– Jó reggelt! – köszönt Hermione vidáman mosolyogva, miközben én azzal a nem titkolt szándékkal ültem le mellé az asztalhoz, hogy elpusztítom az előttem tornyosuló kajarengeteg elég nagy részét, hatalmas veszteséget okozva az ellenséges alakulatok… asszem túl sok háborús filmet néztem végig Sam mellett.

– Reggelt – motyogtam, miközben a haditervem mellett hálát adtam Istennek, Merlinnek és még ki tudja kinek és minek, amiért időben leértem a Nagyterembe.

Mert reggel, tusolás közben Hermione felajánlotta, hogy lejön velem ide. Én hülye meg megmondtam neki, hogy ne várjon, ismerem az utat, jó az emlékezetem. Nem hazudtam, ő meg nem várt meg. Csak a zuhany alatt jutott eszembe, hogy így kénytelen vagyok a hosszabb úton – fel az igazgató irodájáig, onnan pedig le az ebédlőbe – menni.

Legfontosabb teendő: megjegyezni a kaja és az ágy közötti legrövidebb útvonalat.

Szóval hullafáradtan – már rögtön az első nap elején! – foglaltam el a szobatársam melletti széket, és – szintén félálomban – kis híján egy adag müzlit öntöttem a narancslébe.

– Tessék, itt az órarended, McGalagony már járt itt. – Hermione egy darab pergament tolt elém. – Útközben nem láttad Harryéket?

– Pottert és Weasleyt? Nem.

– Már az első nap elaludnak. Jellemző ráj… miért hívod őket a vezetéknevükön?

Újabb megjegyzés: Hermione hiába friss reggel, akkor se túl gyors.

– Egyszerű: nem vagyunk haverok.

– Aha.

Látszott rajta, hogy még kérdezne valamit, ám az említettek épp ekkor ület le hozzánk. Potter velünk szembe, Weasley Hermione mellé.

– Az órarendetek – nyújtotta át nekik is a pergament Hermione. Azonban kis híján beleejtette a lekvárba, amikor én felsikoltottam:

– MATEKKAL KEZDÜNK?!

– Az nem matek, hanem számmisztika – mondta Hermione immár ezredszerre.

Épp felfelé tartottunk. Potter és Weasley mögöttünk a kviddicsről vitatkoztak.

– Tök mindegy – fintorogtam. – A hajnalban elkövetett brutális gyilkosság szinonimái.

– Akkor miért jelentkeztél rá?

– Anya megzsarolt, hogy eltilt a repüléstől, a tévétől, és nem engedi…

– Mit? – bíztatott Hermione.

A fenébe. Most mit mondjak neki? Hogy nem engedi, hogy olyan varázslatokat próbáljak ki, amik másoknak soha nem sikerülnének, viszont nekem minden erőlködés nélkül megy, mert köze van az erőmhöz? (Ami igazán nem különleges kiváltság, mert ki a franc akarna beltéri ködöt bűvölni, mikor ott a füstgép is?)

Kizárt. Nem hiszem, hogy elhinné, de nem is akarom az orrára kötni, hogy miattam van most az égnek mosott rongy színe. Most még valahogy nem tudok senkiben megbízni itt. Kivétel talán Dumbledore, de ő már régen tudja, ami meg nem bizalom, ergo igazából tényleg senki sem maradt…

– Kviddicsezel? – kérdezte Potter, és felzárkózott mellém.

– Csak hobbiból – rántottam meg a vállam. – Egyik iskolai csapatban se játszottam.

Két csapat volt az Ebrithylben. Szemétség lett volna az ellenféllel szemben, ha beállok az egyikbe, ráadásul nem is játszok jól.

– Milyen poszton szeretsz játszani?

– Hajtó.

Skyjal és Miley-val sokszor lopóztunk ki, ha jó idő volt. Csak ritkán, és csak szórakozásból. Csak játék volt. Eszünkbe se jutott soha, hogy sport. Csak és kizárólag játék.

– A Griffendél csapatában jövőre megüresedik két hely – jegyezte meg, majd a portréhoz fordult: – Mimbulus Mimbeltonia – mondta be a jelszót.

– Egy szóval se mondtam, hogy érdekel, Potter.

– Harry.

– Mi?

– Nem Potter, hanem Harry.

– Felőlem Harry… – azzal elindultam fel a hálótermünkbe Hermione után, a könyveimért és a táskámért.

Hisz nekem oly mindegy, hogyan hívom. Ő juttatott ide. Ha csak közvetve is, és ha gyakorlatilag fogalma sincs róla.

Szép lassan kirajzolódott a fejemben a Roxfort elnagyolt vázlata. Mindig is jól tudtam tájékozódni, még akkor is, ha a pasik szerint nincs olyan nőnemű lény a Földön, aki erre képes lenne.

Tényleg lehet, hogy én vagyok az egyetlen, mert még sose találkoztam olyannal magamon kívül, aki rögtön elsőre megjegyez minden útvonalat.

Ez biztos valami mánia nálam – de végül is hasznos. Tudom, mi hol van, merre kell menekülni, ha úgy hozza a sors. Engem itt ugyan el nem kapnak, csak egyszer járjam teljesen körbe a Roxfortot!

A számmisztika viszont rosszabb volt, mint otthon. Ez a prof – Vector – szerintem maximalista, ami ugyan manapság már nem olyan nagy tragédia, de ugyanezt elvárja a diákjaitól is! Merlinre! Ennyi házit egy hét alatt sem szokás feladni! Kit érdekelnek a prímszámok mágikus izéi? Hát engem nem! Arról nem én tehetek, hogy az anyám nekem ezt nem szabadon választott, hanem kötelező tantárggyá tette… Csak mert ő az Ebrithylben számmisztika tanár volt, és mivel ő imádta a munkáját, hát mindhárom gyerekének tanította ezt, még akkor is, ha az egyik…

A délutánt a könyvtárban fogom tölteni. Csak tudnám, merre van.

Második óra: bájitaltan. És mellesleg a harmadik is, valami büdös pincében a föld alatt, hidegben, nyirkosságban… hogy a fenébe tudnak itt hozzávalókat tárolni? Oké, nagyon jól tudom, hogy vannak köztük olyanok, amiket károsít a napfény, de olyanok is, amiket pedig a nedvesség. És mi van a közérzettel? Főzőcskézni jó hangulatban kell, nem pedig nyomasztó pinceteremben egy megsavanyodott tanerő társaságában.

Számmisztika után a tanteremben találkoztunk Weasleyvel, bocs, Ronnal, mert ő is megkért, hogy ne szólítsam a vezetéknevén. Komolyan, mit akarnak? Nem vagyunk haverok. Az meg megint más, hogy azért ülök a terem végében velük, mert mást nem nagyon ismerek…

Aztán beviharzott a tanerő, lobogó talárral, az osztály pedig elnémult.

A tegnapi vacsora alatt én kapásból Sötét Varázslatok Kivédése tanárnak néztem. Aztán megtudtam, hogy az a tanár valamiért nem lehet köztünk… a fene tudja miért, de nem is érdekelt. Szóval Piton bájital tanár, de SVK-t akar tanítani, csakhogy az… na jó, unom, visszatérek az órára.

Szóval az osztály elnémult. Mardekár és Griffendél egyaránt.

Mondott egy rövid, öt perces kis beszédet az RBF-ekről, meg arról, hogy nála aztán kiváló kell a RAVASZ-kurzusra, satöbbi, nem figyeltem, mert feleslegesnek találtam.

Aztán Piton akcióba lépett.

– Ezen az órán a béke elixírjét kell elkészíteni, ami gyakran szerepel a Rendes Bűbájos Fokozat vizsgafeladatai között. Tud valaki valamit erről a főzetről? – Hangsúlya elárulta, hogy egyáltalán nem fűz nagy reményeket ahhoz, hogy épkézláb választ kapjon.

Felemeltem a kezem. A szemem sarkából láttam, hogy Hermione ugyanígy tesz.

– Miss Matthews? – nézett rám, miután meggyőződött róla, hogy a mardekárosok közül senki sem jelentkezik.

– Oldja a szorongást, a stresszt, csillapítja az izgalmat. Túladagolás halált okozhat. A kellemetlen mellékhatásokat is soroljam?

Piton összeszorította a száját. – Kíméljen meg tőle minket. És öt pont a szemtelenségéért, Miss Matthews.

Megrántottam a vállam, flegmaságom határtalan volt. Kit érdekelnek a pontok? Egyébként is, ő akart tőlem választ, én megadtam, ha nem tetszik, legközelebb ne szólítson fel.

Harry rám vigyorgott, majd újra tettetett figyelemmel fordult a tábla felé. Látszott rajta, hogy a felét sem fogta fel, amit a tanár mondott.

– Hozzávalókat a tároló szekrényben találják, az elkészítés módja pedig a táblán olvashatják. Másfél órát kapnak az elkészítéséhez. Lássanak hozzá.

Béke elixírje. Kívülről tudom a receptet. Apró gond, hogy a sajátomat. Ami viszont jóval hatásosabb, mint ami a táblán olvasható, könyvből kimásolt vacak. Például teljesen megszünteti a mellékhatásokat. És képes vagyok úgy megcsinálni, hogy ne lehessen túladagolni. A trükk az ízekben rejlik. Igaz, így lenyelni is alig tudja az ember. De garantáltan nem akarja többet megkóstolni.

– Akkor jó a főzet, ha könnyű, ezüstös pára lebeg fölötte – szólalt meg Piton, mikor már a főzet utolsó szakaszában jártam.

Sóhajtottam. Az enyém könnyű is volt és pára is. Csak nem ezüstös, hanem arany színű. A fátyolka és az éjjeli kígyófű arányainak megváltoztatása, valamint a két plusz hozzávaló okozta. Oké, de értené-e ezt a tanár? Mégiscsak a tábla szerint kellett volna…

– Ez mi, Matthews? – szólalt meg mögöttem vészjóslóan egy hang.

Pitoné.

Hát, már ki nem javítom…

– A béke elixírje.

– Ha jól emlékszem, azt mondtam, a helyes főzet felett ezüstös pára lebeg. Maga szerint ez ezüstszínű? – kérdezte gúnyosan.

– Nem – motyogtam. – Saját recept.

– Az éjjeli kígyófű nagyobb arányban való használata mérgezést okozhat – kezdte Piton.

– Viszont az átokliliom hozzáadásával ez a hatás teljesen kiküszöbölhető – vágtam vissza.

Csend. A teremben lévők nagy része visszafojtott lélegzettel várta a befejezést. Végül:

– Óra végén itt marad, Matthews.

A mardekárosok röhögésben törtek ki, néhány griffendéles vetett egy sajnálkozó vagy együtt érző pillantást felém, a többiek visszafordultak az üstjük felé.

– Miért nem recept szerint dolgoztál? – sziszegte nekem Hermione. Az ő főzete tökéletes volt.

– Mert ez sokkal jobb. Tudod, mik azok a kellemetlen mellékhatások, nem?

– De.

– Akkor meg? Maximum pontlevonás vagy büntetőmunka, vesztettem én ezzel bármit is?

Hermione hallgatott.

Én is. Mit akar tőlem?

Most már biztos, hogy tábla szerint kellett volna dolgoznom.

– Matthews, van fogalma róla, milyen veszélyes volt ezt az elkészítési módot követni? – nézett fel végül Piton a pergamenből, amit előzőleg én adtam oda neki. A módosított recept volt rajta. A saját dolgokat mindig leírtam és mindig egy mappába raktam.

– Ha a negyedik lépésre gondol, tanár úr, eloltottam a tüzet a szárított feketezsálya hozzáadása előtt.

– Viszont egyetlen hiba, és a levegőbe repíti az egész termet. A társai életét is veszélyeztette. Éppen ezért…

– De én ezt a főzetet már ezerszer megcsináltam! – vágtam a szavába. – Senki nem volt veszélyben! Három éve e szerint a mód szerint dolgoztam, és sose követtem el hibát!

– Hibát bármikor bárki elkövethet – állított le a tanár. Látszott rajta, hogy dühöng.

– Ebben nem.

– Az nem olyan biztos. Egy hét büntetőmunka a felelőtlenségéért – jelentette ki.

Hallgattam.

– És kérek egy fiolányit a bájitalból, valamint ha van még több ilyen saját recept, akkor este fél hétre a másolatokkal együtt jelentkezik az irodámban büntetőmunkára. Érthető voltam?

– Igen, tanár úr.