Három perc…
- Nocsak, Acélka is befutott – mosolyodott el Roy Mustang Ezredes.
- Mi ez a nagy nyüzsgés? – érdeklődte Edward Elric, az Acél Alkimista felettesétől köszönés, vagy egyéb formaságok helyett.
- Vizsga van, azt hittem, tudod – pillantott fel az asztalára fél másodperccel ezelőtt ledobott jelentésből.
- Minket nem érint, akkor minek tartsam számon? – morogta.
- Jut eszembe, holnap eljöhetnél megnézni a szóbeli és gyakorlati vizsgát – jegyezte meg.
- Nem a maga dolga volna? – kérdezte gyanakodva.
- Én is ott leszek – hűtötte le a férfi, mielőtt azt gondolná, el akar lógni a munkából.
- Akkor Én mért is kellek…? – tette fel a lényegre törő kérdést.
- Talán a Tanács megkérdez Téged is – felelte nemes egyszerűséggel.
- Nagyszerű – forgatta meg szemeit. – Haladhatnánk? Tizenkét órát vonatoztunk…
- Úgy tűnik, minden rendben, bár ez ritka… Akkor holnap találkozunk, ne késs el – figyelmeztette.
- Nem fogok – mormogta, és örült, hogy kivételesen minden csetepaté és egyéb nélkül távozhat. Azt nem tudta, mekkorát tévedett…
Kiléptek az ajtón, pár szem ismét Őket kezdte mustrálni…
- Gyerünk, hulla vagyok, és ezek szerint holnap sem alhatok… - fordult a mélynövésű a páncél felé.
- Rendben – bólintott az.
- Csak lassan a testtel! – szólt rájuk egy szigorú női hang – Rineé – mire a szőke – Edward – megtorpant. Lassan fordult hátra, és mérte végig az évekkel ezelőtt látott lányt.
- R-Rine…? És… Rita? – pislogott értetlenül.
- Talált, süllyedt, Szöszke! Most aztán nyakig ülsz a kulimázban, ugye tudod? Nem szép dolog egy szó nélkül eltűnni! – villantak meg az eddig nyugodt barna szemek.
Válasz nélkül fordult sarkon, és intett a két lánynak, hogy kövessék. Egy nyugodtabb folyosóra értek, ahol a másik zsúfoltságához mérten senki nem járt.
- Nem tűntünk el szó nélkül! – tiltakozott, mikor megállt.
- Á, csak egy képeslap, nem sok, annyi sem jött felőletek! Mi a fenét csináltatok?! És hol hagytad Alt?
- Itt vagyok… - jött a kissé félénk hang a páncél mélyéről. Rine felpillantott Rá, végigmérte, végül megkocogtatta a fémet. Az üresen kongott. Ijedten nézett a páncél testre.
- Al…?
- I-igen, Én vagyok… - bólintott.
Ed közben a fal és a padló találkozását fixírozta oldalra pillantva.
- Edward… - a lány hangja megremegett. – Ugye nem…? Mondjátok, hogy nem…! – kérte kétségbeesett hangon.
- De… - jött a lemondó, szomorú sóhaj a szőkétől.
Rine nem tudott mit mondani, talán életében először mondta fel a szolgálatot a beszélőkéje. Lehajtotta a fejét, szorosan behunyta a szemét, aztán a következő pillanatban kitört:
- És ezt mégis hogy a fenében képzeltétek, mi?! Ha a matató ménkű megy át rajtatok, sem tudtatok volna nagyobb hülyeséget csinálni! – kiabálta. – Ezért tanultatok, a fene egye meg?! Ezért kellett annyit titkolózni?! Hogy aztán lazán felrúgjatok egy tabut, hogy belezavarjatok a körforgásba?! Hogy így végezzétek?! A franc essen bele, marhák vagytok mind a ketten! – ezt már könnyek közt mondta.
- Rine… nyugi… - próbálta csitítgatni egy kicsit Ed a lányt. – Azért ennyire nem kell kiborulni…
- Még, hogy nem kell… - szipogta a könnyeit törölgetve. – Akkora, de akkora idióták vagytok, hogy az már fáj… - Érezte, hogy pattog körülötte a levegő, próbált megnyugodni, mielőtt még valami baj történik. - … ezért ki fog nyírni Titeket – jegyezte meg. A mondat eleje lemaradt, de a két fiú így is értette, miről van szó.
- Feltéve, ha megtudja egyáltalán – tette hozzá a szőke. – Mert Te nem fogod megmondani neki, igaz? – nézett szigorúan a lányra.
- Hülye leszek! Szerinted Én nem kapnék ki, hogy nem rángattalak el rögtön mindkettőtöket? – Érezte, jobban lett, összeszedte magát.
- Tényleg, mit kerestek Ti itt? – tette fel Alphonse a kérdést.
- Hármat találhatsz, ebből kettő nem jó. Tedd össze! Vizsga, villámok…
- Te is, Rita? – pillantott Al a másik lányra, aki eddig csendben figyelte a jelenetet.
- Ühüm – bólintott zavart mosollyal.
- Mesélj, mi van otthon? – kérte kedves hangon Al. – Winryék jól vannak?
- Persze – bólintott, de ekkor felhangzott a másik folyosón egy kiáltás. Rit rápillantott a sorszámára és sóhajtott egy aprót. – Ez Én vagyok – jelentette.
- Egy kalappal! – szólt utána Rine. – Al, ne hagyd, hogy szökjön a bátyád! – kérte, s ezzel Ő is visszafordult a főfolyosóra.
Roy Mustang halálosan unta magát. Acél lejelentkezett nála, nem volt semmi érdekes. Illetve az előbbi lány, aki kiment… Tizenhat-tizenhét évesnek lazán nézte volna, de a papírján 1900 szerepelt születési évnek… Vagyis, most lesz majd áprilisban tizennégy.
Ehhez képest a lány – rápillantott a papírra, a nevét a bemutatkozása percében el is felejtette –, Rita Sembra elég határozott volt. Zöldes szemeiben értelem csillogott, s ahogy bejött, észre sem vette volna, ha nem csukódik mögötte az ajtó halk kattanással és nem köszön. Furcsa. Vagy csak Ő fáradt?
Nem volt több ideje ezen gondolkodni, nyílt az ajtó, s újabb tizenéves lány jött be. Nem is jött, inkább berontott az irodába. Szinte kavargott körülötte az energia, a barna szemek pillanatok alatt felmérték a helyiség minden szegletét.
- Maga Roy Mustang? – érdeklődte határozott hangon. Bár lehet, csak mélysége miatt tűnt ennyire határozottnak.
- A Kisasszony szerint mégis ki ülne itt, ha az Én nevem van az ajtón? – érdeklődte gúnyosan a férfi.
- Remek! – csapta össze kezeit, szándékosan elengedve füle mellett a megjegyzést. Közelebb lépett és kezet nyújtott. – Catherine Rainbird, leendő Állami Alkimista – közölte. Barna szemei megakadtak a fehér kesztyűn lévő piros körön. – Hm – nézte elgondolkodva. – Csini, de nekem jobb van – jelentette ki.
Mustang elmosolyodott. Alig lehet tizenöt éves, és ilyen természetes hangsúllyal és bájos mosollyal kritizálja. Átnyújtott egy papírt, a lány készségesen elvette tőle.
- Töltse ki. Három perc – közölte.
- Tollat esetleg kapok, vagy varázsoljam oda a betűket? – érdeklődte továbbra is kedves mosollyal, szemei csillogtak.
- Válasszon – tolta elé az asztalon álló tolltartót.
- Az ember csak egy kis elismerést szeretne, és rögtön legyen gyorsíró is, mi? – közben szemei sebesen futották át a lapot.
- Két és fél perc – jelentette Mustang rezzenéstelenül.
- Idegesíteni akar – sóhajtott színpadiasan. – Ez gonosz dolog, tudja – tette hozzá. Szépen formált betűkkel töltötte a lapot.
- Kettő – közölte. A lány sokat beszél, amit nem kéne… Csend. Nem válaszolt, arra figyelt, hogy minden pontosan ott legyen. – Másfél – hangzott az iroda csendjében.
- Ezt amúgy mindenkinél eljátssza? – hangjában ott bujkált a mosoly. Nem kapott feleletet, csak mikor az idő múlása került jelzésre:
- Egy.
- Ennyi – vont vállat. Észrevétlenül futotta át a sorokat. Átnyújtotta a lapot, és a mosoly nem tűnt el az arcáról.
- Holnap reggel nyolcra legyen a Tanácsteremben – intett egyet, hogy elmehet.
- Ennyire nem kéne unnia az egészet – jegyezte meg. – Viszlát, holnap – köszönt el.
Mustang utána pislogott. Honnan tudja, hogy ez már az idegeire megy?
Rápillantott a lapra. Rainbird… Specialitásnak az „időjárás elemeit" írta… Egy víz témakörű lány?
