Yoh most nem a múltkori helyen volt, ahol Zeke-kel találkozott. Most egy füves mezőn találta magát. Az égen csillagok milliói ragyogtak, de testvérét még sehol se látta. Mikor kigyönyörködte magát a táj szépségében, úgy döntött sétál egyet, hátha meglátja valahol Zeke-et. Nem telt el sok idő, mire rálelt testvérére, aki a fűben ülve nézte a csillagokat. Mikor meglátta boldogság járta át a szívét. Zeke nem vette észre közeledtét. Gondolataiból testvére hangja zökkentette ki.
- Szia – köszönt neki, és leült mellé.
- Szia.
- Most hol vagyunk? – érdeklődött Yoh.
- Az álmodban, itt minden sokkal valóságosabb és élet hűbb, annál a sivár, sötét helynél. Tetszik ez a hely és napszak, vagy változtassak rajta?
- Tudnál rajta változtatni? – kérdezte meglepődve.
- Persze, hiszen ez egy álom, a környezetett kedvünk szerint alakíthatjuk – magyarázta neki, mind ha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.
Yoh elgondolkozott, hogy mivel lehetne szebbé tenni a helyet. Ekkor beugrott neki egy kép.
- Tudnál mögénk egy erdőt rakni?
- Persze.
Zeke becsukta a szemét és koncentrált. Ekkor a földből magas fák emelkedtek ki, így jött létre mögöttük félkör alakban az erdő.
- Így jó lesz? – kérdezte Zeke.
Yoh körbenézett.
- Igen, még jobb is, ahogy én elképzeltem. Ügyes vagy – dicsérte meg testvérét.
- Ezt, te, is meg tudod csinálni, ha akarod.
- Tényleg? Megtanítanál rá?
- Csak hunyd be a szemed, és koncentrálj arra, amit szeretnél és, hogy hol legyen.
- Ilyen egyszerű?
Zeke bólintott. Yoh becsukta a szemét, és erősen koncentrált rá.
- Yoh, most őszintén mond meg, hogy mit akartál.
Mikor Yoh kinyitotta a szemét akkor látta, hogy testvérére zuhog az eső, de rá nem.
- Jaj, bocsi, nem ezt akartam, ne haragudj rám – mentegetőzött Yoh.
- Semmi gond, hiszen még kezdő vagy – közben elállította az esőt. – Csak mond meg, hogy mit szerettél volna.
- Egy tavat elénk – mondta az előttük lévő füves területet nézve.
- Jó, az esőt már értem, de miért pont rám?!
- Ne haragudj – mondta szomorúan.
- Nem haragszok rád, csak megleptél vele.
Zeke nekiállt koncentrálni. Előttük víz tört fel a földből, ami össze vizezte Yoht. A feltörő vízsugár egyre csak kisebb lett. A helyén pedig egy tó állt. Mindkettejükről folyta a víz. Yoh nem volt mérges a testvérére, amiért összevizezte, úgy érezte ezt az előbbiért kapta.
Már olyan hosszú ideje nézték a csillagokat, hogy közben már megszáradtak. Egyszer csak, Yoh megtörte a csendet.
- Észrevetted, hogy hiányzik a … - de Zeke félbeszakította.
- Tudom, hogy hiányzik, és azt szeretném, hogy te, tedd.
- De az első próbálkozásom is félre sikerült – mondta szomorúan.
- Ki mondta neked, hogy elsőre sikerül? Nekem is idő kellett mire elsajátítottam. Meg a tavad összejött volna, csak a hely volt rossz, és szerintem ezt meg tudod csinálni hiba nélkül.
- Úgy gondolod?
- Nem gondolom, tudom. De ha lehet, ne, küldj rám újabb égi áldást.
- Megpróbálok nem küldeni – mondta mosolyogva.
Yoh becsukta a szemét, és nekiállt koncentrálni, elképzelte a Holdat, és hogy az égen legyen. A végeredmény pedig….
- Én se csinálhattam volna szebb Holdat – mondta Zeke.
- Köszi – mondta a Holdra nézve.
Zeke éjjeli égboltjára pedig felkerült, Yoh teliholdja. Így már semmi nem hiányzott. A csillagok és a Hold együttes fénye mindent bevilágított, egyedül csak az erdő volt sötét. Mintha a fák ágai nem akarták, hogy a fény behatoljon az erdőbe. A szél lágyan fújt, ami a vízen apró hullámokat keltett. Hirtelen, a folyó mögött hegy emelkedett ki, ami bekerítette őket és az erdőt. A hegy falából víz zúdult le a tóba. Amik eddig voltak fák, azok is teljesen átalakultak. Mindegyik fának más és más volt a levele, és mintha a fatörzs kérge is más lett volna, de Yoh nem látta tisztán, mert messze volt az új erdőtől. Az erdő túloldalán, a hegyben egy barlangot látott. Valószínűleg ez lehetett a bejárat a völgyhöz. Yoht lenyűgözte a táj egyedi szépsége. Ekkor zajt hallott az erdő felöl. Egy kicsi szarvas csorda jött ki a fák rejtekéből. Elől egy hím szarvas ment, aki valószínűleg a kis csapatott vezette. A szarvasból csak úgy sugárzott, hogy ő fajának egyik legszebb példánya. Mögötte jöttek a nőstények, akik egy kisebb kört alkotva védték kölykeiket az esetleges támadástól tartva. A szarvas csorda félelem nélkül ment el a testvérek mellett, mintha már megszokták volna az ember közelségét, és tudták, nem fogják bántani őket. Amikor a vezető szépen, méltóságteljesen elhaladt Yoh mellett, azt az érzetett keltette benne, hogy a hím ennek a völgynek az ura, és neki, mint vendégnek meg kell hajolnia előtte. A kis csapat odament a tóhoz. A hím figyelt, hogy nincs-e a közelben veszély. Közben a nőstények és kölykeik itták a hideg tó vízét, oltva a szomjúkat. Miután a hím meggyőződött, hogy nincs mitől tartaniuk, így ő is nekiállt inni. Yohnak annyira valóságos volt a környezet, nézte, ahogy a szarvasok isznak, a fák látványa, érezte, ahogy a szél lágyan belefúj hajába, a vízesés keltette zaj, minden olyan igazinak hatott, hogy el is felejtette, hogy ez valójában egy álom, és nem több.
- Ez nagyon szép – mondta Yoh, még mindig a szarvasokat nézte.
Zeke közben a hátán feküdve, nézte az eget. Amikor a testvérére nézett észrevette, hogy ő a távolba néz. Fektéből felült, hogy megnézze, mi tetszik annyira, Yohnak. Ahogy meglátta a vízesést, a hegyeket és a köztük lévő erdőt, egyből felismerte a helyet. Ijedten vette tudomásul, hogy olyat tett, amit nem lett volna szabad, és ráadásul pont Yoh előtt. Gyorsan mindent visszacsinált az eredeti állapotába. Eltűntek a hegyek, a szarvasok, és a fák is visszaváltoztak. Zeke magát szidta, amiért nem figyelt oda a gondolataira, és csak akkor vette észre, amikor, Yoh megszólalt. Yoh csalódottan vette észre, hogy minden visszatért az eredeti állapotába.
- Engem nem zavart, hogy megváltoztattad a környezetett – mondta Yoh.
De Zeke nem reagált a mondatára, csak nézte az előtte lévő tót.
- Rossz emlékek kötnek a völgyhöz? – tudta, hogy ezzel a kérdésével rossz vizeken hajózik, de meg akarta tudni, hogy mi a testvére baja.
- Nem, azt nem mondanám – rázta meg a fejét. – Szeretek ott lenni, meg a napjaim nagy részét is ott töltöm, amikor élek.
- Megmondanád, hogy hol van az a hely?
Zeke megrázta a fejét. Yoh kicsit elszomorodott, szerette volna élőben is látni.
- Annyit megmondanál, hogy miért nem? – kérdezte Yoh.
- Akik meglátták a hegyet, azok mind elindultak, hogy megmásszák, voltak köztük emberek és sámánok egyaránt. Egyesek út közben haltak meg, de voltak, akik a völgyben hunytak el. Eddig egy sámán volt ott, és tért vissza élve.
- Nem akarod, hogy meghaljak? – kérdezte érdeklődve.
- Én, nem tartom jó ötletnek, hogy elmenj egy olyan helyre, ahol sokan életüket vesztik – miközben beszélt folyamatosan a tavat nézte.
A fiatalabb testvérnek, támadt egy ötlete, amivel kizökkentheti testvérét ebből az állapotából. Felállt, és elindult az erdőbe, magára hagyva testvérét. Egy kis idő múlva Zeke is felállt, de nem az erdő felé ment, hanem a tóhoz, hátha a víz tükrében meglátja a kérdésére a választ, de csak saját arcának tükörképe nézett vissza rá.
„Ha, Yoh, el is jut a völgybe, mennyi az esélye, hogy nem teszi azt, amit a többi?" - tűnődött magában. Hirtelen, erős szél fújta meg.
„Már nincs sok időm" - mondta magában.
Elindult az erdő felé, Yoh után, és már tudta, hogy mit kell tennie. Az erdő sötét volt, kevés fényszűrődött át rajta. Amikor Zeke, úgy gondolta, hogy már elég mélyen van az erdőben megállt és körülnézett, de nem látott és nem is hallott semmit.
- Yoh, gyere elő, elmondom, hol találod meg a völgyet! – kiáltotta Zeke.
De most se hallott semmi zajt. „Szóval játszani akarsz, én benne vagyok", és az egyik fa ágain felugrált, de még abból a magasságból se látta testvérét. Amelyik fának az ágán állt, annak a törzsébe beleégetett egy egyenes vonalat, úgy hogy csak ő tudta, hogy meg van jelölve az a fa. Utána ugrott egyik faágról a másikra. Figyelt ugrásaira, hogy ne keltsenek zajt. Közben figyelt, nem-e látja meg valahol Yoht, vagy nem hall valamilyen zajt. Így írt le egy kört, amikor visszatért ahhoz a fához, amit megjelölt.
„Mivel nem hallottam semmi zajt, Yoh biztos az általam leírt körben lehet, és, ő az elejétől kezdve végig láthatott engem, de teszek arról, hogy ne lássál" - mondta magában.
Elindult az általa rajzolt kör belseje felé faágról, faágra ugorva. Az egyik faágon megállt, és elkezdett feljebb mászni. Már majdnem elérte a legtetejét, amikor megjelölte magának a fát ugyan, úgy ahogy az előzött. Amikor végzett, akkor leugrott az ágról, de a föld fölött pár centivel lelassult a zuhanása, így halkan földet ért. Elindult az erdőből kifelé, vissza a tóhoz. Közben figyelt, nem-e látja meg valahol a testvérét. Közben Yoh, azon tűnődött, vajon Zeke tényleg visszament a tóhoz, vagy csak azt akarta elhitetni vele.
"Azt mondják a testvérek sok dologban, hasonlítanak, és mivel én nehezen adok fel dolgokat, akkor ez elvileg, Zeke-re is igaz. Már csak ki kell derítenem, hogy hasonlítunk-e ebben vagy sem."
Körülnézett, nem-e lát egy jobb rejtekhelyet. Meg is látta a neki megfelelő helyet, ami egy fa volt, és fél méterre előtte volt egy bokor. Óvatosan körülnézett, hogy biztosra vegye, Zeke nem látja meg, amíg rejtekhelyet változtat. Nem látott sehol senkit, így szép csendesen odament az új búvóhelyére. A rejtekhely felé vezető úton talált egy követ, amit felvett. Amikor odaért új helyére, tőle a lehető legmesszebb lévő bokorba hajította el a követ. A kő, recsegés, ropogás kíséretében ért földet.
"Ha Zeke meg is látta a mozgásom, amíg idejöttem, most biztos a zaj felé fog menni és kiderül, hogy van-e hasonlóság közöttünk."
Hirtelen, egy faág reccsenését hallotta a feje fölött. Ijedten felnézett, de nem látott semmit. Yoh elmosolyodott a tudaton, hogy van egy dolog, amiben hasonlítanak. Elkezdett magában gondolkozni.
"Ha zajt csinálok, akkor Zeke valamelyik faágon lesz, de vajon hogyan csalhatnám le a fáról…."
Közben a fák tetején egy hosszú, sötétbarna hajú fiú magát szidta, amiért nem figyelt oda.
"Nem hiszem el, pont akkor nem figyeltem oda, amikor a legjobban kellet volna, de most már mindegy, Yoh tudja, hogy itt vagyok."
Egyszer csak apró és halk neszt hallott. A hang messziről jött, ezért óvatosan lejjebb ereszkedett. A fák ágain nesztelenül haladt a hang forrása felé. Az éjjeli sötétséget kihasználva mindig olyan helyen volt, ahová nem esett fény, így nehezen lehetett meglátni. A bokrok rejtekében észrevette, hogy megmozdul ott valami. Halkan leugrott a fáról, és elindult a hely felé, ahol a mozgást látta, de még mindig a sötétben rejtőzött. Ahogy közeledett felé, már apró kis zajokat is hallott. Már olyan közel voltak egymáshoz, hogy már csak egy fa választotta el őket.
„Itt a vége" - mondta magában Zeke.
A fát megkerülte, és kilépet a fényre. Ezzel egy időben világította meg a hold fénye egy sötétbarna színű, négy lábon álló, kétujjú patás állatott.
„Egy őz" - mondta magában, teljesen meglepődve, még elbújni is elfelejtett.
„De ez, hogy kerül ide, én nem csináltam az erdőbe állatokat, hacsak nem…"
- Megvagy! - kiáltotta Yoh, Zeke felé futva.
Zeke megfordult, és Yoh ráugrott. Az idősebb testvér nem tudta megtartani testvérét, akkora lendülettel érkezett, így mindketten elestek.
- Te, csináltad az őzet? – kérdezte Zeke.
- Igen, valahogyan le kellet, hogy csaljalak a fáról és sikerült – mosolyodott el Yoh.
- De csak azért, mert az elejét elszúrtam. Legközelebb nem lesz ekkora szerencséd.
Közben az őz halk léptekkel elment.
- Egész jó lett az őzed – mondta Zeke, a távolodó állatot nézve.
- Köszi.
Közbe Yoh elkezdett mocorogni, próbálta kiszabadítani kezeit Zeke szorításából, de sikertelenül.
- Elengednéd a kezem?
- Miért?
- Mert nem tudom kiszabadítani, és zavar, hogy fogod.
- Rendben, egy feltétellel – mondta gonoszul elmosolyodva, testvérére nézve.
Zeke a kezével közelebb húzta magához testvérét. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a homlokuk majdnem összeért. Yoht zavarba ejtette, hogy ilyen közel van testvéréhez.
- És mi lenne az? – kérdezte félénken Yoh.
- Leszállnál rólam – jött az egyszerű válasz.
Yohnak csak ekkor esett le, hogy Zeke-en fekszik, amitől elpirult, de megkönnyebbült, mert azt hitte, hogy valami mást fog kérni tőle testvére.
- Először enged el a kezem, így nem tudok felállni.
- Fiatalabbaké az elsőbbség.
- De az idősebbnek kell példát mutatnia – szállt vitába testvérével Yoh.
- Ez igaz, de téged zavar, hogy fogom a kezed és nem engem.
- Akkor is először, te!
- Nem, te!
- Te!
- Te!
Mindketten elfordultak egymástól. Végül, mindketten egymás szemébe néztek.
- Egyszerre – mondták ki egyszerre.
Ezen mindketten elnevették magukat. Jóleset Yohnak hallani, ahogy testvére örömében nevet. Mindketten egyszerre álltak fel, és engedte el testvére kezét. Yoh még mindig mosolygott.
- Mi az, mi tetszik annyira? – kérdezte Zeke.
- Az, hogy neked is jó kedved van, meg van egy közös tulajdonságunk.
- És mi lenne az?
- Te, is nehezen adsz fel dolgokat.
- Ezt eltaláltad.
- Akkor mi vagyunk, a soha fel nem adjuk tesók. – mondta mosolyogva, és ezen már Zeke is elmosolyodott.
- Ezek szerint, akármit mondok neked, mindenhogyan megkeresed a völgyet? – kérdezte Zeke.
- Ha nem akarod, hogy megkeressem, akkor nem fogom.
- Nekem mindegy, hogy megkeresed-e vagy sem. Ha netán úgy döntenél, hogy megkeresed, akkor a völgyet megtalálod egy szi… - nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen az égre nézett.
„Itt az idő" - mondta magában Zeke. Yoh nem értette, hogy testvére miért hagyta félbe a mondatát, ezért ő is felnézett. Viszont nem látott semmi rendkívülit, csak a fák ágait, amin levelek voltak és azokat a csillagokat, amiket nem takartak el a fák. „Valaminek pedig kell ott lennie, ha Zeke látja, vagy érzi, de akkor én miért nem?" – tűnődött magában.
- Zeke, jól vagy? Mi történt? - kérdezte aggódva.
Testvére viszont mintha meg se hallotta volna, csak nézte az eget. Végül megfordult, és elindult az erdő belseje felé.
- Zeke, várj, ha megbántottalak valamivel, akkor sajnálom! - kiáltotta utána.
Testvére megállt, de nem nézett vissza rá.
- Most mennem kell. - és eltűnt az erdő sötétjében, egyedül hagyva testvérét.
- Zeke - mondta halkan.
Ekkor felébredt, még késő éjjel volt. A fejében képek voltak. Az egyiken az, amikor Zeke az éget nézte és utána nem nézett vissza rá. Ekkor jött rá, hogy ezalatt a két nap alatt annyira megkedvelte testvérét, hogy aggódik érte. Az este további része se telt valami jól. Valahányszor megpróbált elaludni, mindig felébredt és mindig ugyanazt az álmot álmodta, amikor elaludt. Körülötte fehérség volt, és futott valahova, még ő se tudta, hogy hova, de úgy érezte mindenkép oda kell érnie, mielőtt túl késő lenne.
Közben Yohéktól távol, az Asakura birtokon, egy öreg ősz hajú félig kopasz sámán sétált az éjszakában. Bement egy kis szobába ahol nem voltak ablakok, egyedül a gyertyák fénye világította meg. A szoba közepén egy másik öreg sámán térdelt.
- Készen állsz? – kérdezte Yomei.
A megszólított bólintott és felállt. Mind a ketten kimentek a szabadba és az udvar felé mentek.
- Szerinted sikerülni fog? - kérdezte Kino.
- Nem tudom, de nem engedhetjük meg Zeke-nek, hogy visszatérjen, ha vissza tud jönni, akkor meg kell akadályoznunk, mielőtt találna egy utat, hogy feltámadjon. - mondta Yomei.
Lassan elérték az udvarnak azt a részét ahova mentek. A földön egy szabályos kör volt kirajzolva, amiben egy ötágú csillag volt. A csillag fölső csúcsán egy fa volt, ettől balra lévő csúcson egy tál víz volt, a víz melletti csúcson egy szamuráj kard volt a földbe állítva, a kard melletti csúcson egy föld kupac volt, és az utolsó csúcson egy fáklya volt a földbe állítva, amin tűz lobogott.
- Akkor annyi lenne a dolgom, hogy elmegyek a szellemek világába, és ott az elhunyt Asakura lelkek segítségével megakadályozom ezt? - közben Kino bement a csillag közepéig.
- Igen – mondta Yomei.
- Te, is idejönnél, mert szükségem van a te erődre is, hogy eljussak a szellemek világába.
Yomei odament hozzá, és megfogták egymás kezét.
- Vigyáz magadra - mondta Yomei.
Ekkor Kino elkezdett idegen nyelven beszélni. Hirtelen a fáklyán lévő tűz lángja nagyobb lett, és bekerítették őket a lángok.