Na most feladtad nekem a költői kérdést, Malfoy.

Valóban két választásom van, de tulajdonképpen mindegyiknek van buktatója. Ha nemet mondok neki, akkor még jó darabig esz a penész utána. Sokkal fontosabb lett ebben a néhány napban, mint azt én magam gondoltam volna. Nem akarom ilyen könnyen kiengedni a karmaimból, ha már ilyen lazán úgyis kijelenti, hogy bármikor vége lehet… ennek a valaminek köztünk. Legalább addig ki akarom használni a lehetőséget, amíg lehet.

Ha viszont igent mondok neki, akkor tudom, három hónap múlva még sokkal fájdalmasabb lesz az egész. Hisz ilyen sok idő alatt még közelebb kerülhetünk egymáshoz, és csak még rosszabb lesz az elválás.

Nekem.

Mert hogy neki akkor sem lesz több, mint most, az tuti.

Ő akkor is csak annyit fog mondani, hogy a saját utamat kell járnom, ahogy neki is a sajátját. És nem tudom, hogy akarok-e magamnak ekkora rosszat, mint szembenézni ezzel a laza hozzáállásával. Nem tudom, megéri-e ez a néhány hét… boldogság?... talán az lenne. De megéri? Megéri megismerni a valakihez tartozás érzését csak azért, hogy utána még szarabb legyen a magány?

Cseszd meg, Malfoy! Immár nagyon sokadszor mondom ezt. Fenekstül forgatta fel az én kis nyugodt életemet… Na… ezt én sem gondoltam komolyan. Mármint a nyugodt életet. Aztán meg az jut eszembe, hogy túl sokat szenvedtem én már ahhoz, hogy ezt a kis boldogságot is megtagadjam magamtól. És ez elég nyomós érvnek tűnik. Tartson ameddig tart.

Malfoynak abban az egyben igaza van, hogy a pillanatokból áll össze az élet, és minden pillanatot meg kell élnünk. Hisz ha nem tesszük, lehet, hogy már másnap megbánnánk. És ezek az apró megbánások aztán végigkísérik az egész életünket, millió kis apró szúrást hagyva a lelkünkben. És ezt el kell kerülnünk, bármi áron.

Mikor végzünk a vacsorával, önkéntelenül is összenézünk, bár a nagyterem két végében ülünk. Egy halvány mosolyváltás után egyszerre állunk fel, és indulunk kifele.

A bejárati csarnokban érünk csak egymás mellé.

- Bejössz hozzám? – kérdezi Draco.

- Nem – határozottan nem akarok odamenni.

- Akkor? Hozzád? – csak egy pillantást vet az arcomra. – Felejtsd el! Akkor hova?

- Gőzöm sincs.

- El tudsz vonatkoztatni a múlttól?

- Mi van? – nézek rá értetlenül, mert halvány gőzöm, megint hova akar kilyukadni, de élek a gyanúperrel, hogy olyan terve van, amitől égnek áll a hajam.

- Nem egy nyelvet beszélünk, Potter?

- Amíg rébuszokban beszélsz, ne várd, hogy megértsem.

- Mehetünk Perselus szobájába.

Na még csak az hiányozna a boldogságomhoz. Hogy előrángassam a régi emlékeket… Láthatja rajtam a véleményem, mert megfogja a karom.

- Harry, ő már egy éve halott – mondja egy fájdalmas grimasszal. – Már nem kéne haragudnod rá.

- Igyekszem – mondom, de erre ő csak megcsóválja a fejét.

– Te nagyon szeretted őt, ugye?

- Apám helyett apám volt. Néha még több is.

A tekintete a távolba réved, ahogy felidéződnek benne az emlékek. Nem faggatom, tudom, túl fájdalmas lenne neki beszélni róla. És amúgy sem tartozik rám, még akkor sem, ha esetleg több volt köztük, mint amiről beszél.

- Rendben, menjünk – mondom végül, mire ő is kizökken a merengéséből. A pince fele indulunk, de szerencsére útközben nem találkozunk senkivel. Még csak az kéne, hogy a mardekárosok azt is megtudják, hogy hőn imádott, hősként tisztelt volt házvezetőjük szobájába akarok betörni. Na ez lenne csak öngyilkosság.

- Hogy akarsz bejutni? – kérdezem, mert tudom, hogy Dumbledore halála óta sokan próbálkoztak már azzal, hogy kinyissák ezt az ajtót. Elég csak ránéznem, és tudom, a keresztapja varázslatai itt is ugyanúgy átengedik, mint ott a folyosón. Nem is csalódok a megérzésemben. Egy laza pálcamozdulat, és az ajtó feltárul.

- Gyakran jössz ide? – kérdezem tőle, mert a szoba egyáltalán nem olyannak tűnik, mint amit egy éve nem háborgatott senki. Rend, tisztaság, sehol egy porszem.

- Mindig, ha csendre és békére vágyom. Itt minden olyan más… odakint zajlik az élet, de itt minden örök… változatlan… és csendes… mintha megállt volna az idő.

Úgy tűnik elmélázós hangulatban van. Talán még nem is láttam ilyennek.

- Draco, jól vagy?

- Persze. Miért?

- Nem is tudom. Csak…

- Azon gondolkodtam délután, hogy megint egy szakasz lezárult az életünkben, most, hogy befejeztük az iskolát. Csak ez nyomta meg egy kicsit a hangulatomat. Ne is törődj vele. Gyere, üljünk le!

Szó nélkül telepszünk le a kanapéra, Draco fellobbantja a kandallóban a lángokat, amitől egyszerre barátságosabb színezete lesz az egész helynek.

- Adsz nekem választ, Harry? – kérdezi minden kertelés nélkül.

- Adok.

- És? – kérdezi, de közben nem néz rám.

- Veled megyek.

Látom, ahogy egy másodpercre megkönnyebbülten hunyja le a szemét, és ebből számomra is egyértelműen kiderül, hogy azért neki sem volt mindegy, hogy döntök.

- Jó döntés – mondja végül.

Belém bújik a kisördög, pedig tudom, hogy mindenképp csak szarul jöhetek ki a kérdésből.

- És ha úgy döntöttem volna, hogy mégsem?

- Az is jó döntés lett volna. Mert azt teszed, amit szeretnél. Nincs rossz döntés, amíg a szívedre hallgatsz, és a saját utadat járod.

- Hihetetlen vagy – mondom megcsóválva a fejem.

- Hihetetlen? Nem… talán csak túl hamar kellett a saját lábamra állnom. Megtanultam, hogy ha én nem állok ki a saját dolgaimért, akkor senki más nem fog. De ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én.

- Igen, csak belőlem valahogy mást hozott ki. Én is megállok a saját lábamon, de… valahogy máshogy, mint te.

- Nem kell egyformán reagálnunk a dolgokra. Más környezetből jövünk… máshogy neveltek mindkettőnket.

- Téged lehet, hogy neveltek, de velem a kutya se foglalkozott.

- Az is egyfajta nevelési mód. De hagyjuk ezt a témát.

- Mihez kezdünk majd? Úgy értem…

- Tudom, hogy érted. Hát… nekem eleinte lesz dolgom, amíg rendezem a helyzetet. Utána már egy kicsit lazább lesz. Hogy te mihez kezdesz, az sok mindentől függ.

- Mire gondolsz?

- Nekem semmiképp sem segíthetsz, mert az rossz fényt vet a jövődre.

- Mikre nem gondolsz, Malfoy!

- Valakinek gondolkodni kell kettőnk közül.

- Menj a fenébe! – mondom neki mosolyogva, mire ő is elneveti magát.

- De ettől függetlenül… minden azon múlik, hogy mit akarsz. Lóghatunk, bulizhatunk együtt, elvégre te még diák vagy, vagy mi a szösz, úgyhogy neked még kijár. De ehhez tisztáznunk kell, hogy mennyire akarod vállalni a kapcsolatunkat. Hogy elmehetünk-e együtt ide-oda, és mindezt milyen formában – rám néz egy pillanatra, majd megint elneveti magát. – Potter, el ne ájulj nekem, mert nem moslak fel! Úgy ismersz, mint aki belekényszerít olyanba, amit nem akarsz? Csak talán könnyebb lenne neked is…

- Mi a fenétől lenne könnyebb?

- Nem fontos. Felejtsd el!

- Nézd, ha a munkádra azt mondod, hogy károsan befolyásolhatja a jövőmet, akkor ez miért nem?

- Van egy batár nagy különbség a kettő között, Potter. Az én munkámat nem kell felvállalnod, de a saját életedet igen! – egy ideig elgondolkodva néz rám. – Szégyelled? – kérdezi szelíden.

- Én… nem… csak… - ó, csessze meg… mit lehet erre mondani? Erre nincs jó válasz. Mondjam, hogy nem, és tudni fogja, hogy hazudok, vagy mondjam, hogy igen, és ezzel ismerjem be, hogy egy gyáva féreg vagyok, és még őt is megbántom?

- Ha tudnád, hányszor hallottam már ezt. És mindig ott van az a csak… De nem baj. Nem számít. Csak az számít, hogy tudd, mit akarsz. Ha nem akarod megtenni, én elfogadom, te döntesz.

- Neked könnyű… rólad tudják.

Csak sóhajt, és egy szomorkás mosollyal lehajtja a fejét. - Én sem így születtem, ezt jobb, ha tudod. És komoly csatákat vívtam, hogy elérjem azt, ahol most tartok.

- Gondolom. De hogy lehet ezt…

- Elmondani bárkinek? Nem könnyű… de neked talán nincs senki olyan, akinek személyesen kellene elmondanod.

- Te kinek mondtad el?

- Anyámnak. Mondhatni akkor is idegösszeomlást kapott. Annak idején még sok mindenhez más volt a hozzáállása.

- És most?

- Elviseli. És mióta összeomlott és bekerült a kórházba, kisebb gondja is nagyobb. Apám más tészta volt. Ha van lehetősége, kitagad. Szerencsére nem tehette, mert nem volt más örököse, az pedig még nálam is jobban elborzasztotta, hogy a halála után szétrobbanjon a birodalma, és a kutyák marakodjanak a koncon. De nem állt szóba velem. Ha véletlenül találkoztunk, levegőnek nézett. De ez volt a jobbik eset. Ha mégis leereszkedett hozzám, minden rossznak elmondott. Még azzal is megvádolt, hogy miattam ment tönkre a házasságuk anyámmal. Pedig azt már régóta rohasztotta belülről valami, és az saját maga volt.

- Sajnálom.

- Én annyira nem. Ez adta meg a kezdőlökést, hogy kikerüljek a bűvköréből, és önállósodjak.

- Nem hiszem, hogy neked ehhez ő kellett.

- El ne hidd, hogy mindig ilyen voltam. Eleinte a szívemre vettem én is. Ezért próbálok segíteni másoknak, hogy ne tegyék.

- Eddig sikerült valakinek?

- Még senki nem szedte össze a bátorságát. De nem hibáztatom őket. Téged sem. Ez egy nehéz lépés, és ha megtetted, nem visszakozhatsz. Nem mondhatod, hogy bocs, nem úgy gondoltam. Viszont ha egyszer majd egy fiút találsz… akivel le akarod élni az életed… nem bujkálhatsz örökké.

Erre most inkább nem mondok semmit. Pedig vannak gondolataim, nem is egy, de ne menjünk bele.

- És a barátaid hogy fogadták?

- Van nekem olyan?

- Blaise a barátod volt. Emiatt vesztetek össze?

- Blaise… - néz maga elé elgondolkodva. – Ez másról szólt. De…

- Tudom, nem dobsz fel senkit, aki nem akarja.

- Bepróbálkozott nálam.

- És visszautasítottad? – kérdezem hitetlenkedve, mert tényleg csodálkozom rajta. Blaise jó pasi, és Draco arra a típusra bukik, azt hiszem. Vagány, stílusos, menő… elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett a baj. - Miért?

- Úgy éreztem, hogy a barátságunk többet ér, mint egy egyéjszakás kaland, amit adhatnék neki. Nem akartam elveszíteni a barátságát. De hát… így is sikerült. Így viszont még van esély, hogy egyszer belátja, hogy igazam volt. De ha kihasználom, lefekszem vele és eldobom… akkor soha többé nem tudnék megállni előtte. Így legalább a becsületem megmaradt, ha most nem is úgy látja.

- És nem tudtad volna szeretni őt? Olyan közel voltatok egymáshoz… és így belegondolva… jól is néz ki, meg minden.

- Vigyázz a végén még féltékeny leszek! – mondja egy halvány mosollyal, majd elkomolyodik. – Egy fontos szabály… bár ez azt hiszem, hogy csak nálam van így… házinyúlra nem lövök. Abból csak baj van. És sokkal nehezebb is helyretenni, ha nem úgy alakul a dolog, ahogy valamelyik fél szeretné. Sokkal nagyobb sérüléseket okoz. Ami meg azt illeti… lehet, hogy közel álltunk egymáshoz… a legjobb barátom volt. Talán az egyetlen. De ez a hősszerelmes dolog nem az én stílusom. És ő is ezt várta volna tőlem, ahogy tudat alatt te is ezt várod még mindig. Csak azt hiszem, ő hozzád képest túlságosan mardekáros ahhoz, hogy megértsen engem is.

- Nem mondom, hogy én megértem. De elfogadom.

- Tudom. Figyelj… most már elég késő van… itt maradjunk, vagy menjünk inkább vissza?

- Úgy érted, aludjunk itt?

- Csak egy javaslat volt. De ha még mindig zavar, hogy Perselusnál vagyunk… miattam leléphetünk.

- Nem, maradjunk.

- Biztos?

- Nem igazán van kedvem reggel végignézni, ahogy a többiek elmennek – mondom, és most valóban úgy érzem, jobb lenne addig elbújni a világ elől, míg kiürül a kastély, és csak utána lelépni innen.

- Oké, akkor maradunk. Néhány laza pálcamozdulattal átrendezi a szobát, megnagyobbítja a kanapét, hogy ketten kényelmesen tudjunk aludni rajta. Tudom, hogy ő minden további nélkül aludna Piton ágyában, ahogy feltételezem az elmúlt időszakban aludt is néhányszor, de hálás vagyok neki, hogy tőlem nem várja el. Tuti képtelen lennék, még a hideg is végigfut a hátamon. Végig fürkészőn figyelem, majd amikor végez, összeszedem a bátorságom, hogy megszólaljak.

- Draco kérdezhetek valamit?

- Perselusról nem akarok beszélni – mondja halkan, de határozottan. Az, hogy kitalálja, mire gondolok, kísértetiesen hasonlít a keresztapjára, de tudom, Draco nem alkalmaz legilimenciát. Egyszerűen csak tudja, mire gondolok.

- Pedig lehet, hogy segítene.

Fenyegetőn villan a szeme, és tudom, hogy tovább nem kellene erőltetnem a témát. De valami mégis arra késztet.

- Volt köztetek valami?

- Ez nem ilyen egyszerű – mondja sóhajtva. – Nem. Igazából nem, de… A francba Potter, ezt nem lehet két mondatban elmagyarázni. És különben sincs semmi közöd hozzá!

Oké, látom, itt lőttem túl a célon, inkább behúzom fülem-farkam, mielőtt én is kihozom a sodrából. Nem akarom megtapasztalni, hogy milyen olyankor.

- Ne haragudj, igazad van… semmi közöm hozzá. Csak… - megint villan a szeme, mire hirtelen elhallgatok. De aztán úgy tűnik, meggondolja magát.

- Csak?

- Csak… senkiről és semmiről nem hallottalak még úgy beszélni, mint róla. Olyan szeretettel… és úgy véded… olyan hevesen…

- Szerettem őt, Potter. És ezt úgy érted, ahogy akarod, nem érdekel. És nem fogok többet beszélni róla.

- Rendben – mondom végül fejet hajtva, és leülök a kanapé szélére.

Elgondolkodom, hogy vajon mi lehetett köztük. Hogy hogyan is értsem, hogy szerette. A szerelemben nem igazán hisz, ez egyértelmű a megnyilvánulásaiból, de mégis, tényleg soha senkiről nem beszélt ilyen odaadással, mint a keresztapjáról. Mármint azt a pár szót, amit egyáltalán mondott. Hogy mit is jelent, hogy nem igazán volt köztük semmi, de mégis ott volt az a de… ember legyen a talpán, aki ezt megérti.

Egy kis idő múlva odaül mellém, és átkarolja a vállam.

- Ne gondolkodj rajta, Harry. Ennek már… nincs jelentősége.

Már hogy a fenébe ne lenne. Ha azt mondja, hogy szerette őt… mármint úgy… akkor az azt jelenti, hogy bármennyire is hangoztatja, hogy nem hősszerelmes típus, mégis csak képes szeretni. És ez jelentene némi fénysugarat nekem is. Még talán az sem zavarna, ha ne adj isten Piton volt az elődöm, elvégre tényleg nem az a mumus volt, akinek én éveken keresztül gondoltam.

De aztán meg az jut eszembe, hogy milyen fiatal volt még Draco, mikor a keresztapja meghalt, és bár Pitonról sok rosszat el tudtam már képzelni életemben, de azt nem, hogy gyerekként elcsábítsa a keresztfiát, akit mindig szeretett. Talán az egyetlen volt anyámon kívül, akit szeretett.

Basszus, hogy ezt a srácot mindig ilyen ellentmondásos dolgok veszik körül… És hogy saját maga nem bolondul ebbe bele… én ezt nem is értem.

- Feküdjünk le, mielőtt még túlpörög az agyad, Potter! – mondja egy kicsit gúnyosan, ami visszatérít a jelenbe. Egy sóhajjal kibújok a pólómból, meg a farmeromból, majd bemászok az ágyba, Draco egy perccel később követ.

- Amúgy nem akartál a barátaidtól elbúcsúzni? – kérdezi felkönyökölve mellettem.

- Nem hinném, hogy igényt tartanak rá. Amúgy meg úgyis találkozom velük. Ha előbb nem szeptemberben.

- Összekaptatok? – kérdezi gyanakodva.

- Nem, miért?

- Nem olyan rég még levegőt venni is csak együtt tudtatok.

- Változnak a dolgok – mondom kitérően.

- Ez már szent igaz – mondja, egy cinkos pillantással rám nézve, de aztán mégsem enged a témából. – De… nem inkább attól félsz, hogy megkérdezik, hol töltöd a nyarad?

- Semmi közük hozzá.

- Ez erre most nem válasz. De akkor mondd el, hogy te mit gondolsz. Szóval?

- Azt hiszem, két dolog… az egyik, hogy ők teljesen máshogy élik meg, ami történt… úgy értem, a háborút… azóta nem értek velük szót úgy, mint régen. Valahogy megváltozott minden… mindegy. A másik meg, hogy épp eléggé el vannak foglalva egymással, nem kellek nekik még én is. Sőt, csak kínosan érzik magukat, ha ott vagyok, és alig várják, hogy elhúzzak a bánatba.

- A háborút soha senki nem fogja úgy érteni, ahogy te. Ezt jobb, ha most elkönyveled. Talán… Perselus értené, ha élne. Neki is olyan mértékig ez volt az élete, mint neked, de senki másnak. Ami pedig a túlzásba vitt nyilvános nyalakodásukat illeti… látod, ezért nem szeretem én ezt a holtomiglan-holtodiglan dolgot. Mind a ketten feladják az eddigi életüket, a barátaikat, az álmaikat, az egyéniségüket… de mindent nem kaphatnak meg egymástól. Szükségük van a saját életükre is.

- Hát most megvigasztaltál – mondom némi cinizmussal.

- Nézz szembe a valósággal, és akkor nem lesz szükséged vigasztalásra.

- Van még ilyen beszólásod mára?

- Mindig van talonban néhány – mondja vigyorogva.

- Sejtettem. Inkább aludjunk!

- Ez az utolsó éjszakánk a kastélyban, és te aludni akarsz? – búgja a fülembe, de úgy, hogy tiszta libabőrös leszek. – Azt hiszem, inkább emlékezetessé kéne tennünk.

- Szerintem – mondom körülnézve – éppen eléggé emlékezetes attól, hogy itt vagyunk.

- Potter, megkérdeztem, hogy maradhatunk-e.

- Tudom, nem azért mondtam. Csak most túl sok minden jár a fejemben…

- Azon segíthetünk. Csak lazulj el, és hamarosan már csak egy dologra tudsz koncentrálni – mondja mosolyogva, és én képtelen vagyok ellenállni a vonzerejének. Ahogy hozzám hajol, és megcsókol, már tudom, hogy elvesztem. És persze igaza van. Csak egy perc, és már csak egyetlen dolog létezik számomra a világon, és az ő. A csókja, az ölelése, a simogatása. És persze mondanom sem kell, képes emlékezetessé tenni az utolsó kastélyban töltött éjszakánkat.