Mr. Olin benyúlt az egyik
kulcstároló mélyére, s nagy, kopott kulcsot húzott elő belőle,
a végén „1408" feliratú fémlapocska lógott. Visszafordult a
pultnál álló szőkéhez, s megállt előtte. A kulcs csengett a
markában, ahogy Edward felé nyújtotta, aki diadalmas mosollyal el
is fogadta.
- Van valami, amit esetleg még tudnom kéne? –
kérdezte a szőke, ahogy a régi, kopott kulcsot figyelte. Az
igazgató bólintott, de nem szólt, csak intett, s megindult a lift
felé. Ed pislantott egy párat, majd észbe kapott, s megszaporázva
lépteit Mr. Olin után indult.
A lift nagy volt, és tágas,
sötétbarna falain poros, halovány lámpa világított, nyomott
hangulatot teremtve. Az igazgató csak állt, s várta, hogy
meginduljanak, kifejezéstelen, barna arca csillogott a kevéske
fénytől. Edet furcsamód kirázta a hideg – maga se tudta, miért
–, majd a lift is megindult.
- Ugye, nem allergiás? –
szólalt meg hirtelen Mr. Olin. Edward hevesen megrázta a fejét, s
ennek következtében a cigaretta is majdnem kiesett a füle mögül.
Miért tartom még mindig magamnál? Gondolta bosszankodva,
miközben visszatolta a csikket a „helyére", de többet nem is
törődött vele.
- Nem, nem vagyok – tette még hozzá,
nyomatékot adva előző mozdulatának. – Miért?
- Sok ott a
por, gondolom – válaszolta vállvonogatva Mr. Olin. – Ritkán
takarítjuk.
- Hogyhogy takarítják egyáltalán, ha az olyan…
megátalkodott egy szoba? – kérdezett rá gyanakodva a
szőke, az igazgató pedig keserűen elmosolyodott.
- Havonta
egyszer takarítjuk, két-két szobalánnyal, az én felügyeletem
alatt. Az ajtót szigorúan nyitva tartjuk, és csak tíz percet
töltünk odabent. Úgy tekintjük, mint egy mérges gázzal telt
szobát, de még így is… – mondta, de a vége felé elhalkult.
Megdörzsölte őszes szakállát, s sóhajtva folytatta. – Az
egyik fiatal lányra rázárult a szobaajtó. Csak pár percet volt
benn, de… - ismét megakadt, de most nem folytatta. Edward
türelmetlenül felvonta a szemöldökét, arany szemeit Mr. Olinra
függesztette, de a férfi csak hallgatott.
- Meghalt? –
kérdezte végül a szőke, kissé hitetlenkedve.
- Nem –
rázta a fejét az igazgató. – Megvakult. Kiszúrta a szemeit egy
ollóval. Hisztérikusan nevetett – tette még hozzá, enyhe
gúnnyal hangjában. Ed meglepetten pislogva figyelte a férfit, de
nem szólt. Lábával türelmetlenül topogott, s a lift oldalát
kezdte figyelni, ahol az emeletek számai voltak felsorolva. A
tizenkettes után kimaradt egy szám, s kapásból a tizennégyes
követte.
- Babonás népség… - morogta az orra alatt. Mr.
Olin felkapta a fejét, mintha csak álomból riasztották volna fel,
s a szőkére pillantott.
- Mit mond?
- A tizenhármas –
bökött a számokra Edward. – Hiányzik.
- Ó, igen –
bólintott hamiskás mosollyal az igazgató, s ismét hallgatásba
burkolódzott. Ed, ebbe beletörődve az egyik lámpát kezdte
mereven figyelni. Nem volt annyira erős, hogy ártson neki, de
annyira gyenge se, hogy ne sajduljon bele a tekintete egy idő után.
Szemeit dörgölve jutott ismét eszébe egy kérdés;
- Miért
nem zárják le egyszerűen azt a szobát?
- A fölösleges
pánikkeltés senkinek se jó – felelte Mr. Olin, elgondolkozva
figyelve a számokat. – Úgy teszünk, mintha semmi probléma nem
lenne. Mint ahogy a tizenharmadik emelet – mintha nem is létezne
olyan – mosolygott az igazgató.
A lift észveszejtő
lassúsággal haladt felfelé, vagy csak az idő haladt lassan Ednek,
de ez mindenképpen idegesítette. Idegesen rugdosta a semmit, s már
nem is számított rá, hogy a szerkezet valaha is megállt, mikor a
lift nagyot zökkent, Ő pedig egyensúlyát vesztve, imbolyogva dőlt
az oldalának.
- Megérkeztünk – jegyezte meg Mr. Olin, s
megvárta, amíg a szőke kilép a liftből, de ő maga nem ment
utána. Edward kíváncsian pislogott hátra a válla fölött.
- Én ennél közelebb nem megyek ahhoz a szobához az év többi
napján – mondta. – Kérem, Mr. Elric… ne menjen oda.
Edward gúnyosan elvigyorodott, s szórakozottan ciccegett egy párat.
– Nálam van a kulcs, itt vagyok az emeleten, most már nem
fordíthat vissza.
Mr. Olin bólintott. – Ebben az esetben, a
szoba valamerre arra lesz – intett az egyik folyosó irányába. Ed
aprót biccentett, majd megindult abba az irányba, ahol a kis
aranytáblácska is jelezte a szobák sorszámát: „1400-1430".
Végeláthatatlan, régies, világos folyosók, s ajtók rengetege
állta az útját, de ez Őt cseppet sem érdekelte, zsebre vágott
kézzel baktatott, néhol takarítónőket, szobalányokat
kerülgetve, az ajtók számait figyelve.
Megigazgatta magán a
kabátját, már kezdett melege lenni benne. Hülyeség volt tőle
nyáron, hogy felvegye, de Őt ez sem érdekelte, a kabátját
mindig, mindenhol fölvette…
Gondolataiba mélyedve haladt el
egy lepedőt hajtogató asszony mellett, aki épp a 1402-es szoba
előtt állt. Szinte rémisztően lassan haladt, a szobák is egyre
lassabban követték egymás… 1404, 1405, 1406…
Ismét egy
másik folyosóra kanyarodott be, ahol egy kisebb pihenő kötötte
össze a másikkal. Két lift állt benne, egymással szembe,
közöttük egy kis rekamié állt. Már épp kerülte volna meg,
mikor mellőle halk csipogás hallatszott, mint amilyen akkor
hallatszik, mikor egy lift megérkezik valahova, majd meglepetten
kapta a hang irányába a tekintetét.
Valóban a lift volt az –
ám nem állt benne senki. Sötét belseje tátongott az ürességtől,
szinte kívántatta magát, hívta, csábította befelé a szőkét,
hogy szálljon be, s hagyja el ezt a helyet olyan gyorsan, ahogy csak
tudja. Meglepetten pislantott egyet, szája széle megrándult, de
nem törődött különösebben a lifttel, csak ment tovább.
Az
egyik kisebb folyosón éppen a gyönyörű, kékruhás hölgy tolta
be az egyik szobába a babakocsiját, amelyből még mindig
csecsemősírás szűrődött ki. A barnahajú nő halk szavaival
csitítgatta.
Edward ide-oda nézve haladt a folyosón, de egy
zöldes ajtó előtt megtorpant. Alaposan megnézte magának,
tekintetét a kis arany táblácskára vitte.
1408
Elégedetten
sóhajtott, s a kulcsért nyúlt, de nem illesztette a zárba, csak
merőn bámulta. Nyelt egyet, s ismét kirázta a hideg.
Mitől
ijedt már be ennyire?!
Felemelte a kulcsot, a végével párat
koppantott az ajtón. Mereven bámult maga elé, de nem történt
semmi.
Óvatosan a zárba helyezte, s lassan fordította el.
Alig hallhatóan nyikorgott, s kattant egyet. Ed ismét várt, majd
pár pillanat múlva kihúzta a kulcsot, s zsebre vágta, majd a
gombzár után nyúlt. Ujjai teljesen elfehéredtek, ahogy görcsösen
szorította, majd óvakodva elforgatta. Az ajtó apró résnyire
nyílt, vékony fénycsíkot eresztve a szobába.
Ed fintorgott,
majd automail mutatóujjával belökte a bejáratot. Az vészjóslóan
nyikorgott.
A szoba teljesen sötét volt, az egyetlen fényforrás
a küszöbön álló szőke mögül beszűrődő lámpafény volt. A
hotelszoba túloldalán besötétített ablak derengett kékesen.
Edward megrázta a fejét. Gyáva!
Keserűen mosolygott magán, majd
beljebb lépkedett a sötétségbe, balkezével a falat tapogatva,
hátha megtalálja a villanykapcsolót. Ahogy ez sikerült neki,
felkattintotta.
Fény töltötte be az előtte lévő szobát,
megvilágítva a világos bútorokat, a zöldes falat, a sárga
szőnyeget. A kapcsoló mellett volt még kettő, bizonyára a többi
helységé.
Beljebb lépett, óvakodva körülnézett,
megszemlélt mindent, még a levegőbe is beleszagolt, majd gúnyosan
elfintorodott.
- Ez minden? – pislogott még egyszer körbe, a
szája széle megrándult, majd gúnyos oldalmosollyá húzódott
fel. Hitetlenkedve ingatta a fejét, majd hátranyúlva visszalökte
az ajtót. A fa hangosan csattant, majd súlyos, kísérteties csend
ült a helyiségre.
Edward csípőre tett kézzel állt, majd
táskáját ledobta a fotelbe, kabátját felakasztotta egy kampóra,
a kulcsot az asztalra helyezte, a csikket pedig kihúzta a füle
mögül, és a hamutál szélére rakta. Elgondolkozó tekintettel
figyelte az egyenletesen pörgő ventillátort a plafonon, s a hajár
borzolva sóhajtott.
A diktafont előhúzta, majd a szájához
emelve lépett a következő szobába, ott is felkapcsolva a
villanyt.
- Egy-null a szálloda igazgatójának. Bevallom,
hathatós a meséje, egy pillanatra tényleg beparáztam – mondta
unottan a készüléket a szájához emelve. Nyújtózkodott, majd
egyik kezét csípőre tette, s szellemileg felkészítette magát a
szoba felmérésére. – Egész barátságos egy hely. Nem tudom,
miért ezt választották a horror szobának. Hol itt a
félelem? Hol itt a gyilkos szellem? Vérözönt akarok látni, ha
már idejöttem! – szinte teljesen belemelegedett a „mesélésbe",
hangjával valósággal játszadozott, ujjai között szórakozottan
pörgette a diktafont. Benyitott egy ajtón, s ott is felkapcsolta a
lámpát: teljesen átlagos fürdőszoba állt előtte.
- Kiráz
a hideg, annyira rémisztő ez a túlzott átlagosság –
mondta, majd egy kattintással leállította a gépet. Visszalépve a
hálóba a franciaágyra dobta, s az amelletti éjjeliszekrényhez
lépett. A fiókja kissé vonakodott az erejének, de végül
nyikorogva megnyílt, felfedve poros ürességét. Edward megkerülte
az ágyat, s a másik oldalon lévő éjjelivel is próbálkozott.
Kicsit kopott, lilás, vastag könyv volt benne, a tetejére
aranyozott betűkkel felírva;
Szent Biblia
- Na ne – fintorgott a szőke, s
cseppet sem vigyázva visszaejtette a régi könyvet a fiókba. Az
ágy szélére ült, maga mellett támaszkodva rugózott egy kicsit,
s a virágos tapétát figyelte.
Hirtelen ötlettől vezérelve
ismét felpattant, s a fürdő felé vette az irányt, azzal a
céllal, hogy jobban megnézi. Szórakozottan simított végig a
szürkés csempén, ujjával letörölt egy maszatot a tükörről, s
a kád fölött lévő fehér függönyt is széthúzta, belenézve a
fürdő alkalmatosságba. Letépte a vécépapír guriga gondosan
összehajtogatott végét, s azzal kezdte felitatni az izzadságot a
tarkója körül – kezdett egyre melegebb lenni.
Visszalépett
a nappaliba, s a hűtő felé tekintett, kinyitotta, s hívogatóan
kezdett szemezni a tartalmával, de a tekintete megakadt egy kis
árcetlin.
- Kész rablás – állapította meg, de azért
elvett belőle egy üdítőt. Visszalépdelve az ágyához, a
diktafont ismét kézbe vette, majd kényelmesen elterült a
paplanon. Egy ideig elmélkedve figyelt a plafonon egy koszfoltot,
majd feltápászkodott, s a falnak támasztotta a hátát. A diktafon
egy kattanással jelezte, hogy elindult a felvétel.
- Kanapé,
antikutánzat szekrény, rádió, íróasztal… a tapéta virágos,
a szőnyeg olyan semmilyen. Csak egy folt éktelenkedik rajta, talán
vér, a tengeren hánykódó hajót ábrázoló ócska festmény
alatt, a sarokban – mondogatta cseppet gúnyosan, talán unottan
fel a készülékre. – Egy másik képen, hm, háborodott gyerekek
körében idős hölgy mesél. A háttérből Madonna figyel a
kisdeddel… a sok baromság… - Lemondóan sóhajtott, s
hátrafordult. Pont fölötte helyezkedett el a harmadik kép. – Az
utolsó, kínosan unalmas festmény az örök zöld vadászatot
ábrázolja… lovak, kopók… karót nyelt angol lordok.
Előre
fordult, tagjait kényelmesen kinyújtóztatta, s jólesően nyögött.
Kissé lejjebb csúszott az ágyon, alatta a paplan egyre csak
gyűrődött.
Maga mellé nyúlt, s az időközben az
éjjeliszekrényre helyezett üveget vette a kezébe, amit az
igazgatótól kapott ajándékba. Megrázogatta egy kissé – az
aranyló, hullámzó lé ezernyi szikrát vert vissza a fénytől.
Automail ujjával lepöckölte a tetejét – a kis fémes tárgy pár
méterrel arrébb ért földet a szőnyegen –, s nagyot húzott az
üvegből.
Nagy mozdulattal visszarakta az éjjelire, nem
törődve a kilöttyenő pár cseppel, s leugrott az ágyról. Az
egyik tolóablakhoz sétált, s szinte túl könnyen nyílt ki a keze
alatt. Kint már javában sötét volt, az utcán ezernyi autó, és
lovas kocsi járt fel s alá. Edwardot megcsapta a füstös, fülledt,
nyáresti levegő, ahogy az ablakpárkányra támaszkodott. Kint
melegebb volt, mint bent, de még is jólesett neki az a lágy,
langyos szellő, amely az arcát cirógatta. Egy ideig behunyt
szemmel élvezte a kényeztetését, majd észbe kapva emelte a szája
elé a diktafont.
- Kilátás a nagy, büdös, nyüzsgő centrali
semmire – sóhajtotta. – Unalmas, szürke házak köröskörül.
Nem t'om, itt semmi ijesztő, félelmetes vagy horrorisztikus
nincs. Alig várom, hogy az a hírhedt gyilkos előbukkanjon, és
megpróbáljon kilökni az ablakon, vagy valami… - motyogott
magában. – Ha ennek vége, kinyírom Royt. Ne mondják már, hogy
a totális semmiért jöttem i–
Megakadt a morgolódásában. A
szobából hirtelen furcsa zene hangzott fel, s ez annyira meglepte a
szőkét, hogy tarkóját a feltolt ablakba verte. Sziszegve húzódott
be a szobába, hátát az ablak mellett a falnak vetette, s kissé
zilált tekintettel, a fejét simogatva nézett az ágya felé. Azon
minden gyűrődés ki volt simítva, újra volt ágyazva, a párnán
két darab csokoládé kocka hevert becsomagolva, s az
éjjeliszekrényen lévő rádióból furcsa, buzdító zene szólt.
- Azt a rohadt…!
Ellökte magát a faltól, s lassú
léptekkel a franciaágy felé közeledett. Az ágya mellett megállt,
s gyanakodva figyelte a csokoládét, mintha csak az ellenségére
nézett volna, harchoz készülődve.
- Bravó, Olin, egy
pillanatra frászt kaptam – suttogta, a diktafont ismét a szájához
emelve, majd leállítva azt. Biccentett egy párat, helyeselve a
saját szavait, majd szórakozottan kibontotta az egyik csomagolt
édességet, s bekapta.
Az idegesítő zene továbbra is szólt,
de ez már Őt nem nagyon érdekelte, csak elgondolkodva szopogatta a
csokoládéját.
- Ezek szerint van itt még valaki! – csapott
le hirtelen a mellette álló gardróbra, s feltárta a szárnyait.
Izgatottan belenézett, de a bútor üresen tátongott, csak a
vállfák billegtek magányosan benne.
- Hahó! – kiáltotta,
miután visszazárta a szekrényt. – Jól van, tudom, hogy itt van,
előbújhat!
Átrobogott a fürdőszobába, s szétrántotta a
kád függönyeit – nem volt ott senki. Már éppen kereste volna
tovább a rejtélyes alakot, ám a vécépapírnál megállt. A vége,
amelyet még nemrég letépett, most újra összehajtogatva,
szabályosan fel volt tekerve a gurigára. Edward meglepetten
pislantott egy párat.
- Na ez furcsa.
Visszalépett a szobába, ahol a furcsa zene még mindig szólt.
- I'm Solider A. (He's Solider A), Never Solider B. (Never
Solider B~)…
- Tipikus Mustangnak való zene –
állapította meg magának morogva. A felvevő készülékét ismét
előkapta, s kész volt, hogy elindítsa. – Na, így legalább van
miről jelentést mondanom!
Visszalépett a fürdőbe, s a
diktafon kattant, ismét jelezve a felvétel elindultát.
-
Hajtogatós szellem szolgálatra jelentkezik. Na, gondoljuk csak
végig józan paraszti ésszel – duruzsolt halkan a szerkezetnek, s
a fürdő- és a hálószobát elválasztó küszöbre lépett. –
Az ablakban lógok – mutatott az említett dolog irányába –, a
zenére beverem a fejem, elveszek az ágyról egy csokit – mutatott
most az ágyra. – Benézek a gardróbba, a… baloldalnak háttal.
Woodini ez alatt besurran – lépett ismét teljesen a fürdőbe –,
hajtogat egyet, majd a nappaliba megy!
Lendületet véve
megindult, s az említett szobába futott, ám ott megtorpant.
Sebesen villantotta tekintetét egyik tárgyról a másikra, de nem
talált semmit, ahol egy alak elbújhatott volna. Egy kicsit hátrált,
ám ott az antikutánzat szekrénybe ütközött. Kárörvendően
elvigyorodott, ujjaival a szekrény kilincséhez nyúlt, lassan
megfordult, s a két ajtószárny találkozásánál lévő réshez
hajolt.
- Hahó, bújj elő! – suttogta, s egy határozott
mozdulattal kinyitotta a szekrényt.