Spanyolország, avagy a bátyám és én
Azt addig is tudtam, hogy gyűlöl, de komolyan meglepett, amikor így az éhhalál küszöbén sem volt hajlandó velünk vacsorázni. Először még erre gondoltam, aztán aggódni kezdtem, hogy nem e purcant ki a szobájában, szép csöndben. Vacsora után bekopogtam hát, és örömmel vettem tudomásul, hogy szinte azonnal kattant a zár. Be akartam nyitni, de zárva volt. Portugália rám zárta az ajtót! Kissé udvariatlan volt tőle, de legalább megnyugodhattam, hogy még él.
Az én szobám nem messze volt tőle, ezért hallottam, amikor újra kattant a zár, ez már az éjszaka közepén, és ő kiosont valahova. Nem tudtam miben sántikált, ezért halkan követni kezdtem egészen a konyhahelyiségig. Ott bekukucskáltam, és elégedetten tapasztaltam, hogy épp táplálkozik. Néha-néha elégedett sóhaj hagyta el a száját, ezért feltételeztem, hogy elég régóta nem evett. Talán az volt a szerencséje, hogy ország, akik kissé nehezebben halnak éhen, mint az átlagemberek.
- Rio – léptem elő egy hirtelen ötlettől vezérelve. Épp remek alkalom kínálkozott, hogy tudja vele négyszemközt beszélni Romano vagy kíváncsi szolgák nélkül.
Szerintem a hirtelen megjelenésem valósággal halálra ijesztette a bátyámat. Ijedten rezzent össze, de nem fordult felém (eddig ugyanis háttal volt nekem), csak megadóan sóhajtott egyet. Gondolom ezzel nyugtázta, hogy lebukott.
- Mit akarsz? – kérdezte hűvös hangon. Olyan volt, mintha ő korholt volna engem a váratlan látogatásomért, holott nekem több jogom lett volna rá, hiszen nem jelent meg a rendes vacsoránál.
- Miért haragszol rám ennyire? – kérdeztem, de abban magam sem voltam biztos, hogy tényleg ezt akartam-e kérdezni, vagy hogy a kérdés általánosságban az utóbbi időre, vagy pontosan a mai napra szól-e. Mindegy is volt, akármire kapok választ. Egyet reméltem, hogy nem fog tudni válaszolni. Az azt jelentette volna, hogy nem is gyűlöl annyira, csak kicsit sértett, amit még azért helyre lehet hozni.
- Nem is tudom, mondjuk mert nem vagyok szabad? – fordult felém felháborodottan – Vagy mert hála neked, régi jó barátaim ellenségként kezelnek? Elve nem dobtak volna vízbe, nem ölték volna meg az embereimet, és süllyesztették volna el a hajómat, ha rendesen portugál és nem „spanyol-szövetséges" lennék! – fakadt ki. Minden reményem elszállt már akkor, amikor az első ok elhangzott, és belekezdett a következő mondatába. Valamint abban is biztos voltam, hogy nem mondott ki mindent, ami a szívét nyomta velem kapcsolatban.
- Egy pillanat! – szóltam, amint jobban átgondoltam az elmondottakat – Először is az egy dolog, hogy az én pénzemből lettél kiküldve oda, de a magad embereidre neked, nem pedig nekem kell vigyázni! – és akkor rájöttem, hogy még egy okot fogalmaztam meg magam ellen, tekintve, hogy én küldtem ki, de ővé a felelősség. Azért csak folytattam rezzenéstelenül.
- Másodszor miféle barát az olyan, aki ott hagy – Hollandia – illetve aki megtámad a bajban? – Anglia. Láttam az arcán, hiába volt sötét, hogy értette, mire célzok. Szerintem nagyon elkeseredett, amikor rájött, hogy nem jó barátokat választott.
- Olyan barát, aki nem tud mit kezdeni a főnökeivel. – mondta inkább magát, semmint engem győzködve, hogy nem is annyi az az annyi.
- Igen? – és már engem sem lehetett leállítani, pedig eredetileg békülni akartam – Te magad mondtad, hogy olyan, akinek nincs kalózlevele! Vajon mennyire lehet rá befolyással a királynő, ha a saját kincstárát rabolta ki? Amúgy meg nem gondolod, hogy nekem is van egy főnököm, akire én hallgatok is, és jelenleg a TE főnököd is? Utóbbi persze az én hibámon kívül. Csak magadnak köszönheted! – ezt már talán inkább magamban kellett volna tartanom, mert tényleg durva beszólás volt. Legalább is a következő percben már annak éreztem.
- Ez nem változtat a tényen, hogy azzal, hogy hozzád tartozom, lehetőségektől estem el, és kétszer, ha nem négyszer annyi gond szakadt a nyakamba, mint azelőtt volt!
- Csak ugatod a magadét? – veszítettem el végleg a türelmemet – Fogd már fel, hogy ahogy a te „barátaid", én sem tehetek semmit Fülöp ellen. Illetve, nem is! Ez így nem helyes! – javítottam – A te egyik barátoddal szemben, én kénytelen vagyok teljesíteni a királyom parancsait! Mit gondolsz, a te törvényen kívüli Angliádnak Elizabeth adta parancsba, hogy támadjon meg téged? Hogy pallóra küldjön? Csak kérted, hogy ne tegye, és ő mit csinált? – ordítottam. Szerintem a szép csöndes, tanú nélkülinek szánt beszélgetésünkkel sikerült felverni az egész háza.
Portugália hallgatott. Végleg feladta, hogy meggyőzze saját magát. Én csak álltam ott, vele szemben, és vártam. Percekig csak arra vártam, hogy a bátyám, aki most némán, lehajtott fejjel, szerintem kissé megtörve mondjon, vagy tegyen valamit. Talán titokban abban reménykedtem, hogy elsírja magát, én pedig megvigasztalhatom, de be kell lássuk, erre mindig is kicsi volt az esély.
Végül elviharzott mellőlem, becsapta a konyhaajtót úgy, hogy beleremegtem én, és az egész ház, utána pedig a saját ajtaját is hangosan tette a helyére, legalább is eléggé hangosan ahhoz, hogy én a távoli konyhából is halljam.
Másnap reggel a reggelinél megint nem jelent meg, s ez akkor valahogy nem bántam. Jobb is volt hagyni, had ülepedjenek le az indulatok. Az kellett volna, hogy Lovino előtt is veszekedjünk egy nagyot, no nem mintha a tegnapit nem hallotta volna. Apropó, Lovino! Aznap kifejezetten rendesen viselkedett, talán megijedt a tegnap esti dolgoktól, vagy talán megpróbált toleránsabban viselkedni? Nem tudom, de jól esett a szívemnek.
Délben sem jelent meg, s onnantól kezdve figyelni kezdtem, mikor próbál titokban enni. Nem azért, hogy lefüleljem, vagy megint megpróbáljak vele békülni, csak hogy adjon magáról valami életjelet. Senkinek ne, hagyta, hogy bemenjen hozzá, és leápolja azokat a sebeket, és ez aggasztott a leginkább.
Amikor ezt még a délutáni órákban sem tette meg, egyre idegesebb lettem. Azt vettem észre, hogy egyre sietősebben járkálok fel-alá a házban, és nem tudok mit kezdeni magammal. Hiába az a kellemes szabadidő, amikor nem Fülöp fütyülésére kell ugranom, vagy néhány idegesítő vonalon túlra merészkedő betolakodót kell elkapnom, nem tudtam élvezni.
Egyszer csak a bátyám szobájánál kötöttem, és úgy voltam vele, hogy akkor már bekopogok hozzá.
- Rio! Nyisd ki! – dübörögtem. Hiába minden, csak nem nyitotta ki. A harmadik percnél már inkább meggyőzésszerű könyörgésre váltottam
- Ígérem békénhagylak – már azért is mer elzsibbadt a karom – menj enni, nem foglak zavarni, csak adj életjelet magadról! – választ most sem kaptam. – A te bajod, bemegyek! – minden indulatom ellenére először értelmes ember módjára inkább a kilinccsel próbálkoztam, és minden elvárásommal szemben, működött.
- Minden oké? – dugtam be a fejem. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor abban a szobarészletben, amit én láttam, nem volt senki. Gyorsan kitártam az ajtót, de a szoba így is üres maradt.
Próbáltam magamra nyugalmat erőltetni, hiszen könnyen kimehetett anélkül, hogy észrevettem volna, nem volt fogoly, de azért mégis aggódtam. Hajlamos volt hosszabb időkre elmenni, meg is tudtam érteni, mindig vissza is jött és ment tovább minden, mint addig, de most szörnyen aggódtam. Olyan állapotban, amilyenben ő volt, ha elkapja valami útonálló vagy csak szórakozás céljából megverik, ott is hagyhatta volna a fogát.
Épp elhatároztam, hogy kilovagolok, megkeresem, amikor kürtök harsantak a ház előtt. Azt kívántam, bármit, csak ne ezt. „ Szakadjon rám az ég, büntess kárhozattal, Istenem, csak Fülöpöt ne!" De ezt hasztalannak bizonyult. Királyom már ott várakozott az ajtóban, amikor megérkeztem lóhalálában. Az egyik cseléd nyitott ajtót mély meghajlásban. Lefékeztem előtte, és én is mély meghajlással köszöntöttem.
- Királyom! – mondtam, de után sem egyenesedhettem fel. Ha jól tudom, más országoknak kicsit kötetlenebb a kapcsolatuk az uralkodóval, de nem nálunk. Addig kellett hajlott háttal maradnom, amíg engedélyt nem adott a felegyenesedésre, amit akkor nem tett meg, ha nagyon rossz kedve volt, vagy ha valami hülyeséget csináltam, és emiatt nagyon rossz kedve volt. Egyik eset sem jó. Nem egyszer történt meg, hogy órákig elfelejtett szólni, hogy felállhatok, és még ő szépen borozgatva beszélt, nekem görnyedve kellett hallgatnom, és válaszolnom.
- Szép jó napot, Antonio! - köszönt. Hiába volt kedvesen csengő a hangja, nem adott engedélyt, tehát megint tettem valamit, vagy ami rosszabb, elfelejtettem valamit megtenni. És tudtam jól, hogy mit. Nem akartam addig szólni Fülöpnek a bátyám érkezéséről, míg helyre nem jön, de ez most szépen elúszott.
- Utóbbi látogatásom óta visszatért-e már a bátyád? – kérdezte, az én gyomrom pedig görcsbe rándult – Tudod, szükség lenne a szállítmányára, igen-igen elkésett vele így is. Talán a viharok miatt van? – nagyon, nagyon nem tetszett a hangnem, és éreztem, hogy egyre jobban remegni kezdek.
- Épp a minap tért vissza. – jelentettem. Kissé frusztrált, hogy a cipőjéhez kellett beszélnem.
- Értem – szünetet tartott – És hol a hajója? Nem láttam a kikötőben. – nyeltem egy nagyot. Biztos voltam benne, hogy már tudott valamit, a hanglejtése elárulta. Olyan ideges lettem, hogy hány inger lett úrrá rajtam, és csak nehezen tudtam legyőzni.
- Talán láthatatlanná vált az a hajó? – ordította. Durván megragadta a hajam, és egészen közel húzott magához. Éreztem a keze remegésén át a dühét, és szerintem magától a Sátántól sem tudtam volna jobban félni. Félre ne értsetek, nem hasonlítom én őt a Sátánhoz, igenis hithű katolikus, de akkor és ott komolyan féltem tőle. Sírni lett volna kedvem, mint egy kisgyereknek, de nem tehettem meg, mert azzal csak jobban dühítettem volna.
- Vagy talán a bátyád tanult meg időközben repülni és a pénzem nélkül haza mert jönni? – emelte fel egyre jobban a hangját, ezzel együtt én egyre jobban reszkettem. Csak úgy tódultak a könyörgések a nyelvem hegyére, de kimondani egyet jelentett volna valami nagyon, nagyon rosszal, amit a legnagyobb ellenségemnek sem kívántam volna. Fülöp nem bírta a gyáva, semmirekellő senkiket, és soha nem hallgatott semmilyen könyörgésre sőt, tetézte a bajt.
Nagy meglepetésemre enyhült a szorítás és szép lassan el is engedett. Azért rest sem voltam, és igyekeztem minél hátrébb távolodni csak a biztonság kedvéért, de elkéstem. Lendült a jobb keze, és akkorát taszított rajtam, hogy ha a fal nem lett volna közvetlenül mögöttem, hanyatt estem volna. A legrosszabb az egészben az volt, hogy Romano az egészet egy sarok mögül nézte végig. Láttam, ahogy remeg és félelmében könnyek csorognak le az arcán.
- Hozzátok! – kiáltotta, mikor valamennyire már sikerült kihúznom magam, és visszafognom a remegést. A katonák a bátyámat lökdösték elém. Rosszabb állapotban már nem is lehetett volna. Szinte csak a spanyoljaim tartották a két lábán, közben ügyeltek arra, hogy egy pillanatra se nézhessen fel rám. Még akkor sem engedték, mikor már közvetlen a lábam előtt térdepelt. Sírás és nagyon erős düh környékezett engem. Hogy utóbbi kinek szól, magamnak, vagy a bátyámnak, amiért elment, netalán Fülöpnek, amiért így bánt vele, az nem tudom, mindenesetre az utóbbi ellen fordítottam magamban.
- A kikötőben találkoztunk és csevegtünk egyet. – mondta uram-királyom – Volt olyan kedves, és megosztotta velünk a történteket, de talán amikor neked mesélt, még pontosabbak voltak az emlékei, szóval haljam, neked mit mondott. – gyűlölni kezdtem. A beszéde, a hangja, minden olyan alakoskodó volt. Attól, ahogy felvezette a helyzetet, hányni tudtam volna. Ha ő, II. Fülöp király cseveg valakivel, az biztosan a börtönben, rosszabb esetben a kínkamrában járt. Nagyon reméltem, hogy Riot tényleg csak az úton szedték össze, és csak a katonák ütötték meg egyszer-kétszer, mert akkor még szerencsés volt.
Válaszadás előtt még lepillantottam rá, hátha véletlenül, egy óvatlan pillanatban a szemébe nézhetek, és rájövök, hogy mit hallgatott el, de nem. Lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam. „Bocsáss meg, nem akarlak bajba sodorni." Kértem bocsánatot magamban a fivéremtől.
- A kikötőben, ahol horgonyzott kalózok támadták meg. A kapitány Arthur Kirkland, maga Anglia volt. Az ő parancsára a kincset elvitték, a hajót elsüllyesztették. – amint kimondtam az utolsó szót is, rájöttem, mit nem kellett volna: Arthurt. Portugália nem sokkal az érkezése után mondta, hogy ne menjek utána, mert veszélyes, és ezért hallgatta el.
- És ha a hajó elsüllyedt, ő – bökte meg lábával Riot – hogy menekült meg?
- Anglia üzenni akart vele, aztán pallóra küldte. – próbáltam csavarni a szavakat, de az üzenetet megint nem kellett volna említenem.
- Szóval üzenet is volt? – rúgott egyet belé úgy, hogy az én szívem fájdult bele. – És? Mi volt az üzenet?
- Hogy toljam oda a képem, mert móresre akar tanítani. – motyogtam halkan. Féltem, hogy ha hangosabban mondom, elsírom magam. A földet bámultam. Jól tudtam, hogy nagyon sokszor elszóltam magam, és most az előttem térdelő Portugália nagyon nagy bajban van. Kezem a hátam mögött végig össze volt kulcsolva, s egyre jobban szorítottam, hogy valamennyire higgadt tudja maradni.
- Zárjátok be! – mondta hideg hangon. Sajnos királyi parancsra a rezidenciámnak börtöne is volt. Még fel sem fogtam mit mondott, a katonái már vitték is el.
- Ne! – szaladt ki a számon meggondolatlanul.
- Nem-e? – fordult felém a királyom és félő volt, hogy megint megüt. – Hát nem a te pénzedet veszítette el? – én pénzem egy frászt! Az mindig is a király kezében volt, ha tulajdonilag az enyémnek is számított. Soha nem kaptam belőle semmit.
- Nos rendben! – sóhajtott – Ha nem szeretnéd, hogy életem végégi börtönben sínlődjön és megkapja az amúgy jól megérdemelt büntetését, akkor teljesítsd Anglia kérését!
- Mi? – lepődtem meg. Hátranéztem Portugáliára, igazából értelmetlenül, és az ő arcán is láttam a döbbenetet. Mindketten visszanéztünk Fülöpre, aki folytatta.
- No persze, kicsit máshogy fogod alakítani ezt a találkozást. – sétált az egyik ablakhoz – Szerezd vissza annak az összegnek a kétszeresét, amit az ő hajója elbírt volna, és hozd el nekem Angliát. Szeretnék én is találkozni vele. – fordult újra felém.
- Meg ne tedd! – kiabált rám a bátyám portugálul, gyomron ütötték, és ő köhögve térdre esett.
- Rendben, de akkor neki egy haja szála se görbüljön! – álltam végre a sarkamra. Úgy voltam vele, hogy ha valahogy meg tudom menteni őt a kínzástól, akkor ha törik, ha szakad, így vagy úgy, de megteszem.
- Itt nem te szabod a feltételeket, kölyök! – harsant fel a királyom – Ám legyen. – szólt sokkal keményebb hangon, mint eddig, de már nem kiabálva – De ha valamelyik nélkül térsz vissza, végig fogod nézni a büntetését, és te magad is abban részesülsz. Az indulásodtól számítva egy évet van.
