Üdv újra mindenkinek! Jócskán elszaladt ez az év is, én pedig megint jól elvagyok csúszva... De igyekeztem nem csak ülni a nem létező babérjaimon és készülni nektek egy újabb résszel! :D Jó szórakozást hozzá!
Élesen kikerülve Jaspert, tova futott az iménti beszélgetésből. Szemei vizenyősek lettek. El akart volna tűnni a városból is, ha azt lehetett volna, annyira elege volt már. Miért pont mi? Ez a vissza térő kérdés feszítette belülről nap, mint nap. Miért a mi családunknak kell ilyen hányatottnak lenni? Anyjuk halála óta folyton sírt, ha össze veszett valamelyik testvérével. Azelőtt mindenen nevettek. Ami csak az útjukba került, össze fogva küzdötték le. Most meg minden egyes bukkanó csak jobban szét húzta őket. Először az apjuk húga, aztán az anyjuk, most meg ez a sárkány, erre rá meg elküldik az egyik bátyját. Túl sok volt már ez.
Régóta ő próbálta betölteni a felnőtt nő szerepét a családban. Vagy ami még meg maradt belőle… Segített testvéreinek ahol csak tudott. Velvetnek a közös tanulmányaikban, bátyjainak a folyamatos nőzési gondjaikban, Silva pedig már a nővé válás elején volt, így rá külön oda figyelt, ha csak tudott.
Apjának igyekezett támasza lenni a kormányzásban. Mindig meghallgatta panaszkodásait az asztalnál, hogy hol ütött rajtuk egy horda megint, vagy hogy hol szabadítottak ki a lázadók jó pár foglyul ejtett sárkányt. Bár egykori kedvese sosem szerette, ha az asztalnál kezd el ilyen témájú dolgokat ecsetelni, Aurora sosem szakította félbe, és utána mérlegelve a hallottakat, próbált tanácsot adni neki. Igyekezetei többnyire ugyan gyengécskék voltak, de mindig jól esett látnia apja elégedett mosolyát, lánya törekvéseit hallva. Pont az ilyen apróságokért, mint mikor húga szeretetéből megöleli, vagy ha három bátyjával nevetnek egy jót valamin érte meg neki, hogy igyekezzen ennyire egyben tartani családját. Most mégis nagyon egyedül érezte magát. Néha ő is vágyott egy kevés figyelemre, hogy legalább meg kérdezzék, hogy érzi magát. De úgy érezte, most még ennyit sem kap meg. Tudta, hogy nagyon gyerekesen viselkedik, ám nem tudta érdekelni. Ráadásul, ott volt még neki az a bizonyos másik dolog is.
Aurora a keleti nagy kert felé futott. Nem figyelte hány őr vagy dolgát végző szoba lány látja. Mire észbe kapott, a kert közepén lévő, pár méter széles kacsa úsztatónál volt. Idehozták a lábai. Az őszi hónap miatt már elrepültek a madarak, de a hely még így is szép látványt nyújtott, magas fűzfájával túl partján és az attól induló, rövid szakaszon húzódó nádasával. Szerette ezt az évszakot. A velejáró színeket és az időjárást. Azt, hogy a hideg szellő lágyan csípi az arcát és, hogy a hirtelen jövő eső gyakran megtréfálta a szabadban tartott órákat és amik emiatt gyakran félbe is maradtak. Leült a tó sekély szélére és a vissza tükröződő arcot mustrálta. Fele más színek néztek vissza rá. Zöld és Lila. Pont, mint egy őszi hajnal. Csalt mosolyt arcára ez kis a gondolat. Bele mártotta kezét a makulátlan vízbe és kis hullámokat keltve így azt képzelte, ahogy azok elmossák saját gondjait is. Tölcsért formálva ki emelt egy kis vizet, amit alacsonyan tartva vissza csurgatott a tóba, a maradékkal pedig megmosta ragadós szemeit.
- Szép kis búvóhely. - meg fordulva Jasper magasodott fölé, karba tett kezekkel. - Zavar, ha csatlakozok? - guggolt le a szintjére. Aurora némán rázta fejét és így már ketten bámulták a tó lassú fodrozódásait. - Bánt valami, Kedvesem? - törte meg hirtelen a csendet a nemrég érkezett. A lány egy pillanatig habozott.
- Mondhatni. - adta a rövid a választ. Mostanában egyre többször merült fel benne ez a dolog. Az ő kis titka. Annyira szerette volna megbeszélni valakivel, valakivel a családjában. Viszont félt a lehetséges következményektől. - Van egy dolog, amiről félek beszélni. - szűrte ki a fogai között. Hallgatósága először csak kíváncsian, mint gunyorosan ráncolta a homlokát.
- És ez a dolog, rossz dolog? - jött a kérdés.
- Nem…, vagyis szerintem nem. Csak nem tudom, hogyan reagálna rá a környezetem. - állt fel Aurora. Jasperrel visszaindultak a kastélyba a déli bejárat felől.
- Hát igen, egy titok sosem ilyen egyszerű. Megértem miért. A te korodban, én esendőbb voltam, mint most Silva, mégis sok veszélyes titkot őriztem. - Aurora hirtelen nem is tudta elképzelni a magas és szálkás Jaspert, aki ahelyett, hogy egész nap fa karddal a kezében gyakorolna, látástól vakulásig, inkább szép ruhában üldögél a szobájában és magolja az az napi leckéjét, vagy állandó kíséret mellett sétálna a kastély kertjében, esetleg a város szebb részeiben, kérők árgus szemétől tartva. Ez a gondolat halk heherészést csalt ki belőle és inkább gyorsan tova is űzte. - Sokat őriztem és hallgattam, annak ellenére, hogy amúgy nem szerettem titkolózni. - a fiatalabbik nő zavartan ütközött meg.
- Hogy tudtál annyi titkot megőrizni, ha sose mondhattad el senkinek? - kérdezte nagy valahára.
- Ki írtam magamból. - válaszolta amaz egyszerűen.
- Ki… írtad?
- Igen. Egy naplóba. A sok bolondságot nem volt könnyű fejben tartani. - legyintett egyet, miközben felléptek a kikövezett útra és megálltak a lépcsőzet előtt. Aurora elgondolkodott ezen egy pillanatra.Egy napló? Forgatta a szót fejében. - Ha nem vagyok tapintatlan. - tért vissza az idősebb nő arcára az aggodalmas homlok ránc. - Milyen jellegű titok ez? - a lány ki szakadva a gondolat menetéből nézett fel rá.
- Hát… kicsit olyan misztikus. - Jasper erre csak felfújta az arcát.
- Nos, azt hiszem abban nem segíthetek. - tért vissza hirtelen a hivatalos formához. - De, talán tudok valakit, aki igen. - nézett vissza távozásakor, a lépcsősor közepén.
Aurora halkan kopogtatott az alacsony, vékony, de tömör tölgyfa ajtón. Nem jött válasz, szóval kis szünet után megint kopogtatott, most ököllel is egyszer.
- ELSŐRE IS HALLOTTAM! - jött az elfojtott válasz. Ahogy benyitott, megtorpant a bent uralkodó félhomálytól. A helyiség egy torony első emeleti tágas, kör alakú szobája volt. Közepén egy oszlop magasodott, melynek külsején csiga lépcső ívelt a kastély második legmagasabb csúcsára. A sámán ott a csillagokat vizsgálhatta. A falakon vékony ablakok tátogtak a szél rózsa minden irányába, gyenge fény pászmát engedve csak be. Ahogy bentebb merészkedett, észre vette a szoba fala körül ívelő asztal sort, ami roskadásig volt tömve. A különböző lepárlóktól kezdve az azokat körül táncoló csövekkel és üvegcsékkel. Az erős párlat szag teljesen belengte a helyiséget. Aurora orrát először a bor főzet kellemes, édes-fanyar illata csapta meg. Hevertek még ott mindenféle csillagászati és mértaninak tűnő eszközök is. Az asztalok felett párhuzamosan könyvespolcok kapaszkodtak, rajtuk sok sok porosodó kötettel, köztük hébe-hóba furcsa állati koponyák meg befőttes üvegbe zárt élőlény maradványokkal, mikről jobb szerette volna nem megtudni, mik voltak előző életükben.
A lépcső fordulóból egy alacsony, vékony alak kecmergett ki. Megjelenésének szinte már komikus jelzőt adott fekete alapon fehér csillagokkal tűzdelt filc talárja, valamint ugyan ilyen anyagú és mintájú csúcsos süvegje a fején.
- Csukd be kérlek az ajtót, Hercegnő. - indult el oda sem nézve az egyik asztal felé a sámán. Kezében egy akkora távcsővel bajlódva, ami egy egészséges méretű furkósnak is elment volna. Legalábbis az eszköz láttán ez jutott először eszébe. - A személyzet mindig panaszkodik, ha a folyosót elárasztják a rossz szagok. - a lány engedelmeskedett a kérésnek, majd vissza fordult a sámán felé. Az apja korabeli Lamaar sámán sokkal inkább feltaláló hírében állt mostanság, mint egy valódi, varázsolni képes személyében. Régebben mindig érdekelte, hogy a férfi vajon tényleg tud e alkotni valami rendkívülit a szemfényvesztésen kívül, de sose volt elég mersze, hogy megkérdezze, most pedig más témával akart elé állni.
- Van egy perced, Lamaar sámán? - kérdezte kissé bosszankodva, miután az említett csak valahára sem nézett fel molyolásából.
- Sosincs egy percem, de mond csak Hercegnő. Figyelek közben. - mondta amaz kezeskedő hanglejtéssel. - És hagyd csak a sámán jelzőt, elég a Lamaar, vagy a Lamaar-mester, ha nagyon ragaszkodunk a formaságokhoz. Rendben? - válaszra sem várva, ott hagyta távcsövét, annak rögtönzött helyén és most egy amellett heverő vastag, nyitott könyv felett tehénkedett.
Aurora gyorsan végig gondolta mit is akar kérdezni, nehogy… - A délelőtt folyamán történtekről akarsz kérdezni, igaz? - jött a jókedvű kérdés a süveg alól. A lányt meglepte, hogy a férfi milyen könnyen találta ki kíváncsisága egyik okát.
- Nos…, igen. - válaszolta egyszerűen.
- Bevallom engem is meglepett a műsor. - lapozott párat a könyvében. -Mindenhol, csak itt nem számítottam egy nőstény éjfúriára. - Aurora szíve kihagyott egy ütemet. Éjfúria! Szóval tényleg egy…- Igen, tényleg az volt. - mondta a sámán még mindig jó kedvel.
- Ezt meg hogy csinálod? - érdeklődött amaz talán kicsit nagyobb hanggal, mint szeretett volna.
- Le lehet olvasni a döbbenetet az arcodról, Hercgenő. - mondta ezt oda sem nézve. - És, hogy lehetnék sámán, ha nem tudom ki találni a vendégeim kérdéseit, nem igaz? - heherészett egyet. Auorának viszont kezdett kicsit fogyni a türelme.
- Honnan tudod, hogy nőstény? - kérdezte nagy levegőt véve.
- Lilák voltak a szemei, ilyen árnyalatot csak nőstény egyedeknél lehet megfigyelni.- válaszolta amaz hivatalos hangon. Bár a dolog, kezdett érdekes lenni a számára, jobb szeretett volna át tréni a másik témára.
- Igazság szerint, azt szeretném kérdezni tőled, hogy mit tudsz nekem mondani… a kimérákról. - fordultában a sámán ki ejtett egy üres lombikot a kezéből, mely halk reccsenéssel tört szét a kövezett padlón, majd rá meredt a Hercgenőre. A kérdező csak most vette észre a sámánnak hosszú, karvaly szerű orrát, melyen egy kerek lencséjű, drót keretes szemüveg ült. Lamaar hamar észbe kapott és az egyik asztal alól elővarázsolt fém lapát és kis seprű segítségével, gyorsan fel seperte a törött üveget. - Sajnálom, ha felza...
- Hagyd csak, Hercegnő. Meglepett a kérdésed, ennyi az egész. - ürítette ki a szemetet egy fém vödörbe és oda fordulva a másik szemébe nézett.
A lány meglepve vette észre, hogy a férfi majd egy fejjel magasodik fölé. Szakmáját meg hazudtolva külsője egyáltalán nem volt elhanyagolt. Sötét szőke haja, melybe már pár ősz hajszál is keveredett, gondosan hátra volt fésülve. És ha Aurora nem tévedett, levendula illatot árasztott. Jasper mondta neki, hogy Lamaar sámán szinte már hiúság szintjén foglalkozik a külcsínével. Ők ketten még gyerek korukból ismerték egymást, és jöttek ki egész jól. De ami tényleg a legmeglepőbb volt, a sámán szemei, melyek lenéztek rá. Zöld-barna találkozott az ő zöld-liláéval. Lassan fél lépést hátrált. - Mit szeretnél hallani róluk? - kérdezte kíváncsi mosollyal. Amaz nem hitte el, hogy ilyen könnyen válaszokat kaphat.
- Szerinted mekkora lehet manapság a kimérák száma népünk összlakosságát nézve? - direkt túl bonyolította a kérdést, hátha össze zavarhatja vele a férfit. Lamaar szőke kecske szakállát vakargatva gondolkodott, közben a messzi plafont mustrálta.
- Az összlakosságot nézve nem tudnám neked meg mondani, deee…, ha mondjuk azt az ötszáz embert nézzük, akik napi szinten fordulnak meg a palotában, bele értve az utolsó mosogató lányt és a Királyt magát is, akkor ez a szám erősen rúg a… háromra. - nézett most sokat sejtetően a lány szemébe. - Szóval, körülbelül három sárkány vérű ember tartózkodik most is az épületben. - Aurora nagyot nyelt. Olyan kevés? Maga sem tudta miért, de többre számított. Ezek akkor bárkik lehetnek. Vonta le a lesújtó következtetést. - De persze, hogy kik ők azt nem tudnám megmondani, ezt is csak úgy hasra ütés szerűen mondtam. - ez valahogy nem könnyítette meg a lány helyzetét. - De tudok neked mondani ma is híres Átalakulókat. Mint Borostyán, a Kék Tűz lázadó csoport híres vezetője. Aki állítólag borostyán zöld színű szemeiről kapta nevét, vagy…
- Honnan tudsz ennyi mindent a sárkányokról és az Átalakulókról, Lamaar-mester? - vágott a szavába Aurora.
- A Nagy Könyvtárban rengeteget írnak róluk, nem tudtad? - húzta fel egyik szemöldökét a mester.
- De azt a részleget apám évekkel ezelőtt lezáratta. Nem? - a mester csak nevetett ezen a megállapításon és legyintett egyet.
- De igen, de én régebbóta tudok olvasni, mint hogy ő trónon van, ennyi az egész. - vont vállat félig el fordulva, mint aki vissza térne munkájához, de egyik szemével még kíváncsian sandított a Hercegnőre. - És mond csak. - fordult vissza teljesen. - Tényleg érdekel téged ez két téma? - a kérdezett csak bizonytalanul ráncolta homlokát. Próbálta ki találni, milyen csapdát rejtett a kérdésbe az öreg. Bár Jasper azt mondta, bízhat ebben a kecske szakállas kurafiban, attól még voltak kételyei. Válasz helyett inkább magabiztosan bólintott.
A mester intett neki, hogy kövesse.
Keresztül sétálva a szobán, az öreg le vett egy jelentéktelennek tűnő poros kötetet a sok közül és lefújva a vastag kosz réteget, az asztal egyik szabad szegletére fektette. Kinyitva azt, temérdek sárkányt ábrázoló színes kép és motívum futott végig a lány szeme előtt, ahogy Lamaar valamit halkan motyogva gyorsan lapozgatott. Egyszer csak meg akadt valahol, és egy termetes sárkányra bökött, aminek két hosszú agyar ívelt előre a pofájából.
- Tudod, hogy ez mi? - kérdezte az öreg a lány el mutatva a könyvet.
- Egy Gnúvad. - vágta rá Aurora egyből, a képre hunyorogva, majd fel nézve a sámánra. Várta mit szól az öreg a válaszához, de az csak csendben vizslatta az arcát, mint aki ennél többet szeretne hallani. - Régen istenítettük őket, mint Sárkány Őseink vezetőit. - az öreg elégedetten mosolygott.
- Így van. De nem kell olyan régi időkre gondolni. Mint biztos te is tanultad, nagyapád egy ilyen sárkány által lelte halálát, de ezt most hagyjuk. - lapozott tovább sebesen. - És ez tudod mi? - állt meg hirtelen megint, és egy újabb képet mutatta fel. Ezúttal egy nem túl nagy termetű, teljesen fekete sárkány volt soros. Aurora erősen gondolkodott. Öt, majd tíz percig is nézte a képet, de akkor sem jött rá, mit lát. Lamaar lemondó sóhaj közbe vette el előle a könyvet, amit lazán lógatott maga mellett.
- Sajnálom mester, nem tudom ez milyen sárkány fajta. - mondta a lány bánatosan.
- Pedig pont ma találkozhattál vele. - mondta az öreg kissé cinikusan. Így néz ki egy valódi éjfúria? hüledezett magában. - Ez a baj a ti oktatásotokkal. - morgolódott közben amaz. - Veszitek az alapokat, de kicsit sem merültök el benne. - azzal tovább lapozgatott. Pár hosszú másodperc után, újra megállapodott az egyik oldalon. - Na és tudod, hogy "ez" mi? - mutatott elé egy kissé zavarba ejtő ábrát.
Egy könnyű páncélos, középkorú férfit látott. Magas volt, kissé vékony, de széles vállú, arca csontos, homloka kicsit magas. Arc szőrzetet nem viselt. Fültől fülig érő mosolya pedig nagy elégedettséget sugallt. Szemei sötét zölden villogtak, és volt bennük valamilyen megmagyarázhatatlan vadság. Ha Aurora hirtelen akarta volna rá vágni a választ, azt mondta volna, hogy a képen Velvetet látja. Eltekintve a körülbelül egy évtizednyi kor, és még pár kicsi, de jelentős különbségtől. Meg attól hogy ennek az illetőnek sárkány farka van! Kapott a szája elé a Hercegnő, de felnézve a sámánra, aki egyik szemöldökét fel húzva nézett le rá, megköszörülve torkát egyenes választ adott.
- Nem. Sajnálom mester. Nem tudom ki ez a férfi. - a mester csak be becsukta a könyvet, és vissza rakta azt a polcon tátongó helyére.
- Nem azt kérdeztem, hogy "ki" ez az illető, azt nem is tudhatod. Azt kérdeztem, hogy "mi". - rajzolt a bizonyosság kedvéért macska körmöket a levegőbe. Aurora hosszan nézte az öreg arcát. Már biztos volt benne, hogy a kérdés egyszerűbb mint hinné. És mint villám csapás, úgy sújtott le rá a felismerés.
- Egy kiméra! - mondta ki hangosabban, mint azt talán kellett volna. Lamaar tapsolt kettőt és elismerőn nézett rá.
- Így van, Hercegnő. - Aurora örült, hogy sikerült kitalálnia, még ezt a most már könnyűnek tűnő dolgot is, de azt azért furcsállta, hogy így néz ki egy valódi Átalakuló. Bár a mester szerint, nincs három kiméránál több az egész kastélyban, azt azért biztos észrevette volna, ha egy ilyen testi adottságokkal rendelkező embert lát sétálni az egyik folyosón. Már nyitotta volna a száját egy következő kérdéshez, de Lamaar megelőzve tapsolt egy újabbat, és elégedetten mosolyogva szólalt meg megint. - Bármely egyéb kérdéssel holnap keress meg, kérlek. - a lány kissé csalódva, de tisztelet tudón bólintott egyet válaszul.
- Köszönöm, mester! - köszönte meg kicsit talán túl nagy lelkesedéssel is. A mester kissé meghajolt és vissza tért teendőjéhez.
Már éppen készült volna kilépni az ajtón, mikor Lamaar utána szólt.
- És Hercegnő! Bármikor szívesen beszélgetek a témáról. - mosolygott rá. Aurora vissza mosolygott és halkan becsukta maga után az ajtót.
Végig rohanva a fél kastély belső terültén, nem számolva hány ideges komorna és szoba lány kiáltott utána, hogy vigyázzon, mert elesik, meg sem állt saját toronybeli szobájáig. Kitárva az ajtót hangosan becsapta maga után. Szobája bal falán tátongó, széles ablak elé állt, kihúzta az előtte terpeszkedő író asztal székét és belé huppant. Az asztalon heverő rajzfüzet felé nyúlt és egyetlen hajtással a kívánt oldalnál sikerült kinyitnia.
A vastag papíron egy mai nap jól ismert jelenete volt ábrázolva. A zárt falú ketrec a rézsútosan nyitott ajtajával, melyből egy élénk lila szem nézett ki dacos vonásokkal, alatta pedig egy csillogva vicsorító fogsor. Fogott egy frissen faragott szénceruzát és egyetlen szót írt alá. Éjfúria. Abban a pillanatban, a telihold elő mászott a felhők mögül, teljes fényével be borítva a lány szobáját, a mögötte elterülő ággyal és az az mögött álló polc szekrénnyel. Aurora izgatottan pásztázta a hatalmas, jól látható égi testet, és annak kivehető felszínét. Lenézett a ceruzát tartó bal kezére, és jobbjával lassan felhúzta ruhája ujját és megmozgatta alkarját. Először nem is látott semmi furcsát a halvány derengésben, csak pár pillanattal később jelentek meg az első elváltozások.
Apró, csillogó pikkelyek kezdtek formálódni a bőrén a csuklójától a könyökéig. Letette baljából a rajz ezközt és jobbjáról is felhúzta annak ujját. Ugyan azok a jelenések voltak észre vehetők ott is. Ahogy forgatta a Hold fényben a két kezét, egyre több és több apró, mint kiderül selymes tapintású pikkely jelent meg a tenyerétől most már végig a válláig. Gyorsan levette felső ruházatát és ámulva nézte, ahogy a fodrozódások végig táncolnak a testén, nyakától egészen a köldökéig. Hevert egy régi, poros kézi tükör az asztala legvégén. Felkapta, megtörölte a ruhája ujjával és nagy levegőt véve belenézet és szinte azonnal hangosan koppanva ért földet. Szerencsére nem tört össze.
Nem is annyira a riadalomtól, mint inkább a döbbenettől ejtette le az alkalmatosságot. Lassan felvette, és újra belenézett. Mindkét szemének pupillái lap vékonyra szélesedtek össze, arcát pedig teljes egészében be fedték a halványan csillogó pikkelyek. Fülei megnyúltak, ahogy fogai többsége is. Nem találta visszataszajtónak saját látványát, inkább… hihetetlen. Éles, szúró érzést vett észre az ujj begyeiben. Gyorsan le rakta a tükröt, mielőtt újra leejtené és akkor vette észre, hogy ujjperctől körömig ujjai karmokba végződtek. Nem azok a kimondottan hegyes tépő karmok voltak, inkább fogásra szánt tompák. Halk sikkantást hallatott döbbenetében és szája elé kapta kezét, mivel a sikoltás állatias hörgésbe végződött. Nem volt olyan mély, torok hangú, mint az éjfúriáé, de kellő képpen hangos volt, hogy fel hívja a figyelmet.
Hangos, de kimért kopogás zavarta meg a csendet.
- Hercegnő, minden rendben? - Henna volt az, a lány legrégebbi, korosodó fesztrája. Mesteri idő érzékkel bírt, mikor kopogjon Aurora ajtaján, ha épp nem alkalmas. - Olyan hangokat hallottam, mintha egy sárkány repült volna be hozzád az ablakon keresztül. - nevetett egy jót saját viccén, horkantva párat, ahogy orrán vette a levegőt és egyik térdét hangosan csapkodva még egy öröm könnyet is elmorzsolt. Persze a kiméra lány majd kiugrott a bőréből idegességében.
- P… persze, Henna! Éppen lefeküdni készültem! - hazudta annyi magabiztos csengést csempészve hangjába, amennyit csak tudott. Nem érkezett egyből válasz.
- Rendben, Kedvesem! - azzal cipőjének tompa kopogásával elvonult az ajtó elől.
Aurora megengedett magának egy halk, megkönnyebbült sóhajt. Közben furcsállta, miért érzett enyhe füst szagot egy pillanatra. Körülnézett honnan jöhet, viszont ahogy megint kifújta a levegőjét, újra érezte a furcsa szagot. Nem olyan volt mintha égne valami, de mégis füst aroma facsarta az orrát. Ahogy az orra elé nézett egy gyenge füst pászma lebegett el előtte. Belőlem jön! Rá lehelt a csuklójára és érezte az ismerős bukét.
Furcsa, meleg érzés járta át a mellkasát minden levegő vételkor. Mintha lángra kapott volna a tüdeje. Erősen zihálni kezdett és kinyitotta az ablakot friss levegőért. Kint tudta, hogy hideg van, mégsem érzett vacogást, de legalább a zihálása elmúlt. Most meg feszítő érzés kapott erőt a gerincén. Ez viszont már sokkal rosszabb volt. Átjárta a teljes hátát, a bordáit és a csípőjét. A szíve vadul zakatolni kezdett, lábai megremegtek, homloka pedig izzadni kezdett. Megfogta széke háttámláját, hogy össze ne rogyjon, de akkor már késő volt. Hátra zuhant az ágyára és mély levegőket véve igyekezett megőrizni a tudatát. Az ágya felett egyre jobban terjedt egy kisebb füst felhő, és csak imádkozni tudott Odinhoz, hogy valaki meg ne érezze annak szagát. Lábai reszketni kezdtek, gerince pedig ritmikusan sajgó lüktetésbe fogott. Szemei sarkában halvány fény pontok villogtak, jelezvén, hogy közel az ájulás.
Hirtelen egy minden eddiginél erősebb fájdalom hullám söpört végig a testén. Össze szorított fogakkal hátra csapta a fejét és csont töréshez hasonló hangot hallott, és a fájdalom amilyen hirtelen jött, csaknem tova is szállt.
Még néhány nagy levegő után felkönyökölt. Látása csak lassan tisztult ki, de lábai elé nézve megint az ájulás kerülgette. Óvatosan felállt, vigyázva, hogy rá ne lépjen. Fa...farkam nőtt. Állapította meg a nyilvánvaló tényt. Farkam nőtt! Sikoltotta el magát majdnem. A közel másfél méter hosszú, vadonatúj végtag a földön, félig összekunkorodva hevert. Végén két össze gyűrődött hártya volt, és farkát elejétől végéig, teljes hosszában halvány fekete pikkelyek borították. Párszor lépést téve, maga után húzta a hideg földön. Megfigyelte, hogy teljesen tökéletesen követi a gerince vonalát. De ekkor más is történt. Alkarja finom, csipkézett pikkelyeit fel váltották foltokban megjelenő, vastag, fekete társai. Oda állt egy teljes alakos tükör elé, mely az ajtajáról lógott. Pár pillanatig nyugodtan tekintett végig saját testén. Meg mert volna esküdni, hogy nőtt pár hüvelyknyit. Haja hosszabb lett és vastagabb szálú, pupillái maradtak ugyan olyanok, íriszei villogtak, arca kissé megnyúlt, karjaival együtt. Ahogy lassan megmozgatta csípőjét, gyenge mozgásra bírta farkát is. A hártyák lassan kibontakoztak és kisimultak. Jobban megnézve, rájött, hogy farokszárnyak azok. Lassan lehajolt, hogy magához húzza őket. Kitapintotta a csontok hegyes végét a hártyán túl. A csontok belső részét gyengének, de hajlékonynak, magát a hártyát pedig sokkal inkább bőrszerűnek tapintotta. Vissza engedte a végtagot a földre és megint magát kezdte nézni. A fekete pikkelyek már a nyakát is elérték, enyhe feszülő érzést kölcsönözve így, ahogy a bőr átalakult.
Aurora teljesen el volt ámulva, de az izgatott örömöt hirtelen felváltotta a rémület. Most jutott el odáig, hogy mi lesz, ha teljesen átalakul? A szobája nem volt elég nagy ahhoz, hogy egy teljesen kifejlett sárkányt magába foglaljon. Eszébe jutott Nagynénje tragikus esete, akit trón termében találtak vérbe fagyva, aki fölé saját sárkánya magasodott. Apja dühében helyben megölette a lányt. Az is eszébe jutott, hogyan bánt apja az udvarban élő, sok száz Átalakulóval. Elfogatta és megkínoztatta őket abban a reményben, hogy kihúzhat belőlük valamilyen hasznos információt ellenségei kapcsán. Ezt olyannyira a végletekbe menően történt, hogy teljes családok tűntek el egyik napról a másikra. Tudván, hogy a sárkány világtól nem várhatnak segítséget, néhányukat az öngyilkosságba kergetett a félelem és tehetetlenség. A legtöbben így is a kínpadon lelték halálukat. A sárkányok azonban mégsem tűrték meg a mészárlást. Félvér testvéreik haláláért azonnali támadást indítottak Wolfgart ellen, így téve az amúgy ártatlan várost a háború közepévé. A lány nem akart nagynénje, vagy annak a szegény sárkánynak a sorsára jutni. A sok szerencsétlen Kiméráról nem is beszélve.
Vissza pillantott a Holdra, ami hamar tova kúszott az ablakból. Lélegzete hűvös, sőt, hideg lehelletté vált. A szobából eltűnt a füst szag, és libabőrt kezdett érezni. Vissza nézett a tükörbe. Bőre visszasimult, pupillái újra kitágultak és ujjai is újra körmökben végződtek. Farka pedig egyszerűen füst pászmává vált. Az meg se lepte, hogy alsó ruházata szét szakadt. Hamar úgy gondolta, ennyi elég is lesz neki egy napra. A másik szobába átlépve vett egy forró fürdőt a még langyos vizű dézsában. Majd háló ruhába öltözve, leült asztala elé. Arcán dacos elszántság ült jegyzetelés közben. Az első sorba, csupa nagy betűvel és aláhúzva azt írta fel:
Kedves Naplóm!