Katsuya
Így is milyen gyönyörű...
Dühtől remeg a teste, és én csak az izmok finom táncát figyelem. Kavarog a fejem, mintha nem lennék egészen önmagam. Testem lángolva követeli jussát, ami nem más, mint az előttem álló szépség. Akarom őt! Most!
Lassan guggolásba tornázom magam, tekintetem nem veszem le róla.
Ugrom. Földöntúli erő mozgatja izmaim, a következő pillanatban testét máris a sajátom alatt érezhetem. Lovagló ülésbe húzom magam. Ezúttal nem az az üres tekintet pásztázza arcomat, döbbenet tükröződik a tengerszín íriszekben.
De én azt akarom, hogy az a hátborzongató szempár vágytól, kéjtől legyen ködös.
Kezei a mellkasomnak feszülnek, megpróbál eltaszítani magától... de ez az erő, ami bennem tombol lehetővé teszi, hogy két csuklóját összefogva feje fölé kényszerítsem karjait.
Újra a kívánatos ajkakhoz közeledem, hogy birtokba vehessem, ami engem illet. Ahogy megváltoztatom a súlypontom máris fordul a csípője, most fordított a helyzet, ő ül rajtam. Mielőtt felülhetnék, tenyere a mellkasomnak feszül és ezúttal megmoccanni sem bírok.
Csak figyelem zilált tincseit, bosszús ábrázatát...
Kaoru
Na végre! Az lenne a legjobb, ha nemes egyszerűséggel leütném! De nem teszem, inkább elmagyarázom neki...
- Figyelj rám jól, Katsuya! Az amit most érzel, csak egy egyszerű kémiai reakció...
Nem is figyel rám! Még mindig úgy néz, mint aki be van drogozva. Lekeverek neki egy istenes pofont.
- Hallod, amit mondok?! - mintha a nyaklevestől valamelyest kitisztult volna a tekintete.
- Figyelsz rám? - kérdem, mire engedelmesen bólint. - Jó fiú. Az, amit most érzel, csak egy kémiai reakció. Az elméd és a tested így reagál arra az illatra, amit most érzel... érted?
Megrázza a fejét, mint aki szabadulni akar a félhomályból, oké, úgy néz ki, kezd végre uralkodni magán. Lassan mozdulok, de fogaimat kimutatva figyelmeztetem, hogy ne merjen mozdulni. Lemászok az öléből, hisz valljuk be, ez egy kissé már túl közel volt.
- Mi volt ez? Miért...
- Miért akartál rám ugrani?
- Aha.
- Ez enyhén szólva kellemetlen... figyelmeztetlek, ha röhögni mersz, letépem a fejed! - azonnal bólint, látszik, hogy figyel. - Jobb lesz, ha a kísérletekkel kezdem. Nem tudom, hogy kerültünk a telepre, amióta az eszemet tudom ott éltünk. Tehát, mint már mondtam, műtétekkel és injekciókkal genetikai mutációt indítottak el a szervezetünkben. Ne kérdezd hogyan, vagy mivel, fogalmam sincs. Ezt mástól kérdezd meg...
Én csak a félelemre, a fájdalomra emlékszem, arra hogy a testem szinte tűzben ég...
~ Az elkülönítő szoba sarkában kuporgok, a rettegéstől és a belém nyomott nyugtatóktól, különböző koktéloktól idegbetegen, a legapróbb hangra is úgy reagálok, mintha ágyút sütnének el a fülem mellett. Úgy érzem, a sötétség lassan bekebelez, és nem marad más belőlem csak egy agyhalott, nyáladzó idióta. Elégszer láttam már a rosszul sikerült kísérletek "végeredményeit".
Ők lassacskán elvesztették emberi mivoltukat, veszett állat módjára támadtak mindenkire, még az őrökre is. Megőrültek a fájdalomtól, nem bírták ki a bennük végbemenő testi és lelki változásokat. Őket, mint selejteket kiiktatták.
Most itt ülök, és én vagyok a következő. Újabb műtét vár rám.
Léptek koppannak a betonpadlón, és a józanész végleg átadja helyét a rettegésnek és a hisztériának.
Kattan a zár és három megtermett őr jön be, mögöttük a Dokival. Ő az, akitől mindenki retteg. Ő a szülőatyja ennek az egész beteges kísérletnek.
Védekezni próbálok, könnyedén lefognak hála a belém nyomott töménytelen mennyiségű nyugtatónak. Kivisznek a folyosóra, ott vár rám a hordágy, rászíjaznak, kiáltásaim, könyörgésem, könnyeim nem hatják meg őket.
Kitolnak az elkülönítőből, zavart elmém hangzavart közvetít felém.
Üveg törik, ütések puffannak, újabb kiáltások, a nevemet hallom.
- Zanko!
Felismerem a hangot, Aisu az. Megpróbálja megakadályozni azt, ami rám vár. Ő már átesett ezen a műtéten. Azok közé a szerencsések közé tartozik, aki túlélte. Újra hallom a nevem...
- Zankokuna! Neeem! Hagyják őt békén! Neeee... Nem engedem!
Düh, kétségbeesés és rettegés visszhangzik hangjában.
Oldalra fordítom a fejem, egyre nehezebb a tiszta gondolkodás. Látom Aisut, egyszerre négyen próbálják lefogni. Egy ötödik tűvel közelít felé.
Az arca... Mitől félhet ennyire? Miért ilyen dühös? A smaragdszín szempár könnyekkel telik meg.
- Ne! Kérem, könyörgöm, ne bántsák!
Ne sírj, Aisu...
Tovább tolnak, még látom, ahogy a nyakába vágják a nyugtatót. A szeme felakad, hatalmas adagot kaphatott.
Aisu...
A következő, amire emlékszem az a vakító fény. Nem tudok mozdulni.
Meztelenül, lekötözve fekszem a műtőasztalon.
Szike csillan a mesterséges fényben... Éles fájdalom, ami végigvágtat a testemen. Hallom a saját üvöltésem. Aztán csak a békés sötétség... ~
- Mivel a farkasokhoz hasonló falkákat akartak létrehozni, így egyértelmű volt, hogy ezekkel a génekkel fognak kísérletezni. Egy falkát pedig az alfahím és az alfanőstény irányít, de nőket nem akartak a kísérletben. Nem azért, mert sajnálták kitenni őket a fájdalomnak vagy az őrületnek. Nem, egyszerűen csak a férfiak alapvetően erősebbek, mint a nők. Így hát az alfanőstény pozícióját is férfi tölti be. Ez az illat pedig... khm... Ugye tisztában vagy vele, hogy a farkasoknál, ahogy szinte minden állatnál, nos, van egy időszak, amikor a nőstények...
- A tüzelésre gondolsz?
Istenem. Érzem, ahogy a vörösség végigkúszik az arcomon. A francba! Eddig soha nem voltam zavarban ez miatt! Most mégis miért...
Katsuya
Elpirult. Istenek, de édes! A franc, Katsuya! Gondolkozz már ésszerűen! - fedem meg magam. De ez az illat! Meg kell tőle bolondulni. Ennek ellenére felfogom, amit mond. Tehát alfanőstény, de akkor... Az alfahím... kicsoda? Mi köze lehet hozzá Kaorunak? Ha abból indulok ki, hogy az alfák számítanak egy párn...