4. A rémálom
Éjszakára megálltak pihenni. Rika hátát egy fának támasztva hajtotta álomra a fejét. Álmodott.
Egy gyönyörű virágokkal borított tisztást látott. De valami nem stimmelt. Valami nyugtalanította. Két alak harcolt a mezőn. Az egyik Sesshoumaru volt, akin sérülések látszódtak. A másikat nem ismerte fel. Ádáz küzdelem volt. Szaladt. A táj nem változott. Nem tudott a tisztásról elmenekülni. Látta, hogy a nagyúr nem tud elbánni ellenfelével. Segíteni kell! Valahogy. Majd valami hirtelen megragadta a karját. Felnézett, hogy lássa ki az. Nem látott mást csak egy gyűlölettől izzó, vörös szempárt. Egyenesen a szemébe nézett. Velejéig hatolt a megvetés, ami a szemekből áradt.
- Kérlek! Ne ölj meg!
- Szánalmas halandó! – hallatszott az iszonyatos üvöltés.
- Sesshoumaru-sama! Segíts!
A félelemtől földbe gyökerezett a lába. Rettegett. Szemeit összeszorította, ahogy csak tudta. Sikított, ahogy a torkán kifért.
Sesshoumaru egy sziklán ült és figyelte a csillagokat. Mélyet szippantott a levegőben Rika finom illatát érezve. Még mindig felzaklatta. Gyűlölte. Rika ziháló légzésére lett figyelmes. „Rosszat álmodik" Arcát figyelte, látta az álom egyre rosszabb. A lány kézzel-lábbal kapálózik, sikít. Odasétált hozzá, megragadta csuklóit és a lecsorduló könnyeket figyelte.
- Sesshoumaru-sama… kérlek… segíts! – hallatszott a lány könyörgése, ahogy küzd az álommal.
Sesshoumaru egy pillanatra meglepődött, hogy érte kiált a lány. De csak egy pillanatra.
- Rika! – ébresztgette. – Rika! Ébredj!
Rikának hirtelen kipattantak a szemei. Két erős kéz szorítását érezte. És valóban, a kezeit lefogják. Ahogy felpillant Sesshoumaru arany tekintetével találja magát szemben. Nem sok érzelmet látott benne, mondhatni semmit. De nem is volt rá szüksége. Kétségbe esetten a nyakába borult és csak zokogott. Érte kiáltott és itt van. Megmentette.
Sesshoumaru döbbenetében azt se tudta, mit tegyen. Hagyta, hogy a lány kicsit meg nyugodjon. A zokogás hallatán valami furcsa érzés kapta el. Nem igazán tudta mit kezdjen a helyzettel. Rika nem akart megnyugodni. „ Vajon mi zaklatta fel ennyire?" Nem volt mit tenni, sodródni kellett az árral. Felkarolta a lányt majd leült a hátát a fának döntve. Rika továbbra is a nyakát szorongatva sírt, de úgy tűnt kétségbeesése kicsit alább hagyott. Kis idő múlva már csak a szipogásait lehetett hallani. Úgy tűnt végre megnyugodott és…
- Elaludt. Hn… - nyugtázta majd tekintetét a csillagokon pihentette.
Rika feszült mocorgására lett figyelmes. Újra álmodott. Sesshoumaru megelőzve az újabb kirohanást, szorított egyet védelmező ölelésén. Ekkor vette észre milyen törékeny és apró. Látta, hogy a lány vonásai ellágyulnak és megnyugszik. Végre közelebbről is megnézhette. Elsimított pár kusza tincset az arcából. Mélyen magába szívta az illatot, ami mindig annyira összezavarja. Csak nézte. Nem tudott elszakadni tőle.
„Milyen gyönyörű. Hogy képes mindig mosolyogni? Mit tettél velem? Nem vagyok önmagam. Teljesen kiborítasz!"
Ahogy az arcához ért Rika elmosolyodott. Már az első találkozásukról álmodott. Sesshoumaru pedig hálát adott az isteneknek, hogy senki nem láthatta gyengeségét.
A nap már magasan járt mikor Rika ébredezni kezdett. Érezte, hogy valami melegen és puhán pihenteti arcát. Derekán karok szorítását érezte. Álmosan felnézett és ledermedt az arany szempártól, ami arcát fürkészte. Kíváncsiságot látott bennük.
- Sesshoumaru-sama… mi történt? – kérdezte zavartan, smaragdzöld szemeiben ártatlanság csillogott.
- Rosszat álmodtál. – érkezett a közönyös válasz.
- Álmodtam? – kutatott gondolataiban, míg végül kikerekedett szemei mutatták, megtalálta, amit keresett. – az a vörösen izzó szempár… szánalmas halandó…
Egy pár percig dermedten bámult magam elé, nyugtalanság fogta el. Sesshoumaru felvont szemöldökkel figyelte. „ Vörös szemek? Szánalmas halandó?" Ezek hallatán semmi jóra nem számított.
- Induljunk! Nem messze van egy forrás. Ott pihenhetsz még egy kicsit.
- Jaj! Bocsáss meg! – kiáltott fel Rika, mikor rádöbbent, hogy még mindig Sesshoumaru mellett kuporog.
- Igyekezz! - de csak egy hűvös válasz érkezett.
A nap további része néma csendben telt. Tele feszültséggel. Mindketten kavargó gondolataikat és érzelmeiket próbálták lecsillapítani. Rikát valami különös félelem uralta. Már nem énekelt, nem szedett virágokat. Csak komoran bámult maga elé. Ezt Sesshoumaru is észrevette, de betudta az álomnak és nem foglalkozott vele többet.
Aznap éjszaka már Sesshoumaru is lepihenni készült miután meggyőződött, hogy a környék nyugodt. Néhány óra alvás tökéletes lesz. Már épp elaludni készült, mikor nyöszörgésre lett figyelmes. Rikát figyelte. „Megint egy rémálom? Nem tetszik ez nekem. " Csendben odasétált hozzá, hogy felmérje a helyzetet. A lány teljesen össze volt gömbölyödve és csak motyogott össze vissza. Sesshoumaru leült mellé, próbálta valahogy megnyugtatni, bár ötlete nem volt. „ Hiszen teljesen át van fagyva. A kezei már szinte kékek." Egy pár másodpercig habozott, nem akarta megtenni, amire készült, de kénytelen volt. Felkarolta a lányt és felvette a pózt ami tegnap is bevált. Csak ült karjai közt a lánnyal, tekintetét az arcán pihentette. Akárcsak előző éjszaka. „Nem hiszem el, hogy ennyire esendő lennék." Az alvást elhalasztotta következő éjszakára. Aztán a következőre és az azt követőre. Minden éjszakát Rika mellett töltött, akit nem hagyott nyugodni az álma. Hajnalban mielőtt a lány még felébredt volna, óvatosan visszahelyezte eredeti fekhelyére. Így ment ez napokig.
Bár a nappalok sem voltak túl bíztatóak. Rika viselkedése egy cseppet sem javult az első rémálom óta. alig evett, nem beszélt, csak ha nagyon muszáj volt. Bámult maga elé. Sesshoumaru kezdett aggódni.
„ Már napok óta tart ez az állapot. Nem mosolyog, nem énekel. Minden éjjel nyugtalan az álma. Ennyire rémült lenne? Mi nyomasztja? Nem eszik, csak még gyengébb lesz. Így csak még inkább megnehezíti a dolgom! Nem mosolyog… Rika… mi bánt?"
- Rika!
De a lány meg se hallotta. Megfordult hát és várta, hogy a lány beérje. Ám ő észre sem vette, hogy a Nagyúr ott áll előtte. Egyenesen nekisétált. Olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy el is szédült. Még mielőtt elesett volna Sesshoumaru elkapta a derekát.
- Rika! Valami baj van?
- Nincs Sesshoumar-sama. Miből gondolod, hogy valami baj lenne? – erőltetett magára egy műmosolyt és lassan eltávolodott kicsit.
- Nem énekelsz… mi bánt?
„ Hát figyelt rám? Tudtam én, hogy nem olyan üres. „
- Ez az álom… - kezdte mondókáját a lány – Borzasztó. Minden éjjel újra élem. Hiába alszom, nincs erőm. Már alig bírom ép ésszel.
- Tudom. – vallotta be félve.
Rika szemei elkerekedtek a meglepetéstől és szája sarkában megjelent egy őszinte mosoly.
- Miről álmodsz? – kérdezte – Persze csak ha el akarod mondani. – tette hozzá hidegen.
- Harcolsz valakivel. Nem ismerem. Nagyon erős. Megsebesít. Vesztésre állsz. Valaki üldöz. Nem tudok menekülni. Elkapja a karom. Kegyetlen vörös szemei vannak. Meg akar ölni… - hangja elcsuklott - Meg fog ölni… mindkettőnket - arcán könnyek peregtek.
„Baka! Nem fognak legyőzni. Én még soha nem buktam el. Ne aggódj miattam. És amíg én itt vagyok, magad miatt se aggódj. Nem lesz semmi baj. „
Tett egy lépést a lány felé - maga sem tudja, mi készteti arra, amit tenni készül – hogy átölelje és megnyugtassa. Már épp megérintette a karját, amikor hirtelen elkapta a fejét és az eget kémlelte. Valamit érzett. Valami nagyon rosszat.
- Mi a baj Sesshouaru-sama? – ijedt meg Rika
- Keress egy biztos fedezéket! Igyekezz! – utasította határozottan, majd egy halk morranásnak adott hangot.
Folytatása következik…