A zsúfolt kis szobába madarak vidám csicsergése hallatszott, Raven pedig őket hallgatva a párnakupacon pihent. Fején az „Entrópia I" kötete feküdt szétnyitva, de a tanoncnak az ötödik oldal után nem állt szándékában azt tovább tanulmányozni.

A tantárgyon úgy tűnt, mintha átok ülne: nem volt elég, hogy első találkozásánál a szaktanárral kisebb csetepatét zavartak le, később emberként a tanóráján ülve sem tudta őt megkedvelni. A mágus pökhendi és szubjektív volt: azokat a diákokat, akik hízelegtek neki, és értették, vagy legalábbis jól megtanulták az anyagot, kiváltságban részesítette. Raven azonban nem is értette az entrópiát, és főleg nem fűlött hozzá a foga, hogy annak a kedvére tegyen, aki megégette a fenekét.

Nagyon unatkozott, de senkivel sem tudott most társalogni. Tavasszal mintha mindenki megzakkant volna: nem látott mást maga körül, csak szerelmes párokat.

Mikor rágcsálóként a Tornyot járta, az egyik kihalt folyosón Anders éppen az egyik lánynak tette a szépet, aki láthatóan élvezte a dolgot. Egy kis flörtölés után aztán a fiú megfogta a kezét, s az egyik üres terembe kísérte őt.

Egy emelettel lejjebb pedig Amellbe kellett belebotlania, aki a falnál álló templáriusnak, bizonyos Cullennek nyomott a kezébe egy levelet. A máguslány felszólította őt, hogy olvassa el, s a férfi feje égővörös lett, ahogy a sorokat nézte. Szabadkozott, hogy ezt nem ő írta, félreértés az egész, de a lány erre azt válaszolta:

– Szeretném, ha ezt a levelet felolvasnád nekem hangosan. Csak nekem, ahol kettesben vagyunk.

Aztán közelebb lépett a megkövült férfihoz, és nem törődve, hogy látja-e őket valaki, megcsókolta. A templáriusnak kellett néhány pillanat, míg magához tért, majd hebegve-habogva elrohant a lány elől. Micsoda betoji alak.

Az emeleten mászkálva végül a kápolnában Jowant is megpillantotta, akinek tényleg volt barátnője: egy paplány volt az, akit Lilynek hívtak, s mintha imádkoznának, egymás mellett térdelve beszélgettek. A tanonc valami kedveset mondhatott, mert a lány arcon puszilta őt, s közelebb csúszva hozzá fejét a fiú vállára eresztette. Ravennek ekkor lett elege.

A kinti hangok kezdték nagyon csábítani, s nem egyszer megfordult a fejében, hogy a többi madárral együtt elrepül, minél messzebb. És vissza se térne.

De persze az túl könnyű lenne, menekülni újból és újból. Bár neki még mindig nagyobb esélye van sértetlenül elhagynia a Tornyot, mint mágustársainak. Az alakváltás tudományáról úgy tűnt, mintha nem is hallottak volna, vagy csak úgy eltitkolták előlük, hogy már rég elfelejtették, nem tanították senkinek. Lehet, hogy erről is a templáriusok tehetnek, hogy kisebb legyen a szökés esélye.

A fiú fejében már többször felsejlett az a gondolat, hogy elterjeszti ezt a tudományt társai körében, de mindannyiszor, mikor a megvalósításán töprengett, jött az újabb „De ha". De ha valaki elrontja a varázslatot. De ha a templáriusok rájönnek. De ha valaki elárulja őt.

De ha mégis összejönne…

Igen. Igen, megcsinálja. Meg kell tennie társaiért, mert ez a helyes, és önmagáért, hogy enyhítse a múltban elkövetett bűnét.

Napokig tervezte az új „kurzus" elindítását, egy pergamenre jegyezve fel gondolatait: először is jól meg kell fontolnia, hogy kezdetben kiket avat be: Jowant és Amellt mindenképpen számba vette, Anderst viszont még fontolóra kell vennie, mert bár szimpatikusnak tartja a mágust, mégiscsak Karl barátja. Bár ő is lázad a templáriusok ellen, Ravennek úgy tűnt, hogy mióta tutor lett, jobban húzódik Irving felé, aki konzervatív és inkább behódol a templáriusoknak, mintsem hogy több szabadságot követelne a többi varázserővel bírónak. Ezért Karl neve mellé tett egy kis jelet, hogy utána tovább kell nyomoznia, és ha úgy érzi, bízhat benne, akkor beveszi a csapatba (természetesen így Andersszel együtt).

Következő fontos kérdés a helyszín és idő megválasztása volt. Hiszen mégsem gyakorolhatják az alakváltást a templáriusok, és a többi mágus előtt, pláne nem reggel. Ergo este kell varázsolniuk, és egy olyan helyen, ahol nem láthatják őket. Szerencsére az ifjú mágus minden zugát ismerte a Toronynak, hála alakváltó képességének, és a könyvtárban rá is bukkant egy olyan könyvespolcra, ami mögött egy kis terem nyílik. Valószínűleg egykor az is a könyvtár része lehetett, mert az elöregedett polcokon ősrégi kötetek sorakoztak, de valamiért azt a területet lezárták. Lehet azért, mert a könyvek nyelvezete már elavult, és azóta a varázslótudomány is fejlődött, ki tudja. Raven csak remélte, hogy arról a helyről senki más nem tud.

Igen ám, de el is kell jutniuk oda. Este ugyanis a templáriusok épp annyira felügyelik a folyosókat, mint nappal. Hát persze! Csapott a homlokára Raven. Elég csak annyit mondaniuk, hogy a könyvtárba mennek,- ami nem hazugság -, és onnantól már viszonylag könnyű lesz a dolguk, mert az a bizonyos könyvespolc jó hátul rejtőzik, és a mágustanonc azt is tudja, hogy milyen varázsigével mozdítsa arrébb. (Erre nagyon egyszerűen jött rá, mert a polc hátuljára valaki emlékeztetőül felvéste a bűvös szavakat.)

Utolsó pont, amit feljegyzett, az volt, hogyan tanítsa meg társait. Neki annak idején könnyű dolga volt, mert kis korában édesapja volt az, aki bevezette ebbe a tudományba, és mivel a Vadonban éltek, az állatok szokását könnyű volt átvennie. Itt viszont nincsenek állatok, és az, hogy elhagyják a Tornyot, túl kockázatosnak tűnt. Tehát az „alany" szerepét vagy Ravennek kell vállalnia, vagy szereznie kell kintről egyet. Azt igazán nem kívánta, hogy akarata ellenére tartson itt egy állatot bezárva, úgyhogy a választás saját magára esett.

Most, hogy összeszedte gondolatait, elérkezett az idő, hogy végbe vigye tervét.

Raven délután Jowant és Amellt a könyvtárban találta. Suttogva mondta nekik, hogy kövessék őt hátra, és a két máguspalántának majdnem elállt a szava, mikor barátjuk bevezette őket a titkos terembe.

- Azta! – hüledezett Amell. – Ezek a könyvek ősrégiek! Biztos még a tevinteri időkben íródtak.

- Tényleg lenyűgöző – bólogatott rá Jowan. – Alig várom, hogy lássam az Elöljáró arcát, amikor megmutatjuk neki. Biztosan…

- Azt nem! – kiáltotta indulatból Raven. – Nem azért mutattam meg nektek ezt a helyet, hogy másoknak csak úgy elkotyogjátok!

- Hát akkor miért mutattad? – kérdezte Amell kicsit megszeppenve. Az alakváltó vett egy nagy levegőt. Ideje volt elmesélnie, ki is ő valójában.

- A nevemet még édesapám adta nekem, mert a hajam fekete, és szabadon élek, mint a holló. Ő, akárcsak Anders, többször megkísérelt megszökni a Toronyból, de mindannyiszor elfogták. Egyszer azonban mellé állt a szerencse, és egy Kaszind törzs, akik a Korkari erdőben éltek, maguk közé fogadták. Ők tisztelik az ősi varázslatokat, így apám elnyerte a tiszteletüket, mint sámán. Nagyon sokat tanult a vadon embereitől, és később édesanyámmal is megismerkedett. Én viszont nem emlékezhetek rá, mert születésemkor meghalt. Ez annyira megviselte édesapámat, hogy egy év múlva elhagyta a törzset, mert túl sok emlék gyötörte ott. Így továbbálltunk a Brezíliai Erdőbe, ahol összefutottunk egy szökött mágussal. Az öreg kicsit flúgos volt, de azért eléldegéltünk mellette. Aztán a bácsi annyira megkedvelte apámat, hogy beavatta őt egy titkos varázslatba.

Itt Raven hatásszünetet tartott, Amell pedig megijedt.

- Ugye nem vérmágiáról van szó?

- Dehogy! – a fiú kicsit felcsattant, de gyorsan lecsillapította magát. – Én egy olyan ősi varázslatról beszélek, amit rég elfeledtek, amit nem tanítanak itt a Mágustoronyban. Ami a menekülésünk kulcsa.

- Menekülés? Te meg miről beszélsz? – kérdezte aggódva Jowan.

- Az alakváltásról.

A két mágustanonc először nem értette miről van szó, és zavartan néztek egymásra. Mikor azonban Raven átalakult hollóvá, mindketten felkiáltottak.

- Te vagy az a holló, aki mindig a frászt hozta rám órákon! – mondta Jowan felháborodva.

- Nem csoda, hogy sokszor csak úgy felszívódtál – rázta a fejét Amell – Más állat alakját is fel tudod venni?

A kérdésre a hollóból macska, majd farkas, majd medve lett. A lány elmosolyodott a csodálattól, de legjobb barátja nem osztozott az érzésen, inkább meg volt ijedve.

- Ez csodálatos! Nem gondolod, Jowan?

- Nekem ezt még fel kell dolgozni – válaszolta fejét fogva a fiú, és lehuppant az egyik poros, öreg székre, de annak már annyira el voltak korhadva a lábai, hogy nagy reccsenéssel összetört alatta. Amell elnevette magát, és még Raven is visszaalakult emberré, csakhogy a kárörvendéshez csatlakozzon.

- Ha-ha, nagyon vicces – morogta mérgesen Jowan, és a fenekét dörzsölgette. - De térjünk csak vissza Ravenre; Hogy voltál képes átváltozni?

- Nem figyeltél? Az apja tanította neki, aki előzőleg a hóbortos öregtől tanulta.

- Azt értem, de mégis… hogy lehetséges ez?

- Hát – kezdte Raven -, ha gondoljátok, megtanítom nektek.

- Komolyan? – örvendezett Amell. – Bármilyen állattá át tudunk majd változni?

- Azt sajnos nem ígérhetem – vallotta be őszintén az ifjú mágus. – A tudás elsajátításához ismerni kell annak az állatnak a viselkedését, amivé változunk. És mivel itt nem igazán találkozunk eggyel sem, az akár hónapokig is eltarthat.

- Az nagyon sok idő. Nincs valami gyorsabb módszer?

- Amíg nem találok valami más megoldást, nincs más, engem kell megfigyelnetek, mint alanyt.

- Na és azt hogyan tesszük? – tette fel a kérdést Jowan.

- Majd este meglátjátok.

Úgy beszélték meg, hogy este a hálókörletből együtt indulnak a könyvtárba, de Raven csak nem akart jönni. Amell és Jowan együtt ültek a fiú ágyán, és unottan néztek maguk elé. Eleinte izgatottak voltak, milyen lesz az első „órájuk", de aztán meguntak róla beszélni, és egyikük se tudott újabb témát kitalálni.

Mindketten kezdtek már álmosodni, és a máguslány úgy érezte, mindjárt beájul az ágyba. Ahogy a kőpadlót bámulta, direkt nem fókuszált, s a homályos foltokban formákat kezdett el látni, amik mozogtak. Az egyik forma nagyon hasonlított egy patkányra, s ahogy Amell élesített látásán, az még mindig ott volt. Reflexszerűen fel akart sikítani, de hirtelen rájött, hogy a fekete rágcsáló nem más, mint Raven. Némán oldalba bökte a mellette ülőt, majd rámutatott a padlóra, mire Jowan kicsit megugrott az ágyon, de nem kiáltotta el magát.

- Raven, te vagy az? – kérdezte a mágustanonc bizonytalanul.

A kis patkány derékban hajlongott, jelezve azt, hogy „igen", majd elkezdett a kijárat felé futni. Az ajtó résnyire volt nyitva, ő kikukucskált, utána pedig kiment.

- Szerintem kövessük – mondta Amell, és felpattant az ágyról. Ő nem volt olyan elővigyázatos, mint Raven, s ahogy kilépett az ajtón, egyből neki is ütközött egy páncélos alaknak.

- Hová ilyen későn, ifjú hölgy? – kérdezte mogorván a templárius.

- Csak a könyvtárba indultunk – hadarta gyorsan Jowan -, holnap tesztet írunk és alig készültünk, és ha nem írjuk meg jól, a tutor nagyon dühös lesz, mert már az előző dolgozatunk is borzalmasan sikerült, és…

- Jól van, jól van, menjetek! De nehogy másfelé vegyétek az irányt! Rajtatok tartom a szememet – mondta figyelmeztetően a férfi, és amíg a két máguspalánta el nem tűnt a sarkon, tekintetével végig követte őket.

Amikor befordultak, az egyik nagy váza tetején a patkány hangosan cincogott, mintha elégedetlen lenne.

- Ne húzd már föl annyira magad – csitítgatta őt Amell –, legközelebb óvatosabbak leszünk, ígérem. Mi nem vagyunk olyan kicsik, mint te, hogy észrevétlenül elsurranjunk.

- Legalábbis még nem – tette hozzá Jowan.

Bár nem volt rá szükség, a könyvtárig mégis úgy settenkedtek a rágcsáló után, mintha a Toronyból készülnének megszökni. Jowan úgy tűnt ügyesebben tud lopakodni, és nem egyszer ő húzta vissza a fal vagy egy oszlop mögé társát, amikor valaki a közelben sétált. Végül megérkeztek a könyvtár titkos átjárójához, és amikor beléptek a terembe, Raven már emberi alakjában várta őket.

- Kezdetnek nem is rossz – bólogatott elismerően az alakváltó. – Úgy tűnik, neked van már tapasztalatod ezen a téren, Jowan. Csak nem szoktál titokban valahova elszökni? – kérdezte hamiskás mosollyal az arcán. Nagyon is jól tudta, hogy barátja a paplányt szokta meglátogatni a kápolnánál, és bár Jowan rázta a fejét, mégis kicsit elvörösödött.

- Na és mit fogunk csinálni? Megtanítod nekünk a bűvös szavakat? Vagy átváltozol és tanulmányoznunk kell téged? – kérdezte csillogó szemekkel a máguslány.

- Egyiket sem, bár az utolsó kérdéssel majdnem beletrafáltál. Idáig is csak azért kellet settenkednetek, hogy megtudjátok, egy patkánynak mennyire kell vigyáznia, hogy ne vegyék észre. Varázsolni meg csak később fogtok, ha már elég tapasztalatot gyűjtöttetek. Viszont ha nem is engem, valaki mást tényleg meg fogtok vizsgálni.

- Úgy érted, más is át tud változni, mint te?

- Nem éppen… - válaszolta Raven, és intett társai felé, hogy kövessék őt a terem végébe. Az egyik sarok tele volt dobálva régi tekercsekkel, amit pókhálók szőttek át, és néhány svábbogár mászkált alattuk. Közelebb érve valami megcsapta az orrukat.

- Fúj, mi ez az orrfacsaró bűz? – kérdezte undorodva Amell.

- A hétvégi ebédmaradékból van. Én hoztam ide.

- De miért?

- Ezért – mutatott Raven a pókháló felé. Középen egy viszonylag testes, szőrös lábú pók trónolt, és mikor a fonal megrezzent, ő villámsebesen lecsapott áldozatára. A csótány még küzdött a nyolclábú ellen, de a méreg hatására lebénult, és ellenfele már el is kezdte vacsoráját „becsomagolni".

- A testvéreik a Brezíliai Erdőben akár 3 méter szélesre is megnőhetnek.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egész éjszaka ezeket fogjuk bámulni? – háborodott fel Jowan.

- Ha lehet, mutass kicsit több tiszteletet nyolclábú barátaink iránt, mert egy ideig ők lesznek a tanárotok.

Azzal megveregette a fiú vállát és távozni készült.

- Te meg hová mész?

- Egy óra múlva visszanézek, addig magatokra hagylak titeket, hogy barátkozzatok – válaszolta mosolyogva az alakváltó, és patkánnyá alakulva gyorsan faképnél hagyta a két tanoncot.

Fú de régen töltöttem fel új fejezetet. Sajnos nem azért, mert nem volt meg az ötlet, hanem személyes problémáim voltak, s rajz terén se alkottam túlságosan.

Remélem sikerül befejeznem a sorozatot, kár lenne veszni hagyni.