4. A tettes
Emberek jöttek, mentek a magas, farácsos díszítésű épületek között. Mindenki tette a dolgát, valahova igyekezett. Sokaknak fel sem tünt a füstölgő kémény, ami az eseményekhez méltóan szokatlan látványnak minősült, mivel elméletileg a ház lakóit mind egy szálig kiírtották. És mégis, a ház melletti kis épületben valaki tüzet gyújtott...
Az arra járóknak inkább csak az szúrt szemet, hogy katonák állnak a ház körül. Nem is csoda, hisz gyilkosság történt benne. Négy védtelen ember nyerte ott halálát, az elkövetőről vagy elkövetőkről pedig nem tudni semmit. Csak a bűncselekményről lehet tudni, hogy rablótámadásnak néz ki a dolog, mivel a pletykák szerint a házból minden értékes apróságot elvittek, köztük még a testekről is lelopták az ékszereket.
Felröppentek a pletykák arról is, hogy talán a család háttere nem volt teljesen tiszta. Cyrodiil területén ugyanis a vérontást nem keverték a tolvajlással. Ilyen fokú barbárság inkább Skyrimre volt jellemző.
Ezekből a pletykákból az egyedüli túlélő mit sem hallott. A grófnő gondosan ügyelt arra, hogy mit tudhat meg az árván maradt tinédzser.
Igaz, nem lehetett mindig mellette, de a saját testőrét kérte meg arra, hogy felügyelje a lányt. Így hát nem is csoda, hogy sokak feje a lezárt ház felé fordult, aminek bár többé nem volt tulajdonosa, most mégis ott állt előtte két katona, egyikük nem más, mint Llathasa Indarys testőre.
A ház mögötti kis műhely kéményén vastagon gomolygott a füst. Bent, az üllő előtt az árván maradt északi lány dolgozott. Egyik kezében fogóval, másikban kalapáccsal egy felhevített vasdarabot formált. Még az apjától leste el a mozdulatokat, bár a kovács szakma sosem vonzotta igazán. Most mégis ott kopácsolt a füstszagú műhelyben.
Munkája közepette egy árnyék vetült rá. Felnézve a grófnő testőrét pillantotta meg.
- Mindjárt készen vagyok... – szólt a lány keserű hangon.
- Ezt most csináltad? – nézte az apró, vékony, hóvirág formájú fémdarabot a férfi.
- Még az alját kell, levékonyítsam, és kész.
- De hisz én is ismerem a kovácsszakmát. Egy fülbevalót nem lehet ennyi idő alatt ilyenre formálni.
- Ó, ezt nem most kezdtem el. Anyának szántam a születésnapjára. De már sosem adhatom át neki. Az ajándékból így hát legyen egy mementó.
- Tehetséges vagy. Mégis, talán jobb lenne, ha pihennél egy kicsit. Tudom, hogy gyógyulóban van a lábad. Ne terheld túl.
De a testőr hiába győzködte, Lucia addig le nem tette kezéből a szerszámokat, amíg be nem fejezte, amit elkezdett, jelen esetben a pár fülbevalót.
Munkája végeztével visszament a szobába, ahol a testek voltak. Sorban odament az összes lepellel letakart test mellé, egyenként felemelte a fehér takarót, amit követően egy tőrrel lenyisszantott mindegyik hajából egy tincset. Helyükbe könnyeket csempészett. Félelem, kétségbeesés könnyei voltak ezek, melyek bár felszáradtak, nyomuk örökre megmaradt...
Lucia érezte, hogy elvesztett mindent. De nem akarta ilyen könnyen elengedni, az emlékek túl mélyen éltek benne ahhoz.
Négy hajtinccsel az kezei között nézte végig, ahogy a szeretteit koporsókba helyezik, majd kiviszik őket. A tágas nappali egyik székén ült, és nézett maga elé. A könnyeit már mind elsírta, a tincsek is mind átáztak.
A kezére nézett, és meglátta az ujjaira tapadt hajszálakat. A nedves szálak bár színre nem voltak egyformák, teljesen összekeveredtek. Lucia végül kivette erszényéből a délelőtt készített fülbevalót és feltűzte rá a nedves hajszálakat. Miután ezzel megvolt, a fülébe tette a fülbevalókat. Így újra közelebb érezte magához a szeretteit.
Ezt követően azonban már nem maradhatott sokáig, ugyanis lassan kezdetét vette a temetés. A szertartás nem tartott sokáig, és bár alig vettek rajta néhányan részt, a temetést végző, Arkay szolgálatában álló pap, igazi, Északiakhoz méltó búcsúztatást rendezett, bár mondhatni a halottak többen voltak jelen, mint az élők... Ugyanis Lucián és a papon kívül csak Llathasa Indarys testőre volt jelen.
A katona bár nem mondta, de féltette a megviselt arcú lányt. Alig pihent valamit, és tudta róla, hogy mágikus gyógyitáson esett keresztül nemrég. De megértette a makacsságát, azonban a szertartás végén ellentmondást nem tűrve, karon fogta a könnyes szemű leányzót, és visszavitte a kastélyba.
A kastély falai között összefutottak a gróffal, mire Lucia egyszercsak fogta magát, és ellépett a testőr mögül, elállva a gróf útját.
- Gróf Indarys – szólalt meg a lány.
- Szeretnél valamit kérdezni? – nézett rá vörös szemeivvel a férfi.
- Csak szeretném megköszönni azt, amit értem, és a családomért tettek.
- Ha érdekel... a feleségem érdeme az egész.
- Igazán kínos ez, de szeretnék még kérni valamit...
- A kínosabb az, hogy hamarosan le kell üljünk, megvitatni a jövődet...
- Andel, már mindenütt kerestelek! – Llathasa hangja zavarta meg kettejük beszélgetését. A nő a folyosó végéből szaladt feléjük. Lovaglóruha volt rajta, melynek egyenesszárú szoknyáját enyhény megemelte, hogy szaladni tudjon benne.
- Ne is mondd... – csóválta meg a fejét a gróf. – Farwil leesett a lóról. Mondtam, hogy hagyjuk ezt az őrültséget. Ha mindenáron lovaglni akar, hozathattunk volna Morrowindből egy Iszap Vándort (Silt Strider). Abba legalább beleszíjaztuk volna, és nem lett volna semmi baja...
Lucia csak nézett a grófra, mint aki egy szavát sem érti. De nem is csoda, elvégre a lány annak előtte, hogy Cheydinhalba jött a családjával, Hellgenen kívül nem igazán látott más települést. Még Whiterunban is csak egyszer járt, amikor az apjával felutaztak egy kovácstalálkozóra, ami Jorrvaskr híres neves kovácsműhelyében, a Skyforge óriási kemencéje mellett került megrendezésre. Így hát elképzelése sem lehetett arról, hogy miről beszél a Sötét Elf, de biztos tátva maradt volna a szája, ha meglát a város határában egy óriási bolhát...
A grófnő testőre, látván a nagy felkavarodást, megfogta a lány jobb kezét, és megpróbálta elhúzni a két elf közeléből, a lány azonban makacsul ellenállt. Mire aztán a gróf szakította félbe a nézeteltérést, azzal, hogy lefeszítette a katona kezét a lányéról.
- Mondd gyorsan – nézett a gróf a lány szemébe. – Mit akarsz mondani? Mert látod, hogy mennyi gond van a fejemen.
- Szeretném látni a családom gyilkosát. Tudom, hogy tömlöcben van!
- Ian – hallatszott a grófnő hangja, amivel a testőrét szólította a nevén. – Vidd el Luciát oda, ahova kéri, de ügyelj rá! Nem szeretném, hogy romoljon az állapota. Andaril, te pedig légy szíves, gyere velem. Nem az a baj, amire te gondolsz – vörösödött el a nő kék arca. – Farwil nem leesett arról a lóról, hanem a hátára vette...
Lucia nagyot nézett a hallottakon, és már azon sem lepődött meg, hogy a testőr csak továbbra is kézenfogvást vezette tovább. De legalább nem maradt a fantáziájára a meglehetősen bizarr eset, amit az imént hallott, a börtöncellához vezető utat ugyanis a testőrrel az udvaron keresztül tették meg. Minden bizonnyal a testőrt is érdekelte a paciemelgetés, amit élőben meg is nézhettek. Alighogy kiléptek a szabadba, meglátták kint az udvaron az Indarys házaspár fiúgyermekét, amint egy vézna kis pónit hurcol körbe-körbe az udvaron.
Igen szép számmal gyűltek össze érdeklődők a nem mindennapi látványra, és bár volt, akinek már a könnye is csorgott, de nyíltan senki sem merte elnevetni magát...
De legalább Lucia szája mosolyra szaladt, amikor beléptek a rácsos ajtón. A testőr nem mert felé fordulni, de azért valószínű, hogy ő is jót vigyorgott az eseten.
Egy hosszú lépcsősoron mentek le, mire élertek a cellákig. Azt azonban még egy vaskapu zárta el, ami előtt egy börtönőr ült, egy asztalnál. Épp egy üveg sört szürcsölgetett, amikor meglátta a két látogatót.
A testőr szólt hozzá, és mondta el neki jöttük okát, mire az őr rándított egyet a vállán. Nem igazán érdekelte tovább az ügy, odament a kapuhoz, kinyitotta azt, majd miután odaszólt nekik, hogy nem adhatnak semmit be a raboknak, elállt az útjukból, de végig mögöttük maradt, amíg a két illető odabent tartózkodott.
Lucia izgatottan előzte ki a testőrt, és reszketve szaladt az egyetlen cella ajtajához, ami nem állt üresen.
Nem látszott, ki van odabent, csak az, hogy háttal fekszik nekik, és hogy nyakig be van takarózva.
Lucia haragosan ugrott az ajtó elé, és talán barbár módjára be is törte volna, ha a testőr nem fogja le az utolsó pillanatban.
- Nyugodj meg – súgta a lány fülébe –, különben ölbe veszlek, és miután visszaviszlek a szobádba, rád zárom az ajtót, amíg a grófnővel nem tudok szót váltani...
A lány erre vett egy mély levegőt, de mielőtt visszaválaszolt volna, átgondolta a hallottakat, és végül anélkül fújta ki tüdejéből a levegőt, hogy bármit is mondott volna. Helyette bólintott, majd miután a testőr elengedte, a lány így szólt a tömlöcben fekvő illetőhöz.
- Egyik tagja vagyok annak a családnak, amit kiírtottál! A szádból akarom hallani, hogy miért kellett meghalnia anyámnak, apámnak és a két kisöcsémnek?!
Hiába a hangos szavak, válasz nem jött a túloldalról. Néhány másodpercnyi várakozás után Lucia ismét megszólalt.
- Most jöttem a temetésükről, és jogomban áll tudni az igazságot!
- Hé, disznó! – kiáltott a hátuktól a börtönőr – Megsiketültél? Mert a reggel még jó volt a füled, amikor a moslékot kaptad!
Mindhiába... csak a csend felelt. Az illető továbbra is csak feküdt ott magának, mozdulatlanul, a fal felé fordulva.
A börtönőr erre káromkodott egy cifrát, majd megkerülve a látogatókat egy jó nagyot rúgott az ajtóba, arra számítva, hogy a rácsok zörgésére azért már csak fog reagálni a rab, csakhogy valami más történt: az ajtó kicsapódott, majd a lendülettől vissza is záródott.
Az őr ijedtében megborzongott, de azért hamarjában kapcsolt. Intett a két látogatónak, hogy maradjanak ott, ahol vannak, míg ő gyorsan bement a cellába.
Lehajolt a rabhoz, s miután levette róla a koszos takarót, csak akkor vált láthatóvá, hogy a vastag, fekete anyag alatt egy méretes vértócsában fekszik a szerencsétlenül járt rab, akit mint kiderült, kibeleztek. A zsigerei ott gőzölögtek még, ahogy lekerült a testről a takaró.
Lucia szemei elkerekedtek, de ismét csak nem hagyta, hogy a testőr kivigye a teremből. Addig még hagyta, hogy vezesse, amíg meg nem látott az asztalon egy tőrt, de amint azt megpillantotta, kikapta kezét a férfijéből, majd magához véve a szúrófegyvert, visszaszaladt a cellához, majd beszaladt, lehajolt és lenyisszantott egy jókora tincset a halott világosbarna hajából. A tőrt ezután a hulla mellé lökte, s csak ezután volt hajlandó elhagyni a börtön területét.
A gyilkosság bár azelőtt nem sokkal történt, sehogy sem sikerült kideríteni az elkövető kilétét, de mivel tudták, hogy ki volt, és főleg, hogy mit tett, senki sem erőltette meg magát annak érdekében, hogy kiderítsék a gyilkosa kilétét. A gyilkosság módszerét alapul véve amúgyis úgy festett, hogy a Sötét Testvériség áll a dolog mögött, őket pedig a városban túlzottan félték ahhoz, hogy fellépjenek ellenük.
Másnap délelőtt Lucia éppen a szobájában ücsörgött nagy szomorúan, kezében szorongatva a meggyilkolt rab tincsét.
Egész este azon töprengett, hogy mitévő legyen. Nem akarta a többi hajszál közé tűzni a tincseket, de ennyi maradt csupán számára abból az illetőből, aki magával vitte a sírba az összes választ.
Ahogy ott szorongatta a hajszálakat, kifinomult fülével egyszercsak meghallotta a túlsó szobában folyó beszélgetést. A gróf az őrség parancsnokával beszélgetett éppen. A katona hevesen ellenezte a gróf ötletét, miszerint írják azt a megyilkolt rab halálának okáról, hogy öngyilkosság volt. A gróf szava azonban törvény volt abban a városban, így azon a délelőttön le is zárult a nyomozás.
Ezt követően, miután a parancsnok elhagyta az irodát, léptek zaja hallatszott, majd váratlanul kinyílt az ajtó, és az északi és a sötét elf pillantása találkozott.
- Gyere át az irodámba! – szólt a gróf, ellenvetést nem tűrő hangon.
A lány szó nélkül teljesítette a parancsot, majd miután leültek egymással szembe, Indarys gróf egy borítékot nyomott a lány elé. Az kibontotta, mire kiderült, hogy háromszáz szeptim rejlik benne. A lány értetlenkedve emelte tekintetét a grófra.
- Ennyi maradt a házatok elárverezése után – mondta a gróf.
- Tessék?
- Ugye nem feltétetelezted rólunk, hogy minden költségedet álljuk! A temetés felétek ismert módon történt, a nyomozás, a hullák utáni tisztítás, vagy akár a sebeid kezelése... mind, de mind komoly összegbe került. Fogd, itt van a számla, ha nagyon érdekel. Llathasa barátja, Vigge, sajnos nem dolgozik valami olcsón.
- De hisz ez... Egy temetésért huszonötezer szeptimet elkérni?
- Nem egy személyről, hanem négyről volt szó. De légy inkább hálás. Ha nem beszélek a feleségem testőrével, még az ő tegnapi napidíját is te kellett volna, hogy álld. És akkor még huszonöt szeptimmel sem maradtál volna!
- De...
- Mivel nem szeretném még az utolsó garast is kiszedni a zsebedből, ajánlom, hogy egy órán belül távozz a kastélyból, különben sajnos a törvények értelmében az itt tartózkodásod mai napi díját is el kell, kérnem. És még valami... Ne merd a bajoddal felzaklatni Llathasát! Szegénynek van elég baja... Mint azt a minap hallottad, Farwil fiam gyakorolta az erőfitoktatást, és ennek melléktermékeként ráejtette a paripáját a feleségemre. Most pedig, ha nincs ellenvetésedre, távoznék. Ajánlom, hogy te is tegyél hasonlóan...
Lucia lefagyott. Csak ült ott, és nézett maga elé. Néhány percbe beletellett, amíg teljesen megértette, hogy mi történt. Egyedül maradt, 300 szeptimmel.
Semmije sem maradt, és még Cheydinhal grófja is megfenyegette.
Tudta jól, hogy hiába maradna ott, a gróf biztos minden követ megmozgat annak érdekében, hogy többé már ne találkozhasson a grófnéval. Pedig Lucia azért még bízott a szerencséjében. Remélte, hogy azért valami úton módon összefut vele, vagy a testőrével, de a folyosók, ahol elhaladt, mind üresek voltak.
Elhagyta a kastélyt, maga mögött hagyva a reményt is. Még utoljára visszanézett, de a két strázsa szúrós pillantásain kívül mást nem látott.
Bár, mint azt a gróftól megtudta, a házat elárverezték a feje fölül, első útja mégis arra vezetett. A ruháit szerette volna magához venni, de csak az üres falakat találta. Mindent, az utolsó szegig elvittek a házból.
Lucia lehajtott fejjel jött ki az üres lakásból. Innen maga sem tudta már, hogy merre menjen tovább. Nem volt semmilyen úticélja, csak ment, a nyugati kijárat felé véve az irányt.
Az Arkay-nak szentelt katedrális elé érve, úgy döntött, hogy bemegy. A tágas terem visszhangozta minden lépését, míg le nem ült az egyik padra. Órákig ücsörgött ott magának, anélkül, hogy bárki is egy szót szólt volna hozzá. Látott megfordulni arrafelé egy-két alakot, de senki sem ment a közelébe.
Egy bizonyos idő után, amikoris meglátta, hogy kezdik meggyújtani a gyertyákat, a távozás mellett döntött.
Ottléte alatt azért mégsem vesztegette az idejét, a családja meggyilkolásával vádolt férfi hajszálait felfűzte a bal fülbevalójára, míg arról a tincseket áttette a másik fülbevalóra.
Mint említettem, Lucia sötétedéskor lépett ki a katedrálisból, de a feje még akkor is zsongott. Akkor vált még rosszabbá a helyzet, amikor a lépcsők aljánál meghallotta az igencsak hangosan suttogó koldusok beszélgetését. Pontosan nem értette, hogy miről beszélnek, nem is igen érdekelte őt akkor, de az látszott rajtuk, hogy valaminek nagyon örülnek.
A lány mélyet lélegzett az üde, vízszagú levegőből, majd megvált helyétől. Bár az idegei teljesen kikészültek az elmúlt napok megpróbáltatásaitól, a gyomra korgását akaratlanul is meghallotta. Elindult tehát, keresni egy nyugodt helyet, ahol elkölthet egy szerény kis vacsorát.
Newlands Lodge, ez a felirat állt a szálló falán, ahova Lucia végül bement. A hely hangulatos pultosnőjétől rendelt egy könnyű vacsorát, amit úgy öt perc múltán ki is hozott neki az asztalához. Bár éhes volt, alig bírt két falatnál többet legyűrni, így szinte érintetlenül hagyta ott a gazdagon megrakott tálat. Rosszul érezte magát, ezért inkább úgy döntött, hogy kivesz egy szobát, és pihen inkább. Főleg, hogy a lába is el kezdett fájni. A pultosnő tíz szeptimért fel is ajánlott neki egy szobát, csakhogy Luciát akkor érte meglepetés, amikor az erszényébe nyúlva hiába kutatott a borítékért, benne a pénzzel.
Teljesen zavarba jött a sok idegen pillantás súlya alatt, egyetlen szerencséje csak az volt, hogy a pultosnő nem volt lobbanékony, és nem csinált nagy felhajtást a dologból. Az ételért nem kért el tőle pénzt, mondván, hogy bele sem dugta az orrát, de szállást nem adott a lánynak, hiába volt szegény falfehér.
Így, megalázva kényszerült Lucia elhagyni a fogadót. De nem volt ereje túl messzire menni. Egy ház előtti padra ült végül le. Rosszul volt. A gyomra teljesen felfordult, a lába hasogatóan fájt, és már igazán nem hiányzott neki más, csak az, hogy valaki leüljön mellé.
Ez még talán nem is lett volna annyira zavaró, ha az illető nem teszi a kezét a lány combjára, és nem kezd az ujjaival egyre feljebb nyúlni.
A lány ellenkezve taszította le magáról az idegen kezet, ám a férfi csak nem vett vissza a rámenősségéből, mire a lány felugrott a padról, csakhogy megszédült, s mire észbe kapott már azt tapasztalta, hogy valaki erőteljesen vonszolja be a házak mögé.
A rámenős sötét elf éppen csak a skyrimi északi vérrel nem számolt, ami bizony kiütközött a lányból, és rosszullét ide vagy oda, amikor a fickó ránehézkedett, az bizony egy erőteljes rúgással „fegyvertelenné" tette a hancúrozós kedvében lévő férfit.
Míg az a földön fetrengett, Luciának sikerült elmenekülnie.
Eképp ért véget a lány napja, s egyben így hagyta el a várost, mely változást ígért számára. Épp csak, hogy ő nem ilyen változásokra vágyott...