Fejezet sorszáma: 3.
Fejezet címe: Az első áldozat
Szavak száma: 2621
Karakterek a fejezetben: Hitsugaya, Ukitake, Kyouraku, Aizen, a kapitányok, espadák, Ichimaru,
Figyelmeztetés: erőszak, szereplő halála
Ismertető: Kezdetét veszi a valódi háború, és bizony áldozatokkal jár.
Megjegyzés: Zsepit ajánlott kikészíteni, ha érzelgősebb vagy.
Hitsugaya a kapitányokkal és hadnagyokkal együtt nézett szembe az előttük álló három egykori kapitánnyal. Aizen arca derűs nyugalmat, Tousené elszántságot, Ichimarué a szokásos szadista derűt tükrözte.
- Aizen – szólította meg Yamamoto a férfit. – Elárultad Soul Society-t, megszegted az esküdet. Las Nochesben arrancarokat hoztál létre. S most idejöttél, hogy elpusztítsd azt, amin több ezer éve munkálkodunk mi és az elődeink… Ez megbocsáthatatlan.
- Ugyan-ugyan – csóválta a fejét széles vigyorral Gin.
- Nincs igazság ebben a világban, ahogy az élők világában sincs – kommentálta Kaname a soutaichou szavait. – Ha ezen a hamis rendszeren dolgoznánk tovább, a világ pusztulásra lenne ítélve.
- Valakinek a kezébe kell vennie a dolgokat – jelentette ki Aizen.
- Te arrogáns seggfej, csak nem istennek képzeled magad? – morogta Zaraki.
- Aizen-taichou… - suttogta valahol a háttérben elhaló hangon Hinamori. Hitsugaya akaratlanul is odafordult, hogy megnézze, jól van-e a lány.
- Még mindig a kapitányodnak hívod ezt a szemétládát? – ragadta meg Soifon Hinamori karját. – Hogy vagy képes?
- Soifon, elég! – szólt rá Toushirou. – Engedd őt el. Nem ő az ellenségünk.
A második osztag kapitánya egy pillanatig farkasszemet nézett a törékeny hadnaggyal, majd Hitsugayára pillantva sóhajtott egyet, és elengedte a lányt.
- Látom, mit sem változott a Gotei 13 – jegyezte meg gúnyosan Aizen, és egy lépést tett előre. A jelenlévő keze szorosabbra fonódott zanpakutou-juk tsukája körül.
- Te sem változtál semmit, Aizen Sousuke – jegyezte meg halkan Unohana.
- Köszönöm a bókot – hajolt meg tettetett kedvességgel az egykori shinigami kapitány.
- Nem azért vagyunk itt, hogy bájcsevegjünk! – horkant fel Zaraki.
- Zaraki-taichou-nak igaza van – jelentette ki Ukitake. – Mondd, Aizen, miért hívtál minket ide?
- Egyezséget ajánlok – felelte a férfi, arcán még mindig azzal a gyűlölt, hamis mosollyal.
- Egyezséget? – emelte feljebb fejfedője szélét Kyouraku. – Mégis mifélét?
- Fogadjatok el engem királyotoknak. Hódoljatok be és térdeljetek le előttem. Ha ezt megteszitek, nem esik bántódásotok, és megtarthatjátok jelenlegi pozíciótokat. Nos, mit válaszotok? – nézett először Ukitakéra a férfi.
- Tudod, Aizen, nem szeretek gyerekekkel harcolni. De úgy tűnik, te rákényszerítesz erre – sóhajtotta összevont szemöldökkel az ősz kapitány. – Mert pontosan úgy viselkedsz, mint egy gyerek!
- Ami azt illeti – vette át a szót Kyouraku, - én eleve gyűlölök harcolni. Jobban szeretem szép hölgyek társaságában iszogatni a szakét, vagy Nanao-chan hangját hallgatva heverészni – az említett hadnagy egy kissé elpirult, de kivételesen úgy döntött, nem csapja fejbe kapitányát a kezében lévő hatalmas könyvvel. – De van, amikor, bár felajánlják, mégis nemet kell mondani a békére. Szóval én, fájó szívvel, de visszautasítom az ajánlatot.
- Senki sem fogja elfogadni az ajánlatod, Aizen – jelentette ki sötéten Hitsugaya.
- Úgy bizony, szét fogjuk verni a sereged – vigyorgott Zaraki.
- Egy ilyen árulónak nem jár más, mint a halál. Sosem fogunk neked behódolni! – jelentette ki Soifon.
- Úgy van – bólintottak a többiek is.
- De… - hallatszott Hinamori motyogása, mire mindenki felé fordult; ki dühösen, ki szánalommal teli pillantással nézve az ötödik osztag hadnagyát. – De… ha Aizen-taichou tényleg megígéri, hogy nem bánt senkit, akkor…
- Hinamori-kun! – kiáltott fel egyszerre Renji és Kira, és máris ott termettek a lány mellett. Izuru a száját fogta be, míg a hatodik osztag hadnagya a fülébe suttogva próbálta észhez téríteni egykori osztálytársát.
- Hallgatnotok kellene az egykori hadnagyomra – szólalt meg Aizen.
- Vigyétek innen Hinamorit! – szólt halkan, de határozottan Hitsugaya.
- De Shiro-chan! – tiltakozott a lány.
- Neked én Hitsugaya-taichou vagyok – nézett rá ridegen a legifjabb kapitány. – És ez parancs! Maradj az osztagoddal, és ne avatkozz bele az Aizennel való harcba! Értetted?
Hinamori nem felelt, csak egy utolsó, reménykedő pillantást vetett egykori kapitánya felé, majd megfordult, és sértődötten elshunpózott az osztaga irányába.
- Reménytelen – suttogta maga elé Hitsugaya.
- Szóval, ez a végső válaszotok? – tért vissza ismét a tárgyra Aizen, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna.
- Igen – felelte Yamamoto, felnyitva szemeit.
- Rendben. Legyen, ahogy ti akarjátok – bólintott az önjelölt isten, és hátat fordított a Gotei 13-nak, hogy visszatérjen Hueco Mundóba.
Megkezdődtek a harcok. Aizen hatalmas sereg arrancart küldött Soul Society-be és Karakurába – senki sem gondolta volna, hogy ennyi van belőlük. Ráadásul az egykori shinigami kapitány nem feledkezett meg a hollow-król és menosokról sem.
A nyolcadik osztag keveredett először harcba. A csapatot Ulquiorra vezette, s vagy ezer gillian indult neki a vezényszóra, hogy bekebelezze Seireitei északnyugati részét. Kyouraku résen volt, és azonnal parancsot adott a támadásra, amint megpillantotta az espadát a távolban. Hitsugaya hallotta, ahogy ő és Nanao az utolsó utasításokat adják az embereknek.
- Húsz fő siessen a nyolcadik osztag segítségére! – kiáltotta le a tizedik osztag kapitánya az embereinek. Ő maga egy magaslaton állt, ahonnan megfelelő kilátás nyílt szinte egész Nyugat-Rukongaira.
- Értettük! – felelte az ötödik tiszt, és egy kisebb csoport máris elindult a gillianok irányába.
- Hol van a negyedik osztagból ideküldött csoport? – fordult Hitsugaya ezúttal a mögötte álló Matsumotóhoz.
- A mieink mögött várakoznak – jelentette a nő.
- Helyes – bólintott Hitsugaya. – Szólj nekik, álljanak készenlétben. Szükség lehet rájuk.
- Igenis! – mondta Matsumoto, és már el is tűnt, hogy átadja az üzenetet.
Hitsugaya aggódva kémlelte a megkezdett harcok színterét. Látta, amint Kyouraku, szeretett Nanao-chanját hátrahagyva Ulquiorra előtt terem, és máris megkezdik a harcot. Gondolatai fénysebességgel száguldottak fejében, s újra átgondolta a Kyourakuval egyeztetett taktikát… Nem beleavatkozni a másik harcába, hacsak nem szükséges – ez volt az egyik legfontosabb alapelv, amivel kivételesen a Gotei 13 összes kapitánya egyetértett.
- Kapitány! – kiáltotta Matsumoto, és nyugati irányba mutatott, ahol egy garganta nyílt meg.
- Készülj, Matsumoto! – utasította hadnagyát Hitsugaya, és kivonta Hyourinmarut a hüvelyéből. Alig, hogy ezt megtette, máris két arrancar lépett be Soul Society-be, és a tizedik osztag vezetői azonnal harcba lendültek.
-x-~~~~C
Kyouraku és Ulquiorra küzdelme hosszúra nyúlt, egyikük sem tudta legyőzni a másikat. A shikai formáját felvett Katen Kyoukotsu pengéinek csattanásai messzire hallatszottak, és szinte az egész Soul Society tudta, egy kapitány és egy espada harcol egymás ellen.
Azok, akik viszonylag közel voltak – köztük Hitsugaya, Ise, Matsumoto és Hanatarou, - érezték azt a hatalmas reiatsut, mely a harc során szabadult fel, ám nem volt idejük törődni vele: rengeteg gillian és adjuchas várt lemészárlásra, s emellett ott volt az a két arrancar is, akik a tizedik osztagot próbálták volna megtámadni.
Shunsui tökéletesen ura volt a helyzetnek, mindennel tisztában volt, ami körülötte történik, s mikor néhány menos áttörni látszott a nyolcadik osztag védelmén, egy pillanat alatt ott termett, hátrahagyva a kifejezéstelen arccal harcoló Ulquiorrát.
Hitsugaya, miközben ellenfeleivel harcolt, a szeme sarkából látta, hogy Shunsui sorra öli a gillianokat, majd, mikor úgy ítéli meg, hogy osztaga tagjai innentől boldogulni fognak, ismét Ulquiorra felé iramodik. Ekkor állta útját három ismeretlen arrancar, akik éhes tekintettel bámulták a kapitányt, és máris nekiestek, hogy megöljék.
Hitsugaya eközben úgy ítélte meg, ideje drasztikus eszközökhöz folyamodnia, és elküldte Matsumotót az útból, hogy egy jól irányzott támadással jégbe fagyassza ellenfeleit, és sikerrel járt, ám máris újabbak tűntek fel a horizonton. Velük is hamarosan végzett, s mikor az utolsót is sikerült szó szerint hűvösre tennie, arra fordult, ahol legutóbb Shunsuit látta harcolni… s a látványtól megfagyott a vér az ereiben.
Kyouraku körül körülbelül harminc levágott arrancar teste terült el – mindet ő ölhette meg. Szemben vele Ulquiorra állt, kivont karddal, melynek pengéje a nyolcadik osztag kapitányának mellkasába fúródott… egyenesen a szívébe. Az espada kifejezéstelen arccal kihúzta a kardot, mire az úgy terült el a földön, mint valami rongybaba.
- Kyouraku! – ordította Hitsugaya.
- Taichou! – sikoltott Nanao, és odarohant a haldokló kapitányhoz, nyomában Hanatarou-val, aki már készítette is elő eszközeit, hogy megpróbálja megmenteni a sebsültet. Mikor odaértek, mindketten letérdeltek Kyouraku mellé, és a nő ölébe vette a férfi fejét.
Ulquiorra, aki eddig szótlanul nézte a jelenetet, felemelte katanáját, hogy lecsapjon vele, ám nem sikerült megölnie Nanaót. Fémes csattanás hallatszott, és a cuatro espada Hitsugayával nézett farkasszemet. Már éppen lendítette volna katanáját, hogy csapást mérjen a társait védelmező kicsiny kapitányra, mikor egy nyugodt hang megszólalt a háttérben.
- Elég, Ulquiorra – mondta Aizen. – Visszavonulunk.
- Értettem – mondta az espada hűvös nyugalommal, és mielőtt a tizedik osztag kapitánya bármit tehetett volna, eltűnt egy gargantában „királya" oldalán. Aizen még odaszólt Hitsugayának:
- Mondd meg Yamamotónak, hogy tekintettel kapitánya halálára, egy hét haladékot kaptok. Addig nem fogunk támadni. S ha meggondoljátok magatok, és mégiscsak elfogadjátok az ajánlatomat, az egyik kapitány jöjjön Hueco Mundóba.
Mikor Hitsugaya nyugtázta, hogy az ellenség visszavonul, Kyourakuhoz sietett ő is. Ránézett Hanatarou-ra, ám az megrázta a fejét, s ekkor megértette, már semmit sem tehetnek a vérben fekvő férfiért, akinek köpenye és haorija szétszabdalva hevert valahol a porban, s aki most saját vérében feküdve, nehezen lélegezve próbálja meg összeszedni az összes erejét, hogy kimondja utolsó szavait.
- Na… Nanao-chan – hörögte a férfi.
Hitsugaya a fejével intett Hanatarou-nak, és mindketten kicsit arrébb mentek és elfordultak, ám még így is hallották az utolsó beszélgetést, mit kapitány és hadnagy folytatott egymással.
- Igen, Kyouraku-taichou? – kérdezte remegő hangon a nő.
- Na… Nanao-chan, kérlek… kérlek, mie… mielőtt meghalok… - Kyouraku itt köhögni kezdett, és vérvörös folyadék folyt le szája szélén.
- Mit, kapitány? Bármit megteszek – mondta a nő könnyeivel küszködve.
- Csak… csak egy… egy puszit kérek – mondta szelíd mosollyal Kyouraku, és ismét hörögni kezdett.
- I… idióta! – kiáltotta sírva Nanao, és levette szemüvegét. – Még most is a nőkön jár az esze? Hogy tud ilyenkor ilyesmire gondolni?
- Nana… Nanao-chan, én… - motyogta halkan Kyouraku, és lehunyta szemét. Az utolsó dolog, amit érzékelt, hideg könnyek voltak, amiket nem ő hullajtott, és puha ajkak, amik az orcájára tapadtak – remegve, kétségbeesve és tele szeretettel.
Seireiteiben minden osztag épületében volt egy helyiség közvetlenül a kapitány irodája mellett, melyet csak nagyon ritkán nyitottak ki. S a nyolcadik osztagban nem volt példa erre nagyon hosszú ideje. Még Yamamoto sem tudta megmondani, mikor helyezték utoljára a zárba az apró, ezüstös kulcsot, s fordították el, hogy egy elegáns – és valamely rejtélyes mágiának köszönhetően tiszta – szobában elhelyezzék a holttestét az osztag kapitányának.
Seireiteiben ugyanis, ha az osztag kapitánya elhalálozott, kinyitották ezt a bizonyos szobát, s testét – már ha maradt utána – elhelyezték a helyiség közepén álló díszes ágyra, hogy három éjjel és három nappal ott pihenjen, mielőtt sor kerülne a temetési szertartásra.
Itt ravatalozták hát fel Kyouraku Shunsui, aki több, mint kétszáz éven át foglalta el pozícióját a nyolcadik osztag élén. A férfi sebekkel szabdalt testét Unohana nagy szakértelemmel meggyógyította annyira, hogy méltóságban nyugodjon. Nanao előkeresett kapitánya szekrényében egy tiszta, sértetlen haorit, hogy ne a véres, szaggatott köpenyt kelljen viselnie, mikor a shinigamik tiszteletük teszik nála, s Ukitake a holttest mellé helyezte Katen Kyoukotsu széttört és ép pengéjét egyaránt.
A nyolcadik osztag hadnagya és a tizenharmadik kapitánya ott állt a szobában az ágy egyik és másik végénél, míg a shinigamik sorra lerótták tiszteletüket az elhunyt kapitány előtt.
Később Ukitake elmesélte Toushirou-nak, hogy az első maga Yamamoto volt, aki hosszan nézte egykori tanítványa még a halálban is derűs arcát, s akik ott voltak, meg mertek volna esküdni rá, hogy néhány könnycseppet láttak legördülni az öreg, ráncos arcon.
Néhány perccel utána Komamura jött hadnagya és Hisagi társaságában. Ők szomorúan, szótlanul nézték a halottat, s nem mondtak semmit akkor sem, mikor távoztak a szobából.
A nyolcadik osztag tagjai egész nap szállingóztak. Ukitake megindultan nézte végig barátja alárendeltjeinek búcsúját. Ki sírva, ki szótlanul, ki néhány szóval küszködve próbált elköszönni vezetőjétől. A legtöbb tiszt összetörten és értetlenül bámult maga elé…
Kira, Renji és Hinamori együtt mentek. A lány csendesen szipogott, s a két férfi két oldalról támogatta őt. Még ott voltak Kyourakunál, mikor megjelent Byakuya és Rukia is. Ők csendesen csatlakoztak a jelenlévőkhöz, s a Kuchiki-ház feje kivételesen nem tiltakozott, mikor húga odabújt a vörös hadnagyhoz, és megszorította annak kezét.
Mindenkit meglepett, mikor a tizenkettedik osztag tisztjei is felbukkantak, köztük maga Mayuri is, és az őrült tudós kivételesen még azt is elmulasztotta megkérdezni, nekiadják-e a testet, hogy felhasználhassa a kísérleteihez.
A többi kapitány, hadnagy és tiszt is tiszteletét tette, sőt, szinte az összes osztag összes tagja elment, hogy így vagy úgy búcsút vegyen az egyik legöregebb kapitánytól.
Hitsugaya kétszer is meglátogatta az elesettet. Először egy félig részeg, síró Matsumotót támogatott oda, aki hüppögve helyezett el egy meglehetősen hatalmas korsó szakét Kyouraku ágyán. Mikor Ukitake rákérdezett, miért, elmondta, hogy Shunsui sokszor szeretett volna csatlakozni hozzá, mikor egy-egy fárasztó napot követően az ivó felé vette az irányt, de a nő mindig nemet mondott, arra hivatkozva, hogy Nanao mérges lenne rá.
- Megfogadtuk, ha vége a háborúnak, elmegyünk együtt Karakurába, és beülünk egy jó helyre szakét inni – mondta könnyeit törölgetve Rangiku, majd ismét zokogásban tört ki, és ráborult kapitányára, aki kivételesen egy szót sem szólt, bár a hatalmas mellek majdnem megfojtották.
Hitsugaya másodszor az éj leple alatt bukkant fel a ravatalszobában. A hold fénye lágyan világította meg Kyouraku élettelen arcát, s a kicsiny kapitány halvány félmosolyra húzta a száját.
- Olyan békés… - suttogta.
- Valóban az. Mintha csak szunyókálna – szólalt meg a fiú háta mögött egy hang, mire az riadtan fordult meg.
- Ukitake? Mit keresel ilyenkor itt?
- Ezt én is kérdezhetném, Hitsugaya-taichou – mondta szelíden a férfi. – De hogy kérdésedre válaszoljak: nem szándékozom hazamenni, míg véget nem ér a temetési szertartás. Kyouraku a legrégebbi cimborám, a legjobb barátom volt. Megfogadtuk, hogy nem hagyjuk el egymás oldalát. És Ise-fukutaichou is itt van, látod, ott alszik a sarokban.
Hitsugaya bólintott, majd csillogó, türkiz szemeit a fehérhajú kapitányról a halottra emelte.
- Adjak néhány percet? – kérdezte Ukitake, mikor megértette, miért jött ide Toushirou.
- Megköszönném – sóhajtott nagyot a kérdezett, mire kapitánytársa csak bólintott, és elhagyta a szobát, behajtva maga mögött az ajtót.
Hitsugaya percekig csak nézte a halott arcát. Mondani szeretett volna valamit, de nem találta a szavakat. Gondolatai üresek voltak, csupán a gyásznak volt helye bennük. Végül, hála Hyourinmaru jelenlétének, összeszedte magát, és egészen halkan, ügyelve arra, hogy ne ébressze fel Nanaót.
- Nem gondoltam volna, hogy egy kapitány lesz az első áldozat, s legfőképp azt nem, hogy éppen te leszel az, Kyouraku – itt szünetet tartott, mert hangja elcsuklott. – Tudod, sosem mondtam, de felnéztem rád annak ellenére, hogy egy lusta szeszkazán voltál. Mert mindig láttad az élet jó oldalát, és…
Hitsugaya megrázta a fejét, és nem folytatta. Tudta, nem illenek hozzá ezek a szentimentális szavak, és Kyouraku különben sem örülne ilyen érzelgős búcsúnak.
- Köszönök mindent, Kyouraku-taichou – mondta aztán, és megszorította a férfi hideg kezeit, majd kiviharzott a szobából. Sietős léptekkel vonult végig a nyolcadik osztag folyosóin, és csak akkor állt meg, mikor a kertben megpillantotta Ukitakét. Odasétált a férfihoz, aki ráemelte tekintetét, ám mikor meglátta Hitsugaya arcát, az égre emelte a tekintetét. Tudta, a tizedik osztag kapitánya nem akarná, hogy bárki sírni lássa.
Kyouraku temetése csendben zajlott. Mint az egyik legrégebben szolgáló kapitány – minden hibája ellenére – hatalmas tiszteletnek örvendett, így a kis temető megtelt az őt sirató shinigamikkal: rokonokkal, alárendeltekkel, kollégákkal. A rövid szertartást Yamamoto vezényelte le, és utána mindenki hazafelé vette az irányt.
Juushirou és Toushirou egy ideig együtt sétált, majd egy ponton a tizedik osztag kapitánya lemaradt, hogy bevárja a síró Matsumotót, így Ukitake egyedül folytatta az útját. Ahogy gondolataiba merülten lépkedett, egyszercsak megtorpant.
Ukitake meg mert volna esküdni rá, hogy egy szelíd, gondtalan hangot hall maga mögül, mely ezt suttogja:
„hana kaze midarete, kashin naki, tenpū midarete, tenma warau"
A tizenharmadik osztag kapitánya meglepetten kapta fel a fejét, hogy a hang irányába forduljon, de nem látott arrafelé semmit, csupán néhány rózsaszín és vörös virágszirmot, miket a lágy szellő sodort tova egy közeli rétről, ahol sok-sok évvel ezelőtt két ifjú shinigami-tanonc edzett egymás társaságában.
Ukitake arcán egy halvány mosoly jelent meg, és felnézett az égre. A nap szelíden sütött, az idő kiváló volt némi lustálkodásra… Ukitake ismét visszafordult arra, ahonnan az iménti hangot hallotta, s úgy érezte, hogy ott, a fa tövében egy gondtalanul heverésző shinigami-kapitány lustán iszogatja a szakét, és nézegeti a környéken elhaladó szép, fiatal lányokat.
Juushirou arcán erre a gondolatra egy játékos vigyor jelent meg, s integetni kezdett, akár egy kisgyerek, nem törődve a körös-körül elhaladó shinigamik meglepett pillantásaival. Egy perc múlva hirtelen megfordult, és a tizenharmadik osztag felé vette az irányt, ám megtorpant, mikor hatalmas szélvihar támadt, mely rengeteg színes virágszirmot ragadott magával.
- Hana kaze midarete, mi? Ne szórakozz velem, Shunsui! – csóválta a fejét a mosolygó Ukitake, aki észre sem vette az arcán lefolyó könnycseppeket. – Ég veled, barátom. Talán találkozunk egy jobb életben…
Kyouraku Shunsui eltávozott. És nem tér vissza sohasem…
