3. Élet és Halál közt

Megtorpantam az ajtóban. Shuichi olyan nyugodtan és békésen feküdt az ágyon, mintha csak mélyen aludna. Ám tudtam, hogy ez sokkal több annál. A csövek és az egyéb műszerek – melyek segítségével (még) életben tudták tartani őt - kellő bizonyságot adtak nekem. A sarokban volt egy kis szék, amit megfogtam, és halkan odavittem Shu ágya mellé. Miután leültem, az arcát néztem. Fejét kötés borította, nyaktól lejjebb pedig már nem láttam a rajta lévő takaró miatt. Olyan volt, mint egy… múmia. Abban a pillanatban leginkább ezt a szót tudtam volna társítani a látványhoz.

Megemeltem jobb kezem, s lassan haladtam Shuichi jobbja felé. Először csak egy ujjunk ért össze, majd egyre több. Végül tenyerem a tenyerébe fonódott. Titkon azt reméltem, megszorítja majd. Nem tette meg. Én csak ültem, vártam és reméltem.

- Figyelj… ha most felébredsz, elviszlek vacsorázni – mindig nagy hatást értem el nála, ha kiejtettem olyasmiket, mint például közös ebéd, közös vacsora… Ilyenkor rendszerint olvadozni kezdett, s csak átkozhattam saját ostobaságomat. Egyre dühösebb és dühösebb lettem. Azt akartam, hogy beszéljen. Nem érdekelt, hogy mit, csak mondjon valamit, ahogy mindig is szokott.

- Nem hallod, kölyök?! – szinte kiabáltam vele. Nem hittem el, hogy egy olyan hiperaktív, beszédgép kölyök, mint ő, hogy feküdhet ilyen csendesen és nyugodtan.

- Uram… lejárt az ideje. Kérem távozzon. – jött be egy orvos.

- Nem megyek sehová… - mondtam ijesztően halkan.

- De kérem… így sem lenne szabad bent lennie… és mégis…

- Fogja be! Nem megyek innen, világos?! – szemem egy kazánt megszégyenítő tüzességgel égett.

- Idióta kölyök!! – fordultam Shuichihoz – Kelj már fel!! Tudd meg, hogy szánalmas amit csinálsz!

Kezeim Shu két vállára kulcsolódtak, s rázni kezdték őt. Az orvos szinte odaugrott hozzám, hátulról lefogott, majd minden erejét bevetve arrébb vonszolt. Szaporán vettem a levegőt, és remegtem. Pár perc múlva sikerült megálljt parancsolni érzéseimnek. Lesütöttem a szemem. Szégyenkeztem az iménti érzelemkitörésem miatt. Legfőképpen attól féltem, hogy valami kárt…

Akkor jött el az a pillanat, mikor úgy éreztem, megállt minden: az idő, a tér és az én szívem is. Egy valami hallatszott csupán. Egy ijesztő, hátborzongató sípolás. Hevesen kutatni kezdtem a hang forrását. Pillantásom megakadt azon a műszeren, mely nemrégiben még fel-le cikcakkot vetett. Most azonban megdönthetetlenül egyenes volt. Tompán érzékeltem – miközben a falhoz hátráltam – hogy az orvos kiordít valamit. Ennek következményeként 4-5 orvos rontott be a szobába, és egyből Shu köré csoportosultak. Én álltam ott, és… emlékek pörögtek le elmémben, melyek hatására kirohantam a helyiségből. Futottam és futottam, elrohantam a döbbenten ülő Tohma mellett. Lépteim kisebbek és lassabbak lettek, míg végül egy folyosó közepén megálltam, remegő lábaim összecsuklottak alattam, így én a földre rogytam.

- Eiri-san… - jelentem meg mögöttem Tohma.

- Megöltem… úgy, mint őt… emlékszem… - szavaim zavarosan követték egymást.

- Mi történt…? - Seguchi letérdelt elém, szemeiből aggodalom tükröződött.

- Meghalt… az én hibámból… megöltem őt, Tohma… - éreztem, ahogy két kar fonódik körém. Tohma aggodalmát ez csak egyre jobban növelte. Hisz az is elég ijesztő volt, amit mondtam. Az pedig még inkább, „ahogy" mondtam. Abban a pillanatban nem a közömbös és rideg Yuki Eiri voltam, hanem azaz Uesugi Eiri, akit már oly sok éve mélyen magamba zártam. Torkom fájdalmasan összeszorult, ezért nagyokat nyeltem.