3. fejezet
Regulárok
A következő pár nap hamar eltelt. Én a legjobbat adtam edzéseken és ennek meg is lett a gyümölcse, mert a Sensei beválasztott a regulárok közé. Örültem is magamnak, mint majom a farkának, de az, akit kitúrtam így az már nem volt olyan boldog. De hát ilyen az élet az erős túléli, a gyenge meg nyalhat, mert másképp nem jut följebb. Még szerencse, hogy én az első kategóriába tartozom, mert utálok nyalni. Valahogy soha nem ment. Nem volt az én műfajom.
Viszont a mai edzés elmaradt, mert Okawa-Sensei és a Boucho elmentek jelentkezni az év legelső versenyére, ami egy hét múlva szombaton lesz. És mivel általában Oishivel együtt szoktunk hazamenni, vagyis hát inkább hárman, mert az egyik csapattársa Kikamaru-kun is velünk jár. ők nagyon jó barátok. Aranyos srác, csak szerintem egy kicsit lökött. De hát ki nem? Végülis úgy döntöttem megvárom őket, mert nem volt kedvem egyedül hazaindulni. Úgyis kíváncsi voltam egy rendes edzésre, ahol ott van Tezuka is.
Már a teniszcsapatban is ki lettek választva a regulárok. Volt ugyebár Tezuka és Oishi, Kikamaru-kun, a Tahó-ichinen és még négy másik srác, akit nem ismerek. Bár először nem értettem, mit keres egy lány a férfi teniszcsapatban, de aztán három ichinen felvilágosított róla, hogy őt Fuji Syuuske-nek hívják és fiú. Ez meglepett. De ha már ilyen beszédesek voltak, úgy döntöttem megkérdezem, ki a maradék három csapattag. Volt még egy harmadikos Kawamura Takashi, aki elég bárgyúnak tűnt számomra, de biztos ügyes, ha egyszer őt is beválasztották. Akkor ott volt még két másodikos, akiket életemben nem láttam. Az egyik egy bandanát viselt és elég félelmetes volt, amikor rád nézett. Szerintem beszélni nem tudott csak sziszegni, őt Kaidoh Kaorunak hívták. A másik pedig egy felzselézett hajú hülyegyerek volt, Momoshiro Takeshi. Hát most már tudtam kikből áll a teniszcsapat. Nem mintha annyira érdekelne, hogy még holnap is emlékezzek a nevekre, de azért most jó volt tudni.
Viszont kezdtem kicsit összezavarodni. Az ichinenek csak úgy áradoztak Tezukáról. Mért van az, hogy az iskola egyik fele fél tőle, a másik pedig oda van érte. Nem túl kiegyensúlyozott emberre vall. Utálom az ilyet. Nem lehet kiismerni. Nem mintha az én világszemléletem érdekelne bárkit is.
- Mi szél hozott erre Naru-chan? – ugrott valaki hátulról a nyakamba
Kikamaru-kun volt az.
- Csak gondoltam megnézem az edzéseteket, mert nekem ma nincs.
- Na persze, nem inkább Oishit?
He?
- Rólam beszéltek? – lépett oda hozzánk az imént említett
- Naru-chan épp most említette milyen jól játszol.
Ismét csak: He?
- Tessék? – nézett rám Oishi
- Semmi ilyet nem mondtam. Kikamaru-kun magyarázza félre a dolgokat.
Oishi még mindig nem értett semmit. Én sem. De jobb így, mint ha mondjuk, félreértené.
- Értem. – hazudta
Gondolom hazudta, bár az is lehet, hogy tévedek, de remélem nem.
- Amúgy gratulálok mindkettőtöknek. – váltottam témát
- Köszi – mosolyodtak el egyszerre, na jó ez túlzás, Kikamaru-kunnek csak szélesebb lett a vigyora
- Ha megvársz minket, amíg átöltözünk, akkor mehetünk együtt haza. – vetette fel Oishi
- Rendben, úgyis csak azért vagyok még itt, mert nem volt kedvem egyedül hazamenni.
- Kedves. – mondta Kikamaru-kun még mindig vigyorogva
- Na siessetek, nem illik megváratni egy hölgyet.
Egymásra néztek és egyszerre meghajoltak előttem. A pasik, hogy értik meg egymást ilyen egyszerűen?
- Kívánsága parancs, hölgyem!
- Na, húzzatok.
És ők el is mentek. Én meg maradtam és vártam. Tíz perc alatt végeztek is és elindulhattunk haza.
Reggel kómásan ébredtem arra, hogy anyám kelteget. Hagyjon engem békén. Szombat van. Aludni akarok. Meg is mondtam neki.
- Okaa-san! Hagyj aludni. Szombat van.
- Egy fiú vár téged, lent a konyhában
- He? Hogy ki?
- Kikamaru Eiji-kun. Azt hiszem, ezt a nevet mondta.
- Mit keres Ő itt? – ültem fel
- A barátod? – vigyorodott el anyám
Én fel sem fogtam először, miért ilyen arckifejezéssel mondja. Aztán leesett.
- Csak egy barát.
- Persze. – bólogatott mindent tudó vigyorral, de nem tudott semmit, nemhogy mindent
Gyorsan felöltöztem és elintéztem a reggeli piperés hülyeségeket. Nem igazán vagyok oda értük, de hát ezt is meg kell egyszer szokni.
Mikor leértem a konyhába Kikamaru-kun épp anyám legfinomabb és egyben az én kedvenc sütimet ette. A meggyes lepényt. Én is csatlakoztam, hogy ha már felkeltem reggelizhessek is.
Ledobtam magam az egyik székre és nekiestem a lepényemnek. Anyám csúnya pillantásokat küldött felém.
- És, mi járatban vagy nálunk Kikamaru-kun? – kérdeztem pár falat után
Anyámnak ez sem tetszett, akkor mit vár?
- Nincs kedved, kicsit sétálni?
Őt nem zavartan, ahogy kérdeztem, akkor anyámnak nem mindegy?
Én bólintottam és már álltam is fel. Anyámnak megcsillant a szeme. Higgyen, amit akar.
Kikamaru-kun az ajtónál megköszönte a szíves vendéglátást, ami gondolom anyám részéről érkezett, és a sütit. Majd elindultunk az utcán.
Tízpercnyi néma séta után elegem lett. Álmos voltam és nyűgös. És ez mind miatta. Ő ébresztett fel. Na jó, nem ő hanem Okaa-san, de azért, mert ő jött. Még most is aludhatnék. Azt hiszem kiült az arcomra valami, mert Kikamaru-kun rákérdezett.
- Most kire gondolsz?
- Az ágyamra, ahol most is lehetnék, ha nem látogatsz meg. Tehát megköszönném, ha a lényegre térnénk.
- Hű de rossz kedved van ma. – konstatálta és kicsit lehervadt a szokásos vigyor az arcáról. Néha ilyen is megesik. Félelmetes.
- Csak nyűgös vagyok, rossz kedvem akkor lesz, ha még sokáig húzod.
- Mi van közted és Oishi között? – vágott a közepébe
Lehet mégsem kellett volna ennyire sürgetnem. Erre a kérdésre nem voltam felkészülve, bár később se lettem volna.
- Mi???
- Csak azért kérdezem, mert olyan jóban vagytok. És hát nem értem tegnap mért tagadtad le, hogy miatta jöttél le az edzésünkre.
- Azért, mert nem miatta mentem. – válaszoltam kétségbeesetten – Az igaz, hogy jóban vagyunk és kedvelem is, mert rengeteget segít beilleszkedni, meg persze te is. Téged is ugyanúgy kedvellek, mint Őt. Ugyanúgy a barátaim vagytok.
- Pont ugyanúgy?
- Pontosan ugyanúgy.
- És Oishi is így gondolja?
- Igen. Azt hiszem. – Remélem. Ezt már nem mertem hangosan kimondani.
- Akkor rendben. – mondta és újra visszakerült a megszokott mosoly az arcára
- Te nem vagy éhes?
- De egy kicsit. Finom volt a süti, de nem laktató.
- Akkor meghívhatsz reggelizni, ha már miattad vagyunk itt.
- Rendben. – egyezett bele egy szó nélkül
Szerintem most kicsit hülyén érzi magát. Bár nála ki tudja.
Megreggeliztünk egy közeli kávézóban. Jól elbeszélgettünk. Majd elindultunk hazafelé.
- Kikamaru-kun? – már nem bírtam tovább magamban tartani a kérdést
- Tessék? – nézett rám
- Amiről ma beszélgettünk… – kicsit zavarban voltam – …szóval… arról Oishi-kunt is megkérdezted?
Rám nézett. Egy percig egymásra bámultunk, majd elvigyorgott.
- Miért kérdezed?
- Csak úgy érdeklődöm. – adtam az ártatlant
Amúgy tényleg ártatlan voltam. Meg dühös. Mért nem tudott egyszerűen válaszolni?
- Értem. És mi van, ha azt mondom, igen?
- Semmi. – mondtam.
Bármennyire is adtam a nemtörődöm figurát, közben meghűlt bennem a vér is. Oishival tényleg ilyenekről szoktak beszélni? Méghozzá pont velem kapcsolatban? Istenem!
Nem is mondott már mást és inkább én sem. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg beszéltek-e vagy csak valami reakciót akart belőlem kihúzni. És ha ő adja a némát, akkor felveszem a harcot, és én sem tárgyalok tovább ebben a témában. De akkor sem adom meg magamat neki. Sakamoto Narumi nem veszít!
Mikor hazaértem még mindig dühös voltam. Egyrészt, mert megkérdeztem Kikamaru-kunt, és ezzel azt hiszi, hogy érdekel, mit gondol Oishi, másrészt pedig dühített, hogy nem tudom beszélt-e erről vele is, vagy csak velem.
- Na, milyen volt a randi? – támadt le Okaa-san, ahogy beléptem
- Milyen randi? – értetlenkedtem
- Hát ahonnan most jössz! – mondta, mintha egyértelmű lenne
- Nee-chan randizni voltál? – jelent meg Miki-chan is – Tezuka-sannal?
Fenomenális. Már csak ez hiányzott.
- Ki az a Tezuka-san? – Okaa-sannak leesett az álla – Hány fiúd van egyszerre Naru-chan?
- Egy sincs. És nem randizni voltam. Csak beszélgettünk Kikamaru-kunnel. Tezuka-san pedig senki, – küldtem szúrós pillantást a húgom felé – csak egy osztálytársam.
Majd fogtam, és faképnél hagytam Őket. Még hallottam, ahogy anyám megkérdezi újra a húgomtól, hogy ki az a Tezuka-san.
- Senki – válaszolta okosan Miki-chan
Én neveltem. Látszik.
A nap hátralévő részében a szobámba voltam és Miki-channal játszottam. Ő megpróbálta felhozni ezt a témát, de közöltem vele, hogy ha csak megemlíti is valamelyiket, mármint Tezukát, agy Kikamarut, akkor nem játszom vele soha többé. Hatott. Nyugodt délutánom volt onnantól fogva. Egészen addig, míg nem csörrent meg a telefon és Okaa-san felszólt:
- Naru-chan telefon
- Hai! – indultam el lefelé.
Mikor átvettem tőle a telefont, Ő csak vigyorgott. Nekem meg felállt ettől a hátamon is a szőr. Mondjátok, hogy üldözési mániám van, de akkor is.
Átvettem a kagylót és beleszóltam, miközben anyám arcát néztem.
- Moshi moshi?
- Naru-chan! Én vagyok az Oishi.
Itt egyből megértettem az Okaa-san arcára kiülő elégedett vigyort. Ez azt hiszi, hogy egyszerre három sráccal kavarok. Ennél rosszabb szombatom még soha nem volt.
- Áh! Oishi-kun! Miben segíthetek? – hátat fordítottam Okaa-sannak, aki még mindig ott állt. Nem mintha így nem hallhatta volna, hogy miről beszélek, de a kicsivel is érjük be. Legalább az arcomat nem látta.
- Holnap lesz az első hivatalos meccsünk idén. És… – egy pillanatra elhallgatott, majd nagy levegőt vett és folytatta – és ha van kedved, és persze ha ráérsz, eljöhetnél megnézni. – ezt jó gyorsan ledarálta
Én meg végig sem gondolva az egészet, egyszerűen csak válaszoltam.
- Rendben!
Először csak azt fogtam fel, hogy ha holnap ráérek, és mivel ráérek válaszoltam is. Csak sajnos túl gyorsan. A mondatban még mások is elhangzottak. De már nem volt mit tenni igent mondtam. Leírtam a címet. Majd elköszöntem.
Nagy nehezen leráztam Okaa-sant és felmentem a szobámba. A húgom inkább otthagyott, mert látta, hogy nincs jó kedvem. Én meg csak füstölögtem magamban, hogy miért nem gondolkoztam? Miért vágtam rá egyből, hogy „rendben"? Lehet, hogy Kikamaru-kun beszélt azóta Oishivel? Mit kellene tennem? Gondoltam felhívom Oishit és lemondom, de ha Okaa-san ezt meghallja… Nem volt más választásom. El kellett mennem.
Másnap reggel felkeltem, felöltöztem és lementem reggelizni. Nem kellett volna, mint később kiderült. Már rosszul indult a napom, hála Okaa-sannak.
- Kinek a kedvéért csípted ki így magad? – kérdezte, amikor beléptem a konyhába
Oto-sannak felvillant a szeme az újság mögött. Nem tette volna le, de így is tudtam, már nem olvassa, hanem minket hallgat. Nem mintha lett volna mit.
- Nem csíptem ki magam, csak felöltöztem.
- Látom. – mondta és most alaposan végigmért
Imádkozni kezdtem magamban, hogy ne vegye észre a fülbevalóm. Észrevette. Hogy a moszatba lehet ilyen jó a megfigyelőképessége. Elidőzött ott a tekintete egy ideig, majd Oto-sanra való tekintettel inkább nem mondott semmit. Hála Istennek és az előbb említett megfigyelőképességének.
Nyugodtan reggelizhettem, egy ideig. Pontosan addig, míg Oto-san le nem rakta az újságját.
- És hova mész ma Naru-chan?
Sehová. Ezt válaszoltam volna legszívesebben, de akkor tuti, hogy gyanakodni kezdenek, olyanra, ami amúgy nem is igaz. Úgyhogy nem maradt más, mint az igazság.
- Teniszmeccsre.
Oto-san gyanakvással fogadta a válaszom.
- Eddig, ha csak megemlítettem a teniszt, akkor olyan fejet vágtál, mintha akasztani vinnének. Mi ez a hirtelen változás. Megszeretted a teniszt, csak mert a Seishun Gakuenbe jársz?
- Nem is voltam ennyire a tenisz ellen eddig sem. – mondtam durcásan
- Dehogynem
- Lehet. – hagytam rá - Amúgy két osztálytársam is játszik a teniszcsapatban és meghívtak, hogy nézzem meg.
Ez részben hazugság volt, de nem akkora, hogy a pokolra jussak. Nem mintha mással még nem érdemeltem volna ki.
- Ki ellen játszanak?
- Azt nem tudom.
- A lánycsapatokat amúgy sem ismerem.
- A lánycsapat meccsére mész? – szólt közbe Okaa-san is. De minek???
- Nem. – és kicsit elvörösödtem. Remélem nem feltűnően.
Szerencsére itt le is zárult a beszélgetés. Oto-san nem firtatta tovább se a meccset, se mást. És Okaa-san is inkább csöndben maradt. Én már épp végeztem a reggelivel, amikor bekövetkezett a nap második mélypontja. Csöngettek. Oto-san ment ajtót nyitni. Valami férfihangot hallottam, de nem tudtam ki az. Nem is érdekelt, amíg Oto-san nem kiabált be.
- Naru-chan hozzád jöttek!
Hozzám? Ilyenkor? Okaa-san rám nézett. Én meg széttártam a karjaimat. Kíváncsi lélek volt, úgyhogy ő is jött utánam a bejárati ajtóhoz, ahol Oto-san állt takarva a látogatóm kilétét. Mikor odaértünk arrébb lépett és megláttam ki áll az ajtóban. Leesett az állam.
Tezuka Kunimitsu volt az.
