Zuhanás
- Hé, Alfred, ez biztonságos? – kérdezte kissé félénken Kanada. Lenézett az alatta húzódó ezerkétszáz méteres mélységbe, nyelt egy nagyot.
- Ne már, Matt! Egymillió esetből egy végződik balesettel. Ugorj már, vagy lelöklek! – Elmotyogott néhány ősi indián átkot, amiért a bátyja minden egyes születésnapján elcipeli valahová, ahol legtöbbször valami extrém sortot próbálnak ki. Most a Grand Canyonhoz mentek bungee jumpingolni. Oké, a Sky Walk nevű kilátó szép volt, a maga üvegpadlójávalés -falaival, de most nem volt alatta semmi. Vett egy nagy lélegzetet, és nekifutott, hogy leugorjon, de megbotlott valamiben és gyakorlatilag lebukott a mélybe. Fejjel előre hasította a levegőt, a szél arcába csapott, mintha repülne. Félelme egy pillanat alatt tovatűnt, csak élvezte a zuhanást, nem gondolt a mélységre. Szabadság, szabadság, szabadság.
- Szabadság! – kiáltotta, habár a süvítő szél elnyomta hangját. Aztán megrándult. Persze, a gumikötél visszarántotta. De valami nem stimmelt. Rándult egy másodikat is, éles reccsenés hallatszott és Kanada ismét bucskázni kezdett lefelé, most szó szerint lebukfencezve a mélybe. Amikor belehasított a felismerés, hogy most már megállíthatatlanul zuhan, felkiáltott. De valahol, lelke mélyén élvezte a helyzetet. Nincs gumikötél, ami visszarántaná, szabadon repülhet – zuhanórepülhet. Behunyta a szemét, hogy ne lássa a felé közeledő hegyes sziklákat, és széttárva karját dúdolni kezdett. Legalább úgy hagyja el ezt a világot, ahogy megérkezett: szabadon szárnyalva és nem törődve semmivel. A pillanat átjárta lelkét, elfelejtette a szenvedéssel teli múltat, a talán nemsokára megszakadó jövőt, csak a jelenre koncentrált.
- Szabadon szárnyalni, sas röptét követni,
Csoda, mindenkinek átélnie kéne.
De ha már nem adatott meg eme ajándék,
Akkor errefelé kell törekednie.
Mindenkinek! Ez a csoda örök,
Az egyetlen, ami megmaradt mára.
Ötszáz éve semmit sem változott,
Kórust válaszolni a szél dalára.
Szabadnak lenni.
Élni. – énekelte a régi nyelven, ami valahogy olyan magától értetődőnek tűnt. Aztán megállt a zuhanás. Meglepve nyitotta ki a szemét, és belenézett Amerika kéken csillogó szemébe.
- Alfred? – Kicsit rekedtnek tűnt a hangja. Az bólintott.
- Jól vagy, Matt? Majdnem lezuhantál. – Örült, hogy a jókora ejtőernyő árnyékában nem látszik sápadtsága, ahogy felfogta a helyzetet. „Majdnem lezuhantál." Hirtelen elszállt az eufória, csak a mindent elsöprő adrenalin és rémület maradt. Remegni kezdett, bátyjához bújt, vállába kapaszkodva bámult lefelé. Az alattuk száz méterrel meredező éles sziklák láttán nagyot nyelt. Ezeregyszáz métert zuhant, alig fél perc alatt, habár számára óráknak tűnt. Nem volt nehéz kiszámítani, hogy ha Alfred nem reagál elég gyorsan… Nagyot nyelt, arcát a napfény- és szabadságillatú felsőbe temette, habár a szabadságból egy időre elege volt.
- Hé, jól vagy? – kérdezte újból Amerika. Magának sem merte bevallani, hogy igenis félt. Félt, hogy nem sikerül az ugrás, hogy nem sikerül elkapnia öccsét, és az előtte ér földet. Erősebben szorította magához a remegő fiút, akaratlanul is az jutott eszébe, amikor egyszer régen le akartak ugrani egy magas szikláról. Angliának sikerült visszatartania őket akkor, de most ő akarta ezt. Mikor újra szilárd talajt érzett a talpa alatt, még egyszer megölelte öccsét, és leültette egy kőre.
- Minden rendben? – térdelt le elé. – Hé, hoztam teát – túrt bele légierős kabátja egyik zsebébe – volt vagy ezer – és egy kis termoszt húzott elő belőle. Rummal kevert tea volt benne.
- Idd meg, jót fog tenni. – Kanada csak bólintott, és felhajtotta az italt. A kellemes melegség azonnal szétáradt benne.
- Menjünk – suttogta, és felállt, de éles fájdalom hasított a bokájába, meg kellett kapaszkodnia bátyjában, különben elesik.
- Valószínűleg megrándult a bokád – bólintott komolyan Alfred, és eltámogatta öccsét a liftig.
Fent az igazgató mély sajnálatáról biztosította mindkettejüket, de nem fogadták el a kártérítést, csak menni akartak, minél messzebb, haza. A kocsinál Arthur már várta őket.
- Milyen volt? – érdeklődte szárazon, és felvonta a szemöldökét, amikor észrevette, hogy a fiatalabb sántít. Egyszerre válaszoltak:
- Vacak – mondta Amerika.
- Csodálatos – mondta Kanada. Egyszerre nevettek fel mindhárman.
- Na, szálljatok be – intett a fejével Anglia, és beült a vezetőülés mögé. Alfred betámogatta öccsét a hátsó ülésre és mellé csúszott.
- Meséljetek. – nézett rájuk a visszapillantó tükörből.
- Csodálatos volt – jelentett ki Matthew, és így is érzett: mikor már nem fázott és nem félt, úgy gondolt vissza az egészre, mint élete legszebb élményére. A zuhanás, a szabadság... – De azért nem próbálnám újra. – jelentette ki gyorsan.
- Ja, szépeket szaltózott. Kár, hogy én már ugrottam.
- Inkább szerencse. – Összenevettek, Anglia csak halvány mosollyal az arcán nézte őket, amíg egy éles zökkenés vissza nem térítette a figyelmét előre.
Aztán, amikor leüvöltötte a testvérpár fejét otthon, mert kiderült, hogy a gumikötél elszakadt, már kevésbé mosolygott. De nem tudta elfelejteni a Kanada arcán ülő mosolyt. Ahogy Amerika sem.
DianaRL egyik ficéből jött az ihlet, köszönet neki.
~Vievin, 2013. július 6.