3. fejezet: Búcsú
Amilyen zsúfolt volt az ikrek boltja, fel se tűnt senkinek, hogy egy negyedórára eltűntem. Ez egyfelől pozitív dolog volt, és büszkeséggel töltött el, másfelől sértett engem meg az egómat, de súlyosan, és ó, Merlinkém, ezzel kissé az önbecsülésembe gázoltak.
Ahelyett, hogy örülnél– rótt meg Maggie.
Morogtam valamit, ami gondolatban csak dühös masszává olvadva juthatott el a címzettnek, és inkább elindultam a tömegben Harryék felé. Nem mintha láttam volna őket, de a kapcsolat ugyebár… Ebben az esetben (is) hasznosnak bizonyult, bár a mágiaérzékelős kitételre nem bíztam volna magam a zsúfoltság és a tömeg miatt.
Fred és George üzlete még rikítóbbnak bizonyult belül, mint kívül. A polcok dugig voltak mindennel, mi csínytevők szemének-szájának ingere, és néhányban felfedezni véltem pár, még a Roxfortban látott prototípus utódját. A helyiséget pedig tuti tértágítóval kezelték le, elég rendesen, mert alig láttam a messzeségbe vesző sorok végét – bár ebbe valószínűleg a magasságom is erősen közrejátszhatott. Az elmúlt egy évben mindössze egy… nem is, másfél centit nőttem, ami kezdett kifejezetten zavaróvá válni, már csak azért is, mert a körülöttem élők egyáltalán nem küzdöttek hasonló problémákkal: Ron esetében eleve kitekeredett a nyakam, ha a szemébe akartam nézni, Harry se maradt le sokkal tőle, bár ez igencsak új fejlemény volt, Hermione pedig eleve elég magas volt, bár nem túlzottan. Csak épp nőtt valamennyit az elmúlt évben, velem ellentétben. Ami nem is lett volna probléma, de… Jase! A saját öcsém alig volt öt centivel alacsonyabb! Pedig öt évvel fiatalabb volt!
Könyörgöm, miért kellett ilyen hülye géneket örökölnöm?! Meg egyáltalán kitől? Egyik felmenőm se küzdött hasonló problémákkal, még a nagymamám se!
Áh, de elég. Nem nyavalyogni, Ria, te erős kislány vagy.
Nem fogsz kiakadni ilyen kis apróság mi…
Azt hiszem, inkább befogom.
Jobb is, mert kezdtél az agyamra menni – viccelődött Maggie. – Amu-veszély bal… opsz, most már nem, jól vagy?
Persze – motyogtam, próbálva levegőhöz jutni, amit két másodperccel ezelőtt egy belém csapódó test kiszorított a tüdőmből, most pedig két kar nem engedte vissza a testembe. Segítség, meg fogok fulladni…
– Szia újra, Ria-chan! – vigyorgott rám Amu.
– Szia – köszöntem. – Többiek? – kérdeztem, de csak megszokásból. Harry mentális úton már rég küldött egy képet.
Amu körbeintett:
– A boltban.
Ezzel most nagyon sokat segített, de ha egyszer feleslegesen kérdeztem, miért reklamálnék emiatt?
– Képzeld, Nate nem akart bejönni, mert újra a barátnőjével lóg – duzzogott mellettem a kislány, majd kézen ragadva elkezdett rángatni valamerre.
– Melyikkel? – érdeklődtem, megbámulva egy adag bájitalt. Szerelmi bájitalt. Most akkor az ikrek tényleg meg nem értett zsenik minden tantárgyból, vagy ezek rendelésre készültek.
– A vörössel. A szőkét nyáron lecserélte két barnára – válaszolta mogorván Amu, és látszott rajta, jövendőbeli férjének szokásai nem nyerik el a tetszését. – Ria, miért kell elmenned? Nem maradhatnál a Roxfortban? – nézett rám könyörögve. – Pedig már Umbridge is elment! Vagy már nem is szeretsz minket? Nem szereted Nate-et? Átadom, ha megígéred, hogy ma…
Villámgyorsan befogtam a száját, miközben éreztem, hogy elvörösödöm. Persze nem mintha amiatt… szóval én meg Nate igazán… Egyáltalán miért csinálok ilyen nagy ügyet ebből?!
Tényleg, ti, lányok mindent túlkomplikáltok – pofázott közbe Harry, tőle kissé szokatlan bunkósággal. Vagy várj… nem.
Takarodj a fejemből! – válaszoltam jóval nagyobb intenzitással, mint általában. Ez így nagyon… öhm… kellemetlen…
Úgy van, hess innen! – szállt be Maggie is, kevéske erejét bevetve a fiúk távoltartásába, nagyrészt sikerrel.
Ugyan már, hagy hallgassuk a drámát – kérlelte Soul.
Kizárt, pletykásabb vagy, mint egy vénasszony! – reklamált Maggie.
– Félreérted – magyaráztam közben gyorsan Amunak. – Azért nem maradhatok, mert… mert veszélyes lenne.
Rájuk nézve. Harry mázlija meg akkora, hogy az több embernek is bőven elég, szóval magam miatt igazán nem kell aggódnom.
Amu szemében megértés csillant – ami amilyen gyorsan jött, olyan sebességgel enyészett el, átadva helyét a csodálkozásnak, aminek azon nyomban hangot is adott, ahogy lekerült a szájáról a kéz:
– Ria-chan, téged el akar kapni Tudjukki?
Bár mit vártam? Hollóhátas volt a drága…
Ha lehet, még jobban zavarba jöttem, és gyorsan körbenéztem, ki figyelt fel a párosunkra, de mindenki az árukkal volt elfoglalva, hogy gyorsan szerezzen magának egyet a tanév kezdete előtt, amivel szívathatja a tanárokat.
– He? Miből gondolod? – kérdeztem vissza zavartan, miközben hálát adtam Merlinnek, hogy az első témáról már leszállt. Nincs bajom Nate-tel, jó fej, meg mardekáros, tehát lehet vele szívatni Harryéket, de…
Áh, éretlen vagyok, beismerem.
– Tavasszal megtámadta a sulit. Te pedig folyton Harry Potterrel császkáltál akkor mindenhova, és pont akkor tűntél el– magyarázta nagy komolyan. – Ráadásul ott van az időjárás, és a ti házatokat támadták meg karácsony előtt, amit lehozott a Próféta – sorolta az érveket.
Én meg tátott szájjal hallgattam. Vajon hányan jöttek még rá?
– Mit akar csinálni veled? – kérdezte aggódva. – A Roxfort miért nem elég biztonságos?
Nos, az már egy másik sztori… A bűbájok csak alig ezer évesek, a mi kötelékünk meg…
Kicsit több – segített ki Maggie. – Amennyire én tudom. Bár mindig más személyek között, tehát ez nem reinkarnáció vagy ilyesmi…
Megnyugtató… – motyogtam. És valóban az volt. Nem akartam teljesen elfeledett tetteket a hátam mögé. A saját esetleges leszármazottaimmal találkozni meg pláne nem. Ez de morbid már…
– Hát, az egy jó kérdés – válaszoltam Amunak, és észrevétlenül arrafelé kezdtem navigálni, amerre Harryék voltak. – Bárcsak én is tudnám…
Nem mintha nem lett volna rá elég tippem meg jóslatom…
Amun látszott, hogy nagyon erősen elgondolkodott valamin – még sosem láttam ilyennek.
– A Roxfort az egyik legrégebbi suli. Az amerikainak biztosan nincs olyan alapos védelmi rendszere – folytatta Amu a gondolkodást, veszélyes vizekre evezve. – Akkor viszont ott ugyanúgy nem vagytok biztonságban, hacsak az Atlanti-óceán… Ria-chan azért még levelezünk? – mosolygott rám édesen, mint Sam mangáiban azok a tizenéves diáklányok, a nagy szemükkel.
Nyeltem egyet. Bármennyire is aranyosan adta elő, volt valami fenyegető a hangjában, meg ahogy még rákérdezett:
– Ugye?
Ó, Merlin, végem. Miért nem Voldemort intézett még el akkor, amikor nem volt késő?
– Van egy meglepetésem! – rontott be anya vidáman.
Ijedten ejtettem le a kupac ruhámat a földre.
– Már félek – motyogtam.
Dühös morgás volt a válasz.
– Pakold össze a ruhádat, ne a földön tárold! – csattant anya. – Ezért vasaltam ki, ezért mostam?!
– Most ejtettem le! – feleseltem azonnal, reflexből. – Mert neked a szívbajt kell rám hoznod azzal, hogy rám rontasz!
Anya elvörösödött mérgében. Ahogyan én is, úgy tűnt, ezt a jó tulajdonságomat tőle örököltem – ahogy majd minden mást is, leszámítva a külsőmet. Azt vegyesen, tőle meg apától… De itt most a mentalitás volt a lényeg!
– Te meg szokj le arról, hogy másokat hibáztass! Ha főzőcskézés közben tör rád valaki, akkor bezzeg tudsz vigyázni a holmijaidra!
– Persze, mert nem akarom felrobbantani a házat! De a ruhák még csak össze sem gyűrődtek! Meg különben is, csak egy pálcaintésbe kerül… – morogtam. Boszorkány lenne, Merlinre is, akkor minek köt bele?!
– Te meg nem gondolkodhatsz állandóan a mágiában – vágott vissza anyám. – Mert ha olyan helyzetbe kerülsz… Ne forgasd a szemed!
A falon futó egyik repedésre szegeztem a tekintetem, és megálltam, hogy kinyújtsam rá a nyelvem. Akkor amerikai életemet szobafogsággal kezdeném…
– Végül is, mindegy – sóhajtott végül anya. – Pakolj össze még ma, mert holnap már nem lesz rá időd – ígérte baljóslóan.
– És miért? – pislogtam ártatlanul. Uramisten, hogy én ezt hogy utálom… Utalgat, utalgat, aztán féljek, mert…
– Meglepetés.
Na, féljek.
Nem is, rettegjek.
Amanda egy adag fejfájás elleni bájitalt öntött le a torkán indulás előtt, miközben a tarkóját dörzsölte. Ismerős volt valahonnan ez a mozdulatsor, de jelenleg nem igazán tudtam arra koncentrálni, honnan, pedig egykor biztosan sokat csinálhatta, mivel rutinosnak és berögzültnek tűnt.
De nem tudtam beazonosítani, így egy idő után inkább hagytam, jobb nekem tudatlanul alapon. Addig jó, míg nem szívat.
Anya pedig kijelentette, vásárolni megyünk, és mindenki jön.
Mindenki, tehát Harry jöhetett, Ron és Hermione szintén, mint aktuális kísérőcsapat, Sam és Jase, mint idegesítő kistesók, és ő maga, mint a tanár, aki mindent tud egy másik kontinens iskolájának elvárásairól. (Nem, az irónia tényleg nem volt cél… Na jó, az volt. Nagyon az.)
Szóval amint elzúgtam a társas hoppanálás szédítő élményének következményeként, beleszagolva egy adag friss és zöldellő lóherébe, már hallottam is a következő pukkanás-sorozatot, ahogy a többiek is megérkeztek, majd a „felesleg" – tehát Tonks, meg Sirius, meg… passz, nem figyeltem, ki – rövid búcsúzkodás után visszahoppanált.
De várjunk csak… nem az volt, hogy vásárolni fogunk?!
Akkor meg minek van itt ennyi zöld?!
– Petrificus totalus! – harsant egy kiáltás nem messze, olyan gyorsan hadarva el a varázsigét, hogy az szinte érthetetlen masszává mosódott össze, a következő pillanatban pedig Harry rántott oldalra. Azt az átkot épp csak elkerültem, a szemem sarkából láttam, amint pont arra a helyre csapódik be, ahol az előbb térdeltem.
Vegyél elő, harcolni akarok, HARCOLNI! – hisztizett Maggie, és komolyan mondom, ha lett volna teste, biztosan toporzékolt volna a dühtől.
– Hogy merészelted elrántani?! – csattant egy dühös lányhang, mire én végre képes voltam felnézni.
Aztán csak ottmaradtam, abban a pózban, félig Harryn lógva, ahogy voltam. De hisz ez…
Sky dühöngve fékezett le előttünk, és úgy hadonászott a pálcával, hogy attól féltem, kicsapja valamelyikünk szemét, hát elengedtem Harryt, és hagyva őt a szarban inkább hátrébb húzódtam.
Kösz… – motyogta.
– Helló, Sky! – köszöntem óvatosan.
Vetett rám egy olyan pillantást, amit bármelyik halálfaló megirigyelt volna, aztán újra a fiút vette elő.
– Válaszolj! Minek rántottad el?
– Mi elindultunk a kastély felé – szólt hozzánk anya, és már menekültek is el a helyszínről. Elvégre, négy évig tanította Skyt, tudta, ha a csaj bepörög, robban is.
– Miért akartad megátkozni? – kérdezett vissza Harry, miközben információért könyörgött. Képletesen, persze.
– Mert három hete nem írt… EGYÉBKÉNT IS, MI KÖZÖD NEKED AHHOZ?!
Ha ők itt vannak, az azt jelenti, hogy…
Mi az Ebrithylben vagyunk. Az Ebrithylben. Az én drága iskolámban…
Fúj, de nyálasan hangzott ez.
De bakker, akkor ez egy nemzetközileg engedélyezett hoppanálás kellett, hogy legyen, és én még csak észre sem vettem…
Miley kicsit lemaradva követte Skyt, és csak addig bírt csendben maradni, amíg végigmérte Harryt.
– De édes pasit szedtél össze! – kiáltott hangosan, és izgatottan összecsapta a kezét.
Skynak mintha csak most esett volna le, hogy nem ismerőssel beszél, megszólalt, mintha nem is ordibált volna a sráccal:
– Te meg ki vagy?
A barátnőid… kicsit… – Soul nehezen találta meg a megfelelő szavakat, miközben Harry levegőt se nagyon tudott venni –… nem normálisak? – érdeklődött óvatosan.
Azt akartad mondani, hogy olyanok, mint én, igaz?
Á, dehogy.
Dehogynem.
Na jó, igen.
Csak egy apró jóváhagyásra futotta, mert innentől jobban lefoglalt az, amit Miley mondott.
– Ő nem a pasim – böktem Harryre dühösen.
– Jó, de még mindig nem mutatkoztak be – sértődött meg Sky. – Ja, te biztos Hermione vagy – fordult a lány felé, aki eddig Ronnal együtt némán és sokkolva szemlélték az eseményeket. – Komolyan, örülök, hogy megismerhetlek – vigyorgott lelkesen, majd hirtelen visszaváltott komorba, és újra Harryt vette elő: – Szóval, te meg ki a franc vagy?
– Ő Harry Potter – közöltem vele nyugodtan, rosszabb már nem lehet alapon, majd ezzel a lendülettel az egész bagázst bemutattam: – Ők pedig Ron és Hermione. Mione, Ron, Harry, ők pedig a barátaim, Sky és Miley.
– Na, ne szórakozzatok – intett le rögtön. – Oké, elismerem, hogy helyes, meg minden, de ez hülyeség!
– És miért? – kérdezte az érintett.
– Mert Harry Potter nem nézhet ki így – jelentette ki győzedelmesen Sky. – Elvégre fejen találta egy halálos átok, ha túl is élte, tuti, hogy debil lett.
Ron hangos nevetésben tört ki. Nos, ideát nem éppen népszerű a Kis Túlélő és Voldemort… Elvégre, a háború külföldön van… Vagyis, csak volt…
– Hallod, haver? – csapta hátba.
– Szívtad – vigyorogtam én is rá.
Ne aggódj, a hírneved már így is romokban, tavaly óta – szállt be Soul is.
Már ha létezett ilyesmi. Akkor most sérült az önbecsülésed? – érdeklődött Maggie.
Harry csak fortyogott magában.
– Leszállnátok rólam? – érdeklődött álkedvesen.
Csak mi tudhattuk, hogy abban a többes számban több van, mint amennyi első ránézésre látszik.
– Nem – nézett rá komolyan Sky. – Addig foglak szívatni, míg a földön csúszkálva nem könyörögsz kegyelemért.
Tudod, szerintem ezt halálosan komolyan gondolta – jegyezte meg óvatosan Soul.
Csak vigyorogtam.
Nem is tudjátok, mennyire…
De Miley már meg is ragadta a kezem, és nem törődve senkivel, már húzni is kezdett a suli irányába.
– Gyere, már mindenki csak rád vár!
– Mindenki? – kérdeztem vissza értetlenkedve.
– Naná. Csak nem azt hitted, hogy buli nélkül engedünk el Amerikába?
– De – válaszoltam komoran, ettől függetlenül viszont hagytam, hadd húzzon. – Reméltem, hogy így lesz, és csak egy búcsúlevelet kapok, mint tavaly.
– Tavaly nem tudtuk előre – vont vállat. – Gyere már!
A következő pillanatban előbukkant a domb mögül az Ebrithyl, és én elfelejtkeztem róla, hogy éppen most visznek kivégezni.
Egy éve nem láttam azt a helyet, ahol gyakorlatilag nyolcéves korom óta éltem. Mondjuk, csak ezért sikerült már a dombok formájából és a távolabbi hegyekből belőnöm a helyet, mert szinte mindig ezt láttam, a Sólyom-sziklával meg a többivel. És akkor felbukkant a suli főépülete, és kis híján elbőgtem magam.
Kisebb volt, mint amire emlékeztem, a Roxforthoz képest pedig egyenesen eltörpült, jelentéktelen kis kúriának tűnt a maga két szintjével, de mégis… Ó, Istenem, nem tudom elmagyarázni, pedig annyira szeretném…!
Azt hiszem, ugyanazt jelenthette, mint Harrynek a Roxfort. Valami… otthonfélét. A csupasztéglás falával, a két szárnnyal, amiből az egyik a kolesz, a másik pedig a tantermek meg az ebédlő helye, meg a díszteremé, meg a könyvtáré, aminek a nagy része amúgy is a föld alatt van… És mögötte pedig ott van a kviddicspálya, a konyhakert, az az egy darab apró üvegház, amit régen utáltam, most viszont, a Roxfort sok-sok dudvája után visszasírtam. Szóval ott volt minden, ami szép volt, és jó, meg persze nosztalgikus, meg mindenki, ami, hát…
Kevésbé tetszett – eleinte.
Már az aulában a nyakamba vetette magát Lila és Rose, édesen gagyogva magyarázva, hogy:
– Képzeld, azt hallottuk, hogy amcsi leszel, és találkoztál Harry Potterrel, aki a pasid lett, ugye ez nem igaz, és nem állsz le drogosokkal? – érdeklődtek. Egyszerre.
Ikrek voltak, na. A kapcsolatuk majdnem olyan szoros volt, mint nekünk, négyünknek, azzal a nagy különbséggel, hogy ők a tizenhármat taposták, és csak egy évig jártam velük együtt suliba – de abban az egy évben engem szemeltek ki mentoruknak, akik megmenti őket a balhéból, ami be is jött nekik…
Aztán szép sorban jöttek a többiek is: David, a kettes számú kviddicscsapatunk kapitánya, Samantha, a rivális csapat főnöke, a komplett évfolyamom, meg az alatta lévők közül páran, és a tavalyi hatodikosok közül is egy-két…
Csak tudnám, mikor szervezték ezt meg, mert kissé frusztrált, hogy a hátam mögött ilyet képesek véghezvinni, de persze örültem neki.
Baromira örültem. Borzasztóan, elmondhatatlanul, hogy nem felejtettek el, pedig egy éven keresztül csak levelekből értesültek rólam, meg újságcikkekből, amiknek semmi valóságalapjuk nem volt az esetek többségében, de ettől függetlenül kénytelen voltam postázni őket, mielőtt a hazai bulvársajtóból értesülnek róla, még inkább kisarkított formában.
És ugyanolyan jó volt, mint régen. Ráadásul még azt a hármat se nézték ki… A fő poénok célpontja természetesen Harry lett, mint a szomszéd ország aktuális szuperhőse és -sztárja, aki „leszáll hozzánk, közönséges halandókhoz", utána jöttek Mionéék. Ron rövid időn belül vitába keveredett Daviddel, és – ahogy az a sportmániásoktól elvárható volt – máris kilátásba került egy kviddicsmeccs.
De előtte még hátravolt egy magányos zarándoklat.
Sam és Jase olyan ügyesen vonta magára a figyelmet, mintha előre tudták volna, hogy le akarok lépni egy rövid időre. Persze biztosra vettem, hogy nem fogok tudni egyedül végigmenni a suliban, és jól sejtettem: a következő pillanatban már meg is éreztem magam mögött Sky, Miley és Hermione mágiáját.
Furcsa volt, hogy a két legjobb barátnőmet is meg tudtam már különböztetni, mikor elsőre fel sem ismertem, de ha egyszer sikerült hozzászoknom ehhez az egészhez, hát miért pont ezen akadnék fent, gondoltam, és megvártam, míg beérnek.
– Végigmegyünk a kollégiumon, aztán bekukkantunk a könyvtárba, és ha mázlink van, még Frewer prof érkezése előtt visszaérünk, anélkül, hogy észrevennék, hogy leléptünk – hadarta Miley vidáman, és belém karolt. – Nem kell szégyenlősködnöd, tudjuk, hogy idejártál. Nosztalgiázz nyugodtan.
– Kösz – morogtam.
Klassz a mágiája a helynek, és a barátnődnek igaza van – válaszolta Maggie.
Ne aggódj, nem köplek be – ígérte Harry, miközben zavartalanul érvelt valami kviddicsprobléma mellett, mintha nem is két társalgást folytatna egyszerre.
Ez volt a legnehezebb az egészben: hogy megússzuk a lebukást. Mert néha kicsúszott egy hangos hördülés, felkiáltás, vagy csak aprócska kérdés, miközben mással beszéltünk, összefüggéstelenné téve az egész szövegünket. Akkor biztosan őrültnek nézhettek, de pontosan csak három ember volt beavatva minden részletbe – Dumbledore, Hermione és Ron.
És most már Sky és Miley is – mert ők a legjobb barátaim voltak, és ha Harry elmondhatja másoknak, én miért ne?
– Szóval… – Sky igyekezett megemészteni az információkat, miközben Miley már rohant is Hermione után, hogy a lány ne tévedjen el a könyvtárban. – Te és az a híres… Henry Porter…
– Harry Potter – javítottam ki.
Azt hiszem, értem, mire gondoltál, amikor egyszer azt mondtad, az íreket nem érdekli Voldemort – közölte Harry. Nem sértett volt, élvezte, hogy nem hírességként kezelik – pontosabban inkább a hírnevéből csinálnak poént.
Szerintem félig amúgy rájátszik.
– Tök mindegy – legyintett. – Azonnal tudtam, hogy nem stimmel valami a sráccal. Komolyan beszél a pálcád, vagy csak agyadra ment a villám-csapkodás?
– Megmutassam? – vigyorogtam rá.
– Nekem is! – rikkantott Miley, és már rángatta is Hermionét vissza egy könyvespolctól. – Nyugi, úgy se lenne időd átnézni az összest, még mi is eltévedünk néha – magyarázta neki, gondolom a könyvekre utalva. – Nagyon a szívünkre vennénk, ha eltévednél. Tudod, a három évvel ezelőtti bújócskaverseny győztesét tavaly találtuk meg az egyik polc mögött… Eltévedt szegény – szipogta, könnyeket imitálva. – És nem tudott kijutni. Öröh..öhkre… a könyvtáhár… fogja… maha…radt… – zokogta.
Sky leintette.
– Ócska poén, már mindenki ismeri.
Hermione vetett a polc irányába egy csalódott pillantást, majd leült.
– Biztos, hogy egy újabb fejfájást akarsz? – érdeklődött óvatosan. – Ráadásul…
– Igen, tudom, Harry és Soul se fog kimaradni belőle… – motyogtam. Úgy hiányzott már egy kis csend, de annyira nem, hogy órákat fáradozzak azért, hogy felemeljek egy többé-kevésbé erős falat, ami maximum harminc percig lenne hatásos az ő közreműködésük nélkül… Tehát inkább elviseltem őket.
Most miért hisztizel? – kommentálta Soul. – Valld be, hogy téged sem zavar már rég.
Csak szokatlan – ismertem el.
Abnormális – tette hozzá Harry sötéten.
Természetellenes – egészítettem ki én is.
Hisztisek – vágta rá Maggie és Soul egyszerre. Ők bezzeg élvezték… Az elejétől fogva. De ők társak voltak, ha úgy vesszük, sorstársak, akiket két szerencsétlen tinédzser mellé rendelt a sors, mint segítőt.
– Talán… – bizonytalanodott el Miley –… mégse kellene. Tudom, hogy neked nagyobb szívás ez a nap huszonnégy órájában, de én nem szívesen akarnék mentálisan egy pasival társalogni.
– Na, ez az! – csattant fel Sky. – Hogy vagy képes így zuhanyozni?!
Maggie óvatosan elkezdte kitessékelni a srácokat az elmémből.
Csajos témák jönnek, tűnés!
Harry önként fújt visszavonulót, Soul kissé lassabban bár, de követte. A pálcák szellemeinek nincsen nemük – ettől függetlenül én képtelen voltam rá nem fiúként tekinteni. Még akkor is, ha nincs teste.
Szívás, mi?
Kis híján elvörösödtem, pedig ezt a kérdést már lassan fél éve lezártnak tekinthettük a kapcsolatunkban.
– Azt ne mondd, hogy sehogy! – hüledezett Miley. – Tudod jól, Ria, hogy egészségtelen, ha állandóan bűbájokkal…
– Dehogy! – csattantam fel. – Hülyének nézel? Természetesen szoktam. Olyankor kitakarodik a fejemből. Most se dumálunk, mert Maggie elküldte őket.
Sky úgy vizslatott, mint egy különleges és ritka bogárfajtát.
– Hátborzongató… – suttogta. – Te tudtad ezt? – fordult Hermionéhez, még mindig nagy szemeket meresztve.
– Igen – bólintott.
– És ezek miatt akart az a Voldemort… ugye így hívják? Szóval ő, elkapni? Emiatt kellett elmenned – Miley utolsó mondata már nem kérdés volt. – Ezt a szívást… Ha maradsz, legalább nekünk nem kell a tanév végét kijárnunk…
– Ha marad, lehet, hogy ti is meghaltatok volna – hívta fel rá komoran a figyelmét Hermione. – Lehet, hogy itt, Írországban nem annyira érzékelitek, de háború van. És ahogy most áll a helyzet, nem hiszem, hogy sokáig marad az ország határain belül.
– Miért, mitől kéne félnünk? Bombától, városok lerohanásától? – kérdezte Sky lezseren. – Mármint oké, megtámadták a Mágiaügyi Minisztériumot, de azóta nem történt semmi.
– Vagy csak titkolják – vetettem fel. Összeesküvés-elméletek terén nagyon jó voltam. Például Roswellben tényleg egy UFO zuhant le, csak az ottani Mágiaügyisek ráparancsoltak a CIA-re, hogy titkolják el a nyilvánosság elől, mert akkor ezzel párhuzamosan a varázsvilág is túlságosan közel került volna a lebukáshoz, ugyanis kapcsolatban álltak a galaxis másik végében lévő civilizációval. Vagy a Kennedy-gyilkosság, amit igazából halálos átokkal követtek el, csak a szemtanúk emlékezetét módosították, ráadásul szintén a minisztérium keze volt a dologban… Vagy a Stonehenge, ami maga egy kész átverés, a mugli turisták elméjének befolyásolására…
Sky leintett.
– Hagyjuk inkább. A lényeg, hogy akkor most van egy halom jóslatunk, amiből csak másfelet tekinthetünk lezártnak, igaz? – Meg sem várva, hogy reagáljunk, folytatta: – Persze, hogy igaz. De a számomra legzavaróbb az a Tudás Kulcsa dolog. Sehol sem találtunk róla információt, pedig komolyan, az egész könyvtárat nekiláttuk átkutatni! – sóhajtott fel kétségbeesetten.
– Tudjuk – intettem. – Ha jól emlékszem, nem egy levélben panaszkodtatok arról, hogy elveszem a tanulásra szánt drága időtöket holmi ostobaságokkal.
– Az most lényegtelen.
– Hanyagoljuk inkább a témát – szólt közbe Miley. – Elegem van már, és nem akarom, hogy szünetben is emlékeztessetek arra, hogy olyanokat találtunk, hogy A tudálékos kulcs meséje vagy holmi kulcsos tudás… Pont elég volt… Komolyan, még valami mugli elméleti kötetet is találtunk kulcsokkal kapcsolatban…
– Jönnek – szakítottam félbe őt merengve.
– He? – reagált értelmesen.
– Kik? – Hermione jóval gyakorlatiasabbnak bizonyult, bár neki volt is ideje hozzászokni a dolgaimhoz.
– Nem tudom – sopánkodtam. – Azt reméltem, felismerem, de ketten vannak, és…
Ebben a pillanatban vágódott ki a könyvtár ajtaja és robogott be Samantha, nyomában Daviddel – nem mellesleg üvöltve:
– Enyém Ria, bővített kviddics!
Azt hiszem, mind a négyen egyszerre kezdtünk pisszegni, pedig nyár volt, a könyvtárosunk meg sehol. Többek közt emiatt tudtunk bejutni, ráadásul nyugisan beszélgetni, mivel az a pasas napi huszonnégy órából csak annyit töltött itt, amennyit a karbantartás megkívánt, plusz ha azok a tanulók jöttek be, akikben nem bízott. Persze hogy honnan tudta, éppen ki tartózkodik a „szentélyben", az örök rejtély maradt…
– Kizárt! – csattantunk fel egyszerre Daviddel, csak éppen egészen más okból.
– Én nem kviddicsezem –közöltem büszkén. – Hogy a fenébe találtatok meg?!
– Harry mondta – közölte vidoran Samantha, és már húzott is kifelé. – A csapatom fele hiányzik, és még kéne azon kívül hat ember, tehát te kellesz. Sky is, hajtónak, a fogóm Potter lesz, mert elméletileg ő jó, a tripla terelőket pedig majd megoldjuk. Te pedig… Hermione, ugye? Tartsd távol Mileyt a seprűktől!
Azzal már rángatott is tovább.
Nem voltam jó kviddicsben, egyáltalán nem. Mármint szerettem repülni, meg hobbiból néha, évenként egyszer lejátszottunk egy meccset, de amúgy ennyi. Megmaradtam a seprűn, aztán kész, vége – de persze nem is ebben volt a hasznom.
Hanem az időjárásban.
– Kizárt, nekem is kell egy fogó – rohant utánunk David. – Ria vagy Harry, válassz!
– Nem is láttad még játszani – szóltam közbe, felhívva rá a figyelmét, hogy mindössze pár órája ismeri a srácot.
– De elméletileg jó, ha csak egy meccset vesztett…
Meg egy kupac döntetlent zsebelt be, egyet legalábbis biztosan – miattam. Csak ezt elfelejtetted közölni, mi, drága Harry?
Nem én mondtam el nekik! – tiltakozott sértetten. – Különben is, biztos, hogy azt akarod, hogy tudják, már profin megy a szélvihar? – érdeklődött.
Megtudják. Külön csapatban leszünk, tehát az a minimum, hogy kapsz egy zuhét a nyakadba.
Akkor te is megázol.
Nem baj, megoldom.
Komolyan gondoltam.
Ahogy Samantha is.
– Tehát az a lényeg, hogy igyekezz úgy irányítani a felhőket, hogy akkor ne süssön szembe a nap, ha a mijeinknek kell arrafelé támadniuk. Különben bármi jöhet, akár a jégesőt is kibírjuk, már ha sikerül összehoznod, de ha egy homokvihart megcsináltál decemberben, ez igazán semmiség lesz…
A bővített kviddics ebrithyli specialitás volt, ínyenceknek. A lényeg abban állt, hogy tíz ember tíz ellen, csapatok felépítése pedig: egy fogó, négy hajtó, egy őrző, három terelő, és két segítő, akik közül az egyik átkozhatott fűt-fát, a másik pedig azt csinált, amit akart – főként a többieket védte.
Értelemszerűen engem a segítők közé soroltak. Nem mintha olyan béna lettem volna hajtóként, a célzás itt ment (az átkoknál már kevésbé, de ez nem igazán érdekelt, hisz a pajzsaim elég erősek voltak ahhoz, hogy ellensúlyozzák a bénaságom), de hobbi szinten a fél suli szintén szuperül játszott.
Meg különben is, minek pazarolnának el arra, hogy ott repdessek, és néha leejtsem a labdát, néha meg rosszul célozzak, mikor segítőként sokkal hasznosabb vagyok? Hisz csak annyit kell tennem, hogy repdesve igyekezem megvédeni a csapattársaimat, és szelet… idézni…
Az meg nem nehéz. Egyáltalán nem.
Maggie-vel felhúztuk a legerősebb mentális pajzsunkat, kizárva Harryt és Soult csapatunk taktikai megbeszéléséről, aztán kezdődhetett a játszma.
Miley konferált fel mindenkit:
– És üdvözlünk minden kedves nézőt az idei év első mérkőzésén, melynek sztárjai a Roxfortból érkezett Ron Weasley és Harry Potter, valamint menedzserük, Hermione Granger, aki a meccs után nyilatkozik a fiúkról. Vagy most. Mi a véleménye, Miss Granger? – fordult vigyorogva barátném a lányhoz, szája előtt a pálcával, mintha az egy mikrofon lenne. – Milyen jövőt jósol nekik?
Hermione egy pillanatig a bambaság és a zavartság keverékével nézett a vigyorgóra, majd ő is elmosolyodott.
– Őszintén? A statisztikai adatokat nézve Ria ellen nem sok esélyük van…
– Áruló! – süvöltötte Ron tettetett sértettséggel, hangját azonban majdnem teljesen elnyomta a csapatunk üdvrivalgása.
– Köszönjük, Miss Granger – vigyorgott Miley. – És most…
Körülnéztem a lelátón. Mindenkit ismertem, az összes embert, akiknek a száma elenyésző volt a roxfortiakéhoz képest. Évfolyamonként tíz-tizenöt személy nem sok, a hülye is megjegyzi őket név és arc szerint, főleg, hogy általában sok összevont órát pakoltak be nekünk. Az itt lévők majdnem egyharmada játszott, a kiszorultak pedig leültek arra a pár padra a domb oldalában, amit mi kilátónak csúfoltunk. Nem baj, olyan volt, mint régen.
– Ezennel megnyitom az Aria Matthews tiszteletére rendezett búcsúmeccset. – Rám nézett, vigyorgott. – Hajrá, Ria!