3. Fejezet
A Búcsú
- Hol vagyok!
Tomoya egy behavazott mező közepén találta magát, és bármerre is nézett, mindenhol csak az elhavazott táj, és a horizont teljesen egy vastag ködbe veszett.
- Van itt valaki?! Mi ez a hely?!
Mindegy merre nézett, mindegy merre ment, mindenhol csak ez a véget nem érő mező, és a hihetetlenül vastag köd.
- Hihi!
A háta mögött valaki kuncogott, és halk lépteket hallott. Csak egy valakit ismert, aki így lépkedett, és a kuncogása is ilyen volt.
- Ushio!
Hiába fordult meg, nem volt ott senki.
- Ushio! Te vagy az?!
Elindult arra, amerre a halk lépteket hallotta, de hiába is ment, nem látott semmit és senkit.
- Ushio!
Hiába kiabált, nem jött válasz. Ekkor megfordult, és majdnem elkiáltotta magát a meglepetéstől. Egy aprócska, 10 év körüli lány állt előtte, a haja a háta közepét verdeste, hatalmas barna szemeit pedig ráfüggesztette.
- El kell menned!
A hangja olyan volt, mint a halk szellő, ahogy megrezegteti a faleveleket.
- Mi?! Ki vagy te!
- El kell menned Tomoya! El kell hagynod a múltadat!
Tomoya egy pillanatra meglepve nézte a kislányt, aki szép lassan eltávolodott tőle, mintha úszna a levegőben, léptek nélkül lebegett arrébb.
- Várj!
- El kell engedned a múltadat!
Szép lassan távolodott, de olyan gyorsnak tűnt, mintha az idő megállna körülötte. Tmoya hiába is futott, nem tudta utolérni.
- Várj!
- El kell engedned!
Tomoya szemei kipattantak, és szinte felugrott az ágyából. Ez volt az első éjszaka, amit otthon töltött miután két hétig kórházban ápolták. Körülnézett, és megint abban a magányos kis szobában találta magát, amiben lefeküdt.
- Ez nem igaz... Már megint egy ilyen álom!
Mikor aznap este hazaért, csak bezuhant az ágyba, és aludni próbált, de ez már a harmadik furcsa álom volt, amiből felriadt azon az éjjelen. Ami még furább volt, mindez mindössze három órán belül. Hajnali 2 óra volt, és már a harmadik alkalom volt, hogy az órát bámulta.
- Ez nem igaz! Mondták, hogy a szívgyógyszernek lehetnek mellékhatásai, de azt nem hittem, hogy ilyen lesz!
A kezébe vette a gyógyszeres üveget, és még egyszer végigolvasta a mellékhatásainak listáját, de semmit nem vett ki belőle.
- Vagy csak az én eszem kezd elmenni!
Már két hét telt el, mióta elvesztette az utolsó kis személyt is, aki ehhez az otthonhoz, jobban mondva ehhez a városhoz kötötte. Ott voltak még ugyan az apósáék, de ők nem voltak közvetlen családtagok, és a barátai nagy részét sem látta már ki tudja mióta egészen egy héttel ezelőttig. Visszahanyatlott a futonjára és aludt tovább, reménykedve, hogy nem fog még egyszer így felébredni.
Másnap reggel aztán mikor felkelt végre, nagy nehezen megnyugodott, és próbált enni is pár falatot. Minden úgy volt, ahogy szerette, a reggelije a hűtőben, az ebédje mellette, a reggelin pedig üzenet.
"Minden előkészítve egészen jövő hétfőig! Akkor megint jövök! XoXo Kyou"
- Remek... Kyou mindig mindenre gondol, mi?
Kedves volt az egyébként nagyn magányos és magának valóvá vált óvónőtől, hogy így törődött vele, de ha belegondolt, senkiről másról sem kellett gondoskodnia, csak az óvodásairól... Óvodások... Reflexszerűen szóln akart az ilyenkor még általában alvó Ushionak, hogy ideje felkelni, de nem kellett, hiszen már nem volt...
- Már... Nincs... Többé...
Hirtelen megint rátört az a szorongató érzés, ami ilyenkor mindig elkapta.
- Nem! Tomoya szedd össze magad! Ne most légy rosszul!
Próbált megnyugodni, de nem volt egyszerű, hiszen az egész lakás tele volt a kislány keserédes emlékeivel. A fényképek a szekrényen, a kisruhája, ami az egyik szekrényajtóról lógott, a kis cipői az ajtó mellett... A játékai.. A Dangók... Minden...
- Nem... Ezt nem akarom...
Előkapta a gyógyszeres üveget, és hamar bevett egy tablettát, aminek elvileg hamarosan hatnia kellett. Mielőtt azonban folytathatta volna a révedezését, hirtelen megszólalt a csengő.
- Ez meg ki lehet?
Mikor aztán kinyitotta az ajtót, a legnagyobb meglepetésére gyerekkori barátja, Ichinose Kotomi állt ott, és szelíden mosolygott.
- Kotomi?
- Konnichiwa Tomoya-kun!
Épp úgy köszöntötte őt, mint régen, amikor még jóformán minden nap látták egymást.
- Gyere... Gyere be!
Tomoya kedvesen beljebb tessékelte a kedves lányt, aki már most gyászruhába öltözött, és ahogy helyet foglalt az ebédlőasztalnál, a mosolya is eltűnt.
- Tomoya... Hogy vagy?
A hangja csendes volt, és egy kicsit monoton, de egy olyan lánytól, aki mindig minden idejét a tudomány bonyolult világában töltötte el, ez nem volt nagy csoda.
- Megvagyok... A körülményekhez képest.
Kotomi szomorúan bólintott.
- Értem... És... Ugye tudod, hogy holnap...
- Igen tudom! Nem tudom elfelejteni!
Kotomi elővett egy papírt a táskájából és átnyújtotta Tomoyának.
- A nagybátyám részvétét küldi... Nagyon sajnálja a dolgot!
- Még ő is hallott róla?
- Nem tudta nem hallani, elvégre nála lakok jó formán.
Tomoya megértően bólogatott.
- Azt hittem mostanra már saját lakásod lesz Kotomi!
- Én is szeretnék egyet, de amíg férjhez nem megyek, addig nem igazán hiszem, hogy jó ötlet lenne.
Tomoya keseren mosolygott erre.
- Na igen... Annak idején... Nagisa is...
Kotomi lehorgasztotta a fejét erre.
- Jajj.. Sajnálom... Nem akartalak felzaklatni!
- Nincs ezzel semmi baj... Ez már csak emlék... Most inkább..
Kotomi bólintott és összeszedelőzködött.
- Akkor én nem is zavarlak már tovább! Holnap találkozunk a domb lábánál, jó!?
- Mi? Miért ott?
Kotomi zavartan nézett Tomoyára.
- Te nem is tudtad, hogy ott fogják felravatalozni?
- Fogalmam sem volt... De kösz, hogy szóltál!
Kotomi épp ki akart lépni az ajtón, de meggondolta magát, és még visszament Tomoyához, hogy átölelje még egyszer utoljára.
- Nagyon sajnálom Tomoya!
Tomoya viszonozta az ölelést, és szépen búcsút intettek egymásnak. Ekkor fordult csak be a lépcsőfeljáróban Tomoya apja, Naoyuki. Megöregedett egy kissé, mióta utoljára látták egymást, de egyből felismerte.
- Apa!
- Tomoya!
Nem sokára már bent ültek, és mindketten kávéztak.
- Szóval hazajöttél már?
- Igen... Tegnap este értem haza, és azóta... Nos mint láthattad, volt egy látogatóm is.
Naoyuki bólogatott.
- Na igen... Ő az az Ichinose kislány volt igaz?
- Igen... Nem hittem, hogy emlékszel még rá.
- Emlékszem én mindenkire az életedből, még ha kicsit homályosan is.
Tomoya megmosolyogta ezt a kijelentést. Naoyuki sokat változott a régi önmagához képest.
- A nagyi hogy van?
- Jól-jól! Neki hála találtam munkát végre. És amióta utoljára találkoztunk, egy korty nem sok, annyi nem gurult le a torkomon!
- Örülök, hogy sikerült megtartóztatnod magad!
Naoyuki keserűen mosolygott.
-Nem az én problémáimról kellene fecsegnünk, nem gondolod?
- Tudom apa... De én inkább nem beszélnék erről... Holnap épp elég rossz lesz.
Naoyuki bólintott, és nagyot kortyolt a kávéjából.
- És utána? Mi lesz veled? Visszamész dolgozni?
- Azon gondolkodom inkább, hogy elköltözök innen!
Naoyuki megállt, és még a kortyot lenyelni is elfelejtette.
- Ezt komolyan mondod?
- Igen... Nincs már semmi keresnivalóm ebben a lakásban... Nem köt már ide semmi...
- Akkor költözz haza az én házamba! Elvégre az még mindig az otthonod!
Tomoya megrázta a fejét.
- Nem! Nem csak ebből a lakásból költözök el, hanem a városból is!
Naoyuki nagyot nézett erre, és nem is tudta mit szóljon.
- Apa! Ezt azt akarom, hogy visszavedd!
Tomoya az asztalra dobta a ház kulcsait, ami a komolyságának egyértelmű jele volt.
- Ha tényleg ezt akarod!
Naoyuki eltette a kulcsokat, és nem is olyan sokára el is hagyta a lakást. Tomoya ekkor a telefonhoz lépett, és egy cetlit vett elő a zsebéből, amire egy idegen számot jegyzett fel a minap.
- Remélem komolyan gondoltad ezt a dolgot!
Másnap reggel aztán Tomoya egyedül érkezett arra a helyre. A helyre, ahol 8 évvel korábban Nagisával találkozott, és ahol 5 évvel korábban felravatalozták ugyanazt a gyönyörű lányt. A gyönyörű fiatal nőt, akit ő büszkén nevezett élete első igaz szerelmének, és feleségének. Most pedig ugyanezen a helyen egy aprócska koporsó feküdt egy ravatalon, amit az összegyűlt tömeg már körberakott hófehér virággal.
- Tomoya!
Akio integetett felé, aki legelöl állt a tömegben, mellette pedig a felesége, Sanae. Ott volt Tomoyo, ott volt Kotomi, Ryou, Kyou, Sunohara, és a kishúga Mei, Sagara Misae és a macskája, Nagisa más barátai és családtagjai, Az óvodás csoport tagjai és a szüleik, mindenki. A tömeg még nagyobb volt, mint Nagisa temetésén.
- Őszinte részvétem!
Így lépett mindenki oda Tomoyához, és szép lassan elhaladtak a koporsó előtt is, és végső búcsút vettek a gyönyörű, ártatlan, tisztaszívű kislánytól. Volt aki pár halk szót is mondott. Mei Zokogott, szívet szaggatóan, hatalmas könnyekkel. Nem ismerte túl jól a kislányt, de amennyire ismerte, az elég volt, hogy tudja, hogy csodálatos, kedves és törékeny lelkű kis teremtés volt. Misae is szerette a beszédes, pajkos kislányt, és nehézkesen küzdötte le a könnyeit. Mindenki keservesen sírt, csak Tomoya maradt teljesen hallgatag.
- Menj már oda végre!
Akio lökött egyet Tomoyán, aki nagy nehezen elvonszolta magát a koporsóig, és a szélére tette a kezét. Félt tőle, hogy megint úgy kiakad, mint annak idején Nagisa temetésén, ezért nem akart odamenni, de nem bírta ki.
- Ushio... Miért.. ?
Megsimogatta a kislány hófehér arcocskáját, és reménykedett, hogy az hirtelen felébred és kiugrik a koporsóból és hazamehetnek, de nem történt semmi. Még egszer megsimogatta a kislány finom, selymes haját, ami szép lassan olyanná kezdett volna válni, mint az édesanyjáé, és nagyon nehezen visszatért a többiekhez. Most már ő sem bírta tovább tartani a könnyeit, és csendben zokogott. Végül Akio lépett elő, és szívhez szólóan szép beszédet mondott, minden szép, és néha keserű emléket felemlegetve ami a kislányhoz kötötte... Főleg mikor az elmúlt nyárhz ért, akkor Tomoya elé idéződött az a pillanat, amikor újra egymásra találtak végre.
- Ushio! Megtaláltad már?
A kislány a virágos mező közepén térdelt és az elveszett játékrobotját kereste.
-A-a!
Megcsóválta a kis fejét, és szomorúan süllyedt vissza a keresésbe.
- Ő lenne a kislányod?
Tomoyával ott volt a nagyanyja is, aki sok mindenre rádöbbentette az édesapjával kapcsolatban.
- Igen! Ushionak hívják!
Tomoya szép lassan közelebb sétált a kislányhoz, és körülnézett a réten, ami szinte az égig érni látszott mindenfelé.
- Egészen mostanáig kerested?
- Aha!
Tomoya most leguggolt a kislányhoz, és eszébe jutott egy épp ilyen jelenet az apjával, épp ugyanitt. Sajnálattal nézett a kislányra, aki most ott állt előtte a mező közepén, és ráfüggyeztette a bánatos őzike szemeit.
- Ushio... Félek, nem találjuk már meg azt a robotot!
A kislány szemei kikerekedtek.
- De ne félj, majd veszünk egy másikat hazafelé!
Erre Ushio csak lesütötte a szemét, és a ruhácskája szélével babrált.
- De... Abból csak egy van...
A hangja remegett... Csak nem... ?
- De volt még egy csomó a boltban!
- Igen... De ezt te választottad ki és vetted meg nekem!
A kislány hangja most tele volt szomorúsággal, és amit mondott, az is őszinte és fájdalmas volt. Most felemelte a tekintetét, és az apjára nézett.
- Ez volt az első, amit tőled kaptam, Papa!
Tomoya szíve elszorult, a kislány tekintete tele volt fájdalommal és a hangja is remegett a sírás előjeleként.
- Ushio...
Tomoya lehorgasztotta a fejét.
- Mondd! Nagyon magányos voltál?
- Aha!
- És... Jó volt... Eljönni velem kirándulni?
- Aha!
- Értem... !
Tomoya most felemelte a kislányra a tekintetét.
- Ushio... Mit szólnál... Ha mostantól mindig együtt maradnánk?
A kislány arckifejezése hirtelen megváltozott. A szemei csillogni kezdtek, és epedve várta az apja mondanivalóját.
- Én... Mostantól mindent meg akarok tenni érted Ushio! Mindent meg akarok tenni, hogy úja egy család legyünk! Épp ezért... ! Ezért szeretném, ha mostantól mindig együtt maradnánk! Mit szólsz?!
- Jó!
Tomoya szemei kikerekedtek.
- Komolyan!
- Boldog volnék!
A kislány válasza szinte álomszerű volt. Csakhogy most megint elcsüggedt.
- De... Ma elvesztettem valamit, ami fontos volt nekem... Ezért szomorú vagyok!
Megint remegett a hangja.
- Papa!
- Hmm?
- Ugye...
Most már tényleg a sírás határán állt.
- Ugye... Nem baj, ha... Most már nem tartom vissza többet... ?
Tomoya hiába próbálta a kislány arcán keresni az okokat erre a furcsa kérdésre.
- Sanae-san azt mondta... Hogy csak bizonyos helyeken szabad sírnom...
Ushio már tényleg csak egy hajszálnyira volt a sírástól.
- ...Mint a WC-ben... Vagy...
Most nagy nehezen felemelte a könnyekkel telt tekintetét, és így fejezte be.
- ... Vagy mikor a papám átölel... !
Vége volt... Tomoya nem bírta tovább. Ő is a sírás határán csak bólogatni tudott, mire a kislány odalépkedett hozzá, és a vállára borulva először csak szipogott, majd hirtelen a lelke szakadtából zokogni kezdett. Olyan erővel tört elő belőle a fájdalom és a szomorúság, hogy Tomoya csak azt érezte, hogy hatalmas krokodilkönnyek csöpögnek a vállára, miközben a kislány a lelke szakadtából zokogott.
- Sajnálom!
Tomoya is sírt már.
- Sajnálom! Nagyon sajnálom!
- Annyira sajnálom... Hogy ilyen hamar szakadt meg ennek a kis angyalnak az élete!
Akio ezzel fejezte be a mondandóját, majd miután a csöppnyi koporsót leengedték a sírba, amit csak azért nyitottak fel, hogy a kislányt képletesen az édesanyja ölében helyezzék végső nyugalomra, mindenki egy fehér rózsát dobott még a gödörbe, majd a sírt újra lezárták.
- Nyugodj békében... édes kis angyalkám!
Tomoya keserű utolsó szavai voltak ezek, mikor az utolsó rózsát is bedobta a sírba. Annak idején azért temették el itt a domb lábánál Nagisát, hogy ott alhassa örök álmát, ahol életében először lehetett igazán boldog. Most már két kedves személy nyugodott ott, és Tomoya úgy érezte, végleg egyedül maradt. Ekkor jöttek oda Yoshinoék, akik eddig a háttérbe húzódva várták a szertartás végét. Fuko, akire Tomoya csak gyerekes kis bolondként emlékezett, most odament hozzá, és percekig csak ölelgette.
- Tomoya... ! Sajnálom! Nagyon Sajnálom!
Fuko olyan volt, mint egy gyerek, de most komolyan sírásra görbült a szája.
- Nagyon Sajnálom Tomoya! Nem is tudom... Mi lesz most veled Ushio-chan nélkül?!
Nem E/3-ban beszélt magáról, ami azonnal feltűnt Tomoyának is.
-Nagyon sajnálom! Őszinte részvétem!
Fuko csak sírt. Sírt, mint egy kisgyerek, épp úgy, mint azon a napon Ushio, mire Tomoya magához szorítottam és ő maga is sírt.
Napok teltek el, és Kyounak eljött az ideje, hogy meglátogassa Tomoyát. Mindent felpakolt, mindent megvásárolt, ami szükséges volt, hogy a következő hétre mindent előkészítsen Tomoyának. Mikor azonban be akart csengetni, az ajtó nyitva volt, és Bentről egy ismerős, fellengzős hangot hallott!
- Na akkor ha nem baj, akkor már holnap elkezdünk beköltözni!
- Sunohara... ?
Kyou benyitott, és pontosan az a kép tárult elé, amire számított. Sunohara és Tomoya ültek bent egy kávé mellett, és épp egy papírt írtak alá mindketten.
- Ti meg mit csináltok?!
Kyou köszönés helyett lépett be így, és a két férfi most felé fordult.
- Kyou?
Kyou előrelépkedett és felkapta a papírt az asztalról.
- Ez meg mi?
Amikor meglátta mi az, alig hitt a szemének.
- Egy adás-vételi?!
- Igen az, de ha megengednéd!
Tomoya kikapta a lány kezéből a papírt és a saját aláírását is ráfirkantotta.
- Így! Holnap költözhettek is!
Sunohara csak a hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy így minden rendben van, és távozott. Kyou teljesen ki volt készülve az előbbiektől, és miután ledobta a dolgait, szépen lassan körbejáratta a tekintetét mindenen. Ekkor látta emeg Tomoya utazótáskáját, ami láthatóan megtömve, és menetkészen állt az ajtóban.
- Te meg hová készülsz?
- Költözök! Nem jöttél még rá?
Kyou most világosodott csak meg igazán.
- Szóval ezért volt ez az egész? Költözöl apád házába?
- Nem! El innen! El ebből a városból!
Kyou alig hitt a fülének.
- Ezt nem mondhatod komolyan!
- De igen, ennél komolyabban nem is mondhatnám!
Tomoya még egy vonatjegyet is meglengetett.
- Holnap reggel nyolckor már itt sem leszek!
- De mégis hová mennél? És mi lesz a lakással?!
- Azt már Sunoharáék viszik tovább! A lakás holnaptól az övék!
- De nem mehetsz el! Mi lesz az emlékekkel, amik itt vannak?!
Tomoya elfordult, és csak intett egyet.
- Nem érdekelnek! Vidd csak el őket, ha akarod! Nagisa amúgy is hasonló méretet hordott, mint a tiéd! Ushio ruhácskái meg majd csak jók lesznek valakinek!
- De... És a...
- A Dangókat már a kutyának sem tudom odaadni... Azt megtarthatod!
- Várj már... !
Tomoya el akarta hagyni a lakást, hogy véget vessen a beszélgetésnek, de Kyou elkapta a kezét.
- Várj már hallod?!
- Mire várjak!? Én itt végeztem! Nincs semmi dolgom ebben a városban! Eressz!
- Nem engedlek! Mi lesz azokkal akik szeretnek téged?
- Nincs senki!
- És Sanae és Akio?
- Nem közvetlen rokonaim! Különben sem köt már semmi hozzájuk!
- Akkor sem mehetsz!
- Ne bosszants már Kyou! Mégis mi tartan a vissza!?
- Mondjuk én!
Kyou most már nem bírta tovább magába folytani.
- Mi... ?!
- Jól hallottad!
Kyouból épp kitörni készült a vulkán.
- Sajnálom, ha bosszantalak, de nem tehetek róla, hogy még mindig szerelmes vagyok beléd te idióta!
Tomoya teljesen szó nélkül maradt.
- Nem tehetek róla... Már gimi óta megy ez... Amikor te és Nagisa összejöttetek, azt hittem, jobb lesz, ha elfelejtelek... De nem ment!
Kyou végre Tomoya szemébe nézett, és épp sírt.
- Nem ment... Amikor csak rád gondolok, minig... És Ushio is... Én nem!
Tomoya nem hitte el, amit hall, de hirtelen átölelte a lányt, és hirtelen Kyou azon kapta magát, hogy Tomoya és az ő ajkai egybeforrnak. Mikor Tomoya eleresztette, alig tudott még levegőhöz is jutni.
- Tomoya... !
Tomoya semmit sem szólt, csak elkapta a lányt, a karjaiba emelte, és elindult vele a szoba felé.
- Ne mondj semmit többet, Kyou!
Az a nap lement, majd a következő felkelt, de Kyou nem hagyta el a lakást, viszont reggel arra ébredt, hogy Tomoya már nem fekszik mellette a Futonján, és a táskája is eltűnt. Tomoya kora hajnalban felcuccolt, és elment.