Egy új jounin?

心の火 - Kokoro no Hi
by Arvael

II. fejezet: Egy új jounin?

– Tehát, ott tartottam, hogy van néhány kérdésem.

A fiatal nő az ágyon bólintott, azonban még mindig nem nézett fel, ahogy a saját kis boldog világában éppen örömtáncot járt.

– Kiri faluból ma reggel érkezett egy levél, amiben Konoha segítségét kérték.

Ám még mindig csak félig figyelt oda. Úgy érezte, túl boldog ahhoz, hogy bármi elronthassa a kedvét. Tsunadét viszont irritálta, hogy nincs rajta teljes figyelme.

– Egy S-osztályú bűnöző szökött meg tőlük és úgy gondolták, Konoha felé tarthat.

– Igen? – nézett rá a nő. Egy S-osztályú ügy elég komoly dolog. Azonban, mikor nem kapott semmiféle választ, csupán utalgató tekinteteket, lassan kezdett neki összeállni a kép.

– Áhá...! – világosodott meg az arca és képtelen volt elfojtani idétlen vigyorát. – Azt mondták, egy S-osztályú bűnöző vagyok?

Kakashi és Tsunade összenézett. Ez a nő vagy nem volt teljesen komplett, vagy... hát, nem is tudták, mit gondoljanak. Mindenesetre a hangjából, testtartásából és a mimikájából kitűnt, hogy alig akar hinni a fülének. Tsunade felvont szemöldökkel óvatosan bólintott, kissé tartva tőle, mi lesz a reakció válaszára.

Azonban ami történt, arra biztosan nem számított.

Először csak apránként tört ki belőle, s könnyedén össze lehetett volna téveszteni a sírással, azonban hamar kiderült hogy az illető nevet. Kacag. Egyszerre volt száraz, ugyanakkor szórakozott nevetés ez, ami óvatosságra intette mind a Hokagét, mind pedig Kakashit. Megint összenéztek.

Igen, minden bizonnyal nemcsak S-osztályú, de őrült is...

Ezt olvasták ki egymás tekintetéből.

– Hjaj, hát ez... – a sötéthajú nő a könnyet törölte a szeme sarkából. – Komolyan, rég nevettem már ilyen jót! ... Azt hiszem, ez tőlük még egy bóknak is beillene! – azzal folytatta a nevetést.

Tsunade hitetlenkedve vágott közbe, ahogy gyanúja erősödött:

– Azt akarja mondani, hogy hamisak az információink?

– Ó, de még mennyire! – kuncogott a nő, mire végre uralma alá vonta jókedvét. Köhintett egy aprót és ismét komollyá vált, azonban szemei továbbra is élénken csillogtak.

– Hogy Kiri falu téves adatokat közölt? – bólintás, mire Tsunade kételkedve összehúzta szemeit. – Ugyan miért tenne ilyet...?

A kérdezett levegőt vett és válaszra nyitotta a száját:

– Tudtommal nem épp a legközelebbi a viszony Konoha és Kiri között. Már miért ne hazudhatnának...?

Tsunade szemei vészesen összeszűkültek.

– Ez nagyon komoly vád.

– Nem vád – biccentette oldalra a fejét a nő, szemeiben immár nyoma sem volt az előbbi játékosságnak. Látszott, hogy komolyan beszél. – Ez tény.

– A levélben az szerepelt, hogy egy S-osztályú bűnöző megszökött a faluból és Konoha felé tart – szögezte le a Hokage. – Kétségtelen, hogy gyorsan utazott, de az időtartam reálisnak tűnik. Ráadásul Kiri információját támasztja alá az is, hogy nyomában az erdőben több halott ninját is találtunk említett faluból, közel Konohához.

– Ha ennyire egyértelmű, miért nem adott fel nekik abban a pillanatban, hogy betettem ide a lábam? – kérdezett vissza a nő, aki kezdett egyre jobban összezavarodni.

– Inkább berepült... – jegyezte meg elnyújtva a férfi, aki most először szólalt meg azóta, hogy belépett a Hokage oldalán.

Az előttük ücsörgő fiatal nő képtelen volt visszatartani reakcióját, ahogy megforgatta szemeit, azonban továbbra is figyelt Tsunadére.

– Tehát?

– Nem hiszem, hogy abban a helyzetben lenne, hogy a Hokagét kérdőre vonja – szólalt meg csípősen Kakashi, mire a nő figyelme végre rászegeződött. A férfinak egyedül a jobb szeme látszódott, s az gyanakodva csillant meg a kórházi fénycsövek fényében. A fiatal nő csak most vette észre, hogy a maszk mellett még a ferdén megkötött homlokvédő is eltakarja az arcát. Elgondolkodva nézte a magas alakot, mígnem fel nem ocsúdott, mikor a következő kérdés elért füléig:

– Miért jött ide?

Na végre, hogy elérkeztünk idáig!" A nőnek rengeteg ideje volt gondolkozni ezen, miközben utazott, s mikor épp nem az üldözőit próbálta elintézni. Tudta, ha a teljes igazságot elmondaná magáról, akkor sem hinnének neki. És az jobban fájna, mintha tudatlanul kezelnék. Így aztán szüksége volt egy hihető okra, aminek volt esélye meggyőzni a falut s a Hokagét, hogy nem rossz szándék vezette ide.

– Kirigakure nem az otthonom, mégis sokáig ott éltem – kezdett bele óvatosan. – De... az utóbbi néhány hétben a körülmények megváltoztak és... – kereste a megfelelő szavakat, anélkül, hogy elszólná magát – A lényeg, hogy már nem volt maradásom és úgy döntöttem, Konohába jövök.

A két alak szkeptikusan ácsorgott a kórházi ágy mellett. Nem volt elég erős indok; főleg úgy, hogy mindketten érezték, a nő rejteget valamit. Bizalmatlanságukat ő is érezte, s egy mélyet sóhajtott, pillanatnyi időre lehunyva szemeit. Úgy érezte, most jött el a döntő pillanat.

– Szeretném a szolgálataimat felajánlani Konoha részére... természetesen, ha megengedi, hogy itt maradjak.

– A szolgálatait? – vonta fel egyik szemöldökét Tsunade.

– Pontosan – bólintott a nő. – Jounin vagyok; biztosra veszem, hogy valahogy segítségére lehetek a falunak.

A Hokage és Kakashi összenéztek. Egyelőre nem tudták eldönteni, mennyire hihetnek ennek a nőnek és a szándékai milyenek. Tsunade úgy érezte, mielőtt bármilyen döntést is hozna, ezúttal meg kell beszélnie a helyzetet a jouninokkal és a tanácsadókkal.

– Még meglátjuk – fejezte be a beszélgetést a Hokage, azzal indulni készült. Azonban, mielőtt még kilépett volna a kis kórházi szobából, az ajtóban visszafordult:

– Mi a neve?

– M... Oyayoshi Toriko – döntött gyorsan a nő. Látta, hogy a maszkos férfi összehúzza látható szemét, jelezve, hogy észrevette nyelvbotlását. Azonban a Hokage csak bólintott, majd eltűnt a folyosón, nyomában a magas jouninnal.

A nő sóhajtva dőlt hátra, óvatosan leereszkedve, ezúttal emlékezve a hátán lévő sérüléseire. Majdnem elmondta az eredeti nevét... a nevet, melyen hosszú évek óta senki sem szólította... Végül amellett döntött, amit Kirigakurétől kapott; úgy érezte, még nem áll készen arra, hogy teljesen szembenézzen múltjával. Ám ha téved és mégis emlékszik rá valaki... akárcsak egyvalaki is, akkor félő, hogy fájdalmasabb lesz a visszatérése Konohába, mint remélte...

ˇ

Egy újabb álom, ami arról a borzalmakkal teli időszakról szólt. Toriko remegve tért magához, csendesen szemlélve a hófehér plafont, míg össze nem szedte magát annyira, hogy felülhessen. Tudta, könnyedén elbánhatna a kötelekkel, amik gátolják a szabad mozgásban, azonban fájós hátával (és karjával) sokáig nem juthatott volna – ezzel is tisztában volt.

Behunyta a szemét, remélve ezzel, hogy megnyugtathatja idegeit. Legalább egy kicsikét. Azonban ahogy egyre jobban ellazult, s feje lebukott mellkasára, hirtelen ismét azon a réten találta magát, azon a délutánon, amikor minden megváltozott.

Az eső ezúttal is kitartóan, szaporán verdesett mindent, amihez csak hozzáérhetett. A rét közepén ácsorgó női alakot is, akinek fekete köpenye már szinte teljesen átázott. Egy sóhaj hagyta el ajkait, ahogy lassan megfordult, s hazafelé indult. Azonban ekkor közvetlenül előtte, a keleti égbolton meglátott egy fénylő pontot, ami rohamosan közeledett.

Ámulva figyelte az alakot, ahogy egyre láthatóbbá vált az esőfüggöny mögött. Gyönyörű bíbor és fehéres-aranyos színekben pompázott, s úgy tűnt, szinte lángol az egész teste. Bámulatos madár volt, s éppen felé tartott.

Toriko szíve hevesebben kezdett verni, ahogy egyre csökkent a kettejük közt lévő távolság, azonban nem mozdult; túlságosan lenyűgözte ahhoz ez a csodálatos lény, hogy elmeneküljön és ne tapasztalja meg ezt a káprázatot. A madár már egészen közel járt, s egy szempillantás múlva már le is ereszkedett elé.

Csendben álltak a csöpögő esőben, némán figyelve egymást. Aztán Toriko halkan megszólalt, mintha csak attól tartana, hangja elriasztja ezt a csodát.

Ki vagy te? – azzal kérdően félrebiccentette a fejét.

A madár is ugyanúgy tett, mire a fiatal nő elmosolyodott, s kiegyenesedett. A lény ezúttal is követte példáját.

Ne érts félre... – kezdett bele óvatosan Toriko, s habár nem akarta megtenni, tudta, hogy szükség van rá – örömmel tölt el, hogy itt vagy, de...

Nem hazudott. Mérhetetlen nyugalom járta át lényét, ahogy erre a csodás madárra pillantott. Nyugalom és az ígéret, hogy minden jóra fordul s boldog lehet még...

Sajnos nem maradhatsz itt a szabadban... – vágott szomorú arcot a nő. Ösztönből érezte, hogy egy mitikus lénnyel van dolga. Ami azt jelenti, veszélyes és vadásznak rá. Előbbi miatt furcsamód nem aggódott; utóbbi miatt viszont annál inkább...

A madár ismét kérdően oldalra biccentette a fejét, mintha csak bátorítaná, folytassa. És Toriko engedelmeskedett.

Tudod itt... nem csak itt, de mindenhol... – nehezen találta a szavakat, ám úgy tűnt, mintha a madár anélkül is megértené gondolatait, hogy kimondaná. És mintha az aggodalmát is megérezte volna, mert egy pillanatra felderengett egész lénye, s azt sugározta, minden rendben lesz.

Ha tudnék, segítenék... – suttogta Toriko, s ez volt az a mondat, ami egész életét megváltoztatta.

A hatalmas madár ekkor lehajtotta a fejét, s alakja megremegett. A nő kíváncsian, ámde bizonytalanul figyelte ténykedését. Hamarosan úgy tűnt, már nincs is formája az előbbi lénynek. Azonban ekkor elkezdett zsugorodni az energiatömeg, egészen addig, míg fel nem vette a lehető legkisebb alakot: a gömb formáját.

Toriko óvatosan kinyújtotta kezeit, mikor a labda közelíteni kezdett felé. Amint hozzáért, legnagyobb meglepetésére kellemes melegséget érzékelt. Ha eddig csak sejtette, hát most azonnal tudta, hogy másféle misztikus lénnyel van dolga, mint amikről a krónikák meséltek. Ez a teremtés jóindulatú volt.

Bár a nőnek kétsége sem volt afelől, ha feldühítik, legalább ugyanakkora pusztításra képes, mint amilyet a kyuubi vitt véghez...

Ekkor eszébe jutott, hogy nem is annyira messze, mint hinné, egy gyermek magában hordozza a kilencfarkú rókát. És ott vannak a többiek, akikben mind-mind hasonló lények lakoznak. Talán megvédheti ezt a gyönyörű madarat, ha...

Mintha csak megérezte volna, merrefelé siklanak a fiatal nő gondolatai, a gömb felemelkedett és Toriko szívéhez lebegett, ami sokkal hevesebben kezdett verni. Egyre jobban elbizonytalanodott, mit is akar tenni, azonban úgy tűnt, már nincs visszaút: a gömb kíméletlenül behatolt a szívén keresztül testébe, Toriko pedig észveszejtő fájdalmak közepette esett össze a vizes mezőn.

Emlékezett a kínra, ami megrázta a testét, s a forró könnycseppekre, amik szinte égették az arcát, mikor végigfolytak rajta. Aztán a kellemes melegségre, s a tagjaiban szétáradó békességre, ahogy teste-lelke lenyugodott.

Már nem fájt semmi, s a világ szépnek tűnt. Szebbnek, mint valaha.

És napról-napra egyre több emléke tért vissza, ahogy azóta sok mindent megértett a madárral kapcsolatban is. Főként a nő álmaiban kommunikáltak egymással, de voltak pillanatok, mikor Toriko képes volt érezni egy-két erősebb gondolatát vagy érzelmét is.

Kölcsönösen segítettek egymáson, s ebből a kapcsolatból mindketten profitáltak. A nő végre hazatérhetett, s lehetőséget kapott egy boldogabb életre, mint ami valaha is várhatta volna Kiri falujában; a hatalmas madár pedig nem volt kitéve közvetlenül az evilági veszélyeknek. Egymást védelmezték és ez alatt a három röpke hónap alatt megtanultak bízni egymásban, bár kétségtelen, ez a kapcsolat még igencsak friss volt és gyenge lábakon állt.

Ám Toriko nem félt; bízott benne, hogy kiállják a próbákat, amiket ezután eléjük gördít az élet. És hogy egyszer végre minden emléke töredékmentesen visszatér gyermekkorával kapcsolatban. Még olyan messzinek érezte, mintha legalábbis egy másik életében tapasztalta volna meg mindazt a melegséget, majd a háború kínjait, amik elkeveredtek a régmúlt homályában.

Azért... egy tál ramen-t szívesen elcserélnék a kórházi koszttal..." jegyezte meg magában a fiatal nő, ahogy érezte, gyomra mindjárt megkordul. Nem csoda, hiszen már napok óta nem evett rendesen. Menekülés közben legkisebb gondja is nagyobbnak tűnt.

Megpróbálta lefejteni a csuklóját fogva tartó köteleket, ám rá kellett jönnie, fájós háta és gyenge jobb válla miatt ez még mindig esélytelennek látszik.

S ekkor ismét elkapta a madár egy röpke gondolatát, mire értelmezve azt, Toriko cinkosan elvigyorodott...

ˇ

– Micsoda?! – kiáltott fel Tsunade, mikor benyitott a kórházi szoba ajtaján, ahová Torikót tették.

A két, oldalán őrt álló ANBU ninja óvatosan bepillantott felettese válla felett, míg a Hokagét kísérő Kakashi – átkozva Tsunade magassarkúját, hogy lábujjhegyre kellett állnia – áttekintett a nő feje felett.

Az ágy üres volt, s a két kötél ernyedten lógott le az oldalán. Torikónak pedig nyoma sem volt.

– Mióta van itt ablak? – jegyezte meg Kakashi lustán, mire mindenki kórház falába vert nagy lyukra pillantott, ahonnan örvendve suhant be a friss levegő.

Tsunade egyik szemöldöke rángatózni kezdett. Magában mormogott: „Épp most, mikor végre eldöntöttem, hogy elfogadom, amit ajánl és próbára teszem, mennyire gondolta komolyan... épp most fogja magát, és ilyet művel!"

– Argh! – bukott ki belőle, azzal Kakashi felé fordult, aki igyekezett minél hamarabb telitalpon állni, s a lehető legfeltűnésmentesebben viselkedni.

– Szedd össze Narutót és Sakurát és keressétek meg! – utasította sietősen, mire a jounin egy pillanatot sem váratta, hanem azonnal teleportált a szokásos füstfelhő kíséretében.

– Ti pedig... – vetett két oldalára halálos pillantásokat –, az irodámba jöttök, amint megtaláltuk őt.

Azzal elindult mérgesen a kórház folyosóján, de még hátraszólt a válla felett, mikor meghallotta a megkönnyebbült sóhajokat:

– Jót ne várjatok!

Elégedetten konstatálta, hogy a két ANBU tag körül ismét feszültté válik a levegő. Aztán tovább dörmögött magában:

– Ilyen inkompetens tagokat! Hogy nem lehet meghallani, mikor leomlik a kórház fele! Grrr...

ˇ

Kakashi magában bosszankodva töprengett a leghatékonyabb terven. Először is be kell gyűjtenie Narutót, majd Sakurát. Aztán... aztán felosztja három részre a falut és keresni kezdik. Sajnos nem volt más választásuk, minthogy minden fűszálat megvizsgálva végigfésüljék egész Konohát...

Ráadásul idő szűkében is voltak. Kakashi bele sem akart gondolni, egy S-osztályú bűnöző mit művelhet szabadjára engedve szeretett otthonában. „De mégha igaz is lenne a sztorija, hogy csak jounin és jó szándékkal Kirigakuréből Kohonába akart jönni... akkor sem hangzott elég megfelelőnek az indok. Ráadásul ha képes a saját faluját elárulni, akkor Konoha mit várhat tőle...? Mi a garancia arra, hogy nem árulja el ugyanúgy...?"

A férfi megrázta a fejét. Mindent csak sorjában. Előbb összeszedni a csapatát, aztán megkeresni a nőt, utána pedig Tsunade elé vezetni. Csak remélte, hogy közben nem kell harcba bocsátkoznia – késő délután volt és még sok civil volt kint az utcákon, akik könnyedén belekeveredhettek egy esetleges küzdelembe. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis Konoha nem csupán ninjákból állt – sokan voltak, akik „világi" foglalkozást űztek: kereskedők, pékek, ácsok... és még rengetegen, akik ugyanolyan munkából éltek, mintha nem is egy shinobi falu közösségéhez tartoznának. Elvégre ezeket a feladatokat is el kellett valakinek végeznie, hogy Konoha mindennapjai zökkenőmentesen teljenek – már amennyire ez egy rejtett faluban lehetséges...

Naruto... merre lehet Naruto?" Nem kellett sokáig gondolkodnia a válaszon: azonnal az Ichiraku Ramen felé vette az irányt. Sok lehetséges szín lejátszódott útközben a fejében, ami a nő megtalálását és elfogását illeti, azonban a valóság, ami akkor lelte, mikor bekukkantott a ramen stand függönyei mögé, minden kreativitását felülmúlta – márpedig ha valamiből, hát abból Hatake Kakashi nem állt szűkében, ezt már többször bebizonyította élete során.

Folytatása következik...