Gwyneth réges-régen ébren volt már, amikor a szolgálólány kopogtatott az ajtaján, meghozta a reggelijét, és vékony hangon arra kérte, hogy amint tud, jelenjen meg Vasey színe előtt, mégis bő egy órába telt lejutnia a fogadóterembe. És ebből nem kevés ment el arra, hogy egyáltalán valahogy kiküzdje magát a puha, meleg, kellemes illatú ágyból.

- Remélem, kipihente magát - mutatott az asztala előtt álló székre Vasey. - Sok a dolgunk.

Gwyneth összébb húzta magán a vállára terített prémes köpenyét, és helyet foglalt. A madarak éneke egy kicsit elhalkult, a szikrázó nap elé pedig fátyolfelhő úszott. Gisborne nem ment össze és nem is csúnyult meg Vasey mögött álltában, de ez most vajmi keveset számított.

- A tegnapi előadása lenyűgöző volt - mosolygott a seriff. - Lenyűgöző! Be kell vallanom, eleinte még engem is majdnem megvezetett. És ezt veheti bóknak.

Gwyneth jobbnak látta meg se szólalni.

- Meg tudja ismételni?

Erre már nem lehetett nem válaszolni. Gwyneth, hogy időt nyerjen, egy kicsit kihúzta magát ültében, futólag megnedvesítette az ajkát, és megköszörülte a torkát: - Mármint...?

- Jaj, mi lesz most énvelem, szegény elhagyatott özveggyel itt, ebben a csúnya, kegyetlen világban, megesznek a farkasok, jaj, mi lesz most énvelem - hadarta el az elképzelését Vasey sírós hangon. - Szóval?

Gwyneth úgy érezte, jobban jár, ha meg sem próbál Gisborne-ra nézni tanácsért, ezért csak megkapaszkodott egy kicsit a saját, az ölében összefonva tartott kezeiben, és bólintott.

- Ragyogó! - dörzsölte össze a tenyerét Vasey. - És ez esetben jó hírem van: megvan, hogy hálálhatja meg a segítségemet! - A pillanatnyi hatásszünet épp elegendő volt rá, hogy Gwyneth kiélvezhesse a gyomrát vasmarokkal összeszorító balsejtelmet. - Gondolom, emlékszik még az ideúton történt kis incidensre.

- A rablótámadásra?

- Nevezze, ahogy tetszik. Hood és a bandája jóideje rontja már a környék levegőjét, és önnek, drága hölgyem, abban a kihagyhatatlan megtiszteltetésben lesz része, hogy segíthet nekünk egyszer s mindenkorra megszabadulni tőlük - emelkedett fel Vasey ültéből. Majd mindkét kezével az asztal lapjára támaszkodva halkabban hozzátette: - Rendben, mivel édes hármasban vagyunk, inkább úgy mondom: kiskegyed is tehet egy próbát vele. Cserébe a jóságomért és atyai segítségemért.

- Mit kéne tennem? - Gwyneth számított rá, hogy Vasey nem lesz szégyenlős, amikor be kell hajtania a tartozását.

- Velünk marad még egy darabig. Folytatja a siránkozást fűnek-fának arról, hogy akarata ellenére tartjuk itt. És várja szépen, hogy megmentsék.

- Megmentsenek?

- Hood nem egyszerű útonálló - vetette közbe Gisborne.

- De nem ám! - mosolyodott el Vasey. - A szegények és a szerencsétlenek védelmezője, szalmaszál a fuldoklóknak, a rend és az igazság feddhetetlen bajnoka, és még sok egyéb hangzatos. Ha meghallja tehát, hogy mi kegyedet erővel, gonosz módon fogva tartjuk, mindenképp megpróbál majd a segítségére sietni. És akkor...! - Nem kellett különösebben kifejteni, mit jelentett, hogy Vasey az asztalra csapott.

- Szóval annyi a dolgom, hogy maradok, és látványosan kesergek? És ezzel ki is egyenlítem a tartozásomat? - próbálta tisztázni Gwyneth a helyzetet.

- Átadja a birtokokat, amiket ígért, aztán itt marad, és látványosan kesereg - bólintott Vasey.

- Rendben - emelkedett fel Gwyneth a székéből. Jobb lett volna olcsóbban megúszni a dolgot, de nem tűnt lehetetlennek az sem, amit Vasey kért.

- Gisborne majd beavatja a részletekbe - mosolyodott el a seriff. - Addig menjen, álljon ki egy kicsit a szélbe, hogy szép pirosak legyenek a szemei!

oOo

Gwynethnek esze ágában sem volt a hideg északi szélben megvárnia Gisborne-t. Inkább leült az egyik teremben a kandalló mellé, és próbált rájönni, Vasey tervében lehettek-e rejtett csapdák, és ha igen, hol.

- Nem lesz sok dolga - húzott közelebb magának is egy padot Gisborne, amint megérkezett.

- Hallgatom - mosolyodott el Gwyneth. Örült, hogy végre kettesben beszélhetnek, hiszen arra jutott, hogy segítség nélkül soha nem jönne rá, ha forral is valamit Vasey. És egyértelmű volt, hogy Gisborne-ban remélheti megtalálni ezt a segítséget.

- A legtöbben már biztos tudják, hogy a seriff befogadja. De az ebédnél hivatalosan is bejelenti majd, mielőtt szélnek ereszti a társaságot. Onnan pedig gyorsan leszivárog majd a hír a szolgákon át egészen az utolsó koldusig.

- Ezzel lesz feladatom? - húzódott közelebb Gwyneth épp csak egy kicsit.

- Nem sok. A seriff magára bízza, mit csinál. Szerintem ezt már ne sírja végig, tartogassa az erejét.

Gwyneth nem szólt, csak félmosolyra húzta a száját. Ha Gisborne nem is szánta célzásnak az utolsó mondatot, ő mindenképp annak vette.

- Ha ez megvan, már csak azt kell elhíresztelni, hogy akarata ellenére tartjuk itt. Ez sem nehéz, a legtöbb szolgáló szívesen meghallgatja majd, és tovább is adja, ha panaszkodik neki. Esténként a seriffel fog vacsorázni, de reggel és délben a szobájába viszik az ételt. Lesz alkalma panaszkodni.

- Csak a szolgákkal kell beszélnem, vagy...

- Csak a szolgákkal - bólintott Gisborne. - Mással úgyse nagyon fog találkozni. Napközben a szobájában lesz. Éjjel meg pláne.

- És meddig leszek bezárva? - vonta össze a szemöldökét Gwyneth az első mindezidáig meg nem említett kellemetlenséget hallva.

- Bezárva nem lesz - nyugtatta meg Gisborne. - Kulcsra nem. Csak a szobájában kell maradnia. De ne féljen... - tette hozzá mosolyogva. - ... nem fog unatkozni. Hímezhet, vagy amit csak akar. A vacsoránál pedig kedvére társaloghat a seriffel. És naponta háromszor magam kísérem le a templomba.

- Ó, a templomba! - öntötte el földön túli ragyogás Gwyneth arcát a jó hír és mérhetetlen kegy hallatán.

- Naponta háromszor - ismételte meg Gisborne. - Mindig ugyanabban az időben, ugyanazon az útvonalon. Bemegyek magával, de megállok hátul. Majd megmutatom, melyik oldalkápolnába menjen.

- Gondolja, hogy a templomból akarnak majd elmenekíteni?

- Ha ilyen sokat jár oda, mindenképp. És különben is közel van a kapuhoz. A legkönnyebb út.

- Még véletlenül sem túl könnyű? Gyanút foghatnak...

- A várfalon belül nincs olyan, hogy túl könnyű - mosolyodott el Gisborne. Gwyneth meg mert volna esküdni, hogy a férfi egy kicsit szépített a valóságon, de nem kérdezett rá. Feltételezte, hogy Vasey és Gisborne ismerik ahhoz eléggé a saját várukat, hogy tudják, hogy tervezzenek.

- Rendben - bólintott Gwyneth. - Tehát miután éjszakáról éjszakára szörnyű bűnöket követek el a hálószobám magányában, napi háromszor járok gyónni, és ott várom, hogy megmenekítsenek?

- Pontosan - párolgott el Gisborne mosolyából az utolsó csepp erőltetettség is.

oOo

- Oldozz fel, atyám, vétkeztem.

- Hallgatlak, leányom - mosolyodott el Robin a gyóntatófülke rejtekében. Remekül ki volt számolva minden, épp csak három percet kellett Lady Kidsgrove-ra várnia.

- Paráználkodtam, atyám.

Robin megköszörülte a torkát, majd komolyságot erőltetett a hangjára, és próbált igazi paphoz méltó feddéssel megszólalni: - De hiszen ez szörnyű bűn, leányom!

- Tudom, atyám. Kérlek, oldozz fel.

- Rendben, leányom. Három miatyánk. De gyorsan, mert aztán mennünk kell! - Akármilyen sűrű volt is a faragott ablak mintázata, Robin tisztán látta, ahogy a túloldalon térdeplő nő felkapja a fejét, elsápad, majd el is vörösödik zavarában. Szinte bánta, amit tett. De ezt akkor is kár lett volna kihagyni.

- Ki van ott? - kérdezte a nő halkan, közelebb hajolva az ablakhoz.

- Robin of Locksley - mosolygott Robin. - És kegyed?

- Gwyneth of Kidsgrove...

- Helyes. Gisborne itt van?

- Itt. A leghátsó sorban.

- Figyeljen rám; a barátaim hamarosan rendeznek egy kis elterelő zűrzavart odakint, és kicsalják Gisborne-t. Amikor szólok, fusson a sekrestyés felé. Én maga mögött leszek, de ne is törődjön velem, csak fusson, ahogy a lába bírja. Érti?

- Értem - bólogatott a nő, majd félve pillantott hátra. - Mi lesz, ha nem sikerül?

- Sikerülni fog. Csak fusson. Ott várni fogja valaki, aki kiviszi. Készüljön! És ne féljen, csak fusson. Ha Gisborne mégis erre jön, én feltartom, amíg odaér!

oOo

Ahogy meghallotta az első jelet, Marian közvetlenül a fal mellé lapult. A torkában kalapáló szívvel, az izgalomtól szélesen mosolyogva várta, hogy kivágódjon az ajtó, és beessen rajta a minden bizonnyal halálra rémült Lady Kidsgrove. Nem így lett.

Hallotta a futva közeledő lépteket, és valaki neki is vágódott a vastag tölgyfaajtónak, de az nem nyílt ki.

Marian felpattant, és minden erejével megrántotta a kilincset, majd épp csak egy pillanatot várt, és be is vágta újra az ajtót a rajta belépő nő után.

- Lady Kidsgrove? - kérdezte, és válaszra sem várva, a kezébe nyomta a direkt a tiszteletére újított álöltözetet. - Ezt vegye fel. A ruhájára!

Allannek igaza lett. A papi csuha remekül elfedte a nő alakját, a kámzsa az arcát, a csizmába pedig tényleg bele lehetett bújni még cipőben is. Félelmetes gyorsasággal. A külalak pedig tényleg nem számított.

- Mögém! - emelte fel a kardját Marian, amikor az ajtón túlról újabb lépéseket hallott.

- Gisborne-t leráztuk! - csukta és reteszelte be maga mögött az ajtót Robin vigyorogva.

- Biztos? - kérdezte Lady Kidsgrove vékony hangon.

- Biztos. Nyugodjon meg, már biztonságban van! - bólogatott Robin, és megnyugtatásképp egy pillanatra a nő vállára tette a kezét. - Gyerünk!

oOo

Gwyneth szinte reszketve lépkedett a megmentői között. Külön gyűlölte a csuklyát, amit a fejére húztak, mert akármennyire próbált is forgolódni, nem látott maga mögé, nem tudta megnézni, Gisborne behozta-e már a lemaradását, és jön-e végre.

Amikor kiértek a templomból, az idegessége csak fokozódott.

Amikor kiértek a várból, már szinte érezte, ahogy a pánik jéghideg ujjakkal kúszik fel a gerincén.

Valami történt. Gisborne nem jött. Nem jött. Gisborne. Nem. Jött.

Egészen távolról mintha Gwyneth hallotta volna, hogy valami történik a vár udvarán. Fegyvercsörgést, kiabálást hallott. Csak éppen közeledni nem közeledett egyik sem.

-

Na, hogy állunk? - került melléjük, és vette fel a lépteik ritmusát egy újabb alak, szintén talpig szerzetesnek öltözve.

- Remekül - suttogta Locksley vidáman. - Két-háromszor még minden gond nélkül használhatjuk a ruhákat.

- Mondtam én.

- Robin! - vágódott elő újabb ál-szerzetes egy újabb sikátorból. - Gisborne lezáratja a várat.

- És a várost?

Gwyneth lejjebb hajtotta a fejét, nehogy a reménykedve csillogó szemei árulják el.

- Még nem. De a többiek...

- Mögöttem jönnek - csatlakozott kissé lihegve a sokadik csuhás. Gwyneth kezdte nagyon rosszul érezni magát, ahogy egyre többen és többen állták körül. Annál is inkább, mert egyikük sem szaporázta még egy kicsit sem a lépteit, az pedig, hogy a legnagyobb nyugalommal sétáltak a városkapu felé, egyáltalán nem kecsegtetett semmi jóval.

Három sikátort is elhagytak anélkül, hogy bármi is történt volna, a kapu pedig már látótávolságon belül volt, de a beharangozott többieknek se híre, se hamva nem volt.

- Mi lesz már? - mondta ki Locksley pont, ami Gwyneth fejében járt. Még ha nem is pont ugyanabban az értelemben.

- Váljunk szét - javasolta a legkisebb, utolsóként befutó ál-szerzetes. - Én és Marian kivisszük a hölgyet, ti visszamentek, és segítetek Johnéknak.

- Melyik úton jönnek? - lazította meg a kardját a csuha alatt Locksley.

- Vagy a fogadónál, vagy a piac hátsó részén.

- Hagyd - szisszent fel a nő, aki Gwynethnek a ruhákat adta. - Kettővel előttünk vannak.

Nem messze tőlük tényleg figyelt két újabb alak, mélyen a szemébe húzott csuklyával. Gwyneth majdnem átesett a saját lábán, ahogy a körülötte levők szinte egy emberként mozdultak közelebb az utca azon oldalához, hogy majd észrevétlenül magukba olvasszák az újakat, de valaki megfogta a könyökét.

- Lányok, a kapunál fejet nagyon lehajtani - suttogta Locksley.

- És fiúk, óvatosabban a kardokkal, mert még mindig túl lelkesnek tűntök csípőtájt - tette hozzá a nő még halkabban, a feszült helyzethez képest igencsak felszabadult kuncogást kiváltva.

- Gazdám - csatlakozott a Gwyneth reményei szerint utolsó két ember is a menethez. - Gisborne lezárta a várat.

- Jön utánunk? - kérdezte Locksley. Gwyneth soha életében nem találkozott még olyan emberrel, aki ennyire a gondolatainak adott volna hangot.

- Tettünk egy kört. A piacnál ráztuk le, a keleti kapu felé.

- Robin, az egyik őr idefordult!

- Allan! - fordult előre Locksley.

- Megbánjátok még ezt - mordult fel a Gwyneth mögött lépkedő fiatal férfi.

- Amint elkezded - suttogta jókedvűen Locksley.

Gwyneth szemei csodálkozva kerekedtek el, amikor meghallotta, hogy a kísérői énekelni kezdenek körülötte. Az őrök ketten voltak, ők heten, mégis énekelni kezdtek...

A mögötte jövő előénekelt egy sort, mire a többiek megismételték az utolsó szót. Énekelt még egy sort, jött még egy ismétlés. Köze nem sok volt a Gwyneth által addig hallott egyházi énekekhez, és azt is gyanította, hogy a latin nyelvhez, ha lehet, még kevesebb, de a tervük működött.

Az őrök félreálltak, és tiszteletteljesen átengedték a kis csapatnyi szerzetest.

És Gisborne még mindig nem jött. Nem jött.

Gwyneth egyetlen szó nélkül lépkedett a megmentői között, de magában már elkezdte megfogalmazni az iszonytató ordítozást, amit az őt cserben hagyóknak szánt.