Pár nappal ezután késő este volt már, mikor Remus a könyvtárból tartott a lakosztálya felé, mikor a nagyterem előtt belefutott Perselusba. Épp a férfi körül jártak a gondolatai, mikor az szembejött vele, így meglepetten kapta fel a fejét.
- Perselus! Hova…
- Mennem kell! Később majd beszélünk.
Remus fején átfutott néhány gondolat, de a másik komoly tekintetéből látta, hogy megint nem sétagaloppra készül.
- Vigyázz magadra! - mondta a bájitalmesternek, és az valóban aggódást látott megcsillanni a férfi borostyán szemeiben.
- Ne aggódj Farkas, visszajövök - mondta neki halkan. - Nem úszod meg ennyivel azt a felelőtlenséget, hogy velem kezdtél.
- Ha visszajöttél, gyere be hozzám.
- Először Dumbledore-ral kell beszélnem. És nem hinném, hogy emberi időben térek vissza.
- Bármikor jöhetsz. Úgyis ki tudod nyitni az ajtómat, mint múltkor.
- Felelőtlen vagy, Remus. Én ölnék azért, ha valaki az engedélyem nélkül lépne a szobámba. Óvatosabbnak kellene lenned.
- Bízom benned. De azt hittem, ezt már észrevetted. És most megadom az engedélyt, hogy begyere a szobámba. Úgysem alszom addig nyugodtan…
- Azért nem kell túlzásokba esni. - mondta felvont szemöldökkel a bájitalmester, holott tudta, hogy a másik komolyan beszél.
- Perselus…
- Rendben, felébresztlek, ha annyira ragaszkodsz hozzá.
- Ragaszkodom. És tényleg vigyázz magadra - mondta Remus, mire a másik csak bólintott, és kilépett a nagykapun.
Remus egy darabig még nézett utána. Vajon hova indulhat? Tisztában volt vele, hogy Perselusnak sok olyan ügye van, amit Dumbledore bíz rá. Ezekről akkor sem beszélne, ha kérdezné. És igazából nem is érdekelte, csak az, hogy a férfi épségben visszatérjen. Lassan visszatért a szobájába, letusolt, és ágyba bújt, de csak nem tudta kiverni a fejéből Perselust és a legújabb küldetését. Vajon veszélyes útra indult a férfi? Lehet, hogy másnap reggel megint a gyengélkedőn talál rá? Eddig sosem nagyon foglalkozott azzal, ha Perselus egy-egy napra eltűnt, de most már más volt a helyzet. Tényleg aggódott érte. Már jócskán elmúlt éjfél, mire felszínes álomba merült.
Perselus küldetése ez alkalommal kivételesen nem volt olyan veszélyes, de azért minden lépésére figyelnie kellett, mint mindig. Ezért a tudata mélyére rejtette a Remusszal kapcsolatos gondolatait, és inkább a feladatára koncentrált, amíg el nem végezte. Aztán visszatért a kastélyba, és beszámolt az igazgatónak arról, hogy mit sikerült intéznie.
Mikor elszabadult az igazgatótól, elgondolkodott, hogy felébressze-e Lupint, de aztán eszébe jutott, hogy biztosan nem venné jó néven, ha nem tartaná be az ígéretét. Mikor odaért, lazán feloldotta az ajtózárat, és belépett a férfi lakosztályába, majd besétált a hálószobába. Egy percig a kandalló lángjainak fényénél nézte a férfit, ahogy alszik. A lángok arany színbe borították a korán őszülő férfit, és Perselust valami kellemesen bizsergető érzés öntötte el, ahogy ott állt, és nézte. Majd lassan leült mellé az ágyra. Mivel Remus nem aludt mélyen, erre már felébredt.
- Perselus! Jól vagy? - nézett aggódva a bájitalmesterre.
- Minden rendben.
- Idejössz mellém?
Perselus csak nemet intett a fejével. - Fáradt vagyok, Remus. Aludnom kéne.
- Aludj velem! - kérte a másik.
- Egyikünk sem tudna aludni. Ez nem a megfelelő alkalom.
Remus felült, és a másik szemébe nézett. - Még mindig nem bízol bennem?
Perselus elfordította a tekintetét. - Nem hinném, hogy félálomban kell megbeszélnünk az életünket. Most inkább aludj. Nem akartalak felébreszteni, de hát megígértetted velem, hogy szólok, ha visszajöttem. Megyek.
- Perselus, várj! Nem akartam olyat kérni tőled, amit nem akarsz adni. Csak… szerettem volna érezni a közelséged. Aggódtam érted…
- Tudom. És ez sokat jelent nekem, csak…
- Siettetlek?
- Néha úgy érzem igen.
- Ne haragudj!
- Nem haragszom. Csak ilyenkor olyan, mintha…
- Mintha meg akarnám mondani, mit csinálj.
- Igen. És azt nehezen szoktam viselni.
- Perselus… figyelj… bármit kérek is tőled, az csupán kérés. Kérés, amire bármikor mondhatsz nemet. Nem fogok haragudni, vagy neheztelni érte. Nem olyan rég még nagyon jól el tudtál küldeni a fenébe, ha nem csalnak az emlékeim - tette még hozzá egy halvány mosollyal.
- Nem hinném, hogy arra vágysz.
- Inkább tedd meg, mint hogy neheztelsz rám, és nem tudom miért. És ha most visszamész a szobádba sem fogok haragudni. Elmész?
- Igen. Aludj jól, Remus!
- Te is. Holnap találkozunk.
Perselus bólintott, majd lassan felkelt az ágyról, és kiment a szobából. Remus egy percig elgondolkodva nézett utána. Vajon hova tűnt a férfi határozottsága? De aztán rájött, hogy Perselus most is olyan határozott, mint máskor. Pontosan tudja, hogy mit akar, és mit nem akar. Jelen pillanatban nem akart itt maradni, és nem is maradt. Lehet, hogy igaza volt, és ez tényleg nem a legjobb alkalom. Talán majd legközelebb, gondolta Remus, majd elfeküdt az ágyban, és próbált újra elaludni.
Perselus úgy általában utálta ezeket az akció előtti megbeszéléseket inkább nyugodt körülmények között egyedül szerette összeszedni a gondolatait, de most, hogy Dumbledore meghívta Pottert is, különösen pokolba kívánta az egészet. Ráért volna az igazgató akkor közölni a gyerekkel a dolgokat, ha tényleg úgy alakul, hogy szükség lesz rá. Akkor legalább most neki nem kéne a képét bámulni. Így viszont a kandalló párkányának támaszkodva kénytelen volt végighallgatni, ahogy Dumbledore osztja az igét Potternek.
- Tudnod kell, Harry - mondta a kölyöknek az igazgató -, hogy csak akkor kérünk majd erre, ha minden más kötél szakad. Piton professzor úr mindent meg fog tenni, hogy ezt elkerülhessük.
- Képzelem - válaszolt Harry.
- Idefigyelj Potter! - szólalt meg Perselus tengernyi gúnnyal a hangjában. - Lehet, hogy nem bírom a képed, de ha már te kellesz ehhez az eszement küldetéshez, akkor már nekem régen rossz. Úgyhogy ha miattad nem is, magam miatt megpróbálom épp bőrrel megúszni.
Harry erre nem válaszolt, csak dühösen fújt egyet. Remus odalépett hozzá, és megfogta a karját. - Figyelj, szinte biztos vagyok benne, hogy ki tudsz maradni ebből. Az igazgató úr csak minden eshetőségre felkészülve kérte, hogy legyél itt, és tudd, hogy miről van szó – mondta, mire Harry bólintott. - Helyes. Tudtam, hogy meg fogod érteni.
- Nos, akkor azt hiszem mindent megbeszéltünk - szólalt meg Dumledore. - Perselus, mikorra tervezed, hogy indulsz?
Ő maga ugyan ismerte a férfit, mint a tenyerét, és nagyjából tisztában volt a szokásaival, de úgy gondolta, hogy talán Remusnak jól jön ez az információ.
- Még néhány dolgot össze kell szednem, de legkésőbb egy fél óra.
- Rendben. Légy óvatos!
- Perselus… - szólalt meg Remus is, kissé félénken.
A bájitalmester ránézett. - Amit a múltkor mondtam, Lupin… még mindig érvényes - a hangja bosszúsnak tűnt, de a másik már rég nem a hangjára figyelt ilyenkor, hanem a szemére, mert az többet elárult.
- Az is, amit én mondtam - válaszolt neki. Perselus bólintott, majd újra az igazgatóhoz címezte a szavait, bár azok Remusnak is szóltak.
- Minél később térek vissza annál jobb. Nem szeretném, ha valaki feleslegesen beleavatkozna a dolgomba.
- Úgy lesz, Perselus. Ha bármi van, küldj egy patrónust –kötötte még a lelkére az igazgató, mire Perselus bólintott, majd elhagyta az irodáját.
Remusnak szörnyű volt az elkövetkező három napja. Az estéit és a fél éjszakát az igazgatóval töltötte, különböző esélyeket és lehetőségeket latolgatva. A fennmaradó időben sem sokat aludt, inkább a bájitalmesteren törte a fejét.
A harmadik nap már jócskán elmúlt éjfél, még mindig Dumbledore-ral beszélgettek, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Perselus. Az elmúlt három nap minden fáradtságát és feszültségét zúdította a barna hajú férfi nyakába, mikor megkérdezte tőle:
- Lupin, te mi a fenét keresel itt? Nincs jobb dolgod?
De ez már Remusnak is sok volt az elmúlt három nap után. - Mit keresek itt? Megmondom neked! - fakadt ki a férfi. - Egy idióta mardekáros után aggódom és sóvárgok három napja! De tudod mit? Ha annyira ellenedre van a társaságom, megkíméllek tőle. Ha akarsz tőlem valamit, megtalálsz - és ezzel hangosan becsapva maga mögött az ajtót, távozott.
- Abban biztos lehetsz, griffendéles - mondta egy apró mosollyal, fáradtan a férfi.
Dumbledore megcsóválta a fejét. A tanárai meggyőződése szerint úgy viselkednek, mint az óvodás gyerekek. Pedig azt hitte, hogy ez a kapcsolat majd segít nekik felnőni. Bár még csak nagyon az elején vannak valaminek. De aztán visszakényszerítette magát a jelenbe, hiszen valószínűleg a bájitalmesternek fontos hírei vannak.
Körülbelül egy óra alatt mindent megbeszéltek, ami fontos volt, a többit úgy tűnt ráér holnap is kitárgyalni.
Perselus nagy levegőt vett, mikor becsukta maga mögött az ajtót. Ilyenkor mindig egy kicsit fellélegzett, ha túl volt egy ilyen őrültségen. Most úgy gondolta, hogy meglátogatja azt az eszement griffendélest, ha már az rávágta az ajtót. Szinte biztos volt abban, hogy a másik nem alszik.
Mikor bekopogott, és a férfi ajtót nyitott neki, látta, hogy igaza van. Lupin kócos volt, tehát az ágyból kelt ki, de éber tekintete egyértelműen mutatta, hogy nem aludt.
- Mit akarsz, Perselus? - kérdezte morcosan.
- Arra gondoltam, hogy három nap sóvárgás megérdemli, hogy kielégülésre leljen - mondta a férfi, odalépett a másikhoz, magához húzta, és megcsókolta. Csókja kissé vadabbra sikerült, mint az eddigiek. De Lupin nem sejtette, hogy ebben most benne van az elmúlt három nap minden feszültsége, ezért kis idő után eltolta magától.
- Azt hiszed, Perselus, hogy én…
- Én nem hiszek semmit! - mondta a bájitalmester vészjóslóan halkan, és nagyon erősen kellett fékeznie magát, ha nem akart ő is robbanni. - Csak azt tudom, hogy én az elmúlt három napban nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi után sóvárogjak. Az túlontúl veszélyes lett volna.
- Tudom - mondta halkan Remus. Odalépett a másikhoz, és átölelte. Most érezte csak meg igazán, hogy a másik milyen kimerült, hogy alig áll a lábán, de ugyanakkor érezte a benne tomboló feszültséget is. - Most azt hiszem, jobb, ha megpróbálunk aludni. Gyere!
- Remus…
- Idefigyelj! El sem tudsz menni a szobádig. Fejezd be a makacskodást, és hidd el végre, hogy jót akarok. Alszunk egyet, és reggel minden jobb lesz.
Bevezette a férfit a hálószobájába, majd úgy gondolta, hogy segít neki levetkőzni, és gyorsan ágyba teszi. Levette a talárját, de amikor az ingét akarta kigombolni, Perselus megállította.
- Le tudok vetkőzni egyedül is.
- Tudom. De képes lennél megfosztani az örömtől, hogy segítsek?
- Ha ez neked örömet okoz…
Remus nem válaszolt, csak egy halvány mosollyal kigombolta Perselus ingét, és lassan lehúzta róla. Kedve lett volna végigsimogatni, csókjaival beborítani a másik férfi izmos mellkasát, de tudta, hogy ez az alkalom aztán végképp nem a legmegfelelőbb. Perselus észrevette a másik szemében felbukkanó vágyat. Megfogta a kezét, és maga mellé húzta. Mikor az leült az ágy szélére, a bájitalmester halkan megszólalt.
- Remus, én most… nem vagyok olyan állapotban…
- Tudom - hallgattatta el Remus. - Nem akartam semmit, csak… felmerült bennem egy gondolat. De most inkább azt szeretném, ha nyugodtan tudnál pihenni. És talán végre én is tudok aludni - Perselus bólintott. - Rendben, akkor be az ágyba!
Perselus egy sóhajjal engedelmeskedett neki, és bebújt a takaró alá. Remus megkerülte az ágyat, és a másik oldalról ő is becsusszant. Egy pillanatig csak feküdtek egymás fele fordulva, de Perselus összeszedte magát. Megsimogatta a másik arcát, majd közelebb húzta magához, és átölelte.
- Ígérem, kárpótolni foglak ezért az éjszakáért! - súgta neki, majd egy futó csókot nyomott a szájára. Ezután elhelyezkedtek, és próbáltak aludni. Perselusnak ez most könnyen ment, hisz fizikailag, mentálisan és szellemileg is teljesen le volt merülve, Remus azonban még hosszú ideig hallgatta a másik egyenletes, lassú légzését.
Másnap reggel Remus ébredt elsőként. Bár ő is hihetetlenül fáradtnak érezte magát az éjjel, tisztában volt vele, hogy Perselus még nála is sokkal jobban kimerült. Miután felébredt, néhány percig csak nézte a bájitalmestert, ahogy alszik. Olyan békésnek tűnt most. Arcán nyoma sem volt annak a rengeteg feszültségnek, és a zárkózottságnak, amit nap közben nem tudott letenni.
Remus nem tudta, hogy a másiknak van-e első órája, de úgy gondolta, biztos, ami biztos, felébreszti. Finoman megsimogatta az arcát, mire Perselus szeme azonnal felpattant. Remus pontosan látta benne az azonnal megjelenő feszültséget, aminek kellett néhány másodperc, hogy egy kicsit csillapodjon.
- Nem akartalak megijeszteni - mondta halkan a férfinak, de az csak egy pillanatra lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. - Alvás közben olyan kiszolgáltatott az ember, igaz?
- Sok olyan helyzet van - szólalt meg végre Perselus is -, amikor kiszolgáltatott az ember.
- Például egy kapcsolatban - fűzte tovább a gondolatmenetet Remus egy halvány mosollyal, de közben komolyan figyelte a másikat.
- Egy kapcsolat nem erről kellene, hogy szóljon - mondta Perselus egy kicsit ráncolva a homlokát.
- Hanem arról, hogy kölcsönösen vigyázunk egymásra - válaszolt megnyugtatón Remus.
A fekete hajú férfi végre Remus szemébe nézett. Néhány pillanatig gondolkodott, mielőtt megszólalt. - Szerintem te még mindig nem tudod, mibe keveredtél.
- Gondolod? - kérdezett vissza egy pajkos mosollyal Remus. - Ne legyél ebben olyan biztos – mosolygott, aztán bármennyire is nem fűlött hozzá a foga, gyakorlatiasabb témára kellett terelnie a szót, ha nem akarta, hogy elkéssenek. - Lesz első órád?
Perselusnak kellet néhány másodperc, hogy átgondolja milyen nap is van. - Nem, ma nem.
- Akkor nem kellett volna, hogy felébresszelek. De nem akartam, hogy esetleg elkéss, és nem is akartalak szó nélkül itt hagyni.
- Nem baj, hogy felébresztettél. Van épp elég dolgom.
- De inkább még pihenned kéne.
- Majd ha ráérek.
- Perselus…
- Az ilyen dolgokat nem lehet egy éjszaka kipihenni.
- Tudom. Azért nem kellene…
- Inkább keljünk fel, jó?
Remus megadóan sóhajtott, kimászott az ágyból, és elindult fürödni. Perselus egy pillanatig még elgondolkodva nézett utána, majd úgy gondolta, hogy ő inkább a saját lakosztályában ejti meg a reggeli tusolását. Mire Lupin előkerült a fürdőből, már felöltözött.
- Jössz velem reggelizni? - kérdezte a borostyánszemű.
- Előtte visszamennék a szobámba. Rám is rám férne egy fürdés, és ez a gönc is rajtam már elég megviselt. Majd később találkozunk.
- Rendben.
Egy darabig még együtt mentek, de aztán elköszöntek, és Perselus elkanyarodott a pince fele.
A következő néhány napban nem nagyon volt lehetőségük találkozni. Perselusnak be kellett pótolnia a három napban elmaradt óráit, este pedig nyakig ült a büntetőmunkákban. Utána pedig már alig várta, hogy bezuhanjon az ágyába.
Remus pedig nem siettette. Főleg azok után, hogy a múltkor megbeszélték ezt a dolgot. Időnként az étkezéseknél rajta felejtette a szemét, és néha észrevette, hogy a másik mélyen a gondolataiba van merülve. Csak remélni tudta, hogy ilyenkor kettejükön gondolkodik. Vagy legalábbis rá gondol. Ő maga sokat gondolt a bájitalmesterre. Szinte minden szabad percében. Sokszor azon törte a fejét, hogyan is kerülhetne közelebb hozzá úgy, hogy az ne tűnjön tolakodásnak. Tisztában volt vele, hogy kiszemeltje egyedül nem lesz képes rá, hogy lebontsa azokat a védőbástyákat, amiket maga köré épített. De ugyanakkor félt attól is, hogy ha túlságosan rámenős lenne, akkor azzal darabokra törhetne valamit, amit még lehetőségük sem volt megalkotni.
Most éppen vacsoránál ültek a nagyteremben, mikor Perselus tekintete véletlenül Draco fele fordult. Látta, ahogy a keresztfia sunyi tekintettel követi a nagytermet épp elhagyó Pottert, aki kivételesen egyedül volt, és nem a megszokott díszkíséretével. És Dracónak ez a pillantása a bájitalmester tapasztalatai szerint nem sok jót jelentett a griffendéles okostojásnak. Akkor sem, ha nem megy utánuk, és hagyja, hogy Draco kiélje összes nagyképűségi és megalázási hajlamait, és akkor sem, ha utánuk megy, és esetleg félbeszakítja a szórakozásukat.
Hisz ha utánuk megy is, Potter húzza a rövidebbet. Hogy miért is? Csak. Mert mindig is így volt. Mióta világ a világ. Miért pont most lenne másként?
Még evett pár falatot, miközben észrevétlenül szemmel tartotta a szőkét. Aztán, amikor látta, hogy Draco feláll a helyéről, és azzal a két idiótával a háta mögött kisétál a nagyteremből, lassan ő is befejezte a vacsorát. Várt még egy percet, aztán elindult utánuk.
Nem látta ugyan őket, de hagyta, hogy az érzékei vezessék. Alig fordult be az egyik folyosón, meghallotta a keresztfia hangját.
- Mi van, Potter, csak akkor vagy bátor, ha a hátad mögött áll Weasley és a sárvérű? - kérdezte a szőke, minden felsőbbrendűségét belesűrítve a hangjába.
- Nekem nincs szükségem két kétajtós szekrényre ahhoz, hogy bátor legyek, Malfoy - szólt vissza Harry, és a hangja valóban nyugodt volt, nem hagyta, hogy a mardekáros kihozza a sodrából. - De ahogy elnézem, neked még így is csak a szád jár, hogy ez a két idióta ott van mögötted.
- Idefigyelj, Potter… - mondta Draco, és közelebb lépett Harryhez.
Piton ezt a pillanatot választotta, hogy közbelépjen.
- Mi folyik itt? - kérdezte azon a hangján, amitől a Roxfort minden jó érzésű diákja világgá futott volna, mert minimum egy heti büntetőmunka ígérete bujkált benne.
Malfoy azonnal látta, hogy nyeregben van. Ha Piton kapta el őket, akkor csak jól jöhet ki a dologból, ebben biztos volt. A keresztapja soha nem büntetné meg őt.
- Potter belém kötött, tanár úr! - mondta alamuszi módon. Harry csak megforgatta a szemeit, de nem szólt semmit. Várta az elkerülhetetlent.
- Tíz pont a griffendéltől a házirend megszegéséért.
- De tanár úr… - szólalt meg nem túl sok reménnyel a hangjában Harry.
- Még egy szót szól Potter, holnap este büntetőmunkára jelentkezik nálam! - fojtotta bele a szót Piton egy szemvillanással, és Harry valóban belátta, hogy jobb, ha visszavonulót fúj.
- Mi folyik itt, Perselus? - hallotta meg a férfi a háta mögött Lupin hangját.
Na még csak te hiányoztál, hogy szebbé tedd az estémet, gondolta bosszúsan Perselus, amiért a másik épp akkor futott beléjük, mikor a kedvencét próbálta némi fegyelemre nevelni. Igaz eleve reménytelenül. - Éppen rendet próbálok csinálni, ha hagynád, hogy végezzem a dolgom.
- Ha jól látom, már rendet csináltál - mondta, majd Harryhez fordult. - Menj vissza a klubhelyiségbe Harry. És maguk is tűnjenek a szemem elől - fordult a három mardekároshoz.
Mikor a gyerekek egy szempillantás alatt eltűntek, a bájitalmesterhez fordult.
- Perselus… - de amikor a fekete hajú férfi ránézett, szemében csak úgy sütött a düh.
- Jobb, ha most nem folytatjuk ezt a beszélgetést, Lupin - szólalt meg vészjóslóan halkan. - Csak rossz vége lenne, és azt egyikünk sem szeretné, igaz? – kérdezte némi iróniával, majd a megszokott lendületével megpördült, és elviharzott a pince fele.
Remus megcsóválta a fejét, és elindult a szobájába. Már majdnem elért odáig, mikor visszafordult. Úgy gondolta, akár rossz vége lesz, akár nem, beszélni akar Perselusszal.
Mikor bekopogott hozzá, és a férfi még mindig dühös lendülettel nyitott ajtót, Remusnak az volt az érzése, hogy a férfi tökéletesen tudja, hogy ő az érkező. Ennek ellenére még mindig elég dühösen szólalt meg.
- Mindenképpen egy orbitális veszekedéssel akarod lezárni ezt a napot? - kérdezte, de a hangja dühösebbnek hangzott, mint amennyire valójában dühös volt.
- Nem akarok veled veszekedni - mondta Remus. - Inkább megérteni.
- Mégis mi a fészkes fenét? - kérdezte a bájitalmester, miközben végre beengedte a másik férfit.
- Hogy miért csinálod ezt.
- Mit is?
- Tudod jól, hogy miről beszélek. Hogy kivételezel Dracóval és szívatod Harryt.
- Csupán betartatom a házirendet.
- Van, akivel betartatod, és van, akivel kivételezel.
Perselus szeme megvillant, de Remus folytatta. - Miért van az, hogy Dracónak mindent elnézel? Azért, mert ő a kedvenced? Vagy, mert a te házadba jár, míg Harry a griffendélbe? Vagy azért, mert a keresztfiad? Vagy simán csak azért, mert Malfoy? Mert a barátod fia? Miért?
- Ha egyszer vennéd a fáradtságot, és belegondolnál, rájönnél, hogy mindegyik igaz. És egyik sem. Ez nem ilyen egyszerű! Vontál már párhuzamot a két fiú között? Elgondolkodtál már azon, hogy mennyire azonos a sorsuk? Már a születésük pillanatában eldőlt az életük, anélkül, hogy beleszólásuk lett volna. A különbség csupán annyi, hogy míg Pottert ajnározza az egész varázsvilág, addig Dracónak csak az apja embertelen és mérhetetlen elvárásai vannak, amikre nincs felkészülve.
- Harryvel szemben is vannak elvárások, ezt ne feledd. Nem is akármilyen.
- Persze. De neki ott van Dumbledore… és ott vagy te… meg a drágalátos trió két másik tagja… a barátai… De Dracónak senkije nincs.
- De ott vannak a szülei, amit Harry nem mondhat el magáról.
- Ne röhögtess, Remus! Ezt te sem gondoltad komolyan! Két halálfaló… ugyan már… belegondoltál, milyen Lucius Malfoy gyerekeként felnőni? Ismered Malfoy-t. Nem annyira, mint én, de ismered. Szerinted milyen apja Dracónak? Szerinted miért lett Draco olyan, amilyen? Kisgyerek korától elbarmolták az életét, és ő nem is lát más utat maga előtt, mint hogy kövesse őket.
- De ha kivételezel vele, csak még jobban adod alá a lovat, Perselus.
- Tudnia kell, hogy valaki mellette áll. Hogy van valaki, akire számíthat. Minden esetben. Akkor is, ha hülyeséget csinál.
- De ennek nem ez a módja, Perselus. Ha hülyeséget csinál, akkor is le kell szúrnod, ha mellette állsz. Sőt… csak akkor állsz igazán mellette, ha rámutatsz a hibáira. Csak ebből tud tanulni. Ha mindent elnézel neki, abból nem!
- Az apja épp elégszer mutat rá a hibáira. Arra, hogy mitől nem „Malfoy". Hogy min kellene változtatnia, hogy méltó legyen a nevére.
- Jó, mondjuk, hogy ezt megértem. És Harry? Miért bántod? Csak mert James fia? Ennyi az összes hibája?
- Csak? Ez nem elég? És különben is… csak erősebb lesz tőle - vont vállat a bájitalmester, és hátat fordított Remusnak. A kandallóhoz sétált, rákönyökölt a peremére, és a lángokba bámult.
- Vagy összetörik. Erre nem gondolsz? Harry még gyerek.
- Pont te mondtad a múltkor, hogy már nem.
- Perselus… az a fiú képes felelősséget vállalni a tetteiért, és bármivel szembenéz, ami rá vár. De… ugyanúgy szüksége van a támogatásra, mint Dracónak. De ha folyton a földbe döngölöd, az nem segít neki.
- Mégis mit vársz tőlem, Lupin? Közel negyven évesen már nem fogok megváltozni. És nem is akarok. Én már csak ilyen vagyok. Mardekáros… szemét… igazságtalan. Ha nem tetszik, tudod, hol az ajtó.
A másik férfi hangja túl közel szólalt meg. Perselus összerezzent. - Nem vagy szemét. És…
- Ha nem lennék az, most nem jöttél volna ide. Tulajdonképpen mit vársz ettől a beszélgetéstől?
- Először is azt, hogy egy kicsit megnyugszol.
Perselus erre dühösen fújt egyet.
- Másodszor pedig azt, hogy megígérem neked, hogy békén hagyom Pottert? Ez túl nagy kérés. Még tőled is. Felejtsd el.
- Nem akartam ezt kérni.
- Ne hazudj a szemembe! - csattant fel Perselus. Majd némileg lecsillapodva folytatta. - Ez a dolog örök vitaforrás lenne köztünk. Erre gondoltál már? Potter a kis védenced, akinek ott teszek keresztbe, ahol tudok. Szerinted. Meg szerinte is.
- Ez csak akkor lenne így, ha hagynánk.
- Ma este is hagytuk. Mi a garancia, hogy máskor nem?
- Semmi. De máris nyugodtabb vagy. Miért hiszed, hogy máskor nem így lenne?
- Te fáradnál bele először, hogy folyton Potter miatt vitatkozunk. Tudom, hogy minden esetben hozzád rohan, ha túl kemény vagyok vele. És te minden esetben számon kérnéd rajtam, amit én meglehetősen rosszul viselnék. Kell ez neked?
- Perselus, te most kifogást keresel?
- Lehet. Lehet, hogy valahol az is benne van. De tudod, hogy igazam van.
- És ennyitől megfutamodsz?
- Kérdezi ezt egy bátor griffendéles… szép, mondhatom…
- A bátorságról azt hiszem, több fogalmad van, mint nekem.
- Most nem ez a vita tárgya.
- Valóban. De nem válaszoltál a kérdésemre. Ennyi elég ahhoz, hogy visszatáncolj? Pusztán, hogy egy dologról más a véleményünk? És máris elfordulsz tőlem?
Perselus megcsóválta a fejét, és bosszúsan sóhajtott. - Fogsz te még azért könyörögni, hogy bárcsak visszatáncoltam volna.
Remus ajkát egy apró megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Ezek szerint ez a kis vita nem vágta haza, amit eddig elért. Valahol bízott benne, de meg volt az esélye az ellenkezőjének is. Odasétált a szerelméhez, aki újra a lángokba bámult. Finoman megsimogatta a hátát. A férfi teste megfeszült, és csak másodpercek múlva tudott lassan újra ellazulni.
- Miért gondolod ezt, Perselus? Miért nem hiszed el, hogy valaki téged is… szerethet?
A bájitalmester összeszorította a szemét. Nem, ő ezt képtelen volt elhinni. Soha életében nem szerette senki. A szülei sem, talán még az édesanyja sem. És most pont Lupin? Ugyan… De érezte a férfi gyengéden simogató kezét a hátán. Érezte, ahogy Remus maga felé fordítja, és lassan átöleli, majd megszólal. - Tudom, hogy a bizalmat nem lehet kierőszakolni, Perselus. Így csak remélni tudom, hogy egyszer majd megbízol bennem. És megengeded, hogy szeresselek.
Lassan elengedte, megsimogatta az arcát, és végül egy futó csókot lehelt az ajkára, majd minden további szó nélkül kiment az ajtón.
Perselus teljesen magába zuhanva roskadt bele a kandalló melletti fotelba. Érezte, ahogy gondosan felépített börtönének falai kőről-kőre leomlanak. Ez a bolond vérfarkas minden nap egy szintet lerobbant belőle. Ez roppant félelmetes volt számára. Tudta, hogy az elmúlt sok évben csak ezek a falak védték meg tengernyi fájdalomtól, sérüléstől. Már kisgyerek korában elkezdte ezeket a falakat építeni. Egyszer, régen, majdnem megengedte valakinek, hogy áttörjön rajta. És mi lett az eredménye? Még több szenvedés és fájdalom.
A következő néhány nap, a karácsonyi szünet előtti napok eseménytelenül teltek. A szombati reggeli után azonban percek alatt kiürült a kastély, csupán néhányan maradtak itt a szünetre is. Perselus legnagyobb bosszúságára Potter is ezek között volt, de aztán a férfi úgy döntött, hogy nem hagyja magát felbosszantani ettől a ténytől. Utálta ugyan, hogy ilyenkor egy kis asztalnál együtt eszik mindenki, mivel Dumbledore ragaszkodott a karácsonyi családias hangulathoz, is ilyenkor a Potter gyerek képét is közelről kellett látnia. Meg persze azt is, hogy a kölyök Remusszal együtt hagyta el a nagytermet. Itt aztán elgondolkodott. A fenébe, mondta magának, a végén még féltékeny leszek erre az idióta gyerekre. Itt kéne megálljt parancsolni ennek az egész őrületnek, mielőtt még rosszabb lesz.
De így legalább nyugodtan telt a délelőttje. A szobájában olvasott, mikor pedig megunta, csak egyszerűen az elvarázsolt ablakból nézte a hóesést. Eltervezte, hogy délután szépen bezárkózik a kis laborjába, és főz valamit, amivel elterelheti a figyelmét Lupinról. Vagy ha esetleg kínozni akarja magát, akkor megfőzi a férfi bájitalát, úgyis nem olyan sokára megint holdtölte.
A sors azonban kifürkészhetetlen… vagy annyira nem is?
Ebéd után ugyanis pont az a valaki szólította meg, akiről igyekezett elfeledkezni.
- Perselus… várj meg, kérlek!
A bájitalmester megállt, megvárta a másikat, és kérdőn nézett rá.
- Csak azt akartam megkérdezni, hogy nincs-e kedved beszélgetni egy kicsit. Most, hogy egy kicsit ráérünk…
- Lehet, hogy te ráérsz, Remus, de én ezt nem mondhatom el magamról. Ugyanis van a közelemben egy eszement vérfarkas, akinek el kell készítenem a bájitalát, mert hamarosan megint szüksége lesz rá.
Remus egy pillanatig elgondolkodva nézett rá, hogy vajon csak kifogás-e a dolog, vagy tényleg mostanra tervezte, de a fekete szemekben őszinteséget vélt felfedezni. - Megengeded, hogy veled tartsak? - kérdezte végül.
- Biztosan tudni akarod, hogy mi az, amit megiszol? - kérdezte a bájitalmester összeszűkült szemmel.
- Így is-úgy is meg kell innom. Nem teljesen mindegy? Szeretnék egy kis időt veled tölteni - mondta kedvesen. - Ha megengeded.
Perselus végül vállat vont. - Ha nincs jobb dolgod…
A másik férfi megkönnyebbülten sóhajtott. - Úgyis tudod, hogy nincs.
A bájitalmester szó nélkül indult el a laborja fele, Remus pedig követte, csak akkor szólalt meg, mikor beléptek.
- Tudok segíteni valamit?
Perselus egy kis gonosz villanással a szemében ránézett. - Inkább ülj le, és ne nyúlj semmihez. Addig nem kell amiatt aggódnom, hogy felrobbantasz valamit.
- Kinézed belőlem, hogy…
- Természetesen.
- Jó, nem nyúlok semmihez - adta meg magát egy mosollyal Remus, és leült egy székre.
Perselus épp az egyik szekrényből pakolt ki néhány dolgot, de mikor a másik ilyen hamar feladta a vitát, megfordult, és ránézett. A mosolya láttán nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza rá. Csak egy picit. De Remusnak ennyi elég volt, hogy hevesebben kezdjen dobogni a szíve.
- Ugye tudod, hogy eszméletlenül jól áll neked, ha mosolyogsz? - kérdezte a bájitalmestert.
- Ritka látvány, Remus, úgyhogy jól jegyezd meg - válaszolt amaz, de ekkor már csak egy félmosoly volt az arcán.
- Miért?
- Nem sok dolog van az életemben, ami mosolyra adna okot.
- És nem gondolod, hogy egy kicsit magad is ludas vagy ebben?
- Talán igen. De még mindig ez a kevésbé rossz megoldás. Egyéb téma? Vagy inkább hagysz nyugodtan dolgozni, és akkor nem szúrom el a löttyödet. Mit gondolsz?
- Szerintem, ha még három fele kéne figyelned, sem szúrnád el. A véredben van a bájitalkészítés. De ha akarod, inkább csendben maradok.
- Úgysem bírod sokáig. De azért próbáld meg - mondta Perselus, és munkához látott.
Pontosan, precízen, teljes odafigyeléssel dolgozott, mint mindig. Ilyenkor a külvilág szinte teljesen megszűnt számára. Tudatában volt ugyan Remus jelenlétének, de mivel az csendben figyelte, ahogy a bájitallal foglalatoskodik, így nem volt zavaró a számára. Sőt, miután nem bírta tovább, és mégis megszólalt, akkor sem.
- Jó nézni, ahogy dolgozol - mondta neki halkan. Perselus csak egy pillanatra nézett rá, majd kavart egyet a bájitalon. - Nem zavar, hogy itt vagyok?
- Nem.
- Csak fogjam be, igaz?
- Nem én mondtam - válaszolt Perselus, de alig tudott elnyomni egy mosolyt.
- Oké, megpróbálom újra.
Kíváncsi leszek, ezúttal meddig fogod bírni, gondolta magában Perselus, majd figyelme visszatért az előtte gőzölgő főzetre. Meglepő módon ezúttal Remus majd egy óráig bírta szótlanul, de akkor már nem tudta türtőztetni magát.
- Igazad volt - mondta. - Jobb lett volna, ha nem tudom, mit iszok.
- Megpróbáltalak figyelmeztetni. Nem hallgattál rám. De ha gondolod, kitörölhetem ezeket a képeidet. Csak hogy ne okozzon nehézséget meginni ezt a förtelmet.
- Nem szükséges. Ettől függetlenül jó itt lenni veled, és ezt nem akarom elfelejteni. Majd erre gondolok akkor is, ha meg kell innom.
- Ahogy akarod.
- Jó látni, ahogy élvezed, amit csinálsz.
- Ez is ritka látvány.
- Csak ha bájitalt főzöl, igaz? Ezt szereted igazán.
- Ezt senki nem kérdezi meg.
- Én most megkérdezem.
- Azt hiszem, neked pedig felesleges válaszolnom. Már úgyis tudod a választ.
Úgy egy percnyi hallgatás után Remus megint megszólalt. - Sokáig tart még?
- Unod a társaságom, Farkas? - nézett fel fél szemmel a bájitalmester.
- Nem.
- Ez a bájital nem két perces munka.
- És mégis megcsinálod nekem. Régen is megcsináltad. Miért?
Perselus vállat vont. Maga sem tudta. Mert Dumbledore azt mondta neki? Vagy, mert így a férfi nem lesz közveszélyes? Sosem gondolkodott azon, miért csinálja.
- Köszönöm - mondta végül halkan Remus.
- Nem azért csinálom, hogy megköszönd - hárította el a bájitalmester.
- Tudom. De szeretném, hogy tudd, hálás vagyok érte.
- Mielőtt még túlságosan szentimentális lennél, nem próbálnál meg újra hallgatási fogadalmat tenni? - morogta Perselus.
- Amit úgysem tudok betartani? De, rendben, harmadszor is megpróbálom - mosolygott a másik.
Perselus hálát adott az égnek, egyrészt, hogy sikerült Remus köszönetáradatát megállítania, ami már kezdett kínos lenni, másrészt meg, hogy csöndben maradt, mert most jött a bájital legbonyolultabb része, és tényleg szeretett volna odafigyelni rá. Így most egy kis ideig megint zavartalanul tudott dolgozni. Sejtette ugyanakkor, hogy ez most sem fog sokáig tartani.
Nem is tévedett. Bár Remus ez alkalommal nem szólalt meg, csak vett egy nagy levegőt, de aztán meggondolta magát. A bájitalmester felnézett.
- Ne kímélj! - mondta neki.
- Csak azon gondolkodtam, hogy tudtál erre rájönni?
- A farkasölő főzetre? - megint vállat vont. - Csak a rutin meg az évek.
- Nem kellene szerénykedned. Ehhez azért kellett a tudásod, ami nagyon ott van.
- A nagyképűség nem az én asztalom. Régen bármit megadtam volna az elismerésért, de az az idő már elmúlt. Most már elég, ha én tudom, hogy jól végzem a dolgom, és nem érdekel, hogy mások mit gondolnak.
- Az elismerés mindenkinek jólesik. Még neked is, hiába próbálod letagadni.
A bájitalmester az üstből felcsapó párafelhőbe bámult. Igen, valamikor neki is jólesett volna. De már jó ideje nem foglalkozik ilyesmivel. Csak teszi a dolgát. Dumbledore véleménye talán még érdekelte, de túl sokat avval sem törődött. Az öreg mágus is már jó ideje csak azzal tudta meghatni, ha a lelkiismeretére apellált. Más nem nagyon működött.
Egy időre megint hallgatásba burkolóztak. Egyiküknek sem akarózott megszólalni. Sok minden eszükbe jutott a régi időkből. Remus tudta, hogy a másik tudása már iskolás korukban is messze túlszárnyalta bármelyikükét. Sőt, még ha az egész évfolyam bájitaltan tudását összeadták volna, sem közelítette volna meg Perselusét. És valóban soha egy szó elismerést nem kapott. Senkitől. Sem a tanároktól, sem a társaitól. Talán pont ezért sikerült Voldemortnak elcsábítani. Néhány mézesmázos szó elég lehetett hozzá. Amennyire ki lehetett éhezve a férfi arra, hogy elismerjék a munkáját, a tudását. És aztán ebben is csalódnia kellett. Ezért érzi úgy most, hogy nincs szüksége rá. Pedig dehogy nincs. Talán mindenkinél jobban.
Tűnődéséből a bájitalmester hangja riasztotta fel.
- Kész.
Remus sóhajtott. - Gondolom, akkor most elzavarsz. Már így is túl sokáig rontottam neked a levegőt.
Perselus ránézett. - Ha van kedved, bejöhetnél hozzám. Ihatnánk egy teát… vagy egy pohár bort… és feloldoználak a némasági fogadalmad alól.
A másik állta a pillantását, és azon gondolkodott, mennyire gondolja komolyan. Végül rábólintott. - Rendben.
- Akkor menjünk. Ennek most úgyis lassan kell kihűlni.
Míg a férfi szobája felé tartottak, Remus azon gondolkodott, hova könyvelje ezt a meghívást. Eddig mindig ő volt, aki a másik nyakára akaszkodott. De most magától jutott eszébe. Talán ő is jól érzi magát, ha kettesben vannak? Talán csak saját magának sem vallja be, hogy így van?
- Mi ez a csend? - szakította ki a gondolataiból Perselus. - Azt hittem, most, hogy beszélhetsz, le sem lehet majd állítani.
- Elgondolkodtam, ne haragudj.
- Láttam. Elmondod?
- Csak… azon gondolkodtam, minek köszönhetem a meghívásod. Eddig úgy tűnt, elviselsz, mert elég rámenős vagyok, hogy ne tudj lerázni. De most te hívtál… és ez… meglepett.
- A rámenősségről más fogalmaim vannak. Meg arról is, hogy nem tudlak lerázni. És hogy miért hívtalak? Talán, mert úgy láttam, hogy ma délután egész normálisan viselkedtél, és gondoltam tudunk normálisan beszélgetni egy kicsit. Anélkül, hogy összevesznénk valami apróságon.
- Rajtam nem fog múlni - mondta teljesen komolyan Remus.
- Meglátjuk - villant egyet a bájitalmester fekete szeme, és a továbbiakban szó nélkül folytatta az útját.
Mikor odaértek feloldotta az ajtón lévő védelmi bűbájokat, és beléptek. Egy laza pálcaintéssel fellobbantotta a kandallóban éppen csak pislákoló tüzet, ami kellemes fényviszonyokat teremtett a már félhomályba burkolózott szobában.
- Ülj le! - mondta Remusnak, aki a kanapéra telepedett, abban reménykedve, hogy a másik majd melléül.
A bájitalmester két poharat vett elő, és bort töltött bele. Egyiket átnyújtotta a Remusnak, majd valóban mellé telepedett.
- Kérdezhetek valamit, Farkas?
- Lehet, hogy bántónak szánod ezt a nevet, de én szeretem azt a hangot, ahogy mondod.
- Ennek örülök - mondta Perselus, és egy halvány mosolyt megengedett magának. - És nem szánom bántónak. Kérdezhetek?
- Persze. Mire vagy kíváncsi?
Perselus belekortyolt a borába, majd letette a poharat az előttük lévő kis asztalra, és elgondolkodva nézett a másikra.
- Arra, hogy te ezt tényleg komolyan gondolod? Hogy velem…
- Perselus, mit kéne tennem, hogy higgy nekem?
- Te nem vagy normális, esküszöm! - a hangja halk volt és nyugodt, pusztán magyarázatot szeretett volna kapni a miértre. - Biztos vagyok benne, hogy soha még csak meg sem fordult a fejedben, hogy egy másik férfival kezdj. De akkor miért most? Miért én? És miért hinném el, hogy van értelme? Hogy nem csak egy múló szeszély a részedről? Hogy van annyi erő ebben a… kapcsolatban, hogy fel tudjuk vállalni egymást a másik minden hibájával együtt?
- Félsz? - kérdezte Remus kedvesen, ő is letette a poharát, és megfogta a szerelme kezét.
- Hogy a fenébe ne félnék? - húzta el a kézét a bájitalmester. - Nem bántottak még eleget életemben? Hiányzik nekem az, hogy ebből is vesztesen kerülhetek ki?
- Perselus… hidd el, én is félek. Ugyanúgy félek, ahogy te. Bár én csak tizenöt éve nem bízom senkiben, de körülöttem is vannak falak. Engem is sokan bántottak, én is sokat szenvedtem. Az emberek ott rúgnak belém, ahol tudnak. De ez az elmúlt néhány hét, amióta… kicsit közelebb kerültünk egymáshoz… olyan más… olyan békés… olyan jó. Nem tudok válaszolni a kérdéseidre. Sem a miértre, sem a miért mostra, sem a többire. Csak azt tudom, hogy mit érzek. Fontos lettél nekem, jól érzem magam veled, és szeretnék tényleg közelebb kerülni hozzád - most nem fogta meg Perselus kezét, csak felé nyújtotta a sajátját, meghagyva neki a lehetőséget, hogy maga döntsön arról, mit akar tenni.
Perselus egy pár másodpercig nézte a felé nyújtott kezet, majd lassan megfogta. Ahogy ujjaik összekapcsolódtak, Remus arcán átfutott a megkönnyebbülés, amit a bájitalmester nem tudott nem észrevenni. Szabad kezével a kanapé háttámlájára könyökölt, és gyengéden megsimogatta Remus arcát. Ahogy a másik férfi borostyánszínű szeme megtalálta az övét, halványan elmosolyodott. Tovább folytatta a gyengéd cirógatást, miközben egy kósza hajtincset a férfi füle mögé simított. Remus lehunyta a szemét, és csak élvezte a gyengéd érintést, szíve majd kiugrott a helyéről.
- Mit szeretnél, Farkas? - kérdezte suttogva a bájitalmester.
Remus kinyitotta a szemét, de az elködösült a vágytól. - Csókolj meg! - kérte rekedten suttogva.
- Tényleg szeretnéd? - kérdezte Perselus miközben lassan közelebb hajolt, és közben tovább cirógatta a másik arcát.
- Mindennél jobban! - válaszolt Remus, és megremegett, ahogy Perselus ajka elérte az övét.
A bájitalmester csókja eleinte óvatos volt, csak finoman kóstolgatta a másikat, aztán lassan kiszabadította kezét, és átölelte Remust, mintegy közelebb húzva magához. Amikor aztán Remus keze is utat talált a vállára majd a nyakára, Perselus lassan elmélyítette a csókot, és engedte, hogy az egyik utolsó gát is átszakadjon benne.
Remus belesimult az ölelésébe, szinte eggyé olvadtak a csókban. Megszűnt számukra a külvilág, csak egymást érezték.
Talán ezért is nem hallották meg elsőre, hogy kopognak az ajtón. A második kopogásból és McGalagony szólongatásából már eljutott Perselus agyáig valami. Anélkül, hogy megszakította volna a csókot, nyúlt volna a pálcájáért, hogy valami hangfogó bűbájt küldjön az ajtóra, had dörömböljön a boszorkány reggelig, ha épp nincs jobb dolga, de Remus észrevette a mozdulatot, és megfogta a kezét. Egy picit elhúzódott Perselustól, de csak annyira, hogy a homlokát a másik férfi homlokához döntötte.
- Lehet, hogy valami fontos… - suttogta levegőért kapkodva.
- Ennél fontosabb? - kérdezett vissza lehunyt szemmel a bájitalmester, aki szintén híján volt a levegőnek.
Remus elmosolyodott. Úgy tíz perce még nem hitte volna, hogy ilyet fog hallani tőle.
De McGalagony hangja újból felhangzott a folyosón, és közben persze dörömbölt az ajtón.
- Professzor úr, az igazgató úr azonnal beszélni akar önnel!
Perselus vett egy nagy levegőt, miközben meggondolta, hogy mivel átkozza meg a boszorkányt, aztán kifújta, és kiszólt neki.
- Megyek! - aztán halkan, hogy csak Remus hallja, hozzátette. - Megölöm.
- Melyiket?
- Azt hiszem, mind a kettőt. Akkor legalább nyugtunk lenne.
- Nem ér annyit, hogy…
A bájitalmester elkomolyodott. - Remus, nekem már mindegy, hogy kettővel több vagy kevesebb.
- Nem, nem mindegy. Már nem. Akkor régen… lehet, hogy mindegy volt.
- Talán igazad van. De most mennem kell. Nem tudom, mikor jövök vissza.
- Várni foglak. Megtalálsz.
A bájitalmester bólintott, majd kilépett az ajtón. Csak egy pillanatra fordult meg a fejében, hogy Remust otthagyta egyedül a szobájában, de már ideje sem volt visszamenni, és hát különben is, a bizalmat is el kell kezdeni valahol.
Remus mikor egyedül maradt, nagyot sóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát. Életében először gondolt csúnya dolgokat Dumbledore-ra, aki annyi jót tett vele az életben. Miért kellett ebbe beletenyerelnie? Még egy darabig zsörtölődött magában, majd egy újabb sóhajjal felkelt, és visszament a szobájába.