IV. fejezet
Új város, új kezdet
Tomoya számára az elválás épp olyan nehéz volt, mint a temetés maga. Az az éjszaka, amit Kyouval eltöltött, amolyan bosszú volt a saját balgasága ellen, amikor nem ismerte fel a lány érzéseit. Most már talán késő volt, de Kyou sem valószínű, hogy arra készült, hogy magányosan ébred az üres lakásban. Most, hogy ott állt két legdrágább kincs sírjánál, és elnézte a síron a két fényképet, a könnyei is kibuggyantak. Összerogyott a sír előtt és sírt, mint egy kisgyerek.
- Sajnálom! Sajnálooom!
Az tolsó szó már kiáltás formájában szakadt ki belőle, és képtelen volt megnyugodni, de nem tehette meg, hogy újra rosszul legyen, így bevett egy szem gyógyszert, és felkelt.
- Sajnálom... Nagisa... Ushio... De... El kell mennem!
Nem tudott mást mondani, csak lassan, elsétált onnan. Egy világ dőlt romba legbelül, de most végső soron igazat kellett adjon a különös kislánynak az álmából, és ideje volt tovább állnia ebből a szomorú városból. Alig két órával kásőbb már a vonaton ült és irány dél! Dél, ahol meleg van még télen is, és ahol talán megnyugvást talál. Minden erejével arra koncentrált, hogy ébren maradjon, hogy még véletlenül se álmodjon rosszat, de nem tehetett semmit.
Az álmatlan éjszaka megbosszulta magát, és megint a havas mezőn találta magát, és miközben magányosan sétált fel-alá, szembe találta magát a kislánnyal.
- Tehát elindultál?
- Igen... De nem értem, miért?
- Idővel meg fogod érteni.
A kislány leült a hóba és szembenézett Tomoyával, aki szintén leült.
- Mondd el nekem kislány! Ki vagy te?
- Idővel majd rá fogsz jönni!
- Ezt mondod folyton! Kérlek, inkább válaszolj!
A kislány a fejét rázta.
- Nevezz annak, aminek akarsz!
- Akkor mit szólnál... Ha mondjuk Hanának neveznélek?
A kislány elgondolkodni látszott, ami miatt Tomoya meg tudott volna esküdni, hogy ismerős neki. Aztán mosolyogva bólintott.
- Rendben! De miért pont Hana?
Tomoya egy pillanatra eltűnődött, majd viszonozta a mosoly.
- Talán azért, mert olyan vagy, mint egy kis virág ezen a kietlen mezőn!
Hana mosolygott és szép lassan megint távolodni kezdett, de Tomoya most meg sem próbálta követni, mert tudta, ez az álom végét jelenti.
- Uram! Uram, ébredjen fel! Itt a végállomás, le kell szállnia!
Az egyik utastársa ébresztgette Tomoyát, aki nagy nehezen kinyitotta a szemeit, és ahogy a vonat ablakán kinézett, csak a zúduló esőt látta.
- Remek... Azért jöttem ide, mert itt aránylag langyos idő szokott lenni! Én meg nem hoztam esernyőt!
Segített az idős hölgynek leszállni a vonatról, és ő maga behúzódott az eresz alá. Egy pillantást vetett a város névtáblájára: Kami.
- Kami? Milyen furcsa név egy városnak!
Ahogy ült a vasútállomás előtt, és szomorúan kellett lássa, hogy a váró zárva van, észrevette, hogy egy jókora varjú száll le épp előtte.
- Na te szerencsétlen! Téged is rosszkor kapott el az eső mi?
A varjú károgott egyet, mintha csak neki válaszolna. Az út hosszú volt, és este is volt már, és valahogy Tomoya semmi erőt nem érzett ahhoz, hogy kint éjszakázzon az eresz alatt. Szépen elindult hát és próbált háztól házig futva menekülni az elázástól, a varjú meg végig követte.
- Te meg mit jössz utánam, te szerencsétlen? Inkább mennél a jobb dolgodra!
De a varjú csak nem tágított, és elindult egy irányba, de megállt és károgva jelezte Tomoyának, hogy akar valamit.
- Mi? Menjek utánad?
Mintha megértette volna, mit mond, a varjú elindult előre.
- Oi! Várj már!
Tomoya jobb esélyét nem látva elindult a furcsa szárnyas után, és követte, hosszú utcákon át, amíg lassan a tenger felé nem fordultak, és hirtelen be nem fordult az egyik kapualjban, ami nyitva volt.
- Na hála az égnek!
Tomoya meghúzta magát a kapuban, ami legalább egy kicsit védett az esőtől, de arra nem számított, hogy valaki kilép a ház ajtaján.
- Nahát! Sora! Hát te hogy kerülsz ide?!
Tomya megfordult, és látta, ahogy egy nagyjából nála 10-15 évvel idősebb vörös hajú nő veszi a karjába a varjúját, és hirtelen felé fordul.
- Yu... Yukito?
Tomoya előjött a kapualjból, és most megmutatkozott teljes valójában.
- Oh, sajnálom, azt hiszem összetévesztettem valakivel!
- Egy ismerőssel talán?
- Igen, olyasmi!
Miközben így elnézegették egymást, a nőnek feltűnt, hogy Tomoya elázott és didereg.
- A jó ég áldja meg! Jöjjön, jöjjön be! Gyorsan még nekem megfagy itt kint!
Szépen betessékelte Tomoyát, és becsukta mögötte az ajtót. A madarat közben elengedte, és gyorsan előkotort pár száraz ruhát és törülközőt, majd mind Tomoya kezébe nyomta.
- Tessék, ezzel szárítkozhat!
- Nem azért de...
- Nem-nem semmi baj, láttam már férfit életemben!
Tomoya csak nézett egyet, majd vállat vont, és igyekezett egy kicsit fedezékbe vonulni, hogy azért ne tánjön valami perverz állatnak, aki kihasználja ezt az előbbi kjelentést.
- Egyébként köszönöm, hogy beengedett!
- Semmiség! Sora nem hoz túl gyakran vendéget a házhoz, de akkor mindig olyat, aki rászorul!
- Sora?
- A Varjú! Ő csalta ide nem?
- De igen! Azt hiszem jól tette... Ha nem baj persze!
A nő csak a fejét rázta.
- Persze! Nem baj!
Tomoya végre végzett a szárítkozással, és előjött.
- Na lám, Yukito ruhái majdnem tökéletesen passzolnak!
- Yukito?
- Egy régi ismerősöm... Sajna már évek óta nem láttam, pedig mindenét itt hagyta egy éjjelen... És eltűnt... Kicsit hasonlít is rá!
Most aztán csak a homlokára csapott.
- A jó ég szerelmére, de minek magázódunk?! Hiszen én vagyok az idősebb nem? Én Haruko vagyok! Kamio Haruko!
- Okazaki Tomoya!
Haruko barátságosan kezet rázott Tomoyával, és leültek az asztalhoz, mert épp kész volt a vacsora. Tomoyának feltűnt, hogy egyel több személyre terítettek.
- Vársz valakit esetleg?
- Mi?
Haruko most döbbent csak rá a saját hibájára.
- Jajj nem... Én csak...
Hirtelen egészen elszomorodott, és letette a pálcikáit.
- Nos... Valahogy mindig skerül egyel többre terítenem ezen a napon...
- Miért milyen nap van ma... Hétfőn kívül?
- Ma van egy számomra nagyon kedves személy születésnapja!
Haruko egyre szomorúbb lett, és Tomoya jobbnak is látta nem is firtatni az egészet.
- Tudod, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit!
- Kösz, kedves, hogy nem firtatod!
- Látom rajtad, hogy fájna beszélni róla, ez csak természetes!
Haruko végre megnyugdott egy kissé.
- Odaadhatom neked, amit kiszedtem fölöslegesen?
- Persze, amúgy is éhen halok! Étlen szomjan jöttem el otthonról!
Haruko gyorsan átlapátolt mindent Tomoyának és elmosta a fölös edényeket, majd leült ő maga is enni.
- Mondd csak, most érkeztél ide?
- Igen, az esti vonattal!
- És? Mi járatban?
- Átutazóban!
- Innen nagyon nem mész messzire, csak busszal!
Tomoya eltűnődött kicsit, majd rávágta
- Akkor lehet letelepedek itt! Nem szeretek Buszozni!
- Jó! Akkor lakhatsz itt is, ha gondolod!
Tomoya megütközött kissé ezen a közvetlen és kedves ajánlaton.
- Ez komoly?
- Persze! Legalább lenne egy kis élet a ház körül! Már idejét sem tudom, mióta nem lakik itt más rajtam és néha Során kívül!
Sora károgott egyet, és folytatta a magok felcsipkodását, amivel Haruko kiszolgálta. Tomoya csak folytatta az evést, és gondolkodott.
- Mondd, honnan jöttél ide?
- Hikarizakából!
- Olyan messziről? Elég messzire csavarogtál akkor!
- Na igen!
- És mi szél fújt erre?
Tomoya nyelt egy nagyot. Nem akarta a saját bajával traktálni a vendéglátóját, így inkább elővette a gyógyszerét, és az asztalra tette.
- Nem rég kiderült hogy szívbetegségem van, és az orvos javasolta, hogy költözzek vidékre, levegőváltozás céljából.
- Akkor is elég messzire jöttél!
- Ez tény...
Tomoya befejezte az evést, és felkelt, hogy elmenjen lefekdni.
- Akkor megmutatnád, hol szállhatok meg?
- Persze! Erre!
Haruko kivezette a fészerbe, ahol egy takarót, egy párnát és egy matracot is talált.
- Minden vendégem it száll meg.
- Nekem ez is megteszi! Kösz!
- Akkor jó éjt!
Haruko már épp fordult volna ki az ajtón, mikor Tomoya még utána szólt.
- Mondd! Nem tudsz véletlenül valakit, aki villanyszerelőt keres?
Haruko visszafordult, és elgondolkodni látszott egy darabig, majd mosolyogva megszólalt.
- Nem, de tudom, hogy a helyi háziorvos, mint mindig, most is mindenest keres a rendelőjébe!
- Az is megteszi! Végül is valami munkát csak kell keressek, ha el akarom tartani magam, és ezt a szállást is fizetnem kell valahogy!
Haruko csak mosolygott ezen.
- Figyelj, ha minden nap bevásárolsz, és mire hazajövök, rendbe teszed a házat, akkor nem lesz itt semmi galiba!
Tomoya meglepve nézte Harukot, de végül is vállat vont.
- Na akkor jó éjt!
- Neked is!
Mielőtt Haruko becsukhatta volna az ajtót, még Sora besurrant a kis fészerbe, és letelepedett Tomoya mellé.
- Hát te?
Sora károgott egyet, majd hagyta, hogy Tomoya megsimogassa.
- Fura egy madár vagy te hallod! De látom benned legalább egy társra raláltam!
Ezzel Tomoya hátrahajtotta a fejét, és aludni próbált, bár a vonaton kialudta már magát. Hajnalban aztán sikerült elaludnia, és megint a hómezőn találta magát.
- Hana!
Hana már integetve közeledett felé.
- Látom megérkeztél! Milyen volt az utad?
- Elég jó.. Találtam szállást is!
- Ennek örülök!
Hana mosolygott, és Tomoya szívverése egy pillanatra kihagyott, mert megint ismerős volt neki ez a mosoly.
- Mondd csak Hana... Nem ismerlek én téged valahonnan?
- Nem hinném...
Hana csak a fejét rázta, és csak úgy lobogott a hosszú-hosszú haja. Közben nagyon muki arccal mosolygott, ami Tomoyából is előcsalt egy kacajt.
- Nahát, csuda egy kis figura vagy te, mit ne mondjak!
Erre már Hana is elkezdett kacagni, és egész jól elvoltak így, egészen addig, míg Tomoya a reggeli napsütésre fel nem ébredt
- Kááár!
Sora ébresztgette, és Tomoya nagy nehezen felébredt. Össze szedte magát, megmosta az arcát a fürdőben, majd kiment a konyhába, ahol már üzenet és pénz várta.
"Elmentem dolgozni, Délután 5-kor jövök, addig felírtam a bevásárló listát, és az orvosi rendelő címt is, meg hogy hogyan találsz oda! Sok szerencsét!
Haruko"
- Na ez meg itt hagyott... Mégis mennyi lehet az idő?
Az órára nézett, amin már 11 óra volt.
- Na szép! Akkor indulás! Először munkakeresés, utána vásárlás!
Ezzel elhagyta a házat, és a levél alján kisbetűvel leírtak szerint zárt be. Ezután Sorával a vállán elindult, hogy világot lásson a hűvös, de napfényes Kami városában.
Kyou nem tudta hová tegye magát azon a reggelen, mikor egyedül ébredt Tomoya kiürült lakásában. Bánatában ücsörgött a konyhában és a kávéjába meredt, amit vagy fél órája töltött ki magának, de nem itta meg, és már rég kihűlt.
- Gyere, gyere, máris ny... Jé! Ez nyitva van!
Sunohara nyitott be a lakásba, nyomában a húgával Mei-el.
- Lehet, hogy még nem ment el... ?
Sunohara balra nézett, és észre vette Kyout.
- Kyou? Te meg mit keresel itt? Hol van Okazaki?
- Elment...
Kyou csak kurtán válaszolt, és felkelt, hogy távozzon, ekkor lépett be Tomoyo is a lakásba.
- Kicsim, mit ácsoro... Kyou?
Most már négyen néztek egymásra meglepve. Kyou szemei kikerekedtek.
- Sakagami? Te és Sunohara?
Tomoyo egy kissé megszeppenve nézte a földet, és Youhei is csak a földet kopogtatta a cipője orrával.
- Az a helyzet...
- Ne-ne! Ne magyarázkodjatok! Én... én Már itt sem vagyok!
- Na de Kyou... !
Mei hiába is szólt Kyou után, ő mint a szélvész, elrohant.
- Ennek meg mi baja?
- Nem tudom... De fura, az biztos!
Kyou ahogy csak tudott, rohant, amerre csak látott. Nem bírta elviselni, hogy rajta kívül úgy tűnt, mindenki megtalálja a boldogságát. Kotomi már gyűrűs mennyasszonya volt az egyik volt egyetemi csoporttársának Amerikában, Ryou nemrég jött össze az egyik kollégájával, és most még Youheiről és Tomoyóról is kiderült, hogy egymásra találtak végre. Mei nyilván segített nekik beköltözni, hiszen neki volt már saját lakása a belvárosban. Mei... Te jó ég, hogy eltelt már az idő, a fiatal lány most már a tanonca lesz az óvodában, és nem is olyan soká ő maga is munkába áll majd Óvónőként! Őrült tempóban telt az idő, és Kyou csak most döbbent rá, milyen magányos. Nem is értette hogyan, de hirtelen a cseresznyefák alatt taláta magát, Nagisa és Ushio sírjánál.
- Miért Nagisa! Miért van az, hogy te hamarabb utat találtál hozzá, mint én!?
Kyou lerogyott a sír elé, és a kezével a márványt ütötte, ami a sírt takarta.
- Miért nem lehettem én boldog Tomoyával? Miért nem lehetett Ushio az én kislányom!? Miért!?
Elkeseredésében már csak sírni tudott, és a hideg követ verte két kézzel, majd ráborult és úgy zokogott tovább. Órákkal később aztán, valamiért addig őgyelgett a városban, hogy a Furukawa pékség előtt találta magát. Benyitott, és alig hitte el mit lát:
- Fu... Fuko? Te... Mit keresel itt?
- Nézzük csak... Ez lesz az!
Tomoya benyitott az egyik házba, amin egyértelműen egy vörös kereszt volt, ami nyilvánvalóvá tette, hogy orvosi rendelőről volt szó. Bent teljes és makulátlan tisztaság fogadta, és az előtérben egy fiatal nő ült, pár évvel idősebb Tomoyánál, rövidre kékes színű haj, zöld szemek, és épp valamit gépelt a számítógépen.
- Err... elnézést!
A fiatal nő felnézett rá, és egyből mosolyra fakadt.
- Esetleg segíthetek?
- Err.. Igen, a doktornő itt van?
- Talán páciens?
- Nem... Az igazság az, hogy az állás ügyében jöttem!
A fiatal nő felállt és Utat mutatott Tomoyának:
- Akkor erre!
Tomoyának csak most tűnt fel, hogy a nő nyomában egy boyhos kiskutya is baktat.
- Piko-piko!
Tomoya megmosolyogta ezt a fura látványt.
- Itt mindenkinek van kisállata?
- Potato, ül! Most nem jöhetsz be!
- Piko!
A kiskutya, Potato engedelmesen leült, és a két ember be is ment az ajtón, ami egyenesen a rendelőbe vezetett.
- Hijiri, vendéged van!
Így nyitott be a rendelőbe a fiatal nő, és az asztalától, egy hasonló külsejű, hosszú hajú nő kelt fel, nyilván a doktornő. Tomoya rögtön rájött, hogy a két nő valamilyen rokonságban áll, és mivel az idősebb nem lehetett több mint 10 évvel idősebb, ezért arra tippelt, hogy nővérek.
- Azt hallottam, hogy mindenest keresnek!
- Akkor jól hallotta!
Az idősebb nő kezet nyújtott Tomoyának.
- Kirishima Hijiri! Doktor! A húgomat Kanot már ismeri!
- Okazaki Tomoya!
Hijiri jobban megnézte magának a fiatal férfit.
- Nem ide valósi igaz?
- Nem! Hikarizakából jöttem ide!
- Elég nagy utat tett meg, ezt el kell ismerjem!
Kano közben letelepedett az asztal mellé, és Tomoyának is helyet kínáltak.
- Szóval, Tomoya, ha nem baj, tegeződhetünk, igaz?
- Persze, nem gond... Edig még akivel csak találkoztam, rögtön tegeződni akart!
- Ne is lepődj meg ezen! Itt barátságos népek élnek!
Hijiri komoly, vizsgálódó tekintettel nézte Tomoyát.
- Van valami szakképesítésed?
- Konkrétan nincs, de 7 évig dolgoztam villanyszerlőként odahaza!
- Nos, néha kell valaki, aki megoldja az elektromos gondjainkat!
Kano megjegyzésére Hijiri bólintott.
- Jól van! Azt hiszem, mivel nincs nagyon nagy túljelentkezés, ezért megegyezhetünk! Minden héten fizetünk, és ha kell, szállást is adhatunk!
- Az nem szükséges, találtam már másnál!
Hijiri eltűnődött, és egyből tudta ki lehet az.
- Haruko, igaz?
Tomoya bólintott.
- Nahát, Haruko mindig kifogja a világcsavarókat!
Persze ezt nem rossz szándékkal mondta, csak utalni akart arra, mennyire barátságos Tomoya szállásadója.
- Rendben! Akkor fel is vagy véve! Holnapra írunk egy szerződést is! De ha gondolod, már ma is munkába állhatsz!
Tomoya örült, hogy nem kell az első napját lustálkodással kezdenie. Nem volt az a láblógató típus.
- Nagyszerű! Akkor... Mire várunk még?
- Kano, akkor mutasd meg kérlek Tomoyának, mit kellene megcsinálnia!
Kano bólintott, és kikísérte Tomoyát, majd intett Potatonak, hogy most már mehet utánuk. Egy kis helyiségbe mentek, ahol egy régi fénymásológép állt.
- Nem tudom, mennyire értesz a fénymásolókhoz, de ha meg tudnád javítani, azt nagyra értékelnénk!
- Nem lehet olyan nagyon bonyolult! Bekapcsol, vagy egyáltalán nem működik?
- Bekapcsolni bekapcsol, de nem működik. Folyton valami hibát ír ki!
- Majd utána nézek!
Ekkor valami kopogást hallottak a fejük fölött, és mikor felnéztek, Sora volt az, aki erős csőrével kopogott az ablak üvegén.
- Sora? Na nem, ide nem jöhetsz be!
- Sora? Misuzu madara?
Tomoya meglepve nézett Kanora, aki valószínűleg hamar rádöbbent, hogy olyat mondott, amiről nyilván Tomoya nem tudhat semmit.
- Jajj, bocs! Te nyilván nem tudhatsz róla!
- Miről?
- Sora egy nagyon kedves lány madara volt, aki nekem osztálytársam és barátom volt... Csak ő...
Tomoya értette, hogy nem szívesen beszél róla.
- Semmi baj, nem kell magyarázkodnod! Én amúgy is idegen vagyok itt! Na, akkor lássuk ezt a fénymásolót!
Tomoya nekiállt, előhozott egy szerszámos ládát a ház mögötti fészerből, és percek alatt darabjaira kapta a rakoncátlankodó gépet. Mindent átvizsgált, mindent ellenőrzött, és minden rendben volt látszólag. Végül a festékkazetta akadt a kezébe.
- Szóval itt a baj!
- Megtaláltad a bajt?
Kano benyitott Tomoyához, aki most a szétszedett gép darabjai között ült.
- Meg! Nézd!
Megfordította a festékkazettát, és kiderüt: Teljesen üres.
- Óh egek, és csak ennyi!?
Mindössze félórán belül a fénymásoló már megint működőépes volt, és Tomoya annak rendje és módja szerint újra összerakta. Volt már gyakorlata az ilyesmiben, hiszen hozzá szokott, hogy mindenben önellátónak kell legyen. Kano még megkérte, hogy tegyen fe egy dobozt neki egy magasabb polcra, de az azonal feltűnt a lánynak, hogy Tomoya nagyrészt félkézzel próbál ügyeskedni.
- Mi a baj?
- Mi?
- Valami baj van talán a jobb karoddal?
Tomoya feltornázta a dobozt a helyére, és leszállt a kis létráról, amin állt.
- A Helyzet az, hogy 14 éves koromban egy balesetben megsérült a vállam! Azóta vállmagasságnál jobban nem tudom felemelni a karom!
- Óh... Ezt nem tudtam! Sajnálom!
Ebédszünetben aztán Tomoya és Kano együtt ültek az épület előtt, és elnézték, ahogy Potato Sorával kergetőtzik.
- Szóval, mi ez az egész Misuzu dolog?
- Háth... Én nem sokat tudok mondani róla... Ha többet akarsz megtudni, akkor kérdezd Harukot!
Tomoya eltűnődve nézte a kiskutyát, és eszébe jutott, hogy jó pár kép volt az irodában is a Gimnazista Kanoról, aki ugyanilyen kiskutyát szorongat.
- Ez még ugyanaz a Potato, mint a képeken?
Kano felemelte a fejét erre a kérdésre, majd nevetve válaszolt.
- Áh nem, dehogy... Az a Potato azóta már elpusztult sajnos... Öreg volt már! Ez a fia! De épp olyan mint ő volt nem?
- De igen, aranyos!
Tomoya füttyentett egyet, és mikor a kiskutya odafutott hozzá, megsimogatta, és megvakargatta a hasát. Sosem volt kutyája, de ez a kellemes érzés most jól esett neki.