Ugyanoda érkeztem vissza, de már minden más volt.
Csend ült Roxmortson, halotti csend. A ládákból, amik mögött nem is olyan rég gyáván elrejtőztem, nem maradt más, csak egy kupac hamu. A hátamat akkor Madam Puddifoot kávéházának döntötte, támasztottam a falat. Visszatérésemkor törmelék borította a földet. Az épületet teljesen lerombolták. Tökéletes munkát végeztek. A legnagyobb darab is csak alig akkora volt, mint az öklöm. Szórakozottan rugdostam félre egy cserepet.
Rúgás. Nem vagy szellem. Nem suhan át rajta a lábad. Szilárd vagy, és mégis... Tudod. Mintha itt se lennél.
Mintha nem is élnék.
Azért, mert már nem is élsz...
Ráérősen járkáltam a romhalmaz körül. Nem tudtam, ráérek-e. Nem tudhattam, ki a védencem. Tehát nem tudtam, mi történik vele. Abban a pillanatban akár halálra is kínozhatták volna. Nem tehettem semmit. Mágikusan vonzott magához az a hely, amiből semmi sem maradt, aminek árnyékában ott voltam én is... ahol életem utolsó pillanatait eltöltöttem... Előbb én váltam semmivé, aztán a kávéház is.
Azt hiszem, ezt hívják úgy: tökéletes megsemmisülés.
Emléket se hagytak nekem. Még a „Lány, Aki a Szerelmesek Kávéházának Tövében Halt Meg" sem lehetek.
Jól látod. A múltban nincs helyed. Egy út áll előtted: végezni a feladatodat.
Váratlanul észrevettem valamit a földön. Tenyérnyi kék foltocska virított ki a törmelék közül. A sok szürkeségben némi szín... Felvettem. Miért ne? Egy csésze. Volt. Most már csak ez az egy darabja maradt meg, a többi része valószínűleg finom porként szitálta be a környéket. Madam Puddifoot készlete örökre megsemmisült – bár szerintem ez zavarta a legkevésbé.
Téged viszont nagyon zavarhatna
...hogy nem tudod, kit keresel,
...hogy nem tudod, mit keresel,
...hogy nem tudod, mi van...
Nem is akartam tudni. Nem akartam tudni, hányan haltak meg. Senkivel sem találkoztam, az igaz, de ez nem jelentett semmit se. Az égvilágon semmit. Be se tettem a lábamat a Mennybe, nem csoda, hogy még véletlenül sem futottam össze senkivel. Sok időt jósoltam magamnak, amíg újra megkörnyékezem azt a helyet, tehát spekulálással, égi számításokkal nem jutottam volna előbbre.
Mi van, ha ez egy csel? Egy büntetés. Soha nem jutsz be a Mennybe, csak ámítanak, de örökre itt ragadtál. Te vagy a tökéletes Senki. Nem egy angyal.
Ez nem vall a Mennyre. Nem, ilyen gonosz, aljas, kegyetlen húzás semmiképp. Szó nélkül a Pokolba löktek volna, ha úgy gondolják, vagy nem tudom, hova. Nem alkalmaztak volna ilyen kacifántos megoldásokat. Minek? Heccelni a szerencsétlent, aki örökre kapun kívül ragadt?
Most áltatod magad?
Nem. Rengeteg dologban tudtam becsapni magamat, a lehető legelképesztőbb módokon, de nem akármiben.
Elindultam az utcán, zsebembe süllyesztve a csésze maradványát. Kihalt és néptelen.
Mintha halott lenne.
Arra gondoltam, hogy kár erőlködni, mehetek akár az út közepén is, nem látnak, nem hallanak, nem létezem. Csupán egyetlen valaki számára, neki se teljesen, ám az ő kilétéről még fogalmam sincs. Nagyot nézne, ha megpillantana, feltéve, ha értesült már a halál híremről. Úgy spekuláltam, több idő telt el iktatásom közben, mint hittem volna. Mikor legutoljára lent jártam, tombolt a harc, most pedig sehol senki nem mutatkozott. Egy csatát nem lehet elvágni.
Aztán arra gondoltam, hogy bármikor szembe jöhet valaki, talán pont erre vetődik az emberem, nem lenne jó összefutni. Igyekeztem tehát úgy haladni, hogy lehetőleg csak az vegyen észre, aki engem keres. Már pedig ennek a valószínűsége egyenlő a nullával, hiszen mi dolga lenne bárkinek is egy hullával?
Ez morbid volt.
Hangokat hallottam. Igazi, emberi hangokat. Ráadásul ismerőseket. Feszülten fülelni kezdtem, lapultam, vártam. Viszont nem lélegeztem. Legalábbis nem tűnt volna fel, ha nem veszek levegőt. Hiszen nem volt már rá szükségem. Bennem maradt az életemből, de gyakorlatilag feleslegesen.
Nem mertem megtapintani, dobog-e a szívem. Tudtam, sejtettem, éreztem az igazságot, de megfogni, rádöbbeni borzalmas lett volna... Úgy döntöttem, egyelőre nem szembesülök az üres mellkas megrázó élményével. Nem éreztem magam felkészültnek. Tudtam, hogy halott vagyok. Tudtam, hogy végem. Tudtam mindent. Ilyen módon azonban megérteni nem akartam. Nem bírtam volna.
A hangok közeledtek. Egyre élénkebbek lettek, mintha vitatkoztak volna vagy nem tudom... Nem akartam érteni, amit mondanak. Nem érdekelt. Tudni akartam, kik ők. Mást semmit.
Vagy mindent?
Ha nagyon füleltem, hallottam a lépteiket. Ahogy kopognak a köveken. Elképzeltem, ahogy lépnek. Három személy... Két fiú, egy lány... Fiatalok még... Ismerem őket...
Egy hatalmas faláda mögé kuporodtam le, és számoltam a másodperceket. Vártam, hogy beforduljanak végre, és én lássak. Izgalmas játék volt, tippelni, kik azok, mikor érnek végre ide...
Harry Potter, Hermione Granger és Neville Longbottom.
Három. Stimmel. Két fiú, egy lány. Helyes. Fiatalok. Talált. Ismerem őket. Minden klappolt.
Még eggyel több valami is. Amire nem számítottam.
Ahogy megláttam őket, tudtam, ki az én emberem...