/3. Tell me what you want me to say

Hablaty nem egészen érti (nem egészen meri érteni) mi folyik körülötte (benne). Álmodozó szépen lassan minden gondolatát kiteszi, semmire nem tud huzamosabban figyelni, a sárkány minden egyes mozzanatában, gondolatában, rezdülésében ott van. Ott van a mosolyában (mikor mosolygott utoljára hétfő reggel az osztálytársaira? a válasz egy büdösnagy soha) (a válasz: együtt kávéztak iskola előtt), a jó kedélyében (jó kedély? mi a fene az a jó kedély?) (a rajztanár megdicsérte a róla készült képeket), a kipihentségében (erről már ne is szóljunk) (ha vele alszik, képes öt óránál többet aludni rémálmok nélkül) (kár, hogy csak Anyánál lehet) (most hozzá akar költözni) (elég feltűnő lenne, de kit izgat), szóval mindenben, amihez közvetve vagy közvetlenül köze lehet. És Hablaty életében először nem csak két percre boldog, hanem minden egyes pillanattal amit Álmodozó mellett tölthet. Amiből soha nem elég, persze, de a francba is, csak két hete ismerik egymást. A világa mintha az együtt-percekre helyrezökkenne. Annyira minden a helyén van olyankor, hogy minden, ami elronthatná, megszűnik addig.
Szóval két hétig tart, míg rájön: szerelmes egy sárkányba (egy játékos kedvű, vicces, néha hibbant és néha nagyon is komoly, határozott sárkányba). A valaha volt egyetlen élőlénybe aki azért kedves vele, mert így akarja önmagától és nem azért, mert valami miatt muszáj. Egy hónappal ezelőtt ez a felfedezés halálra rémíti, most csak úgy van vele, rendben, egy időre. Álmodozó a tavasszal úgyis útra kel majd, ő pedig legkésőbb a születésnapja után meglép. Kijár neki pár hónap, amíg boldog lehet, nem? (Tizenhét év – rendben, tizenhét és fél, lassacskán – után pont de.)
December másodika van, hétfő, és Anya azt kérdezi tőle reggel mintegy mellékesen, amikor iskolába indul(nak, mert Álmodozó elkíséri):
- Mit szeretnél Snoggletogra? – Hablatynak van ez a terve.
- Hazajönnél aznap? Vacsorára vagy ebédre. Nem szeretnék semmi mást. – Látja, hogy Anyának nem tetszik az ötlet. – Megbeszélem apával is – ígéri gyorsan. – Kérlek?
- Meglátjuk – hagyja rá végül, és ez felér egy igennel, amennyiben Apa beleegyezik. – Szép napot. Pénteken?
- Pénteken jövök. Jövünk? – pillant kérdőn Álmodozóra, aki bólint. Azóta minden hétvégét itt tölt vele. – Jövünk. Szia, anya – köszön el, és bekocognak a liftbe.
- Mi az a Snoggletog? – kérdezi Álmodozó a falnak dőlve.
- Egy ünnepünk. A világ más részein máshogy hívják, nálunk ilyen hülye neve van. Szóval együtt vagyunk, és finom ételeket készítünk, és megajándékozzuk egymást apróságokkal. Pár éve már rendes családi ebédet sem tartunk, szóval gyakorlatilag a szüleim nem is nagyon találkoznak egymással. De meg akarom nekik mondani, hogy művészeti egyetemre szeretnék menni, és ezt jobb egyben letudni.
- Azt mondtad, ez titok.
- Iigen, de tudniuk kell róla. Mégsem mehetek el úgy, hogy heló, mentem, lehet, hogy vissza sem jövök. Azért ez nem így működik. – (Kár érte.)
- Nekem az is furcsa, hogy ilyen sokáig egy fészekben vagy velük – mondja. Hablaty nem akarja azt mondani, hogy neki is.
- Az emberek ilyenek – vonja meg a vállát.
Kilépnek a lépcsőházból, és az első, amit észrevesznek: havazik. Csendesen kergetőznek a hópelyhek a széllel és terítik be a várost lassan, de biztosan. Hablaty elmosolyodik – annyitól, hogy havazik. A havazást szereti. A csúszós utat nem, és hálásan lehel köszönömöt, mikor Álmodozó elkapja, mielőtt dobna egy hátast.
És Álmodozó nem engedi el, tartja a karjánál fogva, szorosan mögé lépve. Egyetlen rövid másodperc, míg a fiú az ajkainak simítja az ajkait, forró a bőre, forró a lélegzete és a lába nem tartja meg, ha nem fogja. A zöldarany szemek ráragyognak, összekulcsolja az ujjaikat, egyetlen érintéssel melegíti mindenhol és húzza maga után.
- El fogsz késni – mondja halkan.
- Hé... ez nem... ez n-nem fair, hallod? Ez nem...! – Visszahúzza magához és megcsókolja rendesen, és utána nem tud mozdulni önnön remegésétől, kapaszkodva fúrja az arcát Álmodozó vállába és cserébe ölelést kap.
- Meg fognak látni – suttogja.
- Bánom is én, nem érdekel – mormolja, és tényleg nem: nem gondol előre, csak erre az egyetlen pillanatra.

A hófelhők jók arra, hogy elrejtsék. Tudja, hogy nem szabadna repülnie, hiszen nappal van, de nem érdekli, nem tudna a földön maradni, két lábon járni és csak vágyni a magasba (az olyan lenne, mint Hablaty csókjára vágyni, éppen csak megízlelte, de akarja még és nem lehet, Hablatynak iskolába kell menni, csak holnap találkoznak). Olyan helyen tárja ki a szárnyait, és emelkedik olyan gyorsan a magasba, ahogyan csak tud, ahol nem vehetik észre túl hamar, s mire bárki jobban megfigyelné, már bele is veszik az alacsonyan függő vastag hófelhőkbe. Odafent szikrázó napsütés fogadja, és friss, ritka levegő, megperdül párszor a tengelye körül, élesen, boldogan rikkant, leír egy hurkot majd viteti magát egy áramlattal, végül a fészek felé fordul és lelkes kiáltással ugrik be.
Felhőugró összetekeredve alszik, képes a szárnyait úgy összekuszálni, hogy még azt sem tudja megmondani melyik-melyik, és neki rögtön négy van belőle. Kétfejű sárkányokat ismer, na de négy szárnyút még sosem látott rajta kívül. Felhőugró legalább olyan misztérium, mint ő maga. A rozsdavörös, tejeskávé-barna és világoskék színű misztérium most alszik, ő emberalakjában lépked oda hozzá, mire csap egyet a három redőből álló farkával felé. Álmodozó nevetve ugrik el előle, aztán csak felpattan a hátára, megkapaszkodik egy tüskében és ráfekszik, ujjaival dobol a pikkelyein.
- Segíts nekem – kéri. A viharszelő úgy mozdul, hogy az egyik szárnyával lesodorja a hátáról. – Naa, még el sem mondtam, miről van szó!
A következő pillanatban Felhőugró egyik karmos lába a földhöz szegezi az embertestet. Mind a két szeme rávillan, általában csak akkor mozdítja őket ennyire egyszerre, amikor dühös valamiért. Az ő tiltakozásával mit sem törődve körbeszaglássza. Álmodozó megdermed, nem lehet, hogy bármit érezzen a hófelhők és a havazás szaga alatt rajta! Talán a viselkedése is pont elég ok arra, hogy a másik dühösen ráüvöltsön. Súlyosan megsebesíthetné, ha most lángot fújna rá, de nem teszi. Helyette egy szempillantás alatt változik, s még így is leszorítja a padlóra, de már nem feszeleg kényelmetlenül alatta, hiszen így bármikor versenyre kel vele.
- Megint ott voltál – sziszegi dühösen, összeszorított emberfogak közül.
- Azt teszek, amit akarok – jelenti ki konokul.
- Mondtam, hogy hagyd békén azt a fiókát! – mordul rá. Hamarabb elkapja a kezét, mielőtt ujjai a nyakára szorulnának.
- Attól, hogy te nem mered, még más megteheti – mondja egészen halkan, a tudattal, hogy neki van igaza. – Attól, hogy te csukott ajtókat látsz csak, nem mindenki azt látja, amit te. Nem én vagyok a bajod okozója, hanem te magad.
- Menj el! – kiált rá. – És ne is gyere vissza!
- Ezer örömmel – feleli nyugodtan. – De így semmi nem marad neked, remélem, tudod.
- Fióka létedre, elég nagyképű vagy.
- Te is tudod, hogy már régen nem vagyok fióka – mosolyodik el, már-már kedvesen. – Eressz el! – szól rá végül türelmetlenül. Amikor ez teljesül, felpattan és leporolja magát. – Nem mondhatsz neki semmit – szól még hátra, amikor kifelé indul. – Ha megtudom, nagyon dühös leszek.
Amikor szárnyra kap, Felhőugró lángot okád utána, de pont úgy, hogy ne érje el. Bántani is akarja meg nem is, Álmodozó is valami ilyesmit érez, de addig jobb, ameddig otthagyja. Hányszor mondta már, hogy ne jöjjön vissza, és mindig-mindig utánament, hogy megkeresse. És most valahogy érzi, hogy nem így lesz, de nem számít. Talán ha találkoznak egy nyár múlva, vagy kettő vagy három vagy még több múlva, még barátok is lehetnek. Neki most az a fontos, hogy Hablaty jól legyen, és ha Felhőugró megpróbál valamit mondani neki, vagy megpróbálja valahogy bántani, mert az embereket nem csak karommal és lángokkal vagy fogakkal lehet bántani, hanem szavakkal is, mert az ő lelkük törékeny és Hablaty még annyira fióka, minden álmával és még csak most tanulja, hogyan tárja ki a szárnyait, Felhőugró jól irányzott szavakkal össze tudná őt törni, de akkor ő meg akarná ölni, vérét akarná venni és-
A segítséget, amit remélt, nem kapta meg, hát majd megoldja valahogy ő maga.

Talán mégis kellett volna, hogy érdekelje az a probléma, hogy megláthatják őket. De annyira varázsos volt a pillanat, hogy muszáj volt megismételni még mielőtt az iskola környékére érnek, és őt tényleg semmi más nem érdekelte, csak hogy Álmodozó milyen gyönyörű a havazásban, mennyire kedvesen és lelkesen és igazan ragyognak rá a szemei.
A varázs kitartott egész nap, és ott tört össze, mikor hazaért. Friss keréknyomok a hóban, Apa is itthon lehet már, no meg a nappaliban ég a villany, ott van a dolgozósarok. Lehetne rá külön szoba is, de Apa jobban szeret a nappaliban ülni, ahol fűthet a kandallóban, nagy ablak van és ő bárhová megy a házban, találkoznak.
- Szia, apa – köszön, amint belép és zárja maga mögött az ajtót majd finoman leteszi a hátizsákját, és a kabátját a fogasra dobja.
- Fiam, gyere csak – szól ki köszönés helyett, s ő megrezzen. (Reccsenés, ahogy a varázs megtörik. Ennyi volt.) Gyorsan kifűzi a bakancsait és a bal vállára dobja a hátizsákot.
- M-mit szeretnél? – kérdi halkan, ahogy már a szőnyegen áll.
- Ki az a fiú, akivel ma reggel voltál? – Apa soha nem köntörfalaz, és néha talán jobb lenne ha mégis tenné. Mély levegőt vesz, mielőtt megszólalna.
- Azt úgy mondjuk: nem akarsz valamit mondani? Mire én: képzeld, megismertem valakit, aki kedves velem és szeretek vele lenni.
- Ez nem volt válasz. – Hablaty nem tehet róla, hogy az apjának annyi fantáziája sincs, hogy bármilyen választ tudjon értékelni a száraz tényeken kívül. (Néha egy kicsit ebben is hibásnak érzi magát.)
- A neve Álmodozó – mondja megadóan. Apa szemei tágra nyílnak, majd felugrik a székéből.
- Egy sárkány?! Elment az eszed?
Szokták ezt az érzést így is definiálni, igen.
- Nem – válaszolja, és a kanapéra lendíti a hátizsákot, majd maga is mellé ül, egyik lábát felhúzva. Nem fogja hamar megúszni ezt a dolgot, ezt tudja. – Szóval nem is baj, hogy fiú? Csak az, hogy sárkány?
- Hiba volt hagynom, hogy anyáddal légy...
- A törvényeket neked is be kell tartanod – jegyzi meg. Na igen, az Egyezség valójában törvényes alapokon nyugszik. Apa megpróbálta módosíttatni őket, amikor Anya visszajött a tanulmányútról, de a bíróság nem engedte. – És egyáltalán nem anya miatt van – teszi hozzá.
- Ha nem találkozol sárkányokkal, ez nem történik meg!
- Mi történt? – kérdez vissza élesen. – Semmi nem történt, apa. Semmi. Senki nem tiltja, hogy az utcán csókolózzak valakivel, tudtom szerint. Amúgy is lefogadom hogy csak az embered volt a közelben, arról meg nem én tehetek. – Az évek során rájött, hogy Apával vitázni kell és nem veszekedni, és ha jobb érvei vannak, mint neki, akkor még egy döntetlent is kiharcolhat. A meggyőzőképessége ennek fényében már bőven jobb az átlagnál. – Ez még nem a világ vége.
- Nem találkozhatsz vele – jelenti ki határozottan (a kijelentés ez esetben: parancs), mire Hablaty felszusszan.
- Miért? – a válasz őszintén érdekli, mi lehet a megalapozott indok.
- Mert veszélyes!
- Nem veszélyes – vágja rá, valamivel nyugodtabban, mint tervezte. – Csak mert sárkány, nem veszélyes. Ez csak a te előítéleted.
- Itt lezárjuk ezt a beszélgetést – közli vele Pléhpofa, mire meghökken. Aztán csak feláll és szedelőzködni kezd.
- Tudod – kezdi egészen halkan, hátat fordítva az apjának –, Álmodozó vándorol és tavasszal majd elmegy. És te megpróbálod ezt a pár hónapnyi boldogságot is tönkretenni. Akárhogy is tiltasz tőle, nem lehetsz mindig a sarkamban és rá fogok jönni, hogyan találkozzak vele úgy, hogy te nem is tudsz majd róla – ezzel belép a szobájába és jelzésértékűen bevágja maga mögött az ajtót.
És jelzésértékűen nem vesz róla tudomást vacsoránál, és Bélhangos hiába próbálkozik beszélni velük, ő nem hajlandó sem akkor, sem később.

Másnap reggel Bélhangos viszi iskolába (erről már egy ideje leszoktak, de amikor kilép az ajtón, ott várja a bejárón, hogy még véletlenül se szökhessen meg), és ő magában morogva ül mellette, míg a férfi el nem neveti magát.
- Úgy csinálsz, mint egy ötéves!
- Kösz, ez kedves.
- Ha engem kérdezel, apád majd megbékél.
- Mire negyven leszek biztos elfelejti ezt is, mint minden mást – mormolja maga elé a szemeit forgatva.
- Ugyan már...
- Ne haragudj, de most nem szeretnék beszélgetni – vág közbe. – Megállnál a kávézónál?
- Nem is értem, miért kávézol te ennyit...
- Mert végzős vagyok és alvásproblémáim vannak – hadarja. – Amik valaki mellett megszűnnek, de ez persze akkor sem érdekelne senkit, ha tudnátok róla – morogja maga elé. (Négy órát aludt az éjjel.)
- Apádnak azt mondtad, nem csináltatok semmit – jegyzi meg.
- Mert nem is. – Nem akarja kifejteni, hogy a tudat, hogy van valaki mellette, mennyire megnyugtatja. Hogy amikor felnéz, nem a csend fogadja, és nem is magány, hanem valaki, aki átkarolja és gyengéden magához húzza, és ez egyszerűen csak annyira jó, hogy eszébe sem jut felkelni, még visszaaludnia is sikerül. Már meg sem próbálja elmagyarázni másnak, tudja, hogy minden próbálkozása hiábavaló lenne. – Álmodozó csak addig tűnik kissé tolakodónak, míg rá nem jössz, hogy valójában pontosan tudja, mikor elég belőle a másiknak. – Na igen, azért ő még elég gyorsan belefárad egy-egy hosszabb beszélgetésbe, rövid vitákhoz vagy röpke beszélgetésekhez van szokva, nem ahhoz, hogy hosszan elemezgessen bárkivel bármit. Egy idő után muszáj egy kis szünet, nem feltétlenül csend, csak pár perc nyugalom, míg figyelhet egy kicsit másra. – És az, hogy aludtunk már együtt, nem jelenti, hogy más is történt. A sárkányok nem vadállatok. Elvégre városban laknak, mint mi. Itt a kávézó. Mehetsz is haza nyugodtan.
- Tudod, hogy apád mindkettőnk nyakát kitekeri, ha hagylak egyedül kószálni.
- Nem lennék egyedül – mondja halkan. A férfi felsóhajt.
Amíg Bélhangos parkolóhelyet keres, ő ránéz az órára – túl korán van. Álmodozó még biztosan nincs itt. És ha sietnie kell, biztosan el is kerülik egymást.
- Úgy gyere vissza, hogy beérjünk időben – figyelmezteti, mire elmosolyodik, határozottan bólint és kiugrik az autóból.
Friss kávé és péksütemények illata csapja meg, s még körül sem néz, valaki szorosan mögé lép. Álmodozó mosolyog, a szemei ragyognak, mégis fáradtnak tűnik, mint aki nem aludt valami jól, vagy talán semmit nem is aludt.
- Korán jöttél – jegyzi meg halkan, ahogy a pult felé indulnak.
- Te is – hagyja rá. – Van úgy... negyed óránk, mondanom kell valamit – kezdi, és nem tudja, hogyan is kellene elmagyaráznia, hogy ki kell találniuk, hogyan találkozhatnak teljes titokban.
- Nekem is. – Biccent és rendel, elvitelre ugyan, de végül leülnek az egyik asztalnál az ablak mellett. Bélhangos talán rájuk is lát, de nem érdekli. – Kezdem én: el kell mennem egy kis időre. – Hablaty gyomra összerándul.
- M-miért...?
- Van egy kis dolgom. Remélem, nem tart sokáig. Hé, ne ijedj meg – mosolyog rá, valószínűleg észrevette, hogy levegőért kap és a szíve megugrik. – A hétvégére biztosan itt leszek. Legkésőbb egy hét múlva, megígérem. Ugyanitt foglak várni. – Átnyúl az asztal felett, hogy megérintse a kezét. – Rendben?
- Rendben – hagyja rá sóhajtva. – Én... szóval az van, hogy... apám tud rólad és elég mérges és azt sem akarja, hogy találkozzunk, meg minden.
- Próbáld kibékíteni, míg visszaérek – mondja Álmodozó kedvesen. – Ha nem sikerül, kitalálunk valamit. Ne izgulj.
- Könnyű mondani... – motyogja, de elmosolyodik, mikor a fiú megcirógatja a kezét. Ha ő mondja, hogy meg tudják oldani, még el is hiszi.
Amikor elbúcsúznak, az olyan, mintha csak barátok lennének, de Álmodozó szemei pont úgy ragyognak, mint tegnap reggel, és ez megnyugtatja, jobb kedvre deríti. Integet neki, és visz egy kávét Bélhangosnak is, a várakozásért cserébe.

A puskaporos hangulat otthon nem oldódik a következő napokra sem, kénytelen lemondani a hétvégét Anyánál, hátha ez megbékíti Apát valamelyest, elvégre beszélni akar vele. (És unatkozna Álmodozó nélkül, de ettől a gondolattól lelkiismeret furdalása lesz.) Inkább marad otthon, és megpróbálja megtalálni a megfelelő pillanatot, hogy felhozza neki is a Snoggletogi kívánságát. Na persze, nem mintha létezne a jó alkalom, de szeretné elhinni, hogy képes megtalálni.
A vasárnap délután alkalmasnak tűnik, Apa nem dolgozik (vagyis nem megy el itthonról, a nappaliban van, újságot olvas és tovább intézi a város ügyeit) (korábban vasárnap elmentek néha horgászni, amiben Hablaty soha nem jeleskedett, de azért mindig próbálkozott), és mivel csak nagyon jó ürüggyel mehet el otthonról ezen a napon, önkéntes szobafogságot szavaz meg magának, ha nem akar a kínos csendben szenvedni a ház többi részén. A szobája amúgy sem rossz hely: sokkal jobban be van lakva, mint az, ami Anyánál van, és nagyobb is, neki magának majdnem mindegy, de azért jó, hogy elférnek a könyvei, a festőállványa, a snowboarddeszkája (ami inkább díszítő elem, szóval némi átalakítás után feltette a falra az ágya fölé), Apa nem engedi a posztereket (néha azért elgondolkodik, mikor venné észre, ha kitapétázná a falat a kedvenc bandáival-énekeseivel) (valószínűleg úgy fél éven belül), keretben viszont azt tesz fel, amit akar, Apa pechére keretezni tud, úgyhogy van egy nyomtatott-keretbe foglalt lemezborító gyűjteménye, és egy havas hegycsúcs festménye, ami azóta ott van, hogy az eszét tudja. A könyvespolcon trónol egy faragott sárkány, amit Anyától kapott egyszer (tőle mindig csak apróságokat kap, de azokat is nagy becsben tartja), ha Apa nagy néha észreveszi, arrébb rakja valamivel, s mintha ott sem lenne.
Szóval, a megfelelő alkalom: kioson a szobájából, szöszöl a konyhában, amit csak egy pult választ el a nappalitól, közben fél szemmel azt lesi, mit csinál Apa. A laptopján pötyög valamit, az olvasószemüvege (persze neki csak az van) visszaveri a monitor fényét. Nagy levegőt vesz, ahogy elindul hozzá.
- Apa, fi-figyelj, beszélhetnénk? – kérdi megállva az aszal mögött.
- Baj van? – kérdez vissza, Hablaty nem hagyja, hogy elszaladjanak a gondolatai, próbál arra koncentrálni, hogy miért is jött.
- Nem, nincs – mondja gyorsan. – Csak szeretnék kérni valamit.
- Halljuk. – Apa éppen csak felpillant rá az olvasószemüveg felett. Egy nagyon rövid pillanatra. Igazán zavarja, hogy még két percre sem tudja magára vonni a figyelmét.
- Szó-szóval mindjárt Snoggletog és... tu-tudom, hogy még mindig mérges vagy, de... anya átjöhet aznap?
- Még meglátjuk – válaszolja lassan. Hablaty morcosan felszusszan, lép egyet, előre nyúl, és cseppet sem finom mozdulattal lecsapja az ezüstszín laptop fedelét.
- Egy határozott igent vagy egy nemet szeretnék, hogy szólhassak neki időben, és ne valami konferenciáról rángassam el. – Apa végre felnéz rá, kissé meglepetten és csodálkozva, szólásra nyitja a száját, becsukja, majd megköszörüli a torkát.
- Fiam... – kezdi, amiből rögtön azt szűri le, hogy a vége egy nemleges válasz lesz, de hirtelen elhallgat. – Jól van – hagyja rá végül, most ő van meglepve. Azt gondolta, sokkalta nehezebb lesz.
- Oh... kösz... köszönöm – böki ki, és sietősen indul a szobája felé, nehogy Apa kitaláljon valamit, amivel feltételes módba helyezheti az engedélyt.
Mégiscsak utána szól, de nem a témában, ettől félig megnyugszik a kilincsbe kapaszkodva:
- Mikor mész orvoshoz?
- Öhm... szerda délután – válaszolja kis gondolkodás után. Tényleg, el ne felejtse. – Bélhangos azt mondta, elvisz.
- Rendben – hagyja rá.
- Jól vagyok – teszi hozzá, és tényleg belép a szobába, az ágyra veti magát és mélyet sóhajt. Rendben, ezzel is megvan.
(A helyzet az, hogy Anya a következő hétvégét tölti konferencián, amiről Apa persze nem tud, de nem is baj.)

Álmodozóról nem hall a hét közepéig, ami aggodalommal tölti el, de amikor végre a sárkány felbukkan csütörtökön az iskolánál, majd' kiugrik a bőréből örömében.
- Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak – mondja, a hangja kissé karcos, de amikor végignéz rajta, nem látszik fáradtnak. – Ki kellett aludnom magam.
- É-értem – bólint rá, és meg akarja kérdezni, mit csinált, merre járt, de helyette: – Holnap...?
- Mit szeretnél?
- Anyánál leszek – mondja, és azt nem említi, hogy egyedül.
- Ott találkozunk – mosolyog rá.
- Akkor... nekem mennem kell...
- Ne kerülj bajba – szól utána, hallja a hangján a mosolyt, és visszafordulva integet.
Bélhangos azt kérdezi az autóban:
- Együtt töltitek a hétvégét?
- I-igen – hagyja rá, kár lenne hazudni róla.
- Azért gumit használjatok.
- Igazán köszönöm a bizalmat – mordul fel sértetten.
- Elég szétszórt vagy, a szerelem ezen nem segít.
- Na jó, hagyjál békén.
- Csak a javadat akarom – emlékezteti nevetve.
- Igazán kedves... – De azért félig ő is mosolyog, és kinéz az ablakon, hogy ezt elrejtse. Nagyon megnyugodott, hogy Álmodozó visszajött, és semmi baja, és megint együtt lehetnek egész hétvégén.

Anya péntek hajnalban utazott el, így a lakás már üres, mikor ő odaér. Suli után bevásárolt, most csak kipakol és bedobálja a hűtőbe az odavaló holmit, és rámosolyog az ajtajára mágnesezett cetlire, miszerint Anya hagyott halat a fagyasztóban meg valami zöldségkeveréket is, és a tojás is friss, úgyhogy nehéz lesz éhen halnia.
Türelmetlenül várja, hogy Álmodozó megérkezzen, és egy kicsit hülyén érezi magát miatta, hiszen a sárkány sosem mondta, hogy mi van köztük, egyáltalán, van-e köztük valami. Meg kellett volna kérdeznie Anyát, hogy a sárkányok tudnak-e szerelmesek lenni, és ha igen, akkor milyen szokásaik vannak... És az ötlet magától értetődő, kikocog a nappaliba, majd halomra lepakolja Anya összes kötetét amit a kutatásaiból írt és adatott ki az egyetemnél, ahol olyankor dolgozik, mikor nem annyira aktivista, mint sárkánybiológus. Leül a könyvespolcnak vetett háttal és olvasni kezd, egy fél gondolat, miért is nem foglalkoztatta ez eddig, de nem is fontos, gyorsan végigfut a fejezetcímeken, hátha akad valami olyasmi, ami hasznos lehet, de csak kíváncsiságból beleolvas egy-két fejezetbe, és meglepődve tapasztalja, hogy tanulmányhoz képest Anya mennyire olvasmányosan tudja összegezni a tudását, hogy mennyire érthető úgy is, hogy ő nem ért hozzá annyira. Arra jut, hogy Anya biztosan jó tanár lehet, és akkor ő már miért ne...
- Mit csinálsz? – megrezzen és felkapja a fejét, rémülten néz Álmodozóra.
- O-olvasok... izé... szia. Megtennéd, hogy nem lopakodsz? Rám hozod a frászt.
- A micsodát? – Félrehajtja a fejét, a ruhái még át vannak hűlve, ahogy mellé huppan, és érdeklődve körbenézi a könyveket. – Olyan furcsa, hogy ilyen papírkupacokban tartjátok az emlékeiteket.
- Ühm... igen, biztosan... – motyogja lesütve a szemeit, ahogy zavarában lapoz egyet, mire Álmodozó kikapja a kezéből és egészen közel hajol hozzá.
- Muszáj ezt most?
- N-nem... ne haragudj. – Felnéz rá, a szemeibe, egy éhes villanás, és az ajkaik összesimulnak, a csók hosszú, nem olyan óvatoskodó, mint amiket az utcán váltottak egy örökkévalósággal ezelőtt. A sárkány elégedett reszelős hangot hallat a torkából, dorombol, jön rá Hablaty, és a mellkasához simítja a fejét, hangos szuszogással.
- Ezt vártam – suttogja, és ő egy óvatos mozdulattal belesimít a hajába. Álmodozó megrezzen és a reszelős hang erősebb lesz, egészen a kezéhez bújik, amin elmosolyodik.
- Ez tetszik? – kérdi halkan, megvakarva a füle felett.
- Nagyon, ne hagyd abba – mormogja mély hangon sárkányul, és ettől csak felbátorodik.
- Olyan vagy, mint egy macska – jegyzi meg halkan, és körbecirógatja a nyakát, kipróbálja, hogy az álla alatt is szereti-e, mire Álmodozóból kiszökik egy hangos sóhaj, megmozdul, az ő ölébe ül, térdeit a könyvespolcnak támasztja, alig van súlya, és mindkét kezét az arcára simítja, mielőtt újabb csókra csábítaná.
- Hol van Valka? – kérdez rá valamivel később, mindketten gyorsabban veszik a levegőt.
- Nem jön haza cs-csak hétfőn – hadarja válaszul, és érzi, hogy igazán ezt szeretné tudni. Kikászálódik az öléből, felpattan, és ő csak ül ott levegőért kapkodva, hiányolva a közelségét, a hőjét.
- Gyere – mosolyog rá Álmodozó, a kezét nyújtja és felhúzza a földről, kicsit nagyobb erővel is, mint muszáj lenne, megbotlik egy könyvben és a karjaiba zuhan. – Óvatosan – simít végig a hátán, és ott tartva a kezét, finoman a szobája felé tereli.
Újabb hosszú csókok, ahogy már az ágyon fekszenek, és érzi a sárkány hőjét, a forró lélegzetét magán, az érintéseit, és muszáj nagy levegővel belefognia, míg biztos benne, hogy tud beszélni:
- Mi most akkor mit...
Álmodozó felemeli a fejét, megtámaszkodik mellette kétoldalt a matracon, a szemei lágyan izzanak, egészen aranynak tűnnek így.
- Mivel én akarok mindent, ezért csak azt, amit te akarsz – válaszolja lassan, mintha a szavakon gondolkodna. Kissé közelebb hajol, de még nem érinti meg. – Egyébként, nagyon remélem, hogy ez az embertest nagyban hasonlít a tiédre, mert akkor tudom, hogyan legyen neked jó...
- Hát... amúgy sem esnénk nagyon kétségbe – mormogja zavartan, de mosolyogva, mire Álmodozó sárkányos vigyort villant rá, és megcsókolja megint és megint-megint-megint, míg úgy nem érzi, hogy nem csak az érintések forrók, de a szoba levegője is, és remeg minden kósza simításra, minden sóhaj és nyögés visszhangot talál valahol belül, és ez a legtökéletesebb, amit csak érezhet.

A fejezetcím: 'Mondd el, amit akarsz", angol, Florence + The Machine – No Light, No Light c. számából.