Child of the west wind

Nyikordul az ajtó, macskaléptek, benyomódik az ágy. Hunyorogva pillant fel, korán van még a felkeléshez. Mégis pislog párat, hogy kristályosodjon a kép, és felfogja, a látvány nem csak egy könnyen múló jelenés. Mégis pont úgy fest.
- Szia – súgja elmosolyodva, és lehajol (napfény, szél, vörös por, lovak és vad víz illata), hogy finoman összeérintse ajkaikat. – Megjöttem.
- Azt látom – nyögi rekedten, ahogy szemei továbbra sem volt képesek elszakadni a fiú arcától, az ott tapasztalt változásoktól.
A haja kinőtte formáját, tincsei gondos összevisszaságban, színe napszítta-szőke, egészen más, mint mikor be van állítva, mégis szinte kívánja, hogy beletúrjon, még jobban összeborzolja. Bőre is sötétebb, mint átlagosan, három hét napon, látszott, jaj, minden kívánatos négyzetcentiméterén látszott. Szemei tiszták, nyugodtak, bőre miatt a szokásosnál is világosabbnak tetszenek, szinte már pasztellosan égboltkékek.
- Jól érezted magad? – érdeklődi, miután kigyönyörködte magát, és úgy gondolja, ideje lenne megszólalni. Alfred már nem mosolyog, kicsit félredönti a fejét, a mozdulattól lágyan himbálózni kezdenek kapucnis mellénye madzagjai.
- Igen – válaszolja, és óvatosan félig mellé, félig ráfekszik az ágyon. Bőre forró, minden porcikájából áramlik az energia, letaglózó. Fejét felé fordítja, szinte a fülébe szuszog, csókot lehel a nyakára, aztán lehunyja a szemeit. Még a szemüveget sem vette le. – De most aludnék, a repülőn nem tudtam. A Grand Kanyon is feelinges, de nem olyan kényelmes, mint a te viktoriánus ágyikód, és amúgy is hiányoztál – magyarázza-mormogja teljesen nyugodtan, kicsit fészkelődik, kap a paplanból.
Átöleli, a vállának simítja az arcát, óvatos csók a ruha mellé, és finoman belesimít a szöszke hajba is, az selymes, szinte folyik az ujjai között. Nem válaszol, még magában sem reagál, csak öleli.
- Aztán majd elmesélek mindent – teszi hozzá kis idő után, egyik tenyerét félig a másik arcára, hajára simítja, ott is hagyja. A másikkal mégis leveszi a szemüveget, arrébb teszi az ágyon. – Egyszer igazán eljöhetnél velem. Gyere el velem a prérire lovagolni, és versenyezni a széllel, és nézni a csillagokat, hallgatni a csendet! Ugye, ugye, egyszer eljössz? Ugye, Iggy, eljössz velem? – Hangjából kihallatszik, mennyire szeretné mindezt megmutatni. Megmutatni a szabadságot.
- Persze, elmegyek – hagyja rá mosolyogva.
- Jó lesz – súgja, és nem is szól többet, elaludt. Arthur pedig tudja, hogy nem fog addig mozdulni, míg újra fel nem ébred.

2012. szeptember 16.