Alig néhány perc alatt érünk el a lakosztályomig, majd érzem magamon a csodálkozó pillantását, ahogy feloldom az ajtón lévő bűbájokat. Nem érti, hogy miért is védem még mindig annyira a birodalmam, de nekem most nincs kedvem magyarázkodni. A szokás nagy úr, és én szeretem lezárni magamat is, és a szobámat is. Így van ez jól. Húsz éven keresztül hű társam volt az óvatosság, miért lenne ez most másként?

Előreengedem, de amikor beteszem magunk mögött az ajtót, érzem, hogy még mindig ott áll mellettem, egy tapodtat sem mozdult. Ránézek, de a laza testtartása, ahogy a falnak dől, ellentmond annak, hogy zavartan lesüti a szemét.

- Arra gondoltam – néz rám végül -, hogy megpróbálhatnánk az utolsó lehetőségünket. Tudod, amelyikből még egyikünk sem tudja, hogy mi lehet.

- Komolyan gondolod? – nézek rá, és ha nem tudnám, hogy bizonytalan, az az egy pillanatnyi félrenézés akkor is elárulná nekem. Fenét gondolja komolyan. Menekül, és azt hiszi, ez az egyetlen megoldás.

- Azt hiszem…

- Az azt hiszem kevés, Harry. Bizonytalan vagy?

- Igen – vallja be sóhajtva.

- Miért?

- Mert a barátságod már túl fontos lett a számomra ahhoz, hogy kockáztassam.

Ez pedig jó jel, gondolom magamban, és végül ki is mondom. – Egy erős barátság jó és stabil alap egy…

- Egy kapcsolathoz? – fejezi be helyettem a mondatot, amit én még nem tudtam, hisz nem vagyok biztos benne, hogy itt az ideje. Még a magam részéről sem, nem hogy az övéről.

- Igen, egy kapcsolathoz. De mondtam, hogy nem kell elkapkodnod ezt a döntést. Tudom, hogy nem könnyű. Gyere, üljünk le! – mondom végül, és megindulok a szoba belseje fele. Megvárom, míg letelepszik a kanapéra. – Iszol velem valamit? Egy pohár bort?

Megrázza a fejét. – Nem köszönöm. Odafent már ittam egy pohárkával. Addig nem hagytak békén, míg rá nem beszéltek. Azt hitték, ha belém traktálják, majd többet fogok mesélni.

- És nem?

- Az, hogy kinek és mennyit mesélek a történtekről, az nem attól függ, hogy mennyit ittam. Nagyon alaposan meggondolom, hogy kit mennyire avatok be a részletekbe. De most ne beszéljünk erről, jó?

- Rendben – egyezek bele, és leülök mellé a kanapéra. – Miről szeretnél beszélni?

- Nem tudom. A múltról nem… ma este már eleget faggattak róla, elfáradtam. Beszéljünk inkább a jövőről.

A jövő is egy meglehetősen kényes téma, de hát, ha ezt szeretné, legyen így. Megpróbálok valami kevésbé veszélyes témát felhozni.

- Felkészültél már arra, hogy tanár leszel?

- Fel lehet erre készülni? – mosolyodik el halványan. - Amúgy nem lesz egyszerű… hiába mondja McGalagony, hogy már tanítottam a társaimat… az nem ugyanaz. Akkor bajban voltunk… féltünk… az volt az egyetlen lehetőség, ha megtanuljuk megvédeni magunkat. Akkor a többiek akartak tanulni, mert életben akartak maradni… és mert segíteni akartak, és végül rengeteget segítettek is. De itt… és főleg most, hogy már béke van… mivel lehet rávenni a gyerekeket arra, hogy sötét varázslatok kivédését tanuljanak?

- Tekintéllyel.

- Ez a te módszered, igaz? Némi megfélemlítés, némi büntetőmunka, egy kis pontlevonás… egy lesújtó pillantás ide, egy apró gúnyos beszólás oda…

- Ki akarod húzni a gyufát? – villan rá a szemem, de tudja, hogy nem vagyok rá mérges igazán. – Igen, nekem ez a módszerem. Eddig bevált, nem gondolod?

- De igen – mondja egy félmosollyal. – Bár te vagy a legkeményebb, és a legszigorúbb tanár, és nem mondom, hogy rajonganak érted a gyerekek, de mindig eléred, hogy megtanuljanak annyit, amennyire szükségük van.

- Tudom, neked mások lesznek a módszereid, nem vetem a szemedre… máshogy is lehet eredményt elérni… de eleinte nem lesz könnyű dolgod.

- Főleg a mardekárosaiddal, igaz?

- Velük lesz a legnehezebb, ez tény, de nem állítom, hogy a többi ház felsőbb évfolyamaival könnyű dolgod lesz. Számíthatsz némi ellenállásra. Nem könnyű nekik elfogadni, hogy tavalyelőtt még ugyanolyan diák voltál, mint ők, most pedig hirtelen tanár lettél.

- Tudom. Majd valahogy szót értek velük.

- Nehéz lesz a két végletet egyensúlyba hoznod – gondolkodok tovább a dolgon.

- Mire gondolsz?

- A csodálóidra és az ellenségeidre.

- Jaj, Perselus, menj már…

- Komolyan mondtam. Gondolj csak bele, eddig is így volt… az emberek egy részének te jelentetted az életet… a reményt… úgy néztek rád, mint valami megváltóra… a többi meg egy kanál vízben meg tudott volna fojtani, ilyen-olyan okokból. Egyik verziót sem könnyű kezelni.

- Ez igaz. De most már változhatna ez a dolog.

- Ugyan mitől? Attól, hogy vége a háborúnak, te még az vagy, aki.

- Elég baj az nekem. De végeredményben igazad van. Mindkét típussal szót kéne értenem, de egyelőre még fogalmam sincs, hogyan. Viszont azt hiszem, a munkában is csak akkor lehetek harmonikus, akkor találhatom meg a közös hangot másokkal, ha a magánéletem valamelyest rendeződött.

Hát már megint itt tartunk. Akármiről kezdünk beszélgetni, valahogy mindig itt kötünk ki. Kettőnknél.

- Erről neked kell eldöntened, Harry.

- A kezembe adod a döntést? Nem értem, hogy miért egy személyben kellene döntenem a sorsunkról. És ez annyira nem vall rád… annyira nem mardekáros… annyira nem… pitonos… miért csinálod?

- Egyrészt, mert én tudom, hogy mit akarok. Másrészt, ez még nem jogosít fel arra, hogy rád kényszerítsek valamit, amit te nem biztos, hogy akarsz. Harmadrészt, nem akarom, hogy azt hidd, hogy ez az egyetlen lehetőséged, hogy átvészeld a történteket. Annyi más út is van, amin túljuthatsz rajta… bármelyikben segítek, ha úgy döntesz, nem tartasz igényt közelebbi kapcsolatra velem. És végül… az a meglátásom, hogy a harmadik lehetőségünkből bármikor átmehetünk a negyedikbe… holnap, a jövő hónapban, vagy tíz év múlva… nem számít, ez csak idő… viszont, ha ész nélkül belevágunk a negyedikbe, nem biztos, hogy lesz visszaút. És akkor mindent elveszíthetünk.

- Látod, ez az egy, ami engem is aggaszt – bólint tőle szokatlanul komolyan.

- Ezért nem kell elkapkodnunk. Bőven van időd meggondolni, mit akarsz, és úgy cselekedni, ahogy neked a legjobb.

- Akkor visszamegyek a toronyba, és leugrom.

Ugrasz egy nagy frászt, gondolom magamban. Tudom, hogy egy pillanatra sem gondolja komolyan, amit mond, viszont mégis megnyugtató számára a tudat, hogy ott van neki a lehetőség, hogy bármikor véget vessen mindennek. Ennek ellenére le kell teremtenem érte, és a magam módján meg is teszem. Úgy, hogy soha többé ne jusson eszébe ez a lehetőség.

- Még mindig egy gyerekesen önző, egoista kölyök vagy, Harry?

Döbbenten néz rám, és tudom, hogy ez hatott. – Miért mondod ezt?

- Mert csak magadra gondolsz… hogy neked könnyű lenne egy mozdulattal kiszállni ebből az egészből. De arra nem gondolsz egy pillanatig sem, hogy mit hagysz magad mögött? Hogy másoknak mit okoznál? Azoknak, akik itt maradnak, és tovább kell élniük az életüket.

Látom, hogy ettől elgondolkodik, és azt is, hogy lassan megérti, miről beszélek. – Hiányoznék? – néz rám végül.

- Igen – mondom nemes egyszerűséggel, mert nem érzem szükségét, hogy tovább ragozzam a kérdést. – Túlélném ezt is, mint az összes többit… elsüllyeszteném az összes többi fájdalom közé… de azért szeretném, ha nem így történne.

Bűntudatosan lehajtja a fejét, és én tudom, hogy ma estére már eleget gyötörtem, ideje békén hagyni.

- Ennyire ijesztő a lehetőség, hogy velem legyél? – nézek rá komolyan, mire visszakozik.

- Nem, Perselus, dehogy. Csak általában rosszul viselem a felelősség súlyát. Túl sokat raktak már belőle a vállamra… túl nehéz volt…

- Tudom. De amit most én raktam a válladra, az a saját életedről szól. A te jövődről, talán a boldogságodról. És arról csak neked van jogod dönteni.

- Ez igaz – sóhajt egy halvány mosollyal. – Gondolkodni fogok rajta.

- Harry – fogom meg a kezét – minél inkább akarattal szeretnél dönteni ebben a kérdésben, annál inkább nem fogsz jutni semmire. Hagyatkozz csak az érzéseidre… És légy türelmes. Most pedig menj, próbáljunk meg pihenni. Ha tényleg segíteni akarsz… hát sok munka vár még ránk.

- Nem… maradhatnék itt veled?

A lehetőség csábító, de ugyanakkor veszélyeket is rejt magában. Hisz hiába vagyok híres az önuralmamról, az, hogy Harry itt van a közelemben, veszélyezteti még az én tartásomat is. Nem hiszem, hogy meg tudnám állni, hogy elcsábítsam, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy, még ha bele is egyezne, nem bánná meg holnap reggelre. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy önszántából valaha is kezdene egy másik férfival. Bár a csók, amit a torony tetején váltottunk arról beszélt, hogy nem zárja ki száz százalékig a lehetőséget az életéből. Csak még bizonytalan… még erősebbek a félelmei… Frusztrál ez a gondolat, így csak rezignáltan visszavágok neki.

- Nem vagyok jótékonysági intézmény, Harry!

A fiú a mai este folyamán sokadszor néz rám döbbenten, és szinte tudom, milyen gondolatok fogalmazódnak meg a fejében. Hogy nem is akarom a közelemben tudni, ha nem lebeg a levegőben a lehetőség, hogy ágyba bújik velem. Pedig szimplán csak nem hazudtolom meg a mardekáros mivoltomat az ilyen beszólásokkal. Ezzel nem tudok mit kezdeni, és nem is akarok… ez a csipkelődés hozzám tartozik, és ezt ő is tudja, csak mikor érzékenyebb hangulatban van, magára veszi.

- Felejtsd el, nem kellett volna megkérdeznem! Hülyeség volt.

- Nem, Harry, nem volt hülyeség. Nem mondom, hogy nem szeretném, hogy maradj… csak egy kicsit tartok tőle, ennyi. Nem lenne könnyű… ellenállni a kísértésnek, amit a közelséged jelent. És abban megegyeztünk, hogy nem szabad butaságot csinálnunk.

- Értem. Nos… akkor tényleg jobb, ha visszamegyek a szobámba. Holnap találkozunk.

Felállunk a kanapéról, és kikísérem. Mielőtt azonban elérnénk az ajtót, megáll. Pedig én már csak azon imádkozom, hogy minél előbb az ajtón kívül tudhassam, mielőtt még meggondolom magam, és nem engedem el. Ahogy felém fordul, ragyognak a szemei, és én már tudom, hogy elvesztem. Végzetesen beleszerettem, és ez már visszavonhatatlan, akárhogy is dönt végül. Egy lépés választ el bennünket egymástól, de én most megteszem azt az utolsó lépést. Megsimogatom az arcát, majd lassan közelebb hajolok hozzá, és végül megcsókolom. Ez a csók már kicsit más, mint az első, ott a torony tetején. Ott valóban sok minden meg akartam tudni abból az óvatos első csókból. Azt, hogy elutasítja-e élből, hogy egy másik férfi csókolja… azt, hogy milyen érzéseket váltana ki belőle, ha én közelednék felé… azt, hogy ahogy ő mondta, bárkinek alárendelné magát, akitől csak egy cseppnyi szeretetet remélhet, vagy esetleg viszonozni is képes lenne az érzéseimet? Most már a kérdések helyett én is átadom magam az érzéseimnek. Vágyom az érintésére, a közelségére, a puha ajkaira. Magamhoz ölelem, majd ahogy megérzem a vállamon az óvatos, félénk érintését, elmélyítem a csókot. Közben úgy simul az ölelésembe, mintha soha nem is vágyott volna másra, és ez kezdi lángra lobbantani bennem az igazi vágyat. Ez viszont észhez térít, hisz tudom, hogy még nincs itt az ideje. A lassan szenvedélyessé váló csókunkat lelassítom kissé, majd elhúzódok tőle.

- Most menekülj, Harry! – súgom neki rekedten.

- Biztos? – kérdezi ő, aki még alig pár perccel ezelőtt azt sem tudta, hogy mit csináljon. De nem akarom, hogy egy hirtelen lángra kapott szenvedélytől vezérelve csináljon butaságot, amit holnap reggelre megbán. Nem, ez nem lenne fair vele szemben.

- Biztos.

Vesz egy nagy levegőt, mint aki tiltakozni akar, de végül mégis rábólint. – Rendben. Akkor reggel találkozunk. Aludj jól, Perselus! – mondja, és kilép az ajtón, szinte menekül, mielőtt még akármelyikünk meggondolja magát.

Aludjak jól… ez jó… ezek után? Ha csak egy pillanatra is lehunyom a szemem, őt látom magam előtt, még érzem az illatát, a csókja ízét… Inkább fogom magam, és elmegyek letusolni, hátha egy kis hűvös víz lehűti az érzékeimet. Végül ágyba bújok, de ahogy várom, nehezen megy az elalvás, így nem is erőltetem, inkább tovább gondolkodom.

~~ o ~~

Másnap reggel, a reggelinél látom, hogy Harryvel sincs minden rendben, bár az ő arcán más is látszik, mint kialvatlanság. Nem tudom, mi bántja, de kerüli a tekintetem, és ez valamiért nem tetszik. Reggeli után gyorsan eltűnik, így elkönyvelem magamban, hogy ennyit a segítségéről, amit olyan lelkesen megígért. Griffendélesek… csak a szájuk jár. Nem vagyok rá dühös, hisz nem kell segítenie, ha nem akar, de azért jó lett volna, ha ezt a napot is együtt töltjük, ahogy mostanában szinte mindig. De ahogy nézem, ez most nem fog összejönni, és ez némi csalódottsággal tölt el.

Egész nap nem is látom, és az már kezd aggasztani, mikor a további étkezéseknél sem jelenik meg. Nem tudom, mi lehet a baja, de remélem nem attól ijedt meg, hogy engem küldjön el a fenébe, ha éppen az a szándéka. Azt hiszem, az utóbbi időszakban viselkedtem vele annyira korrekt módon, hogy tudja, nem kell már tartania tőlem. Még akkor sem, ha esetlen visszautasítana.

Vacsora után még egy darabig töprengek, hogy hol lehet, majd úgy döntök, inkább megpróbálom megkeresni. Nem sok esélyt adok annak, hogy a szobájában találom, így meg sem lepődök, mikor sokadszori kopogásra sem nyit ajtót.

A következő ötlet, ami eszembe jut, a csillagvizsgáló torony. Tudom, nem túl fényes kilátás, ha valóban ott van, de mégis meg kell néznem azt is.

Lassan, a gondolataimba merülve sétálok el odáig a lassan szürkületbe hajló estében. Elindulok felfelé a végtelen számú lépcsőkön, és közben azon töprengek, mit mondjak neki, ha itt találom.

Mikor felérek a torony tetejére, látom, hogy nem tévedtem. Megint. Ott ül a párkányon, szinte ugyanazon a helyen, ahol a múltkor. A belőle sugárzó érzések azonban valahogy mások, mint akkor voltak. Szinte kézzelfoghatóan érzem a reménytelenségét, a tanácstalanságát, a tehetetlenségét, ami ugyanúgy dühíti, ahogy engem szokott. Mi történhetett vele, hogy egy nap alatt összeomlott az, amit az elmúlt több mint két hétben felépített? Hisz úgy tűnt, kezd talpraállni, kezdi összeszedni magát egy kicsit.

- Harry… - szólítom meg halkan, hogy meg ne riasszam.

Felkapja a fejét, de anélkül is megismeri a hangomat, hogy hátranézne.

- Ne gyere közelebb! – mondja, és én meghallom a hangjában a kiborulás ezer jelét, ami arra késztet, hogy engedelmeskedjek neki. Megbéníthatnám egy egyszerű bűbájjal, és levihetném innen, de ezzel nem oldanám meg a problémáját, legfeljebb elodáznám. És különben is, ezt később is megtehetem, ha már más lehetőség nem lesz a kezemben. Még talán van.

- Rendben, nem megyek közelebb. Elmondod, mi történt?

- Semmi – válaszol, talán túlságosan is gyorsan.

- Két hete nem jöttél már ide… most miért?

- Semmi közöd hozzá – vágja hozzám, de valahogy úgy érzem, nem dühös, vagy legalábbis nem rám… inkább valami felzaklatta.

- Azt hittem, idővel talán egy kicsi lehet – lépek egy lépést közelebb. Megrázza a fejét, de még mindig nem néz rám.

- Ugyan minek? Mi a célod ezzel az egésszel, Perselus? – néz rám végre, és én érzem, hogy próbál a vesémbe látni, de nem képes rá. Ezt sosem tanítottam meg neki, de, még ha tanítottam volna is, velem akkor sem boldogulna. Én nála jóval keményebb terepen edződtem. Azt viszont kezdem megérteni, hogy a bizalma ingott meg bennem újra. Csak tudnám miért? Nem tettem semmit, amivel rászolgáltam volna, huszonnégy órája még csak nem is találkoztunk.

- Nem kell minden szándék mögött célt keresni – mondom halkan, majd teszek még egy lépést felé.

- Egy mardekárosnál? Ne nevettess!

- Mi történt, Harry? – kérdezem újra, mire szikrázó szemekkel rám néz, és meg vagyok győződve, hogy elküld a pokolba, de aztán egy pillanattal később úgy tűnik, lehiggad, visszafordítja a fejét a távoli horizont felé, és halkan megszólal.

- Veled álmodtam… együtt voltunk… együtt töltöttük az éjszakát… szeretkeztünk…

Ha ez ekkora katasztrófa, akkor jobb, ha itt megállunk, és nem erőltetek tovább semmit. De a múltkori csókja egyáltalán nem ezt mutatta, így fel nem foghatom, mi történt azóta.

- Mi volt a baj, Harry? Elmondod nekem? – meg sem rezdül. Tudom, nem erőltethetem sokáig a kérdéseimet, hisz csak még jobban kiborítanám. Viszont segíteni csak akkor tudok, ha tudom mi bántja. – Rád kényszerítettem? Bántottalak? – kérdezem megtéve egy újabb lépést, de ő csak nemet int a fejével. – Fájdalmat okoztam? – újabb lépés, újabb fejrázás. Már csak alig három lépésre vagyok a párkánytól. – Megbántad? – teszem meg az utolsó lépéseket, és végül leülök mellé a kőre. Nem tiltakozik a közelségem ellen, csak lehajtja a fejét, és lehunyja a szemét egy pillanatra, majd rám néz.

- Nem. Nem ez a baj, hát nem érted? Jó volt veled, és nem bántam meg egy percig sem… de… reggel meg akartál ölni… újra… halálfaló voltál, és…

- Elárultalak… becsaptalak… ettől félsz? Azt hiszed, ez lenne igazán mardekáros? Igazán pitonos? Azt gondolod, hogy ezt várhatod tőlem?

- Nem tudom, mit várhatok tőled! – csattan fel újra rám nézve.

- A bizalmadért nem tudok tenni semmit. Most és itt semmiképp sem. Azt hittem, egy kicsit talán meg tudsz bízni bennem. – mondom sóhajtva, szomorúan. – De most azt hiszem, hiába mondanék, hiába tennék bármit… Neked kell eldöntened, hogy meg tudsz-e bízni bennem. Hogy akarsz-e bízni bennem.

- Már majdnem… majdnem sikerült – mondja újra a csillagokra függesztve a pillantását, majd egy könnycsepp megszökik a szeméből.

- És most összeomlott? – semmi jelét nem adja, hogy hallotta a kérdésemet, de ez egyértelmű igent jelent. – Sajnálom. Sajnálom, Harry, de ebben az esetben nem tehetek semmit. Legfeljebb annyit ígérhetek, hogy békén hagylak… míg el tudod dönteni, tudsz-e bízni bennem egy kicsit - mondom neki fáradtan, majd egy sóhajjal felállok, és el akarok indulni, mikor rám néz.

- Ne menj el, Perselus!

- Semmi értelme, hogy most kínozzalak, Harry. Talán semmi mást nem váltana ki belőled, mint dacot és ellenállást. Csak összevesznénk… talán úgy, mint régen… És azt nem akarom.

- És ha elmész, és utána leugrom? – néz rám dacosan.

Ezen már én is felkapom a vizet. Igazán eldönthetné végre, hogy mit akar, nem engem kellene dróton rángatnia. Épp elegen néztek már marionett-figurának életemben.

- Te zsarolsz engem, aki az előbb még szólni is alig akartál hozzám? És különben is, ha itt vagyok melletted sem tudnálak megakadályozni, ha nem akarod. Legalább egy kicsit akarnod kell, valahol mélyen.

- Mi a fenét kéne tennem, Perselus? Nem zsarolni akartalak, csak… Azt hiszed, olyan könnyű túllépni a múltunkon? Azon a gyűlöleten, ami köztünk volt régen? Féltem tőled… nagyon sokszor féltem tőled, és ezt nem könnyű elfelejteni! Nem tehetek róla, ha álmaimban előjön ez az érzés… szeretnék túl lenni rajta… szeretném elfelejteni… de…

- Pedig ezt neked kell megtenned. Ha akarod... és ha képes vagy rá. Most pedig megyek. Ha mégis ugrani akarnál… várd meg, míg beérek. Nem akarom látni. Épp elég értelmetlen halált láttam már, a tiédet nem bírnám ki… az túl sok lenne… még nekem is – mondom neki, és tudom, hogy ez most rohadtul, szemétül mardekáros volt, de akkor sem voltam már képes magamba fojtani. Bennem ugyanúgy ott a feszültség, mint benne, de mint mindig, most is nekem kell uralkodnom magamon, amíg tudok. Nekem kell erősebbnek lennem, és ha majd engedi, talán segíthetek neki is.

Most azonban tényleg magára hagyom. Lassan ballagok le a végtelen hosszú lépcsőn, és nem mondom, hogy időnként egy-egy pillanatra nem szorítja marokra a félelem a szívem, hogy tényleg megteszi, de aztán próbálom elhessegetni a gondolatot. Igazából próbálok bízni abban, hogy talál majd másik megoldást. Valami olyat, ami kárpótolná minden eddigi szenvedéséért. Segíthetnék neki, de nem kényszeríthetem rá. Ez az a döntés, amit végre egyszer az életében neki kell meghoznia, és csak bízhatok benne, hogy jól fog dönteni. Csak mellette lehetek, és csendben támogathatom, ha elfogadja. Tudom, hogy őrlődik… hogy idő kell neki… de hát időnk van, itt a kastély végtelen csendjében. Itt úgyis mindig olyan, mintha állna az idő, majd ő is rájön.

Becsületére legyen mondva, nem fut utánam. Pedig ez is benne volt a pakliban, hogy újra megijed a rá nehezülő döntés súlyától. Ezúttal azonban nem teszi, és reménykedek abban, hogy végre képes lesz lábra állni, és talpon is maradni.

Lassan ballagok vissza a kastélyba, hisz hova is rohannék. A többiek már rég az igazak álmát alusszák, így nekem van lehetőségem nyugodtan, a gondolataimba merülve bandukolni. Merlin… azt hittem, hogy a háború végeztével azért könnyebb lesz az életünk. De hát semmi sem lett könnyebb. Vagy legalábbis nem sok minden. Végül is, azt hiszem, hogy az én generációm, és még Harryé is, a háború árnyékában éljük már le az életünket. Talán azoknak a gyerekeknek lesz könnyebb, akik most kerülnek be a Roxfortba. Ők már csak hallomásból fogják ismerni ezt a rémálmot, ami nekünk a mindennapokat jelentette, és még jelenteni is fogja egy jó darabig. Hisz hiába vége a háborúnak, a tudatalattinkban ott van, és a rémálmok még nagyon sokáig kísérteni fogják az életünket. Ez ellen valóban nem tehetünk semmit, ebben igaza van Harrynek. De azt is tudom, hogy valakinek a gyengéd közelsége még abban is sokat segítene, hogy mérséklődjenek a rémálmok. Talán Harry is rájön erre. Ha a karjaimban aludhatna el, talán őt sem kísértenék olyan sokszor a rémképek. Szeretnék hinni abban, hogy így lenne. És szeretném őt is meggyőzni erről… talán idővel sikerül.