ellenére minden szabad percében ez az örökké morgolódó, elégedetlen és szigorú férfi töltötte ki a gondolatait.
És egyiküknek sem tűnt fel az, hogy az étkezéseknél egy égszínkék szempár sűrűn pislog kettejük felé, majd a kék szemek tulajdonosa elgondolkodva folytatja az étkezést, csak hogy az evés befejeztével ugyanolyan tűnődve kövesse az útjukat, ahogy elhagyják a Nagytermet.
Alig pár nappal később az igazgató magához hívatta Perselust. A bájitalmester épp az aznapi egyetlen lyukasórájában próbált olvasni egy keveset, de így félretette könyvet, és elindult Dumbledorehoz.
Mikor belépett az igazgatói irodába, és meglátta Remust, csak magában szitkozódott egyet, de az arca rezzenéstelen maradt.
- Hivatott, igazgató úr! – nézett az öreg varázslóra.
- Igen, Perselus – tolta feljebb az orrán félhold alakú szemüvegét Dumbledore. – Foglalj helyet!
Válaszként csak villant egyet Perselus szeme, majd a kandallóhoz sétált, és nekitámaszkodott. Dumbledore csak halványan elmosolyodott a reakcióra. Tudta jól, hogy ha nem élet-halál kérdés, a bájitalmester soha nem teszi azt, amit mondanak neki. Lázadó, dacos, igazi mardekáros, és így is van ez jól. A bajban mindig lehet számítani rá, és ez volt a fontos.
- Nos, mint te is tudod, komoly problémát jelen nekünk, hogy rejtve tudjuk tartani a mi jó Remus barátunkat – mosolygott halványan Remus felé Dumbledore. Ahogy Perselus is ránézett, látta, hogy a férfi sápadt és csüggedt. Meg tudta érteni, hisz mostantól nem lehet szem előtt, így most azt érezheti, hogy nincs hasznára a Rendnek, a világnak. Így is elég reménytelen szokott lenni, hát még, ha nincs előtte egy feladat, amit el kell végezni, egy cél, amiért érdemes élni. Ahogy Perselus végiggondolta ezt, tekintete visszatért az igazgatóra.
- Sokat töprengtem ezen – folytatta az öreg varázsló elmélázva. – De csak egy megoldás jutott eszembe. Vázoltam a lehetőséget Remusnak, és bár nem volt elragadtatva…
- Nem akarok lapítani, mint valami gyáva nyúl, igazgató úr, míg mások az életüket kockáztatják nap mint nap – szólalt meg Remus is.
- Tudom, barátom. De jelen helyzetben nem kockáztathatunk semmit. És te már eddig is nagyon sokat tettél, most ideje pihenned. És még nem is épültél fel teljesen.
- Ha nem szúrom el akkor…
- Lupin ne nyavalyogj! – mordult az egyre inkább magába roskadó férfira Perselus. – Ami megtörtént, azon már nem tudsz változtatni. Most pedig azt kell tenned, ami a legjobb a Rendnek.
- Mindannyian azt tesszük – helyeselt az igazgató is.
- Tudom – sóhajtott Remus, és lehajtotta a fejét, majd újra felnézett. – És téged sem akarlak bajba sodorni – mondta Perselusnak, de csak egy lesújtó pillantást kapott válaszul.
Dumbledore egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét, de végül visszakanyarodott a tárgyhoz. – Perselus, ugye emlékszel arra a kis házamra, ami a hegyek között van? Régi családi örökség, még a nagynénémtől maradt rám, mikor szegény… de ez bizonyára nem érdekel benneteket. Sokkal fontosabb, hogy szinte senki nem tud róla, és hogy tökéletesen van álcázva. Senki nem gyanakodna rá. Mi a véleményed?
- Ha nem járunk oda túl sűrűn, és nem hívjuk fel rá a figyelmet, és… Lupin sem csinál hülyeséget – vetett egy szúrós pillantást az említett felé – akkor a célnak megteszi. Ok nélkül senki nem gondolna arra, hogy azon az elhagyatott vidéken van bármi figyelemre méltó.
- Én is pontosan erre gondoltam. Akkor, ha nincs ellenedre, akár már ma este átkísérhetnéd Remust. Megmutathatnád neki a házat…
Perselus már percek óta számított valami ilyesmire, mégis egy pillanat alatt felforrt az agya.
- Már megbocsásson igazgató úr, de miért kellek ehhez én?
- Azért, mert te már jártál ott, és így egyszerűbb.
- Miért nem ön megy vele?
- Mert nekem minden pillanatban elérhetőnek kell lennem – mondta végtelen türelemmel az igazgató, ami csak még jobban bosszantotta a bájitalmestert. – Megteszel nekem ennyit, Perselus?
Ez volt az a kérdés, amit a férfi mindennél jobban gyűlölt. Amikor húsz éve visszatért Dumbledore-hoz, megfogadta neki, hogy megtesz bármit, amit az igazgató kér tőle. És azóta is ez az eskü volt az, amivel az öreg mindent el tudott érni. Hisz hiába küldte volna el szíve szerint a fenébe, a bájitalmesternek engedelmeskednie kellett az esküjének. Így, bár ez esetben is szikráztak a szemei, végül rábólintott.
- Igen.
- Köszönöm – hajtott fejet nyájasan az igazgató, de Perselus már nem foglalkozott vele.
- Negyed órád van, hogy összekapd magad, Lupin! Pontban hatkor legyél a bejárati csarnokban! – nézett Remusra, majd kirobogott a szobából.
Mikor becsapódott mögötte az ajtó, Dumbledore mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Nem kellett volna a nyakába sóznia igazgató úr. Csak feldühítette – csóválta meg a fejét egy nagyot sóhajtva Remus.
- Majd megnyugszik, drága barátom, meglátod. Ő amúgy is tipikus példája annak a kutyának, amelyik ugat, de nem harap.
- Én erre azért nem egészen így emlékszem. Perselus nem teljesen védtelen.
- Ó, nem, nem is erről beszéltem. Ha szükséges, meg tudja védeni magát. De nem kell mindig komolyan venni a morgását. Még akkor sem, ha időnként olyat mond, amivel az ember lelkébe tapos. Nagyon sokszor kegyetlenül a szemünkbe mondja az igazat, és ez fáj. De legtöbbször igaza van.
- Tudom. De könnyebb ezt így kijelenteni, mint szembenézni azokkal a dolgokkal, amiket mond.
- Igen, ez így van. De ha még sokáig róla traccsolunk, kifutsz az idődből, és még mérgesebb lesz.
- Merlin… mi lesz ebből? - állt fel egy sóhajjal Remus. – Megyek. És… köszönöm, igazgató úr!
- Nincs mit. És ahogy Perselus is mondta, csak semmi meggondolatlanság!
- Nem. Ülni fogok a fenekemen. Lehet, hogy beleőrülök… mindegy, megyek. Perselus leszedi a fejem, ha kések.
~~ o ~~
Remus visszasietett a lakosztályába, de néhány percig tanácstalanul nézett körül, hogy egyáltalán mire lesz szüksége. Végül aztán egy gyors bűbájjal összegyűjtött mindent, lekicsinyítette a csomagját, így könnyen magával vihette az egészet. Sosem volt túl sok holmija, hisz még ha adott is volna a külsőségekre sem engedhette meg magának soha, hogy a kevéske kis pénzét, amit néha keresett, felesleges dolgokra költse. Még egyszer végignézett a szobáján, majd egy sóhajjal kilépett az ajtón, és sietve elindult a bejárati csarnok fele.
Perselus már várt rá, a kapu mellett a falnak dőlt, a szokásos merev testtartással, karba tett kézzel figyelte a lépcsőt, mikor tűnik fel rajta Remus. Ő azonban hiába sietett, még két emelettel feljebb járt, mikor a toronyóra elütötte a hatot.
Remus már akkor tudta, hogy egy hatalmas letolásra számíthat, mikor a lépcső tetejéről egy pillantást vetett a bájitalmesterre.
- Késtél – mondta nyersen Perselus, mikor Remus odaért mellé, ellökte magát a faltól, és elindult kifele az ajtón.
- Perselus… - indult utána Remus. – Ne haragudj, hogy Dumbledore a nyakadba sózott! Biztos van ennél fontosabb dolgod is.
- Van.
- Sajnálom… nézd, Perselus…
- Lupin – torpant meg a bájitalmester. – Az lehet, hogy a pesztrálásodat rám bízták, de arról nem volt szó, hogy társalkodónő is legyek! Fogd be, és annál hamarabb túl leszünk rajta.
- Rendben. Menjünk! – adta meg magát egy sóhajjal Remus, és elindultak a birtok kapuja fele.
Mikor kiléptek rajta, és visszahelyezték az összes védelmet, Remus kissé tanácstalanul nézett a másikra. Perselus megrázta a fejét, elmarkolta a másik karját, és már hoppanált is vele.
Mikor Remus legközelebb körül tudott nézni, egy kis kunyhónak kinéző vityilló előtt álltak, de meg volt győződve róla, hogy belülről mindenféle tértágító és egyéb bűbájjal van kezelve, és minden kényelemmel el van látva. Ennek ellenére nem nézett túl nagy lelkesedéssel a házra, inkább szemügyre vette a környezetét.
Egy kis tisztások állt a ház, egy háborítatlannak tűnő erdő közepén, a távolban nagyobb hegyek körvonalai látszottak. Az erdőből madárcsicsergést és tücsökciripelést hozott a lágy szellő, a lemenő nap sugarai még áttörtek a fák lombjai között. Gyönyörűnek találta volna a környéket, ha nem a börtöne lett volna az elkövetkező időben, amit nem hagyhat el, a saját, a Rend, és a világ érdekében. Bár még ennek a ténynek ellenére is megragadta volna a lelkét, ha Perselus fel nem oldja az ajtón lévő védelmi bűbájt, és határozottan be nem ront a házba. Még egy pillantást vetett a távoli horizontra, majd ő is követte a bájitalmestert.
Remus nem csalódott a feltételezésében. Egy otthonosan berendezett nappaliban találta magát, ahonnan több ajtó nyílt, és egy lépcső vezetett fel a felső szintre.
- Két hálószoba és a fürdő az emeleten, konyha, nappali és könyvtár a földszinten. Azt hiszem, mindent elmondtam, amit tudnod kell. További jó szórakozást! - mondta gúnyosan Perselus, és már indult volna kifelé, de mivel Remus ott állt néhány lépéssel mögötte, megakadályozta benne. Tulajdonképpen esze ágában sem volt félreállni az útjából.
- Máris menni akarsz?- kérdezte halkan.
- Annyi volt a dolgom, hogy idehozzalak. Mit kéne még tennem? Ágyazzak meg neked?
- Nem elvetendő ötlet – mosolyodott el halványan Remus, de ahogy a fekete szemek megvillantak, inkább elhallgatott. – Csak egy kicsit maradj még! Ne sajnálj egy órát az életedből!
- Egy óra alatt kijavítom az elsősök dolgozatait.
- Tudom – lépett közelebb Remus. - De ha te most elmész, hetekig nem nyitja rám senki az ajtót. És arra gondoltam, hogy ha már így kettesben maradtunk… megihatnánk egy teát, beszélgethetnénk…
- Mellébeszélsz, Lupin. Ennyit a híres bátorságotokról. De mondd csak… ennyire jó volt velem, vagy szimplán csak ki vagy éhezve, és én kerültem az utadba?
- Nem szoktam pusztán azért lefeküdni valakivel, mert nincs más.
- Hát miért szoktál? Mi indít arra, hogy lefeküdj valakivel? Mi indított arra, hogy lefeküdj velem?
- Ha mondok még egy okot, akkor már csak kilencszázlilencvenkilenc marad nekem.
Perselus egy pillanatra értetlenül nézett rá, majd leesett neki, hogy ezeregyről indultak.
- Tartsd meg magadnak a magyarázataidat. Mind az ezret – mondta közelebb lépve, amitől Remus szíve hevesebben kezdett dobogni. A bájitalmester felemelte a kezét, és megsimogatta a másik arcát. – Nem volt utolsó élmény, amit nyújtottál… de ne hidd, hogy rendszert csinálunk belőle – mondta, majd magához húzta a másikat, és megcsókolta.
Remus hangosan felnyögött, ahogy a másik birtokba vette a száját, majd a tarkójára csúsztatva a kezét még közelebb húzta magához.
Néhány perccel később lihegve váltak szét, és Remusnak csak akkor volt lehetősége válaszolni az elhangzottakra.
- Két alkalom még nem nevezhető rendszernek, azt hiszem. És ha most elmész, sokáig nem fogjuk látni egymást…
A bájitalmester felhorkant. – Griffendélesek… miért kell nektek ez a körítés? – kérdezte, majd Remushoz hajolt egy újabb csókra. Mikor legközelebb hagyta levegőhöz jutni, a szemébe nézett, és már készült, hogy eltűntesse az ingüket, ahogy a múltkor, de Remus megfogta a kezét.
- Ne… had én! Az úgy sokkal élvezetesebb…
Perselus vállat vont, mire Remus halványan elmosolyodott, és ezúttal ő volt, aki megcsókolta a másikat, majd egyik kezével elkezdte kigombolni a fekete inget.
A következő pillanatban azonban érezhetően megváltozott valami, pedig egyikük sem tett semmit, ami ezt indokolta volna.
Az első pillanatban Perselusban még csak gondolati szinten merült fel a fájdalom, ő azonban már ekkor tudta, hogy mit jelent. Megdermedt, de Remus nem tudta hova tenni ezt a reakciót. Először csak azt hitte, hogy a férfi meggondolta magát, így amikor a bájitalmester elhúzódott tőle, értetlenül kereste a tekintetét. Ekkor azonban az már megérezte az éles, lüktető fájdalmat a karjába marni, amitől megrándult az arca. Tudta, hogy ez még csak a kezdet, ha nem indul el perceken belül, egyre rosszabb lesz.
- Mi a baj, Perselus? – kérdezte Remus, aki még mindig nem tudta hova tenni a történteket.
- Mennem kell! – mondta összeszorított foggal a bájitalmester, mire lassan már Remusban is tudatosodott, hogy mi történik, és önmaga számára is különös módon a döbbenet mellett a féltés is azonnal megjelent a szívében. Már nyitotta volna a száját, hogy rákérdezzen, de Perselus még idejében ráripakodott. – Ki ne mondd a nevét! Ez a kapcsolat túlságosan közvetlen ahhoz, hogy emlegessük! Maradj itt, és lehetőleg ne csinálj esztelenséget!
Remus bólintott, de amikor a bájitalmester ellépett tőle, és indult volna kifele a házból, utána szólt. – Perselus… vigyázz magadra!
- Mintha az számítana – nézett vissza rá a fekete hajú férfi. – De ne aggódj, Lupin… - egy pillanatra összeszorított szemmel elfordította a fejét, ahogy belé mart a következő fájdalomhullám, majd újra felnézett. – Befejezzük, amit elkezdtünk – mondta végül, majd kilépett a házból.
Remus pár pillanatig dermedten nézett a becsapódó ajtóra, majd leroskadt a legközelebbi fotelba, és a tenyerébe temette az arcát. Ezer és ezer gondolat futott most át rajta. Hogy most milyen rosszkor érkezett Voldemort hívása. Majd a következő pillanatban el is szörnyedt a saját gondolatán. Mintha Voldemort hívása bármilyen helyzetben jöhetne jókor is… hisz ki tudja, mi vár Perselusra? Ki tudja milyen őrült, gonosz, gyilkos tervet eszelt ki ezúttal a Sötét Nagyúr? Hogy milyen veszélybe küldi ezúttal Perselust? A férfinak igaza volt, nem sokat számít, hogy vigyáz magára… a sors kegyetlen, az övé pedig különösen az. Hisz bármelyik ilyen hívásnál előfordulhat, hogy nem tér vissza többé. Ezen eddig Remus nem sokat gondolkodott, és szinte biztos volt benne, hogy a Rend többi tagja sem. Egyszerűen természetes volt nekik, hogy Perselus megy, ha a Nagyúr hívatja, és soha nem foglalkoztak a biztonságával. Vagy, ha tisztában is voltak azzal, hogy az életét kockáztatja nap, mint nap, ez nem túl sokat jelentett nekik. De Remusnak most igen. Aggódott a férfiért, és dühítette az, hogy bármi is fog történni, ő fog tudni róla utoljára. Hisz ki venné a fáradtságot, hogy őt tájékoztassa? És különben is, Perselus megmondta, hogy nem hívhatják fel a figyelmet erre a helyre azzal, hogy folyton ide jár valaki, vagy, hogy baglyot küldenek. Remus ezt tökéletesen megértette, de abban is biztos volt, hogy bele fog őrülni a bizonytalanságba.
A következő órában próbálta elterelni a gondolatait azzal, hogy felfedezte a házat, de valahogy az egész nem kötötte le a figyelmét. Így egy gyors fürdés után ágyba tette magát, de jól tudta, hogy az idegőrlő gondolatok oda is elkísérik, és valószínűleg egész éjjel ébren fog hánykolódni.
~~ o ~~
Eközben Perselus ahogy kilépett a házból, elterelő manőverként a roxforti birtok határára hoppanált, majd, miután különösen erősen lezárta az elméjét, küldött egy patrónust Dumbledore-hoz, végül folytatta az útját, és Voldemort táborának szélére hoppanált.
Fél perccel utána érkezett Monstro is, így együtt indultak a tábor belseje fele. A nem túl éles ésszel megáldott halálfaló egész úton a hívás okát találgatta, de Perselusból csak néhány félszavas választ sikerült kicsikarnia.
A bájitalmester gyanította, hogy a Nagyúr előbbre akarja hozni a Rend főhadiszállása elleni akciót, de ennek rengeteg oka lehetett. Egyelőre nem töprengett ezen, úgysem tehetett mást, mint hogy sodródik az eseményekkel.
Ahogy beértek a belső körbe, Malfoy sietett oda hozzájuk.
- Már csak néhányan hiányoznak. Nagyszerű, negyed órán belül indulhatunk.
- Hova? – kérdezte Monstro, akinek még mindig halvány fogalma sem volt a mai akció céljáról.
- Felvilágosítanád, Perselus? – nézett a nagydarab halálfalóra a leglenézőbb pillantásával Malfoy. – Remélem, te tudod – fordult jeges szürke szeme Perselus felé.
- A Főnix Rendje? – kérdezte régen volt barátját a bájitalmester.
- Legalább benned nem kell csalódnom, barátom – veregette meg a vállát egy alamuszi mosollyal Malfoy. – Gyertek, csatlakozzunk a többiekhez.
És valóban, ahogy Malfoy megjósolta, negyed órán belül mindenki megérkezett. Rövid taktikai megbeszélés után magukra öltötték a maszkjukat, és Perselus irányításával a Grimauld térre hoppanáltak.
Perselus határozottan a két ház találkozása fele indult, és mikor odaért kimondta azt a jelszót, amit Dumbledore-ral már jó ideje megbeszéltek. Azt a jelszót, ami felfedi ugyan az elrejtett épületet, de a benne lévőket is figyelmezteti a veszélyre.
A bájitalmester lépett be először a házba, és szinte pillanatokon belül szembe találta magát a konyhából kilépő Mordonnal, aki bravúros reflexekkel azonnal elindított felé egy átkot, amit Perselus csak az utolsó pillanatban tudott hárítani. Ahogy ők párbajba bocsátkoztak, a többiek elfutottak mellettük, és Perselus csak remélhette, hogy az itteniek vannak elegen ahhoz, hogy megállítsák őket.
A bájitalmester hosszú ideig küzdött Mordonnal, hisz megsebezni nem akarta, de mégis a halálfalók előtt is fenn kellett tartania a látszatot. Végül egy bénitóátka találta el az öreg aurort, így tovább tudott haladni, de az épület más részeiben is ádáz csata volt, bár, ahogy szemügyre tudta venni, a halálfalók igen csak vesztésre álltak. Éppen Malfoynak akart segíteni, aki a többiekhez hasonlóan kutyaszorítóban volt, mikor valaki váratlanul a lépcső tetejéről elindított egy átkot, és mire a bájitalmester megpördült volna, hogy hárítson, már el is találta.
Az utolsó pillanatban még látta, hogy Malfoy megadta a jelet a visszavonulásra, és még érezte, hogy a szőke férfi elkapja a karját, de aztán elvesztette az eszméletét.
~~ o ~~
Perselus következő képe a valóságból, hogy egy távoli hang szólongatja. Néhány pillanat múlva már ráismert Malfoy hangjára, és azt is érezte, hogy a férfi pofozgatja, hogy magához térjen. Mivel egykori barátja eléggé bosszúsnak, és még inkább ijedtnek tűnt, jobbnak látta, ha kinyitja a szemét.
- Na végre! – dörrent rá a szőke. – Már azt hittem sosem ébredsz fel!
- Van a zsebemben két üveg… - kezdte a bájitalmester, de a másik leintette.
- Már fél órája megitattam veled mind a kettőt. Mit gondolsz mi a fenétől tértél magadhoz? Fel tudsz ülni?
Perselus még néhány pillanatra lehunyta a szemét, de aztán megpróbált felülni. Nagy nehezen sikerült neki, bár a rá törő szédülést nehezen viselte.
- Jobb lesz, ha összeszeded magad – folytatta Malfoy. – A Nagyúr látni akar. Eszméletlenül mérges. Ezúttal nem lesz könnyű dolgod.
- Mikor az? – kérdezte erőtlenül a bájitalmester, majd összeszedte magát, és Malfoy segítségével talpra állt.
- Itt ezt meg! – nyomott a kezébe a szőke férfi egy poharat. Perselus beleszagolt. Az illata alapján teában elkevert erősítő bájital volt, de azért még ráküldött egy nonverbális ellenőrző bűbájt. Mivel az sem mutatott mást, lassan kiitta az egészet, és néhány perc múlva egy kicsivel jobban érezte magát.
- Hol a Nagyúr?
- A tróntermében. Dühöng. Senki nem mer a közelébe menni. Jobb, ha tudod, hogy a fejedet követeli.
- Remek – morogta a bájitalmester, de azért elindult a nevezett irányba.
Ahogy közeledett a főépület felé, már érezte Voldemort haragját, ennek ellenére tudta, hogy be kell mennie. Abban azonban egyáltalán nem volt biztos, hogy ki is fog jönni. A halálsápadt őr reszketve állt félre az útjából, és ő végül belépett Voldemorthoz.
- Nocsak, Perselus… - lépett felé néhányat a szörny. – Kegyeskedtél végre magadhoz térni?
A bájitalmester tudta, hogy a kérdés költői, így nem válaszolt, csak lesütött szemmel bámulta a padlót.
- Térdre! – jött a parancs a Nagyúr felől, és Perselus kénytelen volt engedelmeskedni, hisz tudta, ha nem teszi, az imperius átok lesz az első, amivel szembe találja magát.
- Mi történt, Perselus? – tért a tárgyra vészjóslóan halkan Voldemort.
- Nem tudom, Nagyúr – válaszolta lehajtott fejjel a bájitalmester.
- Vártak rátok?
- Nem, Nagyúr. Nem voltak ott többen, mint egy átlagos este – mondta Perselus, és kivételesen nem kellett hazudnia. Nem voltak ott többen, mint szoktak, csak az volt a különbség, hogy az a néhány ember a legjobb volt.
- És a csapdák?
- Azokról nem tudtam, Nagyúr! Mikor utoljára ott jártam, nem voltak ott. Dumbledore a tudtom nélkül tette oda őket.
- A tudtod nélkül… - ismételte gúnyosan Voldemort. – Úgy érted, hogy már nem bízik benned?
- Nem, Nagyúr… csak mióta az a korcs Lupin meghalt… különösen óvatos. Szinte paranoiás.
- Vagy talán mégis tudott arról, hogy jövünk.
- Honnan tudott volna? – kapta fel a fejét a bájitalmester.
- Mondjuk tőled, Perselus.
- De Nagyúr, hisz én magam sem tudtam, hogy ma lesz a támadás, egészen addig, míg ide nem értem.
- Attól még figyelmeztethetted a vén bolondot, hogy mi várható…
- Nagyúr, esküszöm, hogy én nem…
- Ne esküdözz! Az eskü szava semmit sem ér. De a leghűségesebb embereim közé tartozol immár húsz éve, így kapsz egy utolsó lehetőséget. De jól jegyezd meg, Perselus… még egy hiba, és én magam végzek veled. Megértetted?
- Igen, Nagyúr!
- Helyes. Legalább a felfogásoddal nincs baj. De ne hidd, hogy ilyen könnyen megúszod. Ugye tisztában vagy vele, hogy aki hibázik, az büntetést érdemel?
Perselus ezúttal sem válaszolt, hisz ugyan mit mondhatott volna? Tisztában volt vele, hogy amilyen állapotban most van, néhány crutiatus átokba simán belehal. Pedig Voldemortnál az volt a bemelegítés. És nem is tévedett. Fel sem kellett néznie, hogy lássa az átok fényét megvillanni, pontosan tudta, hogy erre számíthat. A testébe mart a kín, de ahogy eddig soha, ezúttal sem szerezte meg Voldemortnak azt az örömet, hogy felordítson, a harmadik átok után pedig már ereje sem volt rá.
Úgy tűnt azonban Voldemort ma este nem volt kínzó kedvében, mert hamar beleunt a játszadozásba. Kiszólt az őrnek, hogy támogassa ki a félholt bájitalmestert.
Ahogy kiértek a szabadba, Lucius odasietett hozzájuk, és maga támogatta egy kicsit nyugodtabb helyre Perselust.
- Nem hittem volna, hogy látlak még élve – mondta neki, de az túl elgyötört volt, hogy válaszoljon. – Van még nálad valami bájital? – Perselus csak nemet intett a fejével. – Akkor az lenne a legjobb, ha haza kerülnél. El tudsz menni odáig?
- Persze. A holdig meg vissza is – nyögte a kérdezett.
- Nem vagy normális – csóválta meg a fejét Lucius. – Feldühíted a Nagyurat, és még van kedved viccelődni?
- Viccelődik a fene. De haza… kell jutnom… valahogy.
- Lásd, kivel van dolgod… gyere – támogatta Lucius. – Hazaviszlek. Remélem, az én fejemet nem szedik le miattad.
Lassan jutottak el a tábor határán túlra, és onnan Malfoy a roxforti birtok határára hoppanált a félig ájult bájitalmesterrel.
- Innen már magadnak kell boldogulnod. Menni fog?
- Egyedül… feldobni a talpam? Mindig is… erre készültem.
- Indulj! És imádkozz, hogy engem ne vegyen elő a Nagyúr a hülyeséged miatt, mert leverem rajtad!
- Én is örültem… hogy láttalak, Lucius! – nyögte még a bájitalmester majd az erőtartalékai végével feloldotta a kapun lévő bűbájokat, belépett, és újra lepecsételte a kaput. Ezután tett még néhány lépést, majd egy elegáns mozdulattal összecsuklott.