Pansy

Csak ülők és bámulok azokba a zöld szemekbe, miközben odabent egy kis hang folyamatosan azt ordítja, hogy „Hé, Pansy, ez itt Potter", egy griffendéles, a „csodafiú", a „kis Túlélő", mégis képtelen vagyok ellökni őt magamtól. De ahogy látom, ő is hasonló gondolatokkal küzd, mint én. Végül nagy nehezen erőt veszek magamon, és kiszabadítom magam a kezei közül, majd úgy pattanok fel, mint akit a bolha csípet meg. Gyorsan hátat fordítok neki, majd letörlöm könnyeimet, amelyek árulkodnak mardekároshoz méltatlan viselkedésemről. Gyors léptekkel indulok meg a széksorok között, minél messzebb akarok kerülni attól az átható smaragd zöld szempártól, amely már régóta kísért az álmaimban. Igen, álmodozom Harry Potterről, a Varázsvilág megmentőjéről, a Griffendél ház koronázatlan királyáról, az én személyes kísértőmről. A legnagyobb ellenségem az én legnagyobb kísértőm is egyben, sajnos ezt be kell látnom, hisz így 16 éves korára piszok jó pasi lett belőle.

-Parkinson- hallom meg Harry, akarom mondani Potter hangját, mire úgy torpanok meg, mintha egy falba ütköztem volna.

-Mit akarsz, Potter? – kérdem tőle gúnyosan, mikor megérzem, hogy egy kéz fonódik erősen a felkarom köré.

- Csak nem gondoltad, hogy csak úgy itt hagyhatsz minden magyarázat nélkül?- kérdezi hozzám hasonló gúnyos hangszínben a griffendéles fiú.

- De, pedig pontosan ez volt a szándékom- felelem határozottan, miközben megpróbálom kezem kiszabadítani a keze közül, de ő határozottan tart egy helyben, ezért aztán felhagyok hasztalan szabadulási kísérleteimmel.

- Nincs az a Merlin!- közli a felpaprikázott kis „Túlélő", majd megperdít a tengelyem körül, így aztán ismét a ragyogó zöld szempárba pillantok, amely áthatón szegeződik rám, mintha a lelkembe akarna látni.

-Na, jó, mire vagy kíváncsi?- kérdezem meg egy halk sóhaj kíséretében, mire felvonja a szemöldökét.

-Mindenre- közli természetesen, majd lassan elengedi a karom, mire elégedetten lépett távolabb tőle, hogy létre jöjjön köztünk egy kis távolság.

-De nem itt- válaszom, mire határozattan bólint egyet.

-Tudok, egy jó helyet- mondja. majd határozott léptekkel indul meg kifelé a kvidiccs stadionból, mint aki biztos abban, hogy követni fogom őt.

Legszívesebben a vele ellenkező irányba indulnék el, de tudom, hogy úgysem hagyna békét, ezért inkább követem őt, hogy minél előbb túl legyek ezen a számomra kínos beszélgetésen. Semmi kedvem feltárni előtte a lelkem legféltettebb titkait, de attól tartok, a lelepleződésem miatt kénytelen leszek megtenni, amit meg kell tennem. Ugyanis én, Pansy Parkinson, a Mardekár-ház királynője, egy érző emberi lény vagyok, nem pedig az az érzéketlen, szívtelen ribanc, mint akinek az iskolában mutatom magam. Most pedig ezt a tényt, kénytelen leszek feltárni a legnagyobb iskolai ellenségemnek, Harry Potternek. Pedig ezt eddig még két házbeli legjobb barátom, Draco Malfoy és Blaise Zambini előtt sem tettem meg eddig. Annyira gondolataimba merültem, hogy észre se vettem, hogy előttem Potter megtorpant, így aztán egyenesen neki masíroztam a griffendéles széles hátának.

-Most mi van? – kérdezem meghökkenve, mire meglepetten fordul felém.

-Megérkeztünk, ha nem vetted volna észre, Parkinson – közli kissé gúnyosan, mire csak felvonom a szemöldököm.

-Hát nem – sóhajtok fel, majd kíváncsian nézek körül, hogy vajon hol vagyunk.

Meglepetésemben még a szám is eltátom, hisz egy csodálatos kis tisztáson találom magam, amelyen számtalan gyönyörű virág bontotta ki szirmait.

-Csodálatos! – adok hangot áhítatomnak, amit csak egy kis mosollyal konstatál, aminek hatására elpirulok.

-Örülök neki, most pedig vágjunk bele, amiért itt vagyunk – mondja komolyan, mire szívem hangosan megdobban a mellkasomban, mivel én erre még nem állok készen.

- Hát jó, legyen - mondom nagy komolyan, majd leroskadok egy farönkre, ami a tisztáson helyezkedik el, nem messze tőlem.

-Ma reggel kaptam egy levelet az apámtól- kezdem a tájékoztatást, mire csak egy értetlen pillantást kapok a fekete hajú fiútól.

- És miért olyan különös ez? – ad hangot értetlenségének Harry.

-Azért, mert az apám csak akkor ír nekem, ha akar tőlem valamit- árulom el neki egyik titkomat a sok közül.

-És most mit akar az apád? – kérdezi tőlem kíváncsian a Griffendél üdvöskéje.

-Most éppen azt, hogy csatlakozzam a Sötét Nagyúrhoz, a jövő hét szombaton – válaszolom letörten, majd lehunyom szemeim, hogy ne lássa a bennük megjelenő könnyeket.

-De hát ez nagy tisztesség, a te félédnek, vagy nem? – kérdezi Harry kíváncsian.

-Hogy-hogy az én félémnek? – kérdezek vissza meglepetten és egy kis dühvel a hangomban, mintha valami különleges állatfajta lennék.

-Hát a mardekárosoknak, úgy értettem – visszakozik a srác, nyilván kihallotta a hangomból a dühömet.

-Nos, nekem, illetve az én félénknek sem akkora dicsőség, mint gondolod. – közlöm vele.

-Miért nem? – érdeklődik őszinte kíváncsisággal a fiú.

-Azért, mert számomra, valamint az én félék számára nem akkora dicsőség egy félvér, hatalommániás őrült szolgálata. Valamint azért, mert nem akarok ártatlanokat halomra gyilkolni, illetve a gyilkosság megtagadása miatt kapott kínzások következtében meghalni – árulom el legféltettebb titkomat, miközben már patakokban folyik a könny a szememből.

- Értem. Nos, megleptél – árulja el Potter, miközben meghallom felém közeledő lépteinek neszét a fűben.

-Igen, és mivel? – kérdezem a zokogástól elfulladó hangon, majd hirtelen két erős kart érzek meg a derekam körül, amely felrántanak az addig ülőhelyemül szolgáló farönkről, majd forró. ziháló mellkasához szorítanak.

- Ezzel, az egész viselkedéseddel – suttogja Harry, majd orrát a hajamba fúrja, és mélyet szippant cseresznye illatú samponomból. míg én dermedten, mellkasomban dörömbölő szívvel állok a karjai között.

Harry

Különös érzések kavarognak bennem, miközben az én és Ginny titkos rétje felé baktatok, magam mögött Pansy Parkinsonnal, a Mardekár – ház királynőjével. Nem értem magam, hisz undorodnom kéne tőle, hisz annyi mindenkivel összefeküdt már, hogy két kezemen sem tudnám egy éjszakás partnereit összeszámolni, mégse teszem. Időnként lopva hátra pillantok a lányra, de ő észre sem veszi ezeket a lopott pillanatokat, annyira a gondolataiba merül, amit nem is bánok, hisz ha észrevenné őket, biztos megátkozna értük engem. Megállok a tisztáson, mire Parkinson szinte belém gyalogol, amit én valamiért nem bánok. Jó érzés, hogy egy forró női test ér hozzám, még ha nincs is semmilyen erotikus felhangja ennek az érintkezésnek. Na, jobb, ha elzárom magamba ezeket a gondolataimat, és rátérek az engem leginkább foglalkoztató kérdésekre. Meglepnek a megtudottak, meglepetésemet némi gúnnyal álcázom, ami feldühíti az előttem egy farönkön ücsörgő lányt. Újabb kérdéseket teszek fel neki, amelyek hatására elárulja a legmélyebben eltitkolt érzelmeit, amelyek teljesen ledöbbentenek. Mikor zokogni kezd, nem bírok magammal, muszáj magamhoz szorítani, magas, karcsú, mégis a megfelelő helyeken kellően domborodó testét. Valami engem elkapó őrület hatására a hajába temetem orrom, és mélyet szippantok cseresznye illatú samponjából, mire teste megmerevedik erős karjaimban. Így állok vele egy darabig, majd végül elengedem őt, majd lehajtott feje alá nyúlok és állát megemelve a könnyes szemeibe nézek, melyek látványára egy őrült ötlet fogalmazódik meg bennem.

-Barátok? – kérdezem tőle halkan, mire könnyes kék szemei hatalmasra tágulnak a döbbenettől.

-Tessék? – suttogja úgy, mint aki nem értette a kérdést.

-Azt kérdeztem, hogy leszünk-e barátok? – ismétlem meg előbbi kérdésemet.

-Igen – rebegi elhalló hangon, amin ahogy látom, ugyan úgy meglepődik, mint jómagam.

-Remek, akkor engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Harry Potter – mondom, miközben bemutatok egy szertartásos meghajlást is.

-Örvendek uram, az én nevem pedig Pansy Parkinson – válaszolja egy pukedli kíséretében, mire mindkettőnkből kirobban a röhögés, ami oldja a korábbi feszült légkört.

-De ha lehet, szólíts csak Harrynek – kérem még mindig vigyorgva.

-Oké, te pedig engem Pansynak. – feleli ő is mosolyogva.

Azt hiszem, hogy ez egy remek barátság kezdete, ami részemről lehet, hogy valami egészen más lesz.