A következő hajnal más volt, mint a többi. Érezni lehetett a levegőben, hogy a vár most tele van emberekkel. Most nem voltak rémisztően csendes, kihalt folyosók, sötét sarkok, mert mindenütt nyüzsögtek a szolgák és a katonák. Túlestünk a szokásos feladatainkon, bekaptunk egy kis reggelit, aztán legnagyobb örömünkre végre magasabb rendű munkát kaptunk. Mivel tiszta és rendes ruháinkban, a számos szolga között már nem keltettünk akkora feltűnést, és a szakácsnő is kezdett megbízni bennünk, szabadabban mozoghattunk a várkapun belül.

Reggeli után a szakácsnő elengedett az atyához. Másodjára meg is találtam a kápolnát meg a papot. Meggyóntam, ahogy illik, aztán az áldását kértem, meg egy megszentelt keresztet. Úgy tűnik, nem én voltam az első, sem az utolsó, aki ilyet kért tőle. Volt neki egy egész dobozzal. Hozzáérintette a kápolna nagykeresztjéhez, meglocsolta szenteltvízzel, kiszabott rám öt Miatyánkot, majd utamra engedett. A keresztet elrejtettem a ruhám alá. Máris jobban éreztem magam tőle.

A legkülönbözőbb dolgokért kellett elrohannunk, és elhoznunk a konyha számára. Sőt, engem egyszer még egy rövid üzenettel is elhajtott a szakácsnő az intézőhöz. Mondanom sem kell, még nem volt dél, de a nyakam már megint görcsben állt a folytonos padlónézegetéstől.

- Valamit tennünk kell. Én már nem bírom tovább. - sírtam egy kicsit a konyhában a zöldséglevesem fölött, és az sem érdekelt, hogy a szakácsnő minden szavamat tisztán hallja.

- Sss, Elisabeth! - csitított Rose. - Még bajba kerülsz…

Fájdalmasakat nyögve megpróbáltam megmasszírozni a nyakamat, nem túl sok sikerrel. A fájdalom kisugárzott a vállaimba, úgyhogy a legkisebb mozdulat is fájt. Végül feladtam, és nyúzott arccal belekanalaztam a levesbe.

- Nem bírja a paraszt a szántás? - vigyorgott rám a szakácsnő az asztal túloldaláról.

- Unom már a padlót bámulni, Mrs. Rusty. Miért kell nekünk folyton lehajtott fejjel mászkálnunk? Az uraságok úgysem néznek ránk. Érdekli is őket egy koszos konyhalány…

- Azt te csak hiszed, te lány. Hogy nem néznek rátok… - horkantott fel. - Örülj neki, hogy még nem kapta el valamelyik a grabancodat. Akkor bizony nem csak a vállad fájna úgy. Ha ugyanúgy akarsz visszatérni a faludba egy napon, ahogy idejöttél, jobb, ha szót fogadsz. Na gyerünk, fald be a levesedet, aztán kezdünk valamit a nyakaddal.

- Annyira irigyellek, Rose. Nem tudom, te hogy csinálod, hogy sohasem fáj semmid. - néztem a másik lányra.

- Pedig egyszerű. Túl mereven tartod magad. Annyira igyekszel nem felnézni, hogy összeszorítod az izmaidat, és ettől fájdulnak meg. Azt senki sem mondta, hogy nem mozoghatsz természetesen. Nézz lefelé, de közben mozogj normálisan. Néha döntsd oldalra a fejedet, forgolódj, és ne légy olyan merev, mint egy bot.

A szakácsnő a fűszeres polcon kutatott, aztán előbányászott egy piros edényt. Az arcáról azonban eltűnt az elégedett vigyor, amikor felemelte a fedelét.

- A keservit, elfogyott a menta.

Ránk nézett, és elgondolkozva megvakarta a fejét.

- Ki kell találnunk valamit, hogy szerezhessünk még mentát. Különben nem tudok balzsamot készíteni a nyakadra.

Rose és én egymásra néztünk, majd az öreglányra. Tanácstalanok voltunk.

Egyszer csak lábdobogás hallatszott, és egy inas rontott be a konyhába.

- Gyorsan… - lihegte. - Az intéző… látni akar… benneteket…

- Mi? A lányokat is? - kérdezett vissza a szakácsnő meglepődve.

- Csak te… és Bess is jöjjön…

Rose felpattant az asztaltól, könnyekkel a szemében.

- Istenem, Elisabeth… Mi történt? Baj van? Mi lesz most veled? Elvisznek?

Megragadta a szakácsnő karját, de az lerázta magáról.

- Térj magadhoz, te lány. Nem lesz semmi baj. Tegyél fel vizet, és pakolj itt össze. Nemsokára visszajövünk.

Gyorsan körbeforgatott engem, megnézett minden oldalról, hogy megfelelő-e a külsőm az intézőnél való megjelenéshez, aztán elhajtotta az inast, és elindult felfelé a toronyba.

Két emeletet mentünk felfelé a középső, legnagyobb lépcsősoron. Katonák, szolgák és nemesek mentek a dolguk után, senki sem foglalkozott velünk. De azért azonnal megálltunk, ha nálunk magasabb rangú haladt el mellettünk, és meghajoltunk. Így beletelt jónéhány percbe, mire felértünk az intéző szobájába.

Az ajtó nyitva állt, hogy az intéző kiláthasson a folyosóra, meg aztán időben hallja, ha magához rendeli a seriff, vagy a várkapitány.

- Gyere be. - intett a fejével a szakácsnőnek, amikor megálltunk az ajtó előtt.

Beléptünk és meghajoltunk. Az intéző belemerült az asztalán heverő pergamenlapok tanulmányozásába, néhány dolgot leírt, végül egy halomba tolta össze őket, és felállt. Odasétált hozzánk, és alaposan megnézett magának. Áldottam az öreglány eszét, hogy elővigyázatosságból ő is megtette ezt a konyhában. Így legalább biztos lehettem benne, hogy az adott körülményekhez képest a lehető legtűrhetőbben nézek ki.

Az intéző szívott egyet az orrán, és visszaült a székébe. Összefonta maga előtt az ujjait, és hivatalos, szinte éneklő hangon kihirdette az ítéletet.

- Mindannyiunk ura, a nemes seriff úgy döntött, hogy a Bess nevű konyhalányt a mai naptól a toronyba rendeli állandó szolgálatra. A lány a keleti lépcsőnél kapjon hálókamrát. Azonnal jelentkezni köteles Mrs. Fox-nál, a szolgálók felügyelőjénél. Elmehettek.

Ennél tömörebb nem is lehetett volna a fickó. Mivel a szakácsnő a lelkemre kötötte, hogy eszembe ne jusson megszólalni, gyorsan visszanyeltem a nyelvemre tóduló ezernyi kérdést, és hajlongva kihátráltunk a szobából.

- Várj! - szólt utánunk az intéző, mielőtt eltűntünk volna a folyosón. Megfeledkezve magamról kíváncsian ránéztem, várva, hogy mondjon még valamit, ami fontos lehet a jövőmre nézve. De ő csak vigyorgott. - Ha még egyszer hibázol, gondoskodom róla, hogy legközelebb össze legyen kötözve a kezed, amikor orra esel.

A röhögése visszhangzott a lépcsőkön, ahogy igyekeztünk kikerülni a látóteréből. A legelső adandó alkalommal a szakácsnő behúzott egy homályosabb sarokba, és maga felé fordított.

- Elisabeth… - tágra nyílt a szemem, mert először szólított így. - Nagy szerencse ért most téged, ezt vésd az eszedbe. De a veszedelem is éppen akkora idefönt. Farkasok közé kerülsz, és senki sem lesz, aki megvédjen.

Tudtam! Biztos voltam benne, hogy van valami sunyiság abban, hogy iderendeltek. Összeszorítottam a számat, hogy ne látszódjon túlságosan a düh az arcomon.

- Jó, ha tudod, hogy a lányt, akinek a helyére most kerülsz, tegnap éjszaka elkergették a várból. Miután megverték, és rongyokba öltöztették. És tudod, miért? - Rémülten megráztam a fejemet. Nem is akartam tudni igazán. - Csupán azért, mert nemet mondott az egyik uraságnak, aki a kedvét akarta tölteni vele. - Megsimogatta az arcomat, és ettől a bensőséges mozdulattól leesett az állam. - Féltelek, te lány… Érzem, hogy még bajba kerülsz, pedig már majdnem megkedveltelek…

Gondolkodás nélkül átöleltem, és suttogva megköszöntem, hogy jó volt hozzám. Hallottam, hogy szipog egyet, ezért hátrahúzódtam, és megigazítottam a ruhámat. Kihúztam magamat, és mosolyogva ránéztem.

- Ne féltsen engem. Vigyázok én magamra. Maga meg bánjon rendesen Rose-zal. - Kinéztem magamnak a keleti szárnyba vezető folyosót, és elindultam. Néhány lépés után még visszaszóltam a hátam mögé:

- Látjuk még egymást, vén boszorka… - Hallottam, ahogy szitkozódva visszalépeget a lépcsőkön, és szélesen elvigyorodtam. Aztán újra felöltöttem a szokásos álarcomat, és végül megtaláltam a keleti szárnyat meg Mrs. Fox-ot.

Miután sikerült a szakácsnővel annyira összemelegednem, nem igazán tartottam egy új vénasszonytól, aki esetleg ugráltatni akar majd. Elég nagy volt a meglepetésem, amikor szembekerültem új asszonyommal. Mrs. Fox nálam legfeljebb tíz évvel idősebb, fekete hajú nő volt, aki egyszerű szabású, de szinte vakítóan patyolat tiszta ruhát viselt. Haját hosszú fonatban viselte, ami állandóan a hátát verdeste, ahogy gyors és határozott léptekkel ment a dolga után. Be kellett vallanom magamnak, hogy nagy valószínűség szerint vele már nem lesz olyan egyszerű dolgom.

Sohasem állt meg, ezt az első percben tapasztaltam. Amint bekopogtam a szobája ajtaján, végignézett rajtam, aztán csettintett az ujjával, és intett, hogy kövessem. Először alig bírtam követni, amint azonban nekem is sikerült felvennem a léptei ritmusát, már nem okozott nehézséget. Azzal kezdte, hogy felvitt a lépcsőkön a lakószárny legfelső emeletére. Még csak nem is lihegett közben, én viszont alig kaptam levegőt. Úgy tűnt, kissé lelassultam mostanában…

- Amint látod, a legfelső szinten vagyunk. Itt általában a vendégek kapnak szállást, ezért az összes szobának állandóan készen kell állnia. Hogy ki, és mikor érkezik ide, azt az intéző mondja meg nekünk.

Nem túl kedves ismerősöm említésére gondolatban elhúztam a számat, de azért csak bólintottam, és körbepillantottam a körfolyosón. Négy ajtót láttam, és közöttük négy ablakot. Nem mertem odalépni és kinézni egyiken sem. Sejtettem, milyen magasan lehetünk, és az igazat megvallva volt némi tériszonyom.

- Ha vendég érkezik, minden szükséges holmit neked kell bekészíteni: mosdóvizet, törölközőket. Ellenőrizd az ágyneműt és az árnyékszéket is. Ezek alapvetőek, a különleges kívánságokat meg úgyis időben megtudjuk. - Mrs. Fox elhadarta a mondandóját, én szóhoz sem jutottam. Szerintem meg sem fordult a fejében, hogy bármivel kapcsolatban is kérdésem lenne, vagy hogy egyáltalán gondolkozom. Tekintve, hogy eddig még a hangomat sem hallotta, kényelmesnek tűnt meghagyni abban a tudatban, hogy nem vagyok egy beszédes típus.

Újra csak intett, és már siettünk is lefelé a lépcsőn, csak úgy lobogtak utánunk a szoknyáink.

- Három lány dolgozik nekem… már ameddig meg vagyok velük elégedve. Nálam az első a munka. Mindenkitől elvárom, hogy maximálisan teljesítse a kötelességeit. És nem tűröm a léhaságot. A mi dolgunk gondoskodni mindazok kényelmes életéről, akik a legfontosabbak ebben a várban. Ezt ne felejtsd el! - hadarta, miközben végigjártuk a szobákat. Most egyikben sem tartózkodtak, talán éppen ezért választotta ezt az időpontot, hogy végigvezessen. - A te dolgod nem lesz nehéz. Olyan emberek szobáiról kell gondoskodnod, akik sokat vannak távol. Azonban éppen emiatt mindennek tökéletesnek kell lennie, megértetted? Elvégzed a dolgodat, és ha szükségük van valamire, teljesíted, amivel megbíznak. Ha okos vagy, befogod a szád, jól viseled magad, és akkor talán maradhatsz.

Nagyon reméltem, hogy nem kell ostobának tűnő kérdezősködéssel megzavarnom a monológját, és hajlandó lesz önként is elárulni, kiknek a szolgálója leszek tulajdonképpen. Szerencsére nem tartotta meg magának ezt az igen fontos információt.

- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el!

Kinyújtotta a karját, és a folyosó hosszában egymás után rámutatott az ajtókra. Itt is csak négy ajtó volt, de az épület méretei miatt több méter választotta el az ajtókat egymástól. Elképzeltem, milyen hatalmasak lehetnek a szobák.

- Leghátul Sir Roxwell, az őrség kapitánya. Mellette Jackob, ő a helyettese. Aztán következik Sir Martin, aki a fekete lovagok kapitánya. - Őt éppenséggel ismertem. Ő volt az, aki a falunkat megsarcolva idehozott bennünket. Reméltem, nem kell újra találkoznom vele. - És végül az utolsó szoba: itt lakik Sir Guy of Gisborne, a legmagasabb rangú négyük közül.

Nagyot nyeltem. Attól féltem, Mrs. Fox is meghallja. De nem foglalkozott velem.

- Ha a legkisebb panasz is esik miattad, azonnal eltűnsz innen. Ma délután egyikőjük sincs itt, így lesz elegendő időd mind a négy szobára.

Visszatértünk arra az emeletre, ahol az ő szobája volt. Azonban nem oda mentünk be, hanem továbbment a folyosón, és kinyitott egy kis ajtót közel a lépcsőkhöz.

- Ez a te szobád. Az előző lakója kissé… sietve kényszerült elhagyni, ezért itt kezded a rendrakást. A szekrényben ruhákat találsz. Ezek nem a te tulajdonod, azért kapod őket, hogy rendes öltözékben dolgozz. Kötelességed mindet tisztán és rendben tartani.

Beléptem a szobába, és körbenéztem. A sietség valóban nagy lehetett. Mivel a szakácsnő elárulta, hogy szerencsétlen leányt kisemmizve dobták ki, nem csodálkoztam, amiért szétdobált ruhadarabokat és tárgyakat láttam. De legalább volt rendes ágy, egy kicsi asztal székkel, és fent magasan egy keskeny ablaknyílás is. A kandallóban nem égett a tűz, de láttam, hogy van már tűzifa bekészítve.

- Túl jó neked ez a szoba… - mondta lekicsinylően Mrs. Fox. - De majd meglátjuk. Reggeli és bőséges estebéd jár neked is. Itt a folyosón van egy étkezőkamra, ott légy időben.

Választ sem várva sarkon fordult és behúzta maga után az ajtót. Mély levegőt vettem és kifújtam a levegőt.

- Na, Elisabeth, a feladatot megkaptad. - mondtam magamnak bátorításképpen. - Most csak légy eszednél…

Nagyjából tudtam, mennyi idő lehet még az evésig. Szánalmasnak tűnhet, hogy folyton az étkezésekhez mértem az idő múlását, de egyrészt a vár belsejében nem láthattam a napot, ahogy végighalad az égen, másrészt jobban lelkesített, ha tudtam, a munka végén étel vár rám. Eszembe jutottak az emberek a falumban. Vajon nekik van elegendő élelmük? Erősen kételkedtem benne.

Újra körbenéztem a szobámban, ezúttal nagyon alaposan. Megtaláltam a takarító szerszámokat, és igyekeztem a lehető leggyorsabban összepakolni a szétdobált ruhákat, rendbe tenni az ágyat, és a helyükre tenni a bútorokat. Alig negyedóra múlva már el is készültem, így indulhattam is fel az emeletre, hogy nekiálljak a rám bízott szobáknak.

Mivel Mrs. Fox nagyon szűkszavú volt, abban reménykedtem, hogy van annyi tapasztalatom, ami elegendő a szükséges teendők elvégzéséhez. Igaz, még sohasem takarítottam ilyen nagy urak után. Nem is sejtettem, mi várhat rám.

Az őrkapitány szobájával kezdtem. Meglepően rendezettnek tűnt, elegendő volt ellenőriznem az ágyat, a kandallót meg az árnyékszéket. Látszott, hogy régóta lakik ott, mert a szoba a lehető legtöbb kényelmi tárggyal fel volt szerelve. Számos gyertyatartó, takarók és szőrmék, nagy mosdótál. Kinyitottam a szekrényt, de csak egyetlen olyan ruhadarabot találtam, ami nem egyenruha volt. Szerintem nem is viselte soha.

A helyettesnél sem volt túl sok dolgom. Bár az ő szobája szegényesebben volt berendezve, legalább olyan pedáns rend volt ott is. Valószínűleg azért is, mert olyan keveset tartózkodott odabent.

Sir Martin egy lusta, rendetlen disznó volt, ezt elsőre megállapítottam, ahogy beléptem a harmadik ajtón. A szoba csatatérhez hasonlított az összedobált ágyneművel, a székre hajigált legkülönbözőbb ruhadarabokkal, meg a bűzzel, aminek egyelőre nem találtam a forrását.

A takarítással nem volt gondom, de egyszerűen nem bírtam rájönni, honnan jön a bűz. Azt gondoltam, lemegyek a konyhába, kérek valami erős szert, és átsikálom vele az összes lehetséges bűzforrást.

Rose a nyakamba ugrott örömében, amint meglátott. Sírva nevetett, hogy egyben viszontláthat.

- Jól vagyok, nincs semmi bajom, Rose, nem csimpaszkodj belém annyira. - próbáltam lefejteni a karjait a nyakamból. - Most odafent kell majd dolgoznom. De mindennap látjuk egymást, ne aggódj.

Odaléptem a szakácsnőhöz is, aki csak biccentett.

- Mrs. Rusty, a kapitány szobáját elöntötte valami szörnyű bűz, de egyszerűen nem tudok rájönni, honnan jön. Azt sem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle.

- Hát… ha nem tudod, mi rohad ott, addig a szag is marad. De itt van egy üveg ecet, legalább a látható helyeket dörgöld végig. Az ágy alá benéztél már?

Én ostoba, ez nem jutott eszembe. Ki tudja, mit rejteget ott a kapitány? Megköszöntem a tanácsot, elbúcsúztam Rose-tól, aztán visszasiettem az emeletre. Odabent a szobában megfogtam a seprűt, tisztes távolságból megemeltem az ágytakarót, majd letérdeltem, hogy körülnézhessek.

Felnyögtem az undortól, aztán kirohantam a szobából, egyenesen a legelső ablakig. Néhány mély korty a kinti friss levegőből megakadályozta, hogy ott helyben kiadjam a reggelit a gyomromból. Éreztem, hogy az ájulás kerülget még a hányinger elmúltával is, ezért a falba kapaszkodtam, amíg már nem forgott annyira a világ. Nagy levegőt vettem és addig nem mentem az ágy közelébe, amíg nem tettem komoly óvintézkedéseket. A kendőmet levettem és meglocsoltam ecettel, majd az orrom meg a szám elé kötöttem. Aztán fogtam egy vödröt, meg a seprűt, és így felfegyverkezve visszatértem a rémséges helyszínre.

Az ágy alól az alábbiakat szedtem ki: kettő darab patkánytetem, hastájékon felhasítva, erősen rothadt, szürke színű. Egy darab boroskupa, üres. Egy kisebb méretű ürücomb, kora körülbelül egy hónap, penészes. Egy darab nadrág, mosásra előjegyezve.

A kupát meg a ruhaneműt kivéve mindent bedobáltam a kandallóba, és azonnal elégettem. A nadrág állapotáért, csakúgy mint az ágy alatt a padlóért a boroskupa tartalma lehetett a felelős, így fogtam és kezdetnek beáztattam egy vödör ecetes vízbe.

A kandallónál tudtam vizet forralni, így nem kellett visszamásznom egy emeletet, hogy el tudjam intézni a padló feltakarítását. A forró vízbe nem sajnáltam az ecetet. Lassan mindent elöntött az ecetszag, viszont a bűz szépen eltűnt. Úgy döntöttem, most már levehetem a kendőt. Viszont az is mosásra várt, ezért kerítenem kellett egy másikat a fejemre. Szélesre tártam az ajtót, és elmondtam egy imát azért, hogy Martin ne térjen vissza addig, amíg ki nem szellőzik a szobája. Itt többet nem tehettem, így szembe kellett néznem a legkényelmetlenebb feladattal: a negyedik szobával.

Ahogy a kezem hozzáért a faajtóhoz, megálltam egy pillanatra. Tulajdonképpen mi itt a probléma? Az egész nottingham-i vár pokolra való, a bíróval, az összes katonával meg fekete lovaggal együtt. Nagy megkönnyebbülést jelentene mindazoknak, akiket évek óta sanyargatnak, ha eltűnne a föld színéről. Én viszont itt ülök a közepében, két kezemmel értük dolgozom, és meg sem próbálok tenni valamit az ellen, hogy kiszabaduljak ebből a helyzetből. Akkor meg miért vagyok mégis ideges?

Megráztam magamat, hogy az érthetetlen bizonytalanságtól megszabaduljak. Eddig is a higgadtságom tartotta meg az ép eszemet, jobb lesz a jövőben is arra hagyatkoznom. Határozottan benyitottam a szobába. Teljesen üres volt. Úgy értem, a gazdája természetesen nem volt ott, de más sem. Az volt az ember benyomása, mintha alig használnák ezt a szobát. Megvoltak a szokásos bútorok, és az ágyban volt ágynemű is, de azon kívül tényleg semmi más. Kinyitottam a szekrényt, hátha találok ott valamit, de az is teljesen üres volt.

- Mi a fene folyik itt? - kérdeztem magamtól hangosan, de csekély volt az esély, hogy egyedül meg tudom válaszolni ezt a kérdést.

Nem tehettem mást, feltakarítottam a padlót, rendbe tettem az ágyat, és hoztam néhány gyertyát. Megpróbáltam nem törni a fejemet a megválaszolatlan kérdéseken, de azon vettem észre magam, hogy még akkor is körülötte forogtak a gondolataim, amikor befejeztem az ecetes hadműveletet Sir Martin szobájában.

Egyértelműen időpazarlás volt. De amúgy is, minek kellett volna ilyesmivel foglalkoznom? Ki vagyok én, hogy azt firtassam, miért nem használja a szobáját az a férfi, aki tönkretett annyi életet? Hogy megszabaduljak a sötét emlékektől, melyek az ehhez hasonló gondolataimat követni szokták, a maradék időmet azzal töltöttem, hogy mindegyik szobába tegyek egy-egy csokornyi szárított levendulát. A szobámban megmosakodtam kissé, aztán elindultam a Mrs. Fox által említett étkezőbe.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha bizonyos erkölcsök, eszmék, vagy előírások szerint cselekszünk, ha azt tesszük, amit elvárnak tőlünk, vagy amit mi magunk helyesnek tartunk, a dolgok mennek a maguk útján, és nem érhet bennünket túl nagy meglepetés. Az étkezőben összegyűlt szolgák és szolgálólányok kíváncsian megbámultak ugyan, de aztán már nem törődtek velem, és a vacsora is nyugalomban folyt le. A legtöbbjükön látszott, hogy fáradtak már az egész napos munkától, és nem sok kedvük volt beszélgetni. Amikor végeztünk, és az éppen soros lány rendet tett az étkezés után, bejött az intéző, és pattogó hangján elmondta a nap további részére vonatkozó utasításait. Engem csak a legvégén említett. Az igazat megvallva, bármilyen más hírnek jobban örültem volna, de ő azt mondta:

- Bess, Sir Guy még ma este visszaérkezik. Legyél kéznél, ha szüksége van valamire.

Na ugye, én megmondtam. A dolgok mentek a maguk útján, csak éppen nagyon nem arra, amerre én szerettem volna, hogy menjenek. Azt reméltem, minél kevesebb közöm lesz az ördögi lovaghoz. Erre tessék, egyetlen napot sem úszhatok meg nélküle.

Mrs. Fox, a nagy gondolatolvasó elárulta, hogy mit is jelent kéznél lenni. Hallótávolságban kell tartózkodni az illető szobájához a lehető legközelebb. Minden emeleten volt egy kis beugró a folyosón, ahová az ember le tudott ülni. Az már a trükkös része volt a dolognak, hogy mennyi időt kell várni az uraságra, amíg kegyeskedik megjelenni a szobája ajtajában.

- Nem tudhatod, pontosan mikor fog Sir Guy megérkezni, Bess. Ha jót akarsz, nem alszol el ülve odafent. Senki sem állhatja a horkoló szolgákat.

Az összes rám bízott szobában begyújtottam a kandallókba, és újra ellenőriztem a gyertyakészletet. A levendulaillatú szobák kellemes melege után a folyosó köveiből áradó hideg volt a garancia arra, hogy bizonyosan nem fogok elbóbiskolni. Mivel más dolgom nem volt, és unatkoztam ülve, fel-alá sétálgattam a folyosón, időnként kipillantva az ablakon, amely pont a várkapura nézett. Ahogy lement a nap, és besötétedett, egy égő gyertyát hoztam magamnak, hogy ne kelljen vaksötétben várakoznom, ki tudja, meddig. Aztán elhelyezkedtem a folyosón a beugróban. Szándékosan nem hoztam magammal egy nagyobb kendőt, amivel amúgy távol tarthattam volna a hideget. Tudtam, hogy az effajta kényelem a fáradtsággal együtt már túl sok lett volna. Így viszont biztosan képes leszek ébren maradni. Az természetesen meg sem fordult a fejemben, hogy bemenjek a szobába a kandalló mellé melegedni.

Magasan járt a hold és feljöttek a csillagok, de Sir Guy még sehol sem volt. El nem tudtam képzelni, mit lehet ilyen vaksötétben csinálni odakint. A fekete lovagok ritkán portyáztak éjszaka, és utazni sem volt tanácsos sem az úton, sem az erdőben. Meglobbant a gyertya lángja, és érezni lehetett, hogy odakint feltámad a szél. Aztán hallottam, ahogy megint elered az eső, és kopogni kezd odakint a vesztőhely deszkáin. Micsoda szörnyű hang! Jobbnak láttam dúdolgatni magamnak néhányat a kedvenc dalaimból.

Nem emlékszem, hogy valaha is éneklés közben elaludtam volna, de most sikerült. Arra ébredtem, hogy egy hideg és vizes kéz a számra tapad. Azonnal magamhoz tértem és tágra nyílt a szemem. A gyertya lángjánál megpillantottam Sir Guy-t, amint fölém hajol, diszkréten csöpögő hajjal és teljesen átázott ruhában.

- Mit keresel itt? - kérdezte fojtott hangon, pedig neki aztán semmi félnivalója nem volt amiatt, hogy esetleg megszólják, amiért torka szakadtából ordít egy szolgálóval a saját szobája ajtaja előtt.

Meg sem mertem mozdulni, és végigfutott az agyamon, hogy sikeresnek induló szolgálói pályafutásom itt és most véget fog érni Sir Guy kése vagy kardja által. Vagy csak egyszerűen megfojt a puszta kezével. Lassan elvette a számtól a kezét, és kezében a gyertyával alaposan végigmért. Láttam a szemén, hogy megismert, és nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó nekem, vagy sem. A pillantásom önkéntelenül is a fegyvereire tévedt. Kinyitottam a számat, hogy választ adjak neki, de hirtelen megragadta a karomat, kirángatott a fülkéből, és nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót. A zár könnyen engedett, hiszen a várban egyetlen szobát sem zártak be, legfeljebb csak odabentről. Itt senkinek sem kellett attól tartania, hogy meglopják. Ha kiderül az ilyesmi, az összes szolgát automatikusan kivégzik a várban, csak a rend kedvéért. Elvégre bárki pótolható.

Az ajtóban elengedte a kezemet. Csak néhány lépést tettem befelé, hogy aztán kellő távolságra állhassak tőle, és illendően meghajolhassak. Amíg a folyosón kuporogtam, a hidegtől elgémberedtek a tagjaim, és ahogy a jól befűtött szobában rám tört a meleg, vacogni kezdtem. Megpróbáltam feltűnés nélkül kissé közelebb araszolni a kandallóhoz, de a lovag közben becsapta az ajtót, és a kardját az ágyra dobva odaállt elém. Nem mocorogtam többet, kénytelen-kelletlen tovább álltam és dideregtem.

- Mit keresel itt? - tette fel a kérdést Sir Guy újra, ezúttal éles hangon.

- Ez a dolgom… - próbáltam összeszorított foggal beszélni, hogy ne dadogjak. - Hogy itt legyek, ha szükség lenne rám…

Morgott valamit, amit nem értettem. Mivel más utasítást nem adott, kissé tanácstalanul és elég szerencsétlenül álldogáltam ott továbbra is a szoba közepén. Odaállt a tűzhöz, és összedörzsölte a kezeit. Mivel nem nézett rám, kiegyenesedtem, és felemeltem a fejemet. Megpróbáltam feltűnés nélkül minél mélyebbeket lélegezni, és jobb híján ökölbe szorítottam a kezeimet. Újra lehunytam a szememet, és elképzeltem, ahogy a kandalló lángjai kinyúlnak a kormos kövek közül, és lágyan körbeölelnek. De nem égetnek, csak simogatnak, és tetőtől talpig felmelegítenek. Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy éreztem, működik a dolog.

- Mi olyan vicces?

Ahogy meghallottam a hangját közvetlen előttem, sikerült egyetlen pillanat alatt felnyögnöm a meglepetéstől, dühösen összeszorítani a számat, amiért így megfeledkeztem magamról, hátrálni egy lépést, megpróbálni semmitmondó arcot vágni, végül megint lehajtani a fejemet. És még gratulálhattam is magamnak, amiért mindezt valóban néhány másodperc alatt kiviteleztem. Ő azonban cseppet sem volt elragadtatva. Sőt, iszonyú dühös lett. Ha nem fogja meg az államat, ha nem kényszerít, hogy ránézzek, akkor is felemeltem volna a fejemet, mert szinte éreztem, ahogy a harag úgy ébred fel benne, mint egy felzavart sárkány, hatalmasra növekszik, majd kitör, elborítva mindent, de főképp engem.

Csak kék szemeit láttam, és majd elállt a szívverésem a rémülettől. Most valósággal rettegtem tőle. Ahogy azt vártam, mit tesz velem, csak azt ismételgettem magamban: Kellett ez nekem? Kellett ez nekem?

Nem szólalt meg azonnal. Fogva tartott a kezével és a tekintetével, zihálva szedte a levegőt, és nem mozdult. Aztán egy pillanatra odanézett az ágyon heverő fegyvereire, mire én mély levegőt vettem, és felkészültem minden rosszra, amit korábban a fekete lovagokról hallottam, vagy amit róla csak el tudtam képzelni. Visszanézett rám, és közelebb hajolt hozzám. Most már egyáltalán nem dideregtem. A hidegtől legalábbis nem. Aztán hirtelen vége volt. Eltűnt belőlem a félelem. Nem éreztem mást, csak nyugalmat, megkönnyebbülést és végtelen békét. Mint a halálraítélt, aki szinte már érzi, ahogy a testébe hatol egy kard, és tudja, vége minden szenvedésének, mert várja a mennyország örök boldogsága. Egyszerre nem érdekelt már, mit fog tenni velem. Átfutott az agyamon, hogy otthon anyám vár rám, de olyan halvány volt ez a gondolat, hogy a következő pillanatban már el is tűnt.

Már egészen máshogy néztem rá. Ő volt az ördög, legalábbis a legtöbben ezt állították róla. Tudtam, hogy bármilyen szörnyűségre képes, amivel egy embert lelkileg vagy fizikailag bántani lehet, és bár most egyedül én voltam a keze ügyében, egyszerűen nem érdekelt. Ott álltam néhány centire a gonosztól, és már nem bánthatott.

Sir Guy megdöbbent. Annyit láttam csak, hogy kék szemeiből eltűnik a vad tűz. Éreztem, hogy visszahúzza a kezét, de olyan lassan, hogy szinte minden ujja egyenként engedte el az arcomat. Láttam, ahogy újra elszunnyad benne a sárkány, és mintha egy pillanatra feltűnt volna helyette valami más… De lehunyta a szemét és elfordult, így már nem derült ki, mi is lehet az, amit annyira mélyen eltemet magában.

- Hozz vacsorát… - suttogta egy örökkévalóság múlva, és én egy gyors meghajlás után már kint is voltam a szobából. Neki kellett dőlnöm a falnak odakint a folyosón, mert azt hittem, menten elájulok. Még sohasem voltam ilyen helyzetben, még sohasem voltam ennyire közel ahhoz, hogy fizikailag bántsanak. Igaz, most talán csak én hittem azt, hogy megtörténhet. És még soha életemben nem álltam ennyire közel egyetlen férfihoz sem, és főleg nem ilyen sokáig.

Fogalmam sem volt, hány óra lehet, de jobbnak láttam igyekezni. Út közben fogtam egy fáklyát, hogy lássak is valamit a sötét lépcsőkön.

Aztán fejben listát készítettem, mi mindent kell majd felcipelnem a lovag szobájába. Odalent a konyhában mindent összeszedtem, amiről úgy gondoltam, szükség lehet rá. Alig tíz perc múlva már megint fent voltam. Kopogtam egyet az ajtón, majd választ sem várva beléptem.

Törökülésben ült a tűz mellett, és a kardját tisztította. Biztosan meghallotta, hogy jövök, de a fenőkő csak egy pillanatra állt meg a kezében, aztán folytatódott az egyébként szörnyen idegesítő fémes csikorgás. Mivel tele volt mindkét kezem, a lábammal rúgtam vissza az ajtót a helyére. Remek munka volt az a tölgyfaajtó, egészen jól bírta a rengeteg rugdosást. Egy nagy kosarat hoztam magammal, mert abba minden belefért. Azzal kezdtem, hogy kipakoltam az asztalra a bort meg az ennivalót. A konyha üres volt, már mindenki lefeküdt, ezért csak kenyeret, sajtot, és egy darab sonkát találtam. Sajnos semmi más nem maradt. Bár elvileg minden férfi késsel az övében mászkált a várban, a biztonság kedvéért hoztam magammal még egy kést és odafektettem a fatányér mellé. Néhány tiszta törölközőt tettem az ágyra. Sir Guy még mindig a tűz előtt gubbasztott, amit meg is tudtam érteni, mert a várban kezdett iszonyúan hideg lenni. Láttam, hogy fekete zubbonyát már levetette. Egyszerűen csak ledobta a földre. Fekete inget viselt, fekete nadrágja és csizmája még mindig rajta volt. Mivel csak egyetlen szék volt a szobában, amit ő hamarosan a vacsorához fog használni, jobb ötletem nem lévén kinyitottam a szekrényajtót, és arra terítettem rá a fekete zubbonyt. Még mindig nedves volt. Automatikusan benéztem a szekrénybe, száraz ruhákat keresve.

- Ó, elfelejtettem… - csúszott ki azonnal a számon, és ettől az egyetlen kimondott szótól is ostobán fecsegő nőszemélynek képzeltem magamat. Odapillantottam a lovagra, de ő csak egykedvűen feltápászkodott, eltette a kardját a hüvelyébe, odatámasztotta az ágy mellé, aztán leült az asztalhoz. Végül rám nézett.

- Mit felejtettél el?

- Azt, hogy ez teljesen üres. - vallottam be a biztonság kedvéért még mindig a szekrényajtót bámulva.

- Te kutattál a szekrényemben?

- Mrs. Fox rám bízta ezt az emeletet, hogy tartsam rendben. És a többi szobában elég sok munkám volt a szekrényekkel... - válaszoltam halkan, ha már kénytelen voltam beszélgetni. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekszem, hogy ennyi szó illendő, vagy egyáltalán megengedett.

- Soha többé ne tedd ezt.

- Ne takarítsak a szekrényben? - kérdeztem vissza, mert nem volt egyértelmű, melyik cselekedetemmel nem volt megelégedve.

- Nem erre gondoltam. - Elhallgatott egy pillanatra, de aztán folytatta. - Arra, amit azelőtt tettél. Hogy úgy viselkedsz, mintha egy lelketlen fabábu lennél, és igyekszel valami ostoba álarc mögé rejteni mindent, ami normális belőled.

Nagyot nyeltem, mert éppen azt készült megtiltani, amit eddig az intéző, a szakácsnő meg Mrs. Fox is igyekezett jól a fejembe verni.

- Sir Guy… - kezdtem, de megakadtam, és fogalmam sem volt, mint mondjak utána. - Szolgáló vagyok, ez a dolgom… ennyit tehetek…

- Idegesít. Nem tűröm, hogy itt így viselkedj. Ne hajlongj, és nézz rám, ha velem beszélsz.

Reméltem, hogy az „itt" csupán a szobáját jelenti. Mert így még gond nélkül teljesíthettem is, amit parancsol.

- Igen, Sir Guy… - bólintottam, erősen igyekezve, hogy ne hajtsam le a fejem és ne hajlongjak.

Ő is bólintott, aztán folytatta az evést.

Vártam egy-két percet, aztán előszedtem a bátorságomat, és megkockáztattam egy kérdést.

- Sir Guy…

- Igen? - nézett rám az utolsó korty bor után, és félretolta a vacsora maradékát.

- Esett odakint, ezért hoztam törölközőket, de nem találok tiszta, száraz ruhát, és nem tudom, hogy…

- Itt nincs másik ruhám. - vágott a szavamba, közölve a tényt, amit már amúgy is tudtam. - Majd megszárad, ami rajtam van.

Felállt, és egy mozdulattal kibújt az ingéből. Kinyújtotta felém a kezét, és én tétován elvettem tőle a vizes ruhadarabot. A karomra terítettem. Ezután az övéhez nyúlt, és lecsatolta. Azt odatettem az asztalra. Leült az ágyra, és lehúzta a csizmáit. Aztán újra felállt, és odalépett elém.

Jobb híján újra a szemébe néztem, csak hogy ne kelljen máshová tekintenem. A mozdulatot azonban észrevettem, ahogy egyik kezével megfogta a nadrágja csatját. Nem szerettem volna többet látni, mint ami tanácsos, így azt tettem, amit minden istenfélő szűzlány tenni szokott. A fülem tövéig elvörösödtem, és szégyenlősen elfordultam. Rögtön meg is bántam ezt a gyengeségemet.

- Tedd le azokat. Aztán elmehetsz.

Hallottam a hangján, hogy mosolyog. A vizes inget a szék támlájára terítettem, és odahúztam a tűz mellé.

- Jó éjszakát, Sir Guy… - búcsúztam gyorsan, és kiviharzottam az ajtón.

Túl sok volt ez nekem a legelső napon. Meg sem álltam a szobámig, bedőltem az ágyba, és a fejemre húztam a takarót. Békén lehet hagyni.