Nos, remélem örültök, hogy ilyen hamar jött az új feji. :)
bbedyy, köszönöm a véleményed, remélem tetszeni fog ez a fejezet is. :)
Hibák az enyémek, kérlek fogadjátok őket szeretettel. ;D
Lora
Amúgy, nézitek a Kuroko no Basuke - Extra Game-t? A chapter 1 már jó pár hónapja fenn van, de elvileg most Márciusban jön a 2. :D Azért látszik nem, a manga előrehaladtával, hogy Fujimaki sensei mennyit fejlődött rajzolás terén :D
De erre mindig is kíváncsi voltam, Japánoknál ez a rajzolós dolog tehetség, vagy tanulják valahol?! xD :)
Seiichi pupillái összeszűkültek, mikor undorodva rábámult a volt szeretőjére és annak férjére. Egy ideig csak álldogált a kis csapat előtt, és legbelül vigyorgott, mikor a számára majd, hogy nem ismeretlen gyerekek szájtátva, értetlenül bámulták őt. A férfi csak egy pillantásra méltatta a fiát, aki többször már nem szólalt meg, csak meredten bámulta őt, a szokásos érzelemmentes arcával és szemeivel. De Seiichi nagyon is jól tudta, hogy a fiában érzések tömkelege játszódik most le, de sima arcát a férfi, elismerően jutalmazta, természetesen csak magában.
Akashi megigazított a nyakkendőjét, majd újra a fiára pillantott.
- Seijuuro. – Köszöntötte.
- Apám. – Válaszolt a kisebb azonnal, és a hangja egyből olyan stílusra váltott, mint amilyet Seiichi szokott használni a munkája során.
De a vörös tekintet szinte már szórakozottan villant meg, mikor észrevette, hogy Seijuuro nyel egyet, és visszafojtja a homlokáról való izzadtság letörlését.
Seiichi egoizmusa nőtt, hiszen ezzel elérte, hogy csupán a jelenlétével feszültséget keltsen. A szája egy észrevétlen mosolyra húzódott, majd a fejét Nakamura irányába fordította, aki vágott egy fintort.
- Én megpróbáltam. – Mondta, ahogy összefonta a karjait maga előtt, majd a fejével a szőke felé bökött. – Szerintem ideje lenne kirúgnia őt, Akashi-sama. – Vigyorgott, Minato pedig rémült képet vágott.
- Mi van? Mi a fenéről beszélsz, Nakamura?
Akashi felhorkantott, majd ellépett a fia mellől, és elsétált a többi ismeretlen gyerek mellett, akikre nem pazarolta még az idejét sem. Habár csak pár gyerek volt neki ismeretlen, mégis, mindenkiről tudott mindent, aki Tetsuyával került közeli kapcsolatba. Hiszen nem hagyhatta, hogy mocskos, alvilági söpredékek a fia közelében legyenek. Nos, ezt az a bizonyos játékos is nagyon jól tudja már... hm, mi is volt a neve... talán Hanamiya...?
- Ne nevettess – Jegyezte meg érdektelenül. – Azt hittem te nem vagy a protekció híve, Nakamura.
A férfi felnevetett, majd elcsendesedett, és szórakozott pillantásokat lövellt a helyiségben lévők felé. Kivéve a kis Tetsuya szüleire, rájuk ismét csak undorodva nézett, úgy, mint mikor az emberek az épp felbukkanó csótányokra szoktak nézni.
A vörös hajú, ahogy Tetsuya szobája felé sétált, megérzett egy erős szorítást az alkarján, ezért megállt. S amikor Akashi Seiichi megállt a mozgásban, az ott lévők ezt úgy érzékelték, mintha a világ állt volna meg számukra. A nyomás és a feszültség egy szempillantás alatt töltötte meg a szobát, ami egyszerre volt félelmetes és rémisztő.
Seiichi vörös szemei lyukat égettek Masamune testébe, mikor rá pillantott, s habár a férfi megrezzent, nem hátrált. Pedig talán kellett volna. Meghatározatlan ideig nézett farkasszemet a két férfi, majd egy hirtelen mozdulattal, egyáltalán nem arisztokrata jellemvonásokkal, Seiichi igen ingerülten lerázta magától a férfi kezét, aki ettől kissé hátrahőkölt.
Seijuuro arca merő döbbenetet tükrözött, hiszen életében még egyszer sem látta így reagálni az apját, s miközben a fiú ezt figyelte, a többiekkel együtt nem vette észre, a pár méterre elsuhanó fekete hajú alakot.
- Mi a francot keresel te itt?
Seiichi kelletlenül felhúzta az orrát, s úgy nézte tovább a rágcsálót maga előtt. Igen, határozottan egy rágcsáló. – Gondolta. Olyan mocskos lény, akit senki sem hívott, mégis élősködik, mások kárára, önfeledten, engedély nélkül. Igen. Határozottan egy patkány.
A két férfi most már egymással szemben állt, és Masamunén látszott, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy Akashi fél fejjel magasabb nála. A férfi próbálta magát jobban kihúzni, de Seiichi csak magában vigyorgott a gyenge próbálkozáson. Hiszen Kuroko soha nem érhet fel őhozzá. Soha sem lesznek egy azonos szinten. Soha sem.
- Szerintem pontosan tudod, hogy miért jöttem, Kuroko. – Köpte a nevet, és a gyerekek kissé megborzongtak a mély bariton hangtól. Még azok is, akik ejtették már ehhez hasonlóan ezt a nevet, de még sem ennyire pontosan. Ők nem sűrítettek bele ennyi gyűlöletet, undort, szánalmat ebbe az egy szóba... névbe. – Vagyis, talán ha pontosabban fejezném ki magam, akkor tudod, hogy kiért jöttem.
Masamune arca elvörösödött, mintha csak gyomorproblémái lennének, s dühödt hangon megszólalt.
- Takarodj! – Visította, és tisztán látszott rajta a rémület.
Haruka szenvedő arcot vágott, majd a könnyei ismét folyni kezdtek. Ide-oda nézegetett a két férfi között, és a bensőjében volt egy határozott rossz érzése. Egy borzalmas érzése, melynek nem tudott igazságalapot szolgáltatni.
Remegő ajkakkal a nő férje mellé sétafikált, esedezetten, mint aki menten össze akarna esni. Vékonyka kis karjaival belekapaszkodott a férfi kezébe, s onnét bámult fel a vörös szempárba, mely mintha egy pillanatig szórakozottsággal és élvezettel lett volna teli. De lehet, hogy csak a nő szeme káprázott.
Seiichi ajka egy apró mosolyra húzódott, melyet inkább lehetett volna egy rezdülésnek nevezni, mint sem egy mosolynak. A férfi összébb húzta a szemét, majd megigazította a nyakkendőjét. Akkor sem szólalt meg, mikor már másodszorra hallotta meg azt, hogy „takarodj."
De amikor Masamune már harmadszorra kiáltotta el magát, mindenki megdöbbenésére, Haruka Akashi mellkasának vetette a kezeit, és sírva könyörögni kezdett.
- Seiichi... Seiichi k-kérlek n-ne mondj s-semmit. H-Hallgass... Ne itt, kérlek... – Nyeldekelt az asszony, vörös szemekkel. Látszott rajta, hogy nem csak rémült és ijedt, de még ideges is. Ezt tökéletesen mutatta a homlokán kidudorodó ér, mely csak akkor vált láthatóvá, ha a nő erélyesen szólalt meg. – Menjünk... m-máshová, ne a gyerekek előtt – nyögte, majd vetett egy oldalpillantást Seijuurora, ki erre nem reagált semmit -, ne... Se-Seijuuro-kun... előtt.
Akashi hümmögött, majd hideg hangon megszólalt, megfagyasztva ezzel mindenkit, de legfőképpen a két személyt maga előtt.
- Engedj el, kedves. – Mondta, és mind tudták, hogy a kedves, csak a tipikus "Akashi tisztelet" miatt lett odamondva, nem azért, mert valami jelentése is lett volna. Sőt.
Haruka a fejét rázta, szipogott, gügyögött, könyörgött. Mindent megtett, hogy a vörös hajú férfi teljesítse a kívánságát. Pont úgy, mint régen...
Seiichi megkérte volt szeretőjét még egyszer, hogy engedje el. Majd még egyszer.
Negyedszerre már, egy hangos pofon csattanása volt hallható, melyen Nakamura jóízűen, természetesen halkan, felkuncogott. Minato úgy nézett rá, mint egy most szabadult őrültre.
A levegő megállt a teremben, s tisztán lehetett hallani a folyosókkal arrébb lévő beszélgetések hangjait.
Haruka a pofon következtében, belebámulhatott édes kisfia féltestvérének, elkerekedett szemeibe. A nő nem tudta, hogy mennyi ideig bámulhatott a fele más színű íriszekbe, csak annyit tudott, hogy a könnyei újfent elkezdtek hullani, de most némán.
Visszaemlékezve azokra a napokra, Seiichi egyszer sem ütötte meg őt. Mindig úgy kezelte, mint a legdrágább kincset a világon, vigyázott rá, gondozta, szerette. De ez most más volt. Keserű, fájdalmas, szívszorító. És Haruka tudta, habár magának nem merte bevallani, hogy miért is kapta a pofont.
Masamune úgy nézett, hogy ha szemmel ölni lehetett volna, akkor Seiichi biztosan nem élne. De ahogy ütésre emelte a kezét, hogy feleségét megvédje, megbosszulja, a gyilkos szempár ezt KO-val kiütötte, s a férfi legyőzötten leeresztette a kezét. Hiába, mindig is gyengébb volt, Akashi Seijuuroval szemben. Ezt ő maga is tudta. Mindhárman tudták.
- Maga normális?! – Kiáltott fel Aomine, miközben ellépett attól a széktől, ahonnét percekkel ezelőtt állt fel.
Seijuuro összerezzent, s tudta, ha nem tesz semmit, a dolgok még ennél rosszabbul is elsülhetnek.
- Daiki. Elég volt. – Mondta, de a hangja reszelős volt. Külvilág felé tagadta, de maga is megdöbbent, apja viselkedésén, sőt.
A kék hajú csak odafordította a fejét volt csapatkapitánya felé, s értetlen-kérdő fejet vágott, de megállt. Akashi nem figyelt már rá, csak az apját nézte, ahogy az a barna bőrűt figyeli.
- Aomine Daiki, Teikou volt és a Touou mostani ásza, Momoi Satsuki gyermekkori barátja, igazam van? – kérdezte, habár az érdeklődés halvány szikrája sem volt a hangjában Seiichinek.
Aomine hápogott, és tekintete tisztán tükrözte a "Honnét tudja?!" kérdést.
- Te vagy Tetsuya volt „fénye", ugye? – Nem várt választ. – Te, aki Teikou harmadévében megutálta a kosárlabdát, és lusta módon mellőzte az edzést, ezzel együtt Tetsuyát is igaz? Milyen szánalmas, egy söpredék vagy Aomine Daiki. De persze könnyen mondhatnánk, hogy Tetsuya miattad lépett ki a csapatból, habár volt hozzá némi köze Seijuuronak is, igaz fiam? – vetett egy semleges pillantást a fiúra Seiichi, de ismét csak nem várt választ. – Na persze, jobban mondva mind közrejátszottatok, de ez mellékes... – Halkult el, majd visszafordította a tekintetét a padlót bámuló Harukához. – Mond, Haruka, Tetsuya mióta is nem beszél Shigehiróval? – kérdezte incselkedve, a nő pedig iszonyat lassan emelte fel a fejét.
Arca hófehér volt, kivéve jobb oldalon, ahol egy hatalmas nagy piros tenyérlenyomat ékelődött. A nő még mindig sírt, és remegő ajkaival egy szór se bírt kinyögni.
- Azóta a meccs óta, mikor Csodák Generációja összetörte a legjobb barátját lelkileg? Annyira, hogy Shigehiro már a kosárlabdát is utálja? - a férfi élvezettel elmosolyodott, ahogy a gyerekekre nézett. - Fogadok, hogy Tetsuya még mindig nem heverte ki ezt, és még mindig gyűlöl titeket... - a srácok összerezzentek -, megkérdeztétek már őt valaha is, hogy miért is lépett ki a csapatból, akkor? Hm? Nem? Nos, ez nem meglepő.
Seiichi összehúzta a szemét, és veszélyes aurát kezdett el magából árasztani, ahogy visszanézett a volt szeretőjére.
- Ha én neveltem volna őt, soha nem hagytam volna, hogy ilyen aljas söpredék – intett kecsesen Aomine és a többiek felé -, banda vegye őt körbe. Nem is tudom, mit képzeltél magadról Haruka. De ne aggódj, most már minden máshogy lesz. – Jegyezte meg ékesszólóan, mire a két szülő szeme meglepetten villant fel.
- Hogy érted ezt... Akashi? – volt szúrós Masamune szeme. – Mit akar ez jelenteni?
Haruka csendben maradt, s úgy nézett, mint aki most tudta meg, hogy valaki meghalt.
- Mmmm... – Mosolyodott el negédesen Seiichi. – Emlékszel arra a napra, Haruka?
A nő nem válaszolt, csak bénán álldogált.
- Ha kérdezek valamit, elvárom, hogy válaszolj, te feslett nőszemély.
- Akashi...! – Kiáltott védelmezően Masamune, de a kék hajú nő a kezével megállította a szóáradatot.
Az asszony nyelt egyet majd bólintott. Akashi hümmögött. Több mint a semmi.
- Megmondtam, hogy megbánod azt a napot. – Somolyogta vészjóslóan, mire Masamune összevonta a szemöldökét, és kétségbeesetten megszólalt.
- Az már több éve volt! Lépj túl rajta, hagyjál békén minket, és húzz el a francba! – Üvöltött, de a vörös hajú férfi mellőzte.
Kagetora kezdte érezni, hogy a dolgok az idő múlásával elfajulhatnak, viszont nem tett semmit. Nem volt kedve beleavatkozni ebbe a harcba, sejtette, hogy a végén még ő maga is sérülten jönne ki belőle.
Seiichi kuncogott. De nem azzal a szórakozott, örömteli kuncogással, hanem a másikkal. Ami borzalmas dolgokat sejtet az emberekkel.
- Oh, valóban? Felejtsem el? Elvettétek őt tőlem, és én megmondtam, azon a napon megmondtam, hogy meg fogjátok ezt bánni. Nem hittetek nekem, és lásd, Masamune, Haruka, úgy tűnik ez a nap végre eljött. – Vigyorgott könyörtelenül. – Elveszem tőletek Tetsuyát, pontosan annyi időre, mint amennyire ti vettétek el tőlem. Tizenhat évre. S ez alatt az idő alatt, ti nem találkozhattok, nem beszélhettek vele. Egyetlen ajándékot sem küldhettek neki, még csak hallani sem fog felőletek, sem ti róla, erről gondoskodni fogok. Hm, talán az lenne a legjobb, ha átíratnám a Rakuzanba... - Motyogta, de tudta, hogy így is hallotta mindenki.
A két ember előtte megkövült, a gyerekek és Kagetora pedig elképedt. Fogalmuk sem volt, hogy ez az ember, mégis miről hadovál itt nekik, egyáltalán nem értették. Egyesek kérdőn néztek a fiatalabb Akashira, de egyből látták rajta, a sima arc ellenére is, hogy ő sem tud semmit. Úgy gondolták, képtelenség, hogy ez a férfi elvegye tőlük Kurokót. Nem teheti át őt... nem veheti ki a Seirinből. Hiszen nincs hozzá köze...
Ugye?
- Ezt... e-ezt nem teheted! – Vicsorgott Masamune.
- Nincs jo-jogod hozzá! – Volt erőteljes már Haruka hangja is. Végül is, egy anyaoroszlán is küzd a gyermekeiért. - Nem veheted el őt tőlünk!
Seiichi felnevetett, szinte már úgy, mint akinek egy igen jó viccet mondtak volna el. A hangja nem volt már sem hűvös, sem rémisztő, most igazán kellemesnek lehetett volna leírni. Ezt Harukát a régi szép időkre emlékeztette... Mikor még boldogok voltak.
Voltak.
- Nincs jogom? Nincs jogom?! –Volt türelmetlen a hangja, majd csettintett egyet a nyelvével. – Neked sem volt egy fikarcnyi jogod ahhoz, hogy elvedd őt tőlem! Évekkel ezelőtt elkövettél egyhatalmas hibát, mikor engem elhagytál, s hozzámentél itt ehhez – intett a fekete hajú felé, s figyelmen kívül hagyta Seijuuro megkövült testét -, de ne aggódj, ezt most kamatostul visszakapod, kedves. Elérem, hogy Tetsuya meggyűlöljön, s emlékezni se akarjon rád, rád, a hazug, képmutató anyjára, és a... – nézett Kuroko apjára -, még csak nem is a vér szerinti apjára. – Mondta jó hangosan, hogy mindenki hallja. Hogy ezek után, mindenki tisztában legyen az igazsággal, mely évek óta körbeölelte őket, mint egy fojtogató inda. - Szerinted mit fog szólni Tetsuya, ha megtudja, hogy évek alatt, akit az apjának hitt, az nem is az apja?
- Mi...? – hüledeztek páran, s egy másodperc alatt elindult a susmogás.
A két szülő ismét tiltakozni akart, de Akashi megállította őket. Masamune még kétségbeesettebb volt, mint valaha. Ha Tetsuya megtudja... Fogalma sem volt, hogy mit fog csinálni akkor.
- És tudjátok, nyugodtan megtehetem, mert én Akashi Seiichi vagyok. Egyet füttyentek, és oda a munkátok, lakásotok, személyazonosságotok. Mindenetek.
- Te... kérlek ne tedd ezt Seiichi... ha régebben szerettél... akkor ne vedd el tőlem Tetsuyát. Kérlek... – Remegett meg a nő válla, ahogy sírt. Ahogy a férfit bámulta, szentöl meg volt győződve, hogy a régen szeretett férfi teljesíteni fogja a kívánságát. De tévedett.
Akashi vigyora mosollyá módosult.
- Tetsuya az enyém. – Jelentette ki végül, mire még jobban beindult a pletyka és a suttogás. – A helyetekben örülnék, hogy csak ennyit veszek el tőletek. Te elvetted – bámult lyukat Harukába -, az életem legboldogabb tizenhat évét. – Mondta, s a további mondandójára mindenki meghökkent, sőt, Akashi Seijuuro még a száját is eltátotta.
- Nem láttam Tetsuyát... Nem láttam a saját fiamat felnőni, Haruka. Tudod milyen észveszejtően szörnyű érzés is ez? Hát nem, persze, hogy nem. De ne aggódj, most majd megtudod.
A helyiségre ezek után a legmélyebb csönd ereszkedett, s mindenki megpróbálta feldolgozni az előbb hallottakat. Aomine szeme kitágult, és ránézett először Kisére, majd Midorimára, támogatásért, hogy valaki mondja már ki, hogy ez egy vicc. Semmi más, csak egy buta vicc. De Midorima nem szólalt meg, csak a kezével takarta el a száját, döbbenetében, Takao mellette a széken pedig csak a padlót fixírozta. Kise úgy nézett ki, mint egy szobor, mozdulatlanul ült, s Aomine még azt sem látta, hogy amaz lélegzik-e avagy sem. Arról lehetett felismerni, hogy Murasakibarát is megdöbbentették az elhangzottak, hogy abbahagyta az evést. A kékség hirtelen a mellette álló Kagamira kapta a tekintetét, annyira, hogy még a nyaka is belereccsent. A vörös hajú olyan képet vágott, mint aki most tudta meg, hogy a Télapó nem is létezik. Vagy mint akit éppen most árultak el. Daiki gyorsa Satsukira nézett, és a lány szintén őt nézte, szintén reménykedve, hogy ez egy hazugság.
Hiszen akkor Kuroko... Valójában Akashi? Akashi... Tetsuya...?
A Csodák négy tagja, plusz Momoi egyszerre kapták a szemüket a volt kapitányuk felé.
Kuroko akkor... Akashi... testvére? Az öccse...?
Seijuuro arca leolvashatatlan volt. A szíve zúgott a fülében, s alig hallott valamit, na nem mintha bárki is szólt volna most hozzá. Nagyon is jól tudta, hogy figyelik, de nem törődött velük, csak bambult maga elé. A fejében a beszélgetés elejétől a végéig lejátszódott, újra és újra és újra. A mellkasa az érthetetlen izgalomtól, nem értettségtől, az ismeretlentől sokkal gyorsabban emelkedett fel s le. Mintha egy négy negyedes meccset játszott volna le, hirtelenjében.
"Seiichi k-kérlek n-ne mondj s-semmit. Menjünk... m-máshová, ne a gyerekek előtt... ne... Se-Seijuuro-kun... előtt."
"Szerinted mit fog szólni Tetsuya, ha megtudja, hogy évek alatt, akit az apjának hitt, az nem is az apja?"
"Elveszem tőletek Tetsuyát, pontosan annyi időre, mint amennyire ti vettétek el tőlem. Tizenhat évre."
"Ha én neveltem volna őt, soha nem hagytam volna, hogy ilyen aljas söpredék banda vegye őt körbe."
"Tetsuya az enyém."
"Te elvetted az életem legboldogabb tizenhat évét."
"Nem láttam Tetsuyát... Nem láttam a saját fiamat felnőni, Haruka."
Saját fiamat, saját fiamat, saját fiamat, saját fiamat, saját fiamat, saját fiamat, saját fiamat... Saját fiamat...?
Seijuuro csillogó szemmel, kitágult pupillákkal, szinte már őrülten boldog képpel, megkérdezte, ahogy eljutott a tudatáig, apja legfontosabb mondata.
- Tetsuya az öcsém...?
Mint láttátok, beleírtam, hogy Seiichi azon gondolkodik, hogy átrakja Tetsut a Rakuzanba. Nekem is van egy ilyen elképzelésem, de ti mit szóltok hozzá? :) Habár a terv már megvan a fejemben, azért kíváncsi lennék :D
Lora
