Negyedik fejezet
Patt-helyzet
Az idegességtől és aggodalomtól terhes légkörbe hirtelen robbant be egy hatalmas, fekete árnyalak. A körben sorakozó gyertyák lángjai derékmagasságig csaptak fel, majd egyszerre mind kialudt. Anna-t hátralökte a becsapódás ereje, és átrepülve az ajtók között, Yoh ölében landolt. Más körülmények között talán azonnal leordította volna a fejét, amiért ilyen durván belemászott a személyes aurájába, most azonban a látványtól megdermedve feküdt az ifjabb Asakura bordáin. Az alatta fekvő fiú pedig nem is tudta eldönteni, hogy a csontjain hentergő lány, vagy a testvérének nevezett közveszélyes őrült-e a rosszabb. Anna aztán nehézkesen talpra állt, majd rendbe szedte magát és megköszörülve a torkát igyekezett úgy tenni, mintha ez az előbbi kis esés meg sem történt volna. Mégsem viselkedhet így a vendég előtt, akármennyire gyűlöli is. – gondolta. Yoh is feltápászkodott, és döbbenten nézett fel a jelenségre.
Az árny füstösen kavargó alakja lassan öltött formát, kirajzolódott hófehér arca, csillogó, bő selyemkimonója, és a hosszú haja, ami már önmagában elég ismertetőjel volt, hogy tudják: ez Hao. A szellem felnyitotta, addig csukott szemeit, s a mélységes megvetést sugárzó Anna, és a zavartan pislogó Yoh különös látványa fogadta.
– Nocsak, nocsak – szólt Hao szórakozottan. – Ti meg miben mesterkedtek?
– Ha a helyedben lennék, nem örülnék ennyire. – mondta Anna jéghideg hangon, és úgy nézett rá, hogy a tekintetével meg tudta volna ölni.
– Hm?
Az idősebb Asakura értetlenül bámult rá, majd a falakon izzó papír cetlikre pillantott. Átkozottak! Tőrbe csaltak! – dühöngött magában, és az arcizmai megfeszültek, hogy egyetlen aprócska rezzenés se látsszon rajta.
– Ez a varázslat nem engedi, hogy megszökj, úgyhogy ha nem itt akarod eltölteni az elkövetkező 500 évet, jobban teszed, ha válaszolsz néhány kérdésre. – mondta Anna magabiztosan, és igyekezte kihasználni a helyzetet.
Tudta, hogy hamarosan úgyis elengedi, mert képtelen lett volna örökké elviselni a jelenlétét.
Az ifjabb Asakura félelemhez hasonló érzésekkel lépett elé, s azon töprengett, hogy mindazok után, ami a Bajnokságon történt, mit is mondhatna neki. Arra számított, hogy bátyja dühöngeni fog és mérhetetlen sértődöttsége közepette ordítozik majd vele, de ő csak állt-lebegett ott, rezzenéstelen, már-már a próbababákéhoz hasonló rideg arccal. A szíve mélyén csöppnyi bűntudat jelent meg, azért amit vele tett. Ugyanakkor, rájött, hogy nem okolhatja Hao-t, mert kísérti őt, hisz neki köszönheti, hogy halott. De Amidamaru-t és a többi szellemet azért mégsem kellett volna eltűntetnie. – gondolta. Nem is beszélve a többi szörnyűségről, amit ittléte során elkövethetett, s amiről Yoh nem is tudott.
– Hao. – lépett közelebb, és próbálta határozottnak mutatni magát.
– Hm? – nézett le rá és a szemei szikrákat szórtak, hiába próbálta rejtegetni a haragját.
Abba meg inkább bele sem gondolt, hogy egy tökéletesen védtelen sámán, és egy gyenge médium igyekezte őt megtörni, különben biztosan elszakadt volna az a bizonyos cérna.
– Hol van Amidamaru? – kérdezte Yoh, s a hangjából aggodalom szűrődött.
– Ki?
– Tudod te azt! – csattant fel. – Az őrszellemem, akit eltűntettél.
– Áh, a kicsi szamuráj-szellem. Miatta ne aggódj, nagyon jó helyen van. – felelte egyszerűen.
– Ha nem árulod el… – kezdte volna, de bátyja félbeszakította.
– Akkor? – érdeklődött az idősebb.
– Nagyon meg fogod bánni.
– Nincs semmi, amivel árthatnál nekem. És még ha itt is kell, maradjak, az én időm veled ellentétben, végtelen.
Hao ezzel le is zárta a vitát. Yoh még halkan elmormolt néhány keresetlen szót az orra alatt, aztán csalódottan sarkon fordult. A jelenetet figyelemmel kísérő Anna értetlenül nézett utána, majd ismét Hao-ra pillantott.
– Meglátjuk, a türelmed is az-e.
– Elfelejted, kivel beszélsz, Anna. – mosolyodott el gúnyosan, mire a lány dühösen villantotta rá a tekintetét.
Majd megfogva a kartávolságra kinyílott szárnyakat, az idősebb Asakura-ra „zárta" újdonsült börtöne ajtaját.
፠
Teltek a napok és az órák, amiket feszült figyelem és óvatosság töltött ki. Anna és Yoh azóta egyetlen szót sem váltott a szellemmel, és a tekintetét is igyekezték elkerülni. Idegesen várták a következő és az arra következő napokat, hogy a bezártságban töltött hosszú idő után, Hao kötélnek álljon. Ő azonban csak várt és várt nyugodtan. Hagyta, hogy a furyokuja növekedjen, merengett, meditált kicsit. Ugyanis volt egy aprócska lépéselőnye Yoh-ékkal szemben: az elmúlt évezred során megtanulta, mivel lehet tökéletesen elütni az időt.
– Szerinted beszélni fog? – kérdezte az étkezőasztalon támaszkodó Yoh, aki az álmatlanságtól megfakult arcát félig a tenyerébe temetve, majd' összecsuklott a fáradtságtól.
A vele szemben ülő szőkeség lassan megcsóválta a fejét, majd a gondterhes tekintetét visszakanyarintotta a kezében gőzölgő kávéscsészére.
– Egy hete sincs még bezárva, és ő ráadásul egy szellem. Nem lehet éheztetéssel, meg hasonlókkal megtörni. – tette hozzá pár perc múlva, csakhogy véget vessen a kínos csendnek.
– Hh… – sóhajtott Yoh. – A végén még ő fog minket kikészíteni. Aludni sem tudok, mióta itt van.
– Kezdem azt hinni, hogy ez a „majd valahogy szóra bírjuk" dolog, rossz ötlet volt. – nézett az ifjabb Asakura-ra szemrehányóan.
Az csak bámult vissza a szöszire, közben szinte hallani lehetett az aprócska fogaskerekek kattogását a fejében, amik a szokottnál is lassabban forogtak ama reggelen.
– De szükségem van Amidamaru-ra. Ki kell derítenem, mi történt vele.
– Akkor várunk még néhány napot, – sóhajtott Anna – és ha Hao nem beszél, elkezdhetünk arról is gondolkodni, hogyan szabaduljunk meg tőle.
Yoh aprót bólintott, és a szemeit birizgálta, nehogy lecsukódjanak közben.
– Addig is, folytatjuk az edzést, ahogy megbeszéltük. – szólt a szöszi hátra sem fordulva, ahogy kilépett a szobából.
A fiú értetlenül nézett utána, majd mikor az információ eljutott az agyáig ijedten kapta fel a fejét.
– Edzés?!
፠
Meglepően kellemes, meleg téli reggel volt, a szél lágyan lengedezett, a nap vakítóan sütött a felhőtlen égen, és a néhány nappal korábban lehullt hónak már a nyoma sem látszott. Frissesség szállt a levegőben, amit beszívva minden jólelkű utcai járókelő szívébe aprócska öröm szökött. Mert az üde, tiszta szellők bizony már a tavasz illatát derengették. Ebben a szép időben mindenki, még a legnagyobb szerencsétlenség áldozata is élvezte a napot, s úgy érezte, jobbat nem is kívánhatna a zord hidegek után. Mindenki, kivéve a zöldülő félben lévő, magas kőkerítéssel határolt, Funbari Onsen névre keresztelt szálló udvarának közepén ácsorgó fiú, aki a kicsiny ház előtt reszketve várta, hogy pokolbéli edzője, az ajtón kilépve bejelentse a halálítéletet. A félelemtől pikkelő szemeit a bal oldalsó szobára csúsztatta, ahol a résnyire széthúzott tolóajtók között üldögélő Hao cseppet sem próbálta titkolni a kárörömét. Határtalan jókedvét csupán az csorbította kissé, hogy nem kísérhette el öccsét mindvégig, így a haláltusáját illetően be kellett érnie a fantáziájával.
Hirtelen halk, ártatlannak tűnő hang suhant el az ifjabb Asakura füle mellett, ahogy a főbejárat szárnya lágyan gördült a másik elé, s az általa hagyott nyílásban megjelent a kivégzőtiszt maga. Kezében vastag papírköteget szorongatott, amelyen a büntetés hosszú sorai szerepeltettek, míg a másikat türelmetlenül a csípőjére tette.
Az ítélkező aztán diadalmasan előrelépett, és lassan, színpadiasan szétnyitotta a lapokat.
– Az első feladatod: 3 hét kilométeres kört futni innentől a kikötőig. A teljesítésére 2 órát kapsz, ha pedig végeztél, elmondom a következő dolgod. Ha viszont nem végzel időben, vagy csalsz közben, annyiszor kezded elölről, míg meg nem csinálod rendesen. Kérdés?
– Öhm… Csak egy… Mi van, ha… valami közbejön, és azért késem el? – hebegte Yoh rémülten.
– A feladatot akkor is teljesíteni kell. – válaszolta Anna jéghideg hanggal, majd a fiú mellé lépve előhúzta a ruhácskájába bújtatott stopperóráját.
– Óra indul. 3… 2… Rajt! – ordította, amitől a sámán úgy megijedt, hogy szinte szárnyra kapott tőle.
Anna értetlenül húzta fel egyik szemöldökét, ahogy az őrülten rohanó fiú után nézett, de már csak egy halvány, fekete körvonalat látott távolodni a házak között. Azután a feltűnően hangos kacaj forrása felé fordította gyanakvó tekintetét, mire Hao egy gúnyos vigyorral a képén visszahúzódott a szoba falainak biztonságába. A szöszi ezután beviharzott a házba, letette az iratokat a folyosó egyik oldalán árválkodó asztalkára, majd irányát egyenesen a nappali felé vette.
Hao egészen meglepődött, ahogy az újabb elmélyült merengésnek nekikészülődve kényelmesen elhelyezkedett a puha gyékényszőnyeg közepén és becsukta szemeit, s mire a közeledő léptek kopogására felnyitotta őket, Anna máris ott állott előtte. A kezeit összefonta, a szemöldökét mérgesen ráncolgatta, s a lábával idegesen dobolt.
– Hm?
– Hajlandó vagy elárulni végre, hogy hol van Amidamaru? – kérdezte a lány ellentmondást nem tűrő hangon, s a hatás kedvéért elővette a legszigorúbb nézését is.
– Te vagy a médium, hát miért nem keresed meg? – válaszolta egyszerűen, és egy kedvesnek tűnő mosolyt erőltetett az arcára.
– Nem találtam sehol.
– Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, Anna, de ezek szerint sokkal kevesebb van benned, mint hittem. – mondta Hao szomorkásan.
– Ebből elég! – csattant fel a szöszi, s egészen a fiú fölé tornyosult. – Azonnal, mondd meg, mit csináltál vele!
Hao csak mosolygott, majd előrébb csusszant, s egészen a lány arcába hajolt.
– Tudod, – kezdte lágy, doromboló hangon. – megegyezhetünk, mi ketten.
Anna elborzadt, mikor belegondolt, mi lehet ennek a vége, s dühösen kapta el a fejét.
– Álmodik a nyomor! – ordította, s a tenyere már csattant is az arcán.
Hao egy pillanatra megrendült, s ösztönösen szeretett volna visszaütni, de ahogy a lányra nézett, csak sóhajtott egyet és megint elvigyorodott. Hiába… tetszett neki, mikor ilyen indulatos volt.
– Azért gondold meg. – mondta végül az őt dühösen méregető Anna-nak. – Nem kérnék olyan sokat.
A lány beviharzott a szobájába, s Hao magában felkuncogott, mikor halotta, ahogy hangos csattanással becsapta az ajtót maga mögött. A szöszi aztán megtorpant, és a szárnyaknak vetette a hátát. Mélyet sóhajtott, majd a kéken csillogó gyöngysorához nyúlt és mérgében a földhöz vágta. Na jó, most utoljára… – sóhajtotta magában, és csalódottan bámult maga elé. Azután a padlón hempergő nyakláncért hajolt, a patyolat tiszta helyiség közepébe lépett és egy mély lélegzetet követően erős koncentrálásba kezdett.
– Amidamaru! Ha hallasz engem, lépj elő! – parancsolta kétségbeesetten, de a szellem (várhatóan) sehol se volt.
Mikor Anna leengedte a láncot szorongató kezét, s aggodalmát leplezve a nyakába akasztotta már tudta, mit kell tennie. Épp csak azt nem, hogyan fogja megtenni, mert a tehetetlenségénél, csupán a megaláztatást viselte el nehezebben.