A következő éjszaka viszonylag bökkenőmentesen telt el és Alaric örült, hogy végre aludhattak néhány órát. Elena stabil volt, ébren is volt már, de mozdulatlanul feküdt, miközben Alaric beszélni próbált hozzá. Végül néhány perc után újra altatót kapott és mélyen átaludta az éjszakát. Ez csak jó hír lehetett, hiszen minél gyorsabban gyógyul, annál hamarabb meglehet az utolsó műtét és végre csak a gyógyulás maradna hátra.

Caroline összeszedte a táskáját és elindult a kijárati ajtó fele. Napok óta kihagyta a sulit és a napjait a kórházban töltötte. Nem akarta egyedül hagyni Elenát, bár tudta, hogy mindenki ott van vele, mégsem érezte jónak, hogy ő közben iskolába járjon, míg Elena betegen fekszik az intenzíven. Így hát újra leakasztotta a kulcsot az akasztóról és kilépett az ajtón.

-Te most szórakozol velem? - kérdezte, ahogy meglátta újra maga előtt a hibridet. - Mit akarsz itt?

-Csak beszélgetni jöttem, mint mindig. - válaszolta Klaus, közelebb lépve a szőke vámpírlányhoz, majd ügyesen lépést tartva vele, sietett mellette.

-Majd lesz időd beszélgetni eleget Elenával! - mondta durván Caroline. - A tegnap nem engedtek be hozzá, de ez nem azt jelenti, hogy örökké így lesz.

-Én veled is szeretnék beszélgetni. - mondta, majd kezét rányomva az autó ajtajára, közelebb húzódott Caroline-hoz. - Csak adj egy esélyt!

-Adjak egy esélyt? - nevetett Caroline. - Minden héten szinte megölsz valakit, akit szeretek, vagy éppen engem keversz bajba. Fogd már fel, hogy senki nem akarja, hogy itt légy, csak fogd a csomagod és húzz el a városból, úgy teszel a legnagyobb szívességet mindenkinek!

Caroline érezte, hogy szavai erősek voltak, de nem bánta. Egyszerűen nagyon nehéz volt Klaus-szal szót érteni és ezért is nehéz volt megértetni vele, hogy a nem az nem. Szó nélkül elfordult és elindult lefele a tornácon. Klaus szemrebbenés nélkül bámulta, ahogy kiosztja az útját a heves vámpírlány és utána itt hagyja egyedül. Nem erre számított, de megértette. Igaza volt.

-Caroline! - kiáltott mégis utána.

-Mi van? - fordult meg a lány, egy utolsó esélyt adva neki, majd kérdő pillantást vetett rá, várakozva a válaszra. Klaus odasietett utána és megérintette az arcát.

-Bemehetek veled Elenához? - kérdezte a hibrid, majd reménykedett benne, hogy Caroline igent mond és elkísérheti a barátnőjéhez. Nem volt a bocsánatkérés szakértője, de elhatározta, hogy megteszi, ha lesz elég ereje szembenézni Elenával. Annyira szenvedő lányt még soha nem látott. Tönkrement az élete néhány másodperc alatt és Damon-ról is tudott. Életében talán először azt érezte, hogy sajnálat fogja el. Őszintén remélte, hogy Caroline szíve megenyhül, mert most igazán nagy szüksége lett volna egy barátra. Hatalmas, tengerkék szemeit őszinte részvéttel vetette Caroline-ra és tudta, hogy nem tud nemet mondani a lány ilyen kérésre.

-Miért csinálod ezt? - kérdezte Caroline őszinte válaszra számítva, ahogy látta, hogy a hibrid egy aprócska gyengülést is mutat. - Miért bántod az embereket?

-Nem tudom. - válaszolta Klaus, elengedve Caroline-t és hátrébb lépve. - Felejtsük el az egészet. Majd benézek Elenához egyedül.

-Klassz. - öntötte el a düh Caroline-t. - Ilyen gyorsan feladod? Ha már valamiért kicsit küzdeni kell, akkor már nem is kell? Szánalmas vagy!

-Igen! - mondta feldühödve a hibrid, aki átfogta Caroline derekát és szorosan a magáéhoz szorította. Olyan közel volt az arcuk, hogy szinte egy vékony papírdarab sem fért el közöttük. - Feladom! Bántom az embereket és nem sajnálom őket. Nem vagyok jó, amilyen mindenki. Van elég jóból ebben a világban! Nem mindenki lehet Tyler vagy Matt, akik tökéletes férfiak, akiknek majd egyszer olyan jó csajuk lesz, mint te. Én nem vagyok ilyen. És tudod mit? Egy cseppet sem érdekel, hogy Elenával mi van. Miattad akartam meglátogatni, de majd a többiek megteszik helyettem.

Ezzel elengedte a lányt és mielőtt olyasmit tett volna, amit megbán, elsuhant a környékről és egyedül hagyta Caroline-t. A lány épp egy hatalmas fejmosást tervezett, de a hibrid olyan gyorsan eltűnt, hogy lehetetlen volt észrevenni, merre ment. Igaza volt, mindvégig. A belső lelke tudta, hogy Klaus egy gonosz, undorító személy, aki életeket vesz el és akadály nélkül bánt mindenkit. Az egész a saját hibája volt: ő engedte meg magának azt, hogy reménykedjen, hogy talán jobb lesz minden, talán megváltozik a hibrid és még van esély arra, hogy más legyen, de újra bebizonyította, hogy nincs és ez arcon csapta Caroline-t.

Amikor a szőke lány belépett Elena szobájába, rengeteg embert látott. Annyian voltak, hogy először meg sem ismert mindenkit. Az édesanyján kívül még a polgármester is itt volt, Alaric, Jeremy és Stefan is ott volt, de a legmeglepőbb azok voltak, akiket eddig egyszer sem látott itt. Elijah és Kol is ott ültek a szobában, Elijah Elena ágya mellett ülve, halkan mesélve a lánynak, Kol pedig unottan várakozott és mindenkit gyanúsan figyelt.

-Hogy van Elena? - kérdezte kicsit zavarodottan Caroline az édesanyját, amikor közelebb került hozzá.

-Jól van. Holnap műtik csak, és viszonylag rövid műtét lesz. Azután már lassan beszélni is fog tudni. - magyarázta a sheriff és kérdően vonta össze a szemöldökét, ahogy a lányára nézett. - Te mit keresel itt? Nem az iskolában lenne a helyed?

-Anya, Elena mellett kell maradnom! - válaszolta Caroline, de tudta, hogy az anyja nem szál le a témáról innen kezdve. Ezért kérdett rögtön egy új kérdést. - Mit keres itt Kol és Elijah?

-Nemrég jöttek, Elijah már egy órája beszélget Elenával. - mosolygott Liz, miközben látta, hogy Elena jelentősen jobban érzi magát Elijah jelenlététől. - Elijah nagyon kedves volt, sokat vigasztalta Elenát, amikor megérkezett, szegény nagyon le volt törve. Most már jobban van.

-Na persze. - forgatta a szemeit Caroline és ölbe tette a kezeit. Leült a székre, Kol mellé, de szinte észre sem vette, hogy a vámpír ott van mellette. - Mindegyik Mikaelson fiú hirtelen ennyire szívélyes lett!

-Klaus felbosszantott? - kérdezte Kol teljes nyugodtsággal, oda sem nézve Caroline-ra.

-Mit keresel egyáltalán itt? - fordult oda a szőke vámpírlány, érthetetlenül bámulva a férfire, aki sehogyan sem illett ide.

-Milyen kis heves vagy. - fordította a fejét oda Kol és felvonta szemöldökét, miközben csábosan vigyorgott a lányra.

-Ezt nem hiszem el. - sóhajtott Caroline, majd felállt. - Én elmentem.

-Várj egy percre, Ms. Forbes. - állt fel Elijah Elena mellől, aki úgy tűnt, nagyon elszomorodik amiatt, hogy Elijah-nak távoznia kell. - Kol, add át a helyed Caroline-nak. Úgy látom, nagyon zavarja a jelenlétünk. Hölgyeim! Bocsássanak meg, ha zavarást okoztunk. Távol álljon tőlünk, hogy kellemetlen helyzetet teremtsünk!

Mondta, majd egy utolsót intett Elenának, megpuszilta a homlokát és kisiettek a betegszobából. Caroline megkönnyebbülve sóhajtott fel. Elege volt minden Ősi vámpírból mára, annyira felmérgesítette magát rajtuk, hogy szinte robbanhatott volna.

-Caroline. - mondta Liz Forbes. - Egyáltalán nem volt szép, amit csináltál. Semmi rosszat nem akartak, csak beszélgetni.

-Hát persze! - dühöngött a lány. - Mindenki csak beszélgetni akar! Azért állított meg Klaus is a ház előtt az utolsó két napban, mert csak beszélgetni akart! Nem láttátok, hogy viselkedett Kol? Minek jönne ide Kol? Idióta Ősök, azt hiszik, hogy ők a világ közepe!

-Caroline, nyugodj meg, jó? - csitította Stefan. - Nem történt semmi rossz, csak beszélgettek. Elena jól van és ez a lényeg.

Stefan-nek igaza volt. Az volt a lényeg, hogy Elenának ne legyen semmi baja, és hiába utálta az egész Mikaelson családot Caroline, nem ez kellett volna első helyen tartani. Igaz, hogy dühös volt, de nem volt mit tennie. Jobban szerette a barátnőjét, mint amennyire utálta az Ősöket.

Néhány óra után mindenki eltöltött egy fél órát Elenával, vigasztalva őt, bátorítva és támogatva, hogy egy kicsit se érezze, hogy beteg és nagyon hosszú idő vár rá még a teljes gyógyulásig. Valószínűleg kerekesszékben fog járkálni egy ideig, terápiáknak vetik alá és rengeteg pihenés vár rá és mindenki tudta, hogy a legfontosabb az, hogy nyugodt körülmények között gyógyuljon. Amikor az orvos késő este bejött vizitre, már csak Stefan és Alaric üldögélt a szobában és beszélgettek, miközben Elena hallgatta, mik az újdonságok a városban.

-Ilyen kevesen maradtak? - kérdezte Dr. Robert viccelődve, de Stefan és Alaric örült annak, hogy a többiek mind elmentek. Fárasztó volt Elenának annyi emberre figyelni. - Ms. Gilbert, a vizsgálatok nagyon jók, már ami az ön esetében a jót jelentheti. Ha az éjszaka zökkenőmentes lesz, holnap kora reggel megoperáljuk és délutánra már sokkal jobban fogja érezni magát.

Elena bólintott, amennyire tudott a rengeteg kötéstől és rögzítőtől, hiszen tele volt a teste masszív kapcsokkal és rögzítőkkel, hogy a gerince egészségesen gyógyuljon, megerőltetés nélkül. Az orvos meghallgatta a sztetoszkópjával, megvizsgálta a képernyőn az adatokat és szokás szerűen firkantott a kórlapba minden egyes alkalomkor.

-Próbálja meg túlélni az éjszakát és a műtét után már szinte önmaga lesz! - tanácsolta az orvos úgy Elenának, mint a jelenlévő két embernek is. Szükséges volt az, hogy Elena szíve újra ne álljon meg és ez úgy volt lehetséges, ha nyugodtan piheni át az éjszakát, zaklatottság nélkül.

/

Stefan gyorsan felszürcsölt egy pohár kávét, mielőtt kisietett a nappaliban. Damon magányosan üldögélt a kanapén, kezében egy üveg bourbon és inge a földre dobva. Délután volt már, de a vámpír reggel óta ott ücsörgött, néha felkelt és egy újabb üveget vett le a polcról, majd visszaült és órákig semmi más nem csinált, csak előre nézett és ivott.

-Nem jössz be Elenához? - kérdezte Stefan, próbálkozva. Remélte, hogy Damon talán megenyhült egy kicsit és úgy dönt, hogy mégis meglátogatja Elenát, most, az utolsó műtét után.

-Szerinted a jótékonysági központhoz tartozok? - ironizált nevetve, de gyorsan abbahagyta és tovább üldögélt a kanapén.

-Ma volt az utolsó műtét. Beszélhetnél vele. - Stefan arra gondolt, hogy bizonyára Elenának is nagy szüksége lenne most Damon-re, ezért is erőltette, de csak annyira, hogy ne feszítse túl a húrt.

-Nem. - egyszerű, rövid, tömör válasz volt, ami mindent magába foglalt. Damon még kicsit sem volt túl azon, hogy elveszítette a gyereket, de érthető is volt mindez. Az egyetlen gyereke lehetett volna, és a is elveszett, bár senki nem volt hibás ezért. Elena fiatal és az ő élete tovább folytatódik, több gyereke is lehet még.

-Ha egész nap ott ücsörögsz, az izmaid összemennek, a csontjaid ellágyulnak és elszáradsz a lábadon. - próbált viccelődni Stefan, de nem jött össze neki.

-Talán meg kellene erősítsem őket! - mondta Damon, de ekkor már közel sem a kanapén ült, hanem Stefan nyakát szorongatva csapta neki a falnak és vicsorogva jelezte, hogy nem kíván társalogni tovább. - Remélem érthetővé tettem, hogy hagyjatok békén!

-Aha. - lihegte Stefan, majd a másik vérszívó elengedte a nyakát és lassan visszasétált a kanapéhoz. Utálta, hogy senki nem veszi komolyan azt, amit mond. Mindenki azt hitte, hogy viccel, pedig nem. Egyáltalán nem viccelt, mindent nagyon komolyan gondolt és feldühítette a tény, hogy nem veszik észre, mennyire elszánt. - Mégis mikor akarsz elmenni? Elena hamarosan jobban lesz, már telefonálni is tud, hamarosan előkerül a telefonszámod és nem fogja abbahagyni.

-Dehogynem. - mondta magabiztosan Damon. - Ha mégsem, akkor majd teszek róla.

-Mit akarsz tenni? Megfojtod, hogy hallgasson? - Stefan érthetetlenül bámulta a bátyját, akire rá sem ismert.

-Talán.

Az egyetlen szó, ami válaszként érkezett észhez térítette Stefan-t. Elena hiába vár arra, hogy Damon újra eljöjjön hozzá és megbeszéljenek mindent, mert Damon már semmit nem érzett, az emberiség is kihalt belőle és olyan mélységesen meg volt bántva, olyan erősen szenvedett, hogy semmi mást nem érzett ezen kívül.

Stefan egyetlen szó nélkül kisétált a bejárati ajtón. Nagy meglepetésére Klaus állt a ház előtt, egyedül, nekidőlve az egyik oszlopnak. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy Klaus ennyire békésen álljon ott, semmilyen hátsó szándék nélkül, hogy Stefan néhány pislogás után is újra-újra odapillantott rá.

-Mit keresel itt? - kérdezte végül a hibridtől és lesétált a lépcsőn.

-Senki nem vesz számba. - mondta hangsúlytalanul, ezért Stefan nem tudta eldönteni, hogy most féljen tőle vagy sem. - Pedig csak jót szeretnék.

-Klaus, ne viccelj. - nevetett Stefan, ölbe tette a kezeit és megállt egy pillanatra. - Mi az a hatalmas jó, amit ilyen hirtelen szeretnél?

-Meglátogatnám Elenát, ha nem lenne gond. - mondta végül komoran, Stefan hatalmas meglepetésére. - Ha persze nem zavar titeket, hogy beszélni szeretnék vele.

-De, igazából szerintem mindenkit nagyon zavarna a jelenléted. - tanácsolta diszkréten Stefan, hogy mondjon le a terveiről, vágyairól.

-Caroline azt mondta, hogy szívesen eljön velem.

-És végül mi történt, hogy nem vele mentél? - kuncogott Stefan, majd a ház fele pillantott, arra készülve, hogy Damon bármelyik pillanatban előugrik és Klaus kitépi a szívét.

-Caroline nagyon bonyolult lány. - mosolygott Klaus és Stefan látta, hogy a bonyolult jobbik értelmében beszél a hibrid Caroline-ról. - Nehéz megérteni néha. Épp ezért fordulok hozzád.

-Azért, hogy segítsek neked összejönni Caroline-nal? - nevetett a szemébe Stefan, majd Klaus is erőltetett egy vékonyka mosolyt. Számára nem volt annyira vicces, mint Stefan-nek.

-Csak beszélni szeretnék Elenával. - válaszolta egyszerűen, majd Stefan-re pillantott. Tudta, hogy Damon minden egyes szavát hallja, ezért megpróbált Stefan gondolataiban olvasni. Mindketten tudták, hogy amennyiben Stefan igent mond Klaus-nak, Damon őrjöngve rohan ki és lehet, hogy az neki lesz rosszabb. Stefan aprót bólintott és elindult előre, Klaus pedig utána sietett, míg mindketten el nem tűntek a Salvatore villa elől.

/

Mystic Falls felett hatalmas fekete felhők gyülekeztek. Hamarosan eljön az ősz, és a tél is, úgyhogy nem volt meglepő, hogy hűvösebb lett az idő és egyre többet esett az eső. Caroline kinézett az ablakon és látta, hogy egy vékony, gombos felső nem lesz elég ma estére, úgyhogy elővett a szekrénye aljáról egy kötött melegítőt, azt vette magára. Lekapta a kulcsokat az ajtó mögül és kilépett az ajtón. Anyukája rendszerint nem volt itthon, egész nap bent dolgozott, szabadidejében pedig Elenát látogatta meg, ezért most sem volt senki a házban. Caroline kétszeresen átfordította a kulcsot a zárban, amikor azonban egy utolsót kattant, érezte, hogy nincs egyedül. Szemét forgatva fordult meg abban a hitben, hogy Klaus már megint idegesíteni akarja, de nagy meglepetésére nem ő volt ott.

-Szép melegítő. - mondta Kol, a tornácon álló fapadon üldögélve, könyökével a térdeire támaszkodva. Huncut, hatalmas szemekkel vigyorgott a szőke vámpírlányra, aki még jobban összehúzta a szemöldökét, amikor a váratlan vendéget meglátta. Ahelyett, hogy tovább lépne, odafordult a fiúhoz.

-Figyelj. - mondta határozottan. - Nem tudom, milyen ostoba játékot űztök itt a testvéreiddel, de én nem akarok ebben részt venni. Megmondhatod a bátyádnak is, hogy ne feszegesse a tűrőképességem és szálljon le rólam. És ez rád is érvényes!

-Klaus is bepróbálkozott már? - nevetett Kol, de annyira aranyos volt, hogy Caroline elcsodálkozott azon, hogy ez a kétszínű ember mögött egy ilyen őszinte nevetés rejtőzik. - Azt hittem, nincs vetélytársam most!

-Idióta vagy! - forgatta a fejét Caroline, majd felvette a táskáját és elindult. Mielőtt azonban lelépett volna a lépcsőről, Kol elállta az útját és flörtölve mosolygott rá.

-Ne hagyj itt egyedül. - Caroline újra összehúzta a szemöldökét és érthetetlenül bámulta a fiút. Tudta, hogy évezredekkel erősebb nála, ezért meg sem próbált küzdeni ellene, de muszáj volt kijutnia a városba Elenához, ezért arra gondolt, hogy ugyanazokat a fegyvereket használja.

-Klaus küldött téged? - tért a lényegre, egy utolsó próbát vetve.

-Olyan hihetetlen, hogy nekem is bejött a heves természeted? - mondta Kol őszinte arckifejezéssel, majd intett Caroline-nak, hogy üljön le vele a padra. - Beszélgessünk.

-Nincs időm erre, Elenához kell mennem. - sietett Caroline, de a fiú nem állt félre. - Kol, gyerünk már, nincs kedvem ehhez. Talán máskor beszélgetünk, most tényleg sietnem kell.

-Szóval máskor lenne esélyem? - faggatta az ős vámpír a lányt, aki kezdett nagyon türelmetlen lenni.

-Nem. Most pedig engedj el. - parancsolta Caroline és szemei szikrát vetettek, ahogy mélyen szembe nézett Kol-lal.

-Vagy mi lesz? - provokálta a másik vámpír és kíváncsian várta, hogy mi lesz a válasz.

-Figyelj. - adott egy esélyt Caroline. - Ha tényleg beszélgetni akarsz, gyere el velem a kórházig.

Kol egy pillanatra gondolkodva bámult erre-arra, mintha valójában megfontolná az ajánlatot, de mindketten tudták, hogy elfogadja az esélyt, amit kapott.

-Menjünk. - mosolygott, majd odanyújtotta a karát Caroline felé, aki vonakodva próbálta kikerülni a kínos helyzetet. Kol azonban megragadta a kezét, a magáéhoz láncolta és úgy indultak el a Forbes ház elől. Tíz percet sétáltak szó nélkül, amikor Kol egy újabb csevejbe kezdett. - Mesélj magadról.

-Mi érdekel? - nézett fel rá Caroline. Nagy meglepetésére 20 centivel is magasabb volt a férfi nála, ezért szinte a válláig ért, azt is nagy nehezen. - Nem szoktam mindenkivel a magánéletemről beszélni.

-Nem is a magánéleted érdekelt jobban, hanem az, hogy van-e pasid, hány volt ezelőtt, meg hasonlók! - nevetett Kol, viccelődve, és Caroline tudta, hogy egyik kérdésre sem kell válaszolnia. - Most komolyan, van valaki a láthatáron, rajtam kívül, természetesen?

-Mond csak, ti "eredeti" vámpírok, mind ilyen idegesítőek vagytok? - tért át egy másik kérdésre Caroline, miközben az eső szép lassan cseperegni kezdett.

-Nem, nem mind. - érkezett a válasz Kol-tól, aki elég komolyan mesélt magáról. - Elijah nagyon komoly, szinte egyetlen viccet sem süt el, mert attól fél, hogy megsértene valakit. Klaus úgy szintén képtelen viccet mondani, mert ő mindent, amit mond, komolyan ért. Ha ő azt kérdi, hogy van-e pasid, akkor azt úgy is érti és jobban teszed, ha válaszolsz neki.

Kol elmosolyodott, miközben mesélt, Caroline pedig élvezte ezt. Tulajdonképpen örült annak, hogy Kol mesél magukról, mert mindig kíváncsi volt az ősökre, a szokásaikra, a hangulatváltozásaikra és minden egyébre, ami ehhez kapcsolódott, de Klaus soha nem válaszolt neki semmi hasonló kérdé nem lehetett így beszélgetni, mint a fiatalabbik testvérével.

-Most te jössz. - sürgette Kol a szőke lányt, aki gondolkodni kezdett, hogy mit is mesélhetne magáról ennek a vámpírnak. Szinte alig ismerte, csak néhány szót váltott eddig vele és a legtöbb azok közül is veszekedés volt.

-Utálom a hazugságokat. És a kihasználást. - vágta oda a lány a csupasz igazságot, hogy ne kímélje Kol-t semmitől. - Utálom az erőszakoskodást és erőltetést. És nagyon fontosak a barátaim számomra.

-Ez igen! - csodálta Kol a lány merész őszinteségét. Nem gondolta volna, hogy Caroline ilyen hamar beadja a derekát. - És arra válaszolsz, hogy van-e most valakid?

Caroline értette a célzást és látta a türelmetlenkedő Kol-t, aki alig várja, hogy megtudhassa a választ tőle. Miközben odaértek a kórház elé, Caroline magára sem ismert. Hosszú idő után jól érezte magát ezzel a fiúval és úgy érezte, végre valaki, aki tényleg megérti őt.

-Bejössz Elenához velem? - kérdezte kedvesen, megrebegtetve a szempilláit.

-Nem hinném, nem... - vonakodott Kol, mert egyáltalán nem akarta Elenát látni. Elijah kérésére jött be előző nap is, és akkor sem szólt egyetlen szót sem a lányhoz. Nem volt bennük semmi közös, soha egy szót nem beszéltek, csak elvoltak egymás mellett és ez nem változott eddig.

-Ha jól átgondolom, van valaki, aki harcol a kegyeimért. - sújtott le végül a szőke vámpírlány a szavakkal Kol-ra. - És ha jól emlékszem, ő epekedik azért, hogy bevigyem őt Elenához magammal.

Miután önelégülten kacsintott a vámpírra, a lány elengedte és elsuhant az egyre gyorsabban szitáló esőben a kórház irányában, ott hagyva a vámpírt egyedül, váratlanul megszeppenve.

/

Alaric Elena ágyán ült. Végre lejárt az utolsó műtét is, Elena arca vastag kötésekkel volt takarva, hogy gondosan ügyeljenek a fertőzés miatt minden egyes dologra. Még mindig nagyon nehezen beszélt, de neki szinte semmit nem kellett beszélnie, hiszen annyi minden történt a grillben és az iskolában, hogy Matt és Jeremy az egész délutánt végig mesélték. Már este fél 8 körül járt, amikor Stefan megérkezett és egy nagyon váratlan vendéget hozott magával.

-Elena. - köszönt Stefan, amíg Klaus némán bebújt az ajtón. - Hogy ment a műtét? Jobban vagy?

Elena szemein látszott, hogy rémültek. Nem akarta látni azt az embert, aki miatt most itt van, de ő mégis itt volt, vele szemben állt és rettegett tőle, hogy újra bántani fogja vagy bármi hasonlót tesz majd vele, amitől csak rosszabb lesz minden.

-Stefan.. - állt fel Alaric is, hátrébb lépve Klaus-tól. - Mit keres itt?

-Mr. Saltzman. - mondta nyugodtan Klaus. - Remélem nem haragszik meg, ha Alaric-nak szólítom. Tudom, hogy mindenért engem okol, de nem én tettem ezt Elenával. Én csak arra kértem Katherine-t, hogy keresse meg Elenát és tájékoztassa, hogy jobb, ha önszántából add egy kevés vérmennyiséget. Nem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire és ezért a következő pillanatban, amikor a kezem közé kerül, megfizet minden egyes percért, amit Elena itt kellett töltsön!

-Hazugság! - mondta Alaric, Klaus egyetlen szavát sem hitte el. - Csak még több vért szeretném Elenától. Azért vagy itt, hogy életben tartsd a vértasakod. Tűnj el innen!

-Alaric! - szólt közbe Stefan. Látva Elena rémült arcát, odaült az ágy szélére és megfogta a kezét. - Csak adj egy esélyt, hogy elmagyarázza.

-Amikor meghallottam, hogy mi történt, rögtön a kórházhoz jöttem. - folytatta Klaus. - Láttam, ahogy mindenki rohangál, orvosok ezrei sietnek, hogy életben tartsák Elenát, amíg az autóból az épületbe ér. Láttam mindenkit sírni, zokogni, rémülten a félelemtől. A látvány, azonban, ami megérintett, az egyetlen férfi volt, aki a bátyjába kapaszkodva sietett később be a kórházba. Ahogy láttam Damon arcát, amint bemegy a kórházba, akkor tudtam, hogy van fontosabb is, mint Elena vére. Soha nem voltam családközpontú, de az évek során, ahogy eltelt az idő, még a leggonoszabbak is akarnak gyereket. Tudtam jól, hogy nekem nem adatik meg ez, de volt valaki, akinek igen és tiszta szívemből éreztem azt az örömöt, amit ő érzett volna, ha megszületik az a baba. Damon egyedül rohant ki a kórházból és én láttam, ahogy az a láng a szemében, ami akkor gyulladt ki, amikor megtudta, hogy Elena állapotos, lassan eltűnik. Először nem értettem, hogy miért csak ő jön ki, de utánakérdeztem az eseményeknek és az orvosok mondták, hogy Elena megmenekült, de a baba nem.

Rövid szünetet tartott, miközben Alaric, hallgatva a történetet, megenyhült. Senki nem tudta eddig, hogy miért, hogyan, de Klaus hatalmas fordulatot vett és teljesen más vámpírként lépett be ebbe a szobába. Elena szemei könnyesek voltak. Sírni nem tudott a fájdalomtól és morfiumtól, amit kapott, de a könnyek aprónként érkeztek, csepegtek Stefan kezére, ahogy megsimogatta az arcát.

-Még mindig nem értem, hogy miért vagy itt. - Alaric nem adta fel a kételkedést és remélte, hogy Klaus tovább meséli a történetet, minél rövidebben, a lényegre térve.

-Senki nem tudta átérezni, amit az a szerencsétlen vámpír érzett, amikor kimondták előtte a mondatot: A babát elveszítettük, de Elena jól van. Ember képtelen átérezni, vámpír pedig nem gondol erre, aki mégis, az vagy bolond, vagy apa már. Én csak azt csodáltam, hogy Stefan meg sem próbálta megérteni a bátyját. Ha én lettem volna a helyében, minden erőmmel azon lettem volna, hogy segítsek rajta és enyhítsem azt, amit érez. Hiszen ki akar elveszteni valami olyasmit, amit soha többé nem szerezhet meg?

Klaus Alaric után Stefan-re vetette a pillantását, majd Elenára, aki könnyeivel alig bírt küszködni.

-Elena, te még fiatal vagy, rengeteg gyereked lehet, de neki egy sem. Próbált így is felfogni az egészet. Ő olyasmit veszített el, amit soha nem lesz képes újra megkapni. Hidd el, ez olyan, mintha téged megfosztanának a szívedtől és kidobnának az útra, hogy élj anélkül. Tudom, hogy te is szenvedsz nélküle, de adj neki időt a gyógyulásra. Hónapokba, talán évekbe kerül neki ez a fájdalom és te most nem tehetsz mást, csak hagyod, hogy gyógyuljanak a sebek. Mindkettőtöké.

Klaus nagyot sóhajtott. Nem erre számított, nem ezt akarta mondani, de mégis ez jött. Teljesen átérezte Damon veszteségét, mert olyan sokat élt már, hogy rengeteg mindent látott, átélt, tapasztalt. Tudta, hogy valójában századok során lesz képes túl lépni ezen a veszteségen Damon, főleg egy olyan férfi, aki egész életében egyedül volt.

-Kk..kér...kké.. - Elena nem bírt beszélni. Könnyeivel küszködött, de a kötések sem engedték szabadra izmait, hogy hangokat adjon ki és beszélhessen.

-Nyugodj meg! - mondta Stefan, megsimogatva a lány homlokát, közben szorosan fogva a kezét. Alaric csak bámult a semmibe és emésztette a hallottakat. Remélte, hogy igazat beszél a hibrid, bár ez Klaus esetében szörnyen hihetetlen volt.

Klaus közelebb lépett Elena ágyához és Alaric szemébe nézett, engedélyt kérve arra, hogy közelebb lépjen. Alaric végre visszatérve a valóságba, utat engedett a hibridnek, aki megfogta Elena másik kezét.

-Szeretném kárpótolni a hibáimért elvesztegetett időt és segíteni rajtad, hogy bepótold. - szorította meg Elena kezét, majd el is engedte egyik kezével. - A szoba előtt megigézett nővérek állnak. Senki nem törhet ránk, csak te és én vagyunk. Megegyeztünk?

Elena érthetetlenül bámult, miközben sem Stefan, sem Alaric nem értett semmit ebből az egészből. Klaus újra megszoríttotta Elenát, majd még egyszer kérdezett tőle.

-Most engedelmeskedned kell nekem, tudom, hogy képtelenség, de szót kell fogadnod, a saját érdekedben. - amikor Elena egyet pislogott, Klaus felemelte a jobb karját, előbújtak a vámpírfogai és mélyen beleharapott a csuklójába. Olyan mély harapást ejtett, amekkorát csak tudott, mert Elena így is képtelen volt mozdulni, nem hogy még erőteljesen inni a vénájából, de sikeresen átharapva mindent, Elena szájához nyomta a kezét, majd gyöngéden átölelte a lányt, magához szorítva.

-Ne... - Stefan felpattant, majd közelebb sietett, de Klaus megállította. - Nem teheted ezt. Mi lesz, ha megáll a szíve és nem újraéleszthető többé? Vagy valaki egy hibát követ el és tragédia történik?

-Nyugodj meg. - nyugtatgatta Klaus, miközben Elena továbbá is a csuklójából ivott. - Elena biztonságban van és amíg itt vagyok, senki nem bánthatja. Itt maradok vele, amíg fel nem épül és el nem telik a 24 óra, hogy kiürüljön a vér a szervezetéből. Ennyit legalább tehetek!