2

2. fejezet

Mindig bíztam benne, hogy lehet jobb, de most…? Mit tegyek, ha a reményt megölték?

Zihálva riadt fel, arcán sós könnyek folytak megállíthatatlanul. Hiába fogadta meg, hogy nem siratja őket, az álmainak nem tudott parancsolni. Remegve húzta magához a térdeit, és próbált megnyugodni, de képtelen volt a fejébe tóduló képektől. Olyan emlékek is az eszébe jutottak, amiket már régen elfelejtett. Az az alkalom, amikor összevesztek a bátyjával valami apróságon, egy hétig nem is beszéltek egymással, majd az anyai cselszövésnek köszönhetően végre kibékültek. Vagy máskor meg együtt mentek kirándulni több családdal, Brian pedig ott gardedámkodott körülötte, ami egyszerre volt bosszantó és megnyugtató. Az a karácsony, amikor a farkasát kapta tőle, a beszélgetések, az ölelések, a szerető féltés és a testvéri civódások. Anne rajongásig szerette a bátyját, és most nem tudta megbocsátani, hogy elvették tőle. Nem akart itt maradni az életben nélküle. Hangosan felzokogott, ahogy eszébe jutott, amint jó éjt kívántak egymásnak vacsora után. Anyja adott egy puszit a homlokára, Briannel pedig felrohantak a fiúhoz, hogy még egy kicsit csevegjenek alvás előtt. Minden olyan szép volt, nevettek, álmodoztak, éltek… De most…?

Nincsenek többé. Nincs anya, aki féltő szeretettel és odaadó lélekkel gondoskodott rólunk. Nincs Brian, akivel annyit nevettünk, akinek mindent elmondhattam, akinek a dicsérete mindennél többet ért. Nincs itt egyikük sem. Nem lesz semmi már, amit együtt csinálunk. Nem várnak haza. Nincs haza, nincs otthon. Nincs senki. Nincs semmi. De miért? Miért ők? Miért velem? Miért…?

Órák teltek el, talán csak percek, de a lány végül újra elaludt. Reggel Tonksnak nem volt szíve felébreszteni, ezért csak lerakta a tálcát az éjjeli szekrényre, és csendben kiosont a szobából. Késő délután volt, mire Anne magához tért, de fáradtabbnak érezte magát, mint előtte. Kitámolygott a mosdóba, ahol próbálta magát kicsit összeszedni, ahogy meglátta a tükörképét. A bőre halványabb volt, mint valaha, a szemei felduzzadtak, a haja csapzottan lógott, az ajkai kicserepesedtek, összességében úgy nézett ki, mint aki már egy hete influenzás.

Gépiesen tett-vett, az emlékek kísértettek, és komolyan küzdött azért, hogy ne kezdjen el sírni megint. Inkább próbálta elterelni a figyelmét, hátha sikerül a mostani helyzetet megemésztenie. Ott volt például az apja. Még mindig a padlón koppant az állá, ha össze kellett egyeztetnie Pitont vele. Emlékezett arra a napra, amikor minden egyes évben kimentek a temetőbe a sírjához, és anyjuk mesélt róla. Azok a kedves és szerető szavak mindig könnyeket csaltak a szemébe. Sajnálta, hogy nem ismerhette azt az embert, akinek az apjának kellett volna lennie, de a sors elvette tőle. Amikor a nagyszülei is meghaltak egy balesetben, mély letargiába esett. A nagyapja mindig is közel állt hozzá, nem bírta felfogni, hogy nincs többé. Mereven és üres tekintettel szemlélte, ahogy egyre lejjebb ereszkedik a két koporsó, és a föld elnyeli őket. Nem ejtett egyetlen könnyet sem, képtelen volt rá. Több, mint két hét kellett hozzá, hogy kitörjön belőle a gyász és elsírja magát, de akkor órákon keresztül zokogott az anyja karjában. Végül megkérdezte, hogy ez örökké ennyire fog fájni? Édesanyja letörölte a könnyeit és halványan rámosolygott. Nem, egy idő után tompul, de el sosem múlik igazán. – visszhangoztak a szavai Anne fejében. El sosem múlik igazán…

De az élet megy tovább, neki pedig élnie kell. Sóhajtva nyúlt a zsákja után, hogy átöltözzön. Fekete nadrág, fekete blúz, fekete pulóver. A gyász jelei, bár egy Pitonnál sosem lehet tudni, gondolta keserűen. A tálcához lépett, hogy eleget tegyen a természet parancsának, pedig semmi kedve nem volt enni. Valahogy mégis eltűnt minden a tányérjáról, de ő az egészet nem fogta fel, mert teljesen üres volt kívül-belül. Az üresség jó volt. Nem kellett gondolnia senkire, nem kísértette semmi. Ilyen tompán telt el a délután, majd az este jó része, mire kopogtattak. A tekintetét elkapta az eddig bambult falról, s némi élettel megtöltve az ajtóra szegezte.

- Tessék.

- Jó estét, Anne!

- Jó estét, professzor! – viszonozta halkan, majd lopva sandított, de gyorsan elkapta a tekintetét az érzelemmentes arcról. A férfi nem is nézett felé, csak mikor a lány lehajtotta a fejét, engedett meg egy kósza kutató pillantást.

- Hogy érzed magad? – kérdezte az igazgató kedvesen, miközben Pitonnal együtt helyet foglaltak.

- Megvagyok, köszönöm – válaszolt visszasüllyedve az ürességbe.

- Anne! – szólította Dumbledore, de a lány nem reagált. – Anne! – próbálkozott hangosabban, mire az felkapta a fejét, és próbált a valóságban maradni.

- Elnézést – motyogta érzelmek nélkül, bár némi bűntudattal talán.

- Nincs semmi baj – mosolygott az öreg. – Beszélnünk kell veled. Ideje, hogy megtudd jó pár kérdésedre a választ.

Anne ekkor vette észre, hogy az igazgató egy apró merengőt tart a kezeiben.

- Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok azokra a válaszokra – jelentette ki bizonytalanul, lopva az apjára pillantva.

- Tudom, hogy most nehéz neked, de az elfogadásban segítene, ha megnéznéd azt az emléket, és utána még meg kéne beszélnünk pár dolgot.

A lány bólintott, de meglepő módon Piton az este folyamán először közbe szólt.

- Igazgató úr, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- Perselus, meg kell tudnia az okokat.

- Nem, nem értek egyet.

- Látnia kell, hogy elfogadja, megértse és felkészüljön rá.

- Nem! – kiáltotta, miközben felpattant Anne legnagyobb döbbenetére.

Mi lett azzal az érzelemmentes emberrel? Mit titkolnak ennyire előle? A lány teljesen elmerült a gondolataiban, így csak a szóváltás foszlányai jutottak el hozzá.

- Nem szenvedett még eleget?

- Előbb-utóbb magától rá fog jönni.

- Mutassák! – szólt közbe Anne végül, mire mindkét felnőtt felé fordult. Az apja arca egy pillanatra elsötétült, majd csak az alig leplezett düh maradt és egy szemernyi aggodalom, amit nem sikerült a lánya előtt elrejtenie.

- Perselus, kérlek – fordult felé békítően az igazgató, mire az mérgesen a halántékához fogta a pálcáját, a kihúzott emléket szinte belevágta a merengőbe, majd kirontott a szobából. Az igazgató szomorúan nézett utána, majd Anne felé fordult.

- Mehetek egyedül, uram? – kérdezte a lány elcsukló hangon.

- Biztos vagy benne? Nem egy szép emlék.

- Igen, szeretnék inkább egyedül.

- Rendben, de megvárom, hogy visszatérj, és megbeszélhessük a látottakat.

Anne némi aggodalmat hallott kicsengeni az igazgató szavaiból, de megerősítette a lelkét.

- Köszönöm – mondta, majd elmerült az emlékben.

Az emlék egy rémálomhoz hasonlított leginkább, és Anne nehezen hitte el, hogy valóságban mindez megtörténhet. A hányinger kerülgette és az undor, ahogy végignézett az emlékbeli embereken, már ha lehet őket még annak nevezni. A legborzasztóbb mégis az a bizonyosság volt, hogy ez már megtörtént, és nem lehet rajta változtatni.

Anne a kör közepén állt az öreg férfi mellett, borzadó tekintetét ide-oda kapdosta a fekete talárosok között. Az áldozat már a végét járta, több sebből vérzett és éppen hányt. A halálfalók röhögtek az öreg nyomorán, míg a szőke férfi pálcájából újabb és újabb átkot szórt a földön fetrengőre. Voldemort unottan nézett végig az alattvalóin, majd a pillantása megállapodott a padlóra szegezett testen, és a szeme diadalittasan megvillant. A férfi felpillantott, pont elkapva a fekete mágus győzelmes tekintetét, mire kínkeservesen, de végül gúnyosan elmosolyodott, majd felült, és kaján, lesajnáló képpel a nagyúrra szegezte a tekintetét.

- Elég! – parancsolta Voldemort, mire a kínzó hátrébb húzódott a prédától.

A Sötét Nagyúr lassan felemelkedett a trónjáról, ragadózó módjára az öreghez lépett, és varázslattal felemelte vele egy szintbe. A férfi se volt rest, arcon köpte a kegyetlen varázslót, mire akkora pofont kapott, hogy újra elterült a földön, de nem adta meg magát. Fájdalmasan felemelte a fejét, majd a szeme fennakadt, az ajka rekedt szavakat formált.

- Fény és árnyék játszik egymással. Egyik sem létezhet a másik nélkül, de egymást sem állhatják. Ha felülkerekedik az egyik, új helyen születik a másik. Örökös körforgás és egyensúly. A születendő gyermek ezt hivatott fenntartani. Bár a gyermek vagy ez vagy amaz lesz, de attól születik, ki sem ez sem az. Nem saját akaratából fogan, és nem tőle függ gyermeke élete. A sors szülötte ő, bár a sorsa kifürkészhetetlen, mivel a körülmények fognak dönteni felőle. Az egyensúlyt fogja helyreállítani. Fény és árnyék játéka ez…– Egy utolsó zord és gunyoros mosolyt vetett a Nagyúrra, majd lehunyta a szemeit, ezúttal örökre.