II. Fejezet

Solange Bonnefoy a kézfejére támasztotta állát, ahogy a padon ülve figyelte a fiát, aki a parkban udvarolt lelkesen a vele egykorú kisiskolás lányoknak. Haloványan-szomorkásan mosolygott közben, és halkan felnevetett, mikor Francis, arcán csalódott kifejezéssel kullogott oda hozzá.
- Ne nevess ki! – hisztizett rögtön a fiú, ahogy mellé huppant a padra. – Mikor nő már ki?
- Türelem, egyetlenem, türelem. Ez a természet rendje – nyugtatta kedves mosollyal. – Ettől leszel nagyfiú.
- De olyan pocsék!
- Ezt a szót meg hol tanultad?
- A suliban. Miért, nem jó?
- Nincs vele semmi gond – nyugtatta. – Szóval azért nem tetszettél a lánynak, mert...
- Mert fogatlan vagyok, azért!
- Túldramatizálok, kincsem – mondta mosolyogva a nő, és nagyon igyekezett, hogy ne nevesse el magát újra. – Mire észreveszed, már ki is nő az összes csontfogad.
- De ez mikor óhajt kinőni?
- Mire megszületik a kistestvéred – felelte végül. Francis arca erre felragyogott.
- Tényleg? De jó! Én leszek a világ legjobb nagy tesója! – jelentette ki magabiztosan.
- Ennek örülök, kincsem. Na gyere, jobb lesz, ha megyünk, kezd hűvös lenni.
- Menjünk – bólintott komolyan. – Nehogy megfázzatok! Te és a kis tesóm! – Solange adott egy csókot a fia homlokára, felemelkedett a padról, és kézen fogva indultak haza.

~*CrociVie*~

Lovino nem szeretett egyedül kilépni a házból, ez rossz beidegződés volt, és sajnos pontosan tudta az okát is. Remélte, nem fog feltűnni senkinek, hogy csak Antonióval hajlandó bármerre menni a birtokon, és ha őszinte akart lenni (legalább magához) még így sem érezte magát mindig teljes biztonságban.
- Nem tudsz lovagolni, igaz? - kérdezte Antonio a születésnapja utáni kedd reggel. Egyszerre ettek, vagyis az olasz tejeskávét kortyolgatott és pár darab édes kekszet eszegetett, délelőtt ennél többet csak nagyon ritkán sikerül leerőszakolnia a torkán, úgyhogy nem is nagyon próbálkozott vele.
- Nem – felelte, sejtve, hogy itt valami végzetes készülődik. Náluk amúgy is luxusszámba ment ez a sport.
- Megtaníthatlak – ajánlotta fel lelkes mosollyal a házigazdája. – Most még nincs sok dolgom. Mit szólsz?
Egyedül az mondatott vele igent, hogy kezdte magát bezárva érezni a házban, szüksége lett volna egy kis levegőre, és ez megfelelő alkalomnak kínálkozott, ráadásul Antonióval együtt. Nem akart bízni benne, de ő volt az egyetlen, akit valamennyire ismert, és aki pont elég elkalandozó és művészlélek ahhoz, hogy ne vegye észre az ő viselkedésén a furcsaságokat, és amik egy normális, reálisabb embernek már régen feltűntek volna. (Ahogy nagypapának feltűntek.)

- Én erre nem ülök fel – jelentette ki negyed óra múlva, a karám mellett állva, mikor Antonio megmutatta neki a szürke lovat.
- Jaj, ne sértsd meg szegény Oliviát – kérte a férfi, és csettintett a nyelvével, mire mind a négy ló felfigyelt rájuk (kivéve a feketét, ami bent ácsorgott a bokszában, és füle botját sem mozdította feléjük), majd magához hívta az Olivia nevűt, aki odakocogott hozzájuk. Mély, puha hangon beszélt hozzá, és gyengéden, szeretőn megsimogatta az orrát. – Tizenkét éves, ami náluk már majdnem öregnek számít, de azért ügyes, ugye öreglány? – mosolyogva meglapogatta a kanca nyakát, az kedvesen megbökdöste a vállát. – Nyugodt, és türelmes, úgyhogy tökéletes lesz a tanuláshoz.
- El fog bírni? – kérdezte bizalmatlanul méregetve az állatot.
- Persze, erős. Na, ne félj, vigyázni fogok rád. Gyere! – A ló a kerítés mellett lépdelt velük, aztán a helyére kocogott a bokszba, és Antonio az istállóban otthonosabban mozgott, mint eddig bárhol, ahol látta. Nagyon látszott rajta, hogy szeret itt lenni, és amíg eltűnt oldalt egy fallal elkerített sarokban, Lovino nagyon óvatosan felemelte a kezét, még óvatosabban a ló puha orrára tette.
Olivia nézett rá okosan csillogó, sötét szemeivel, és meg sem mozdult, mintha érezné, hogy a fiú kissé tart tőle, és jó benyomást akarna tenni. Ujjai kissé fentebb siklottak a fehér homlokra, majd finoman megvakarta a kanca egyik fülét is. Majdnem hátraugrott, mikor a ló fújt egyet. Antonio felkacagott, odakapta a tekintetét.
A férfi vállán egy nyerget hozott, másik kezében a hozzá tartozó többi felszerelést.
- Ne aggódj, csak barátkozik – mondta, ahogy letette a terhét. – Bármelyikükhöz odamehetsz, csak Diablót hagyd békén – bökött az istálló túlsó végén, a bokszban ácsorgó, fekete ló felé. Lovino félrebiccentette a fejét. – Ő egy kicsit nehéz természetű – mondta. – Nem nagyon tűr meg maga körül senkit. De amíg itt vagyok, nem lesz vele baj. – Mosolygott, és kinyitotta a boksz ajtaját, hogy belépjen, megsimogassa a ló hátát, nyakát, majd valahonnan előkerített egy puhaszőrű kefét, és elkezdte letisztogatni vele az állat hosszú bundáját.
- Öhm... segítsek valamit...? – kérdezte pár perc csend után Lovino, mikor kezdte magát kényelmetlenül érezni, és nem akart egyik lábáról a másikra állva tétlenül ácsorogni.
- Kedves tőled – ragyogott rá Antonio, és kiperdült a bokszból (Olivia meg sem mozdult), és a kezébe adott egy ritkás fogú fésűt. – Megtennéd, hogy kicsit rendbe szeded a sörényét? Csinosnak kell lennie, mikor kivisszük. - A férfi kacsintott, és ő zavartan, némán bólintott, majd óvatosan közelebb merészkedett a lóhoz, megsimogatta a nyakát, és óvatosan nekilátott kibontani a csomókat a világosszín sörényből.
Végig attól tartott, hogy megrántja valamelyik tincset, és akkor a ló megorrol rá, és esetleg nekinyomja a boksz fából készült falának, ami bizonyára kellemetlen élmény lett volna, de semmi ilyesmi nem történt, az idős kanca tényleg nagyon nyugodtan tűrte az egész procedúrát, látszólag semmi nem hozta ki a béketűrésből.
- Rendben – csapta össze a tenyereit Antonio pár perc múlva, és a mosolya még mindig az arcán virított.
Lovino hátrébb húzódva figyelte, ahogy nyereg kerül a lóra, aztán a szíjak sokasága, amik mindig pont úgy álltak, ahogy Antoniónak éppen szüksége volt rájuk, és egyelőre ő még átlátni sem látta át teljesen, mi hogyan kapcsolódik és tekergőzik a ló testén. Aztán Antonio kivezette a bokszból a hátast, és Lovino kezébe adta a vezetőszárat.
- Ismerkedjetek egy kicsit – mosolygott rá, majd ott is hagyta őket, hogy egy másik nyerget hozzon ki magával, és egyenesen a fekete ló elé vigye. – Nyugodtan kimehettek, sétáljatok egy kört az istálló körül – tanácsolta a spanyol, és elsorolt neki pár szót a nyelvén, amikre Olivia hallgat, aztán szélnek eresztette őket.
A nagy szürke ló engedelmesen megállt, ha azt mondta neki, és az irányokat is megfelelően tudta, és árnyékként követte őt, ahogy vezette. Lovino csak most gondolkodott el azon, mennyire csend van. Persze, már van vagy fél tíz is, az állatok régen kaptak enni, és most a természet még alszik, a tavaszi munkák még nem kezdődnek, minden nyugodt és békés. Mégis igyekezett az épületek árnyékában maradni, viszonylag zárt helyen, és csak egészen apró köröket írtak le az istálló és belőle nyíló karám körül.
Végül Antonio is elővezette Diablót, akinek egyik oldalt a sörényébe és a farkába vörös szalag volt fonva, és mikor megkérdezte, miért, azt a választ kapta, hogy ezzel jelzik, hogy ha egy ló rúg vagy harap.
- De már szinte mindenki ismeri a környéken, mert elég gyakran kóborol el nélkülem, de jobb az elővigyázatosság, így biztosan senki nem próbálja elkapni, ha elszaladna – mesélte félig nevetve a férfi.
- Akkor miért őt hozod? – kérdezett rá értetlenül.
- Mert attól, hogy ő ilyen, nem adhatom fel – hangzott egyszerűen a válasz, mégis komolyan. – Ha eladnám, mások talán durva módszerekkel próbálnák engedelmességre bírni, én viszont megvárom, hogy rájöjjön, nem kell tőlem megvédenie magát, mert nem fogom bántani. Az előző gazdája nem volt vele elég türelmes – mesélte, ahogy elindultak a ház mellett egy úton, amit biztosan autók kerekei koptattak.
- Azt hittem, mind itt születtek – jegyezte meg elgondolkodva, nem is figyelve arra, mit mond.
- Csak Olivia, meg az ő csikója, Chica; a másik hármat, Fortunát, Neshit meg Diablót úgy vettük. A család soha nem foglalkozott igazán lótenyésztéssel, de korábban nagyon fontosak voltak, manapság már csak megszokásból vannak, de én szeretek velük foglalkozni, és kényelmesebb, ha a birtok egyik végéből akarok menni a másikba, mert nem mindenhol járhatóak az autóutak. – Valamiért – és ezt maga sem értette teljesen, – jó volt Antoniót hallgatni, ahogy beszélt, főleg, mikor olyasmi jött szóba, amiről szeretett is. – Szóval Diablo gazdája nem volt kedves ember, azért is akartam annyira hazahozni, hogy rendbe szedjem, de ez nem megy könnyen, de legalább már megengedi, hogy ráüljek, és csak néha próbál megharapni, szóval már egészen kedves.
Lovino felhorkant, nem is értette, hogy a spanyol miért vesződik ennyit, ha egyszer a ló nem akar vele barátságot kötni, de végül úgy döntött, ez nem az ő gondja. Másrészről, biztosan tudja, mit csinál, és tud vigyázni magára, úgyhogy neki kár ezen gondolkodnia.
- Itt is vagyunk – jelentette ki hirtelen, és az olasz felkapta a fejét. Nem is vette észre, mennyire messze mentek, egészen fent jártak egy domboldalon, egy karám kerítése mellett, aminek túlsó végében egy csinos kis féltetős, három falú épület állt, mellette pár magas fa. – Szaladunk egy kört, és aztán felülhetsz Oliviára.
Átvette tőle a vezetőszárat, és odafordult a fekete lóhoz, megsimogatta az orrát, mondott neki valamit, aztán egy könnyed mozdulattal nyeregbe is pattant. Diablo rögtön kissé oldalra táncolt, mire Anotnio előrehajolt, a füle mellett beszélt halkan, nem is értette mit, aztán valamilyen láthatatlan jelzésre a fekete ló kilőtt, Olivia utána, és a férfi felegyenesedett a nyeregben, és egy pillanat múlva Lovinóban tudatosult, hogy egyedül maradt, itt kint, messze a háztól.
Körülnézett, felette, a dombon felfelé szőlőtőkék hosszan, kopaszon, előtte a paradicsomföld utolsó hepehupás méterei az út túloldalán. A ház úgy jó fél kilométerre, és egy lélek sem járt a környéken, kivéve a villámként nyargalászó Antoniót, aki most a földek túloldalán vágtatott el szemben, a lovak egyszerre léptek, egészen gyönyörű látványt nyújtottak, ahogy egyenletes ütemben száguldottak, patáik után föld röpködött, majd fordultak egyet, s tőle nem messze lassítani kezdtek. Olivia határozottan fújtatott, míg Diablo alig vette gyorsabban a levegőt, mint általában. Bizonyára ő még sokat tudott volna vágtázni körbe-körbe.
Antonio a földre ugrott, mindkét állatnak kedvesen dicsérő szavakat mondott, megsimogatta a nyakukat, aztán a feketét kikötötte a karám egy deszkájához, a szürkét kicsit távolabb vezette, és intett Lovinónak, hogy kövesse.
- Olivia nyugodt, de ha mégis megijedne valamitől, fontos, hogy ne ess pánikba, rendben? Kapaszkodj nyugodtan a sörényébe, inkább, minthogy leess róla. Most még nem fogom elengedni, úgyhogy nem kell félned – nyugtatta, mikor látta, mennyire elkerekedtek a szemei. – Segítek – tette hozzá, és felszállni a lóra nem volt olyan nehéz, mint hitte.
Odafentről minden más volt, és egészen különös érzés fogta el. Ennek ellenére úgy kapaszkodott a nyeregkápába, mintha az élete múlna rajta. Antonio mosolygott rajta, de nem szólt, csak amikor figyelmeztette, hogy elindulnak. Először rémijesztő volt, hogy ez a hatalmas állat megindul alatta, de aztán kezdte érezni a lépteiben a megnyugtató, vissza-visszatérő ritmust, és egészen könnyű volt felvenni, és mire észrevette volna magát, halovány mosollyal megveregette Olivia nyakát, hogy mennyire türelmes, pedig végig úgy feszelgett a nyeregben, mintha le akarna esni, és biztos volt benne, hogy legalább ötször nekinyomta a sarkait a ló oldalának, ami gyorsabb haladásra ösztökélte volna, ha a spanyol nem tartja a futószáron, de volt annyira okos, hogy a vezetőjére figyeljen, és ne a lovasára.

Gyalog mentek vissza az istállóhoz, Lovino úgy érezte, hogy még ez az egy órás kaland is bőven elég volt, amit lóháton töltött, izmai kellemetlenül fájtak ennyitől is. De nem panaszkodott, mert valahol mégiscsak hálás volt azért, hogy Antonio foglalkozik vele egy kicsit, és kijöhetett végre a házból.
Az istállóban ott volt a lovász, Miguel, nyomában a fekete kutya, ami mordult egyet, mikor meglátta, de a gazdája rögtön rászólt, mire elsomfordált valamerre. Átvette Oliviát, Antonio pedig azt mondta, még megfuttatja egy kicsit Diablót, addig ő nyugodtan vegyen egy fürdőt bent, az rendbe hozza az izomlázát, és majd ebédnél találkoznak.
Amilyen gyorsan csak tudott, visszaslisszolt a házba, és a szobája ablakából figyelte csak, hogy a vendéglátója elvágtat azon az éjfekete lovon, ami nem is tűnt olyan veszedelmesnek, mint ahogy a gazdája leírta, pedig a vörös szalagok ott hullámoztak a sörényében és a farkában, mintha láng lobogna bennük. Nem tudta, Antonio mennyire gondolta komolyan, hogy megtanítja, hogyan kell megülni egy lovat, de úgy volt vele, hogy ameddig az a ló a szürke, kedves, öreg Olivia, addig ezzel nemigen lesz gondja.

~KWR~

Ígérem, hogy a történet nem erről fog szólni, csak el kellett kezdenem valahogy, és amúgy is kérlelhetetlenül lómániás voltam/vagyok, szóval bocsi érte.
A véleményed érdekel, kérlek, írd meg nekem! ^w^