4. fejezet
Harry leszívott aggyal ült be bájitaltanra. Ma is dupla volt (ki hitte volna), és mint kiderült a mardekárosok közül Piton és Theodore Nott ment csak velük Lumpsluckhoz. Ő is járt egy évfolyamba egy Theodore Nott-tal, valószínűleg annak a fiúnak az apja volt. A haladók csoportjában megjelent még a hugrabugos Amelia Bones, akit Harry saját tárgyalásáról ismert, még ötödikből; Frederic Boot, akinek a fia lehet Terry, természetesen hollóhátas; még néhány ismeretlen lány abból a házból, és tőlük Lily Evans. Peter sajnos nem jöhetett a RAVASZ előkészítőjére, így Sirius és ő maradtak a fiúk közül.
Természetesen barátja mellé állt, míg szeme sarkából Lilyt figyelte. Tényleg szép lány volt, bár most kissé sápadtnak tűnt. A lány is feléjük pillogott, de mintha valaki mást keresett volna. Miután látta a párok felállását, kezdte sejteni, hogy Lily Remusszal szokott dolgozni, mert most egyedül maradt. Sirius észre vette, kit figyel, de nem mondott inkább semmit. Az persze valószínűleg eszébe sem jutott, hogy most nem a szokásos módon méregeti a lányt.
Sirius iránt érzett dühe már fásult, tompa nyomássá alakult, de azért nem javította ki a fiú reszketeg mozdulatait, ezért el is rontotta az Amortentiáját – ugyanis azt kellett készíteni. Harry emlékezett rá hatodikból, így könnyebben dolgozott, de Piton könyve nélkül bizonytalanabb volt ő is. Fintorogva nézett az első sorban kuporgó fiúra, és igyekezett felidézni a szerelmi bájitalhoz fűzött instrukcióit. Hát igen, a Félvér Herceg…
Lumpsluck azonban így is megdicsérte őt, mondván, hogy úgy tűnik, fejlődtek a bájitalfőző képességei. Erre páran elhúzták a szájukat, többek közt Lily, Piton és Sirius is. A lány természetesen tökéletesre fejlesztette saját bájitalát, és Pitonról is elmondható volt ez, de személyes sértésnek vehették, hogy James a nyomdokaikba lépett. Sirius meg csak irigykedhetett, hogy már ebben is javult a hozzáállása.
Ezután beültek egy SVK-ra, amit végre élvezett. Egy Liopus nevű, öreg varázsló tanította a tárgyat, és valamennyire érthette is a munkáját, de az órán uralkodó szétszórtság, és az idős bácsika bizonytalan hangja arra utalt, hogy szigorságban messze elmarad McGalagony mögött. Peter például a padjára firkálgatott, amikor a tábláról kellett volna másolni, s csak Harry sokadik lábontaposására hagyta abba.
Óra után volt egy lyukasuk, így Harry felment a Griffendélbe, és pár váltásruha kíséretében csatlakozott ismét barátaihoz, hogy meglátogassák Remust. Sirius látszólag nyugodt maradt, de sápadt arca eléggé megfeszült. Barna barátjuk éppen aludt, így otthagyták Madam Pomfrey-nak a hozott holmikat, és csendesen távoztak is.
Hétvégére már teljesen feladta volna az egészet. Lehetetlenül zsúfolt volt az órarendjük, és ő csütörtök-pénteken már negyedszerre ment úgy a gyengélkedőre, hogy Madam Pomfrey bent akarta tartani Remus mellett. Persze Piton volt a ludas, mert akárhányszor találkoztak a folyosón, annyiszor támadott rájuk. Ő pedig meg sem próbált védekezni, így üzenve, hogy kinőttek már a gyűlölködésből. Piton ebből mondjuk inkább a gyávaságát szűrte le, és kárörvendve nevetett rajta, míg a diákok értetlenül szemlélték a megfordult szerepeket, de már nem érdekelte.
Sirius külön utakat kezdett járni. Órákon mellette ült, ha kérdezte, válaszolt, ám tanítási időn kívül inkább egyedül ücsörgött, távol tőle. Harry kivételesen nem foglalkozott a dologgal, elvégre valamikor úgyis megoldódik, helyette a könyvtárba vonult, hogy végre megtalálja a testcserés bűbájokat.
Ám – a horcruxokhoz hasonlóan – ez sem volt fellelhető lépten-nyomon, bármelyik könyvben, a tiltott műveken kívül csak egyet talált, amelyik említett hasonlót.
Már vasárnap volt, s Remus is ott ült vele a könyvek felett a nem túl lelkes Peterrel. Egy jó vastag könyvet forgatott, melynek nagy részét latinnal írták, de akadtak érthető szövegek is. Így bukkant rá egy Viteus Mutatum nevű igére. A leírás szokatlanul modern volt, mentes a régies nyelvezettől, mintha nem is illett volna igazán a sárga lapokra, de mégis nehezen olvasta el, mert a pergament elszínezte valami trutyi, és elmosta a betűket.
Korunk egy meglehetősen veszélyes, és hátborzongató találmánya közé tartozik a varázslat. Az igével, ha megfelelő hangsúllyal és pálcaintéssel párosítják, a mágus, aki az átkot kiszórta, képes ellenfele (vagy inkább áldozata) lelkét kitépni a testéből, és egy másikba áthelyezni. A varázslat visszafordítása már körülményesebb, mert csak az előidéző mágus képes megtenni, adott időpontban, és adott helyen – lehetőleg akkor, és ott, ahol az ige elhangozott.
Ezzel azonban nem ér véget a szörnyűség. A varázslat még e sötétebb változatával (melynek igéjét nem ismerjük, ugyanis kizárólag non-verbálisan használják, akik tudnak róla) nem csupán egy, de két ember lelkét eltávolíthatják az áldozatokból, és a kiszakított lelkek megcserélődve kerülnek a másik gazdatestébe.
Eme bűbájt mindeddig nem sikerült megfordítani, mert ahhoz kell mindkét lélek, s a megidézőjének önként vállalkozva szükséges megjelenni a varázslat elhangzásának helyén, idején. Viszont feljegyzéseink szerint, a lelkek kiszakadásával… - Harry kigúvasztotta szemeit, de alig sikerült kibetűznie a sor közepét (talán az is segített volna, ha nem forog vele a világ). -… megnyílik egyfajta időörvény, vagy időkapu, melyben az egyik lélek menthetetlenül elvész, esetleg két külön kor szülöttének lelke cserélődik fel…
Harry eddig olvasott. Innentől már nem is érdekelte, és a varázslat pontosan leírta az ő esetét. Valahogy nem érzett kétségbeesést, hogy nem tudja visszafordítani a bűbájt. Egy kellemetlen kő ugyan beleült gyomrába, de mintha mindig sejtette volna. Így kellett történnie.
Remus – aki természetesen a szokásosnál is nyúzottabban ült mellette – csöndesen megkérdezte, mi a baj. Tehát azért elsápadhatott. Előbb csak a fejét akarta megcsóválni, de aztán eszébe jutott a kellemetlen téma, és megköszörülte a torkát.
- Beszélhetnél Siriusszal – morogta egy papírfecnit csúsztatva a kérdéses oldalra, majd becsukta a művét, és határozottan a komoruló barna fiúra nézett. – Nekem nem jó, hogy ennyire kilöktük magunk közül. Ne értsd félre, iszonyúan elcseszte, de tudod milyen! És hiányzik is.
Remus azonban reszkető ajkakkal fogta könyveit, felpattant az asztaluktól, és kiviharzott, hátra sem nézve. Peter hümmögött.
- Majdcsak kibékülnek – mondta kis mosollyal a kék szemű srác, és lopva belenézett Harry dolgozataiba, melyek az asztal sarkán száradtak. – Én nem haragszom már Siriusra.
- Miért, haragudtál egyáltalán? – vonta fel egyik szemöldökét Harry, és kuncogva megcsóválta fejét. Peter cincogva felnevetett, majd rémülten szája elé kapta kezét, mert Madam Cvikker feléjük tartott. Harry gyorsan összeszedte könyveit, és felkelt. Peter sebtiben követte, s még azelőtt sikerült elmenekülniük, mielőtt a könyvtárosnő utolérte volna őket. A szőke fiú a klubhelyiség felé vette az irányt, ám megtorpant, amikor látta, hogy ő nem tart vele. Harry a pince irányába bökött, majd intett, és sarkon fordult.
Úgy döntött megvárja Siriust, aki ma is büntetőmunkán senyvedett, méghozzá Lumpsluck raktárában. Valószínűleg italosfiolákat pakolgatott, vagy takarított, bár azt sem tartotta kizártnak, hogy a tonnányi cukrozott ananász között kell neki rendet tenni. Az volt Lumpsluck gyengéje, és valószínűleg tucatjaival hozott magával az iskolába is.
Ám a raktár folyosóján hangokra lett figyelmes. Megtorpant, és a fal fedezékében hallgatózott, mivel az egyik hangban felismerte Siriusét. Nem kis döbbenetére a másik is épp olyan volt, mint barátjáé, csak valamivel vékonyabb.
- Fogd már fel, hogy nem érdekelsz! – dühöngött Sirius, és lecsaphatott valamit a földre – talán a táskáját.
- De én nem akarom, hogy… - A másik fiú szinte rimánkodott.
- Mit? – vágott szavaiba barátja sziszegve. – Nem akarsz mardekáros lenni? Már késő, négy éve jársz oda. A szüleid legalább büszkék rád!
- Engem nem érdekel anya! – toppantott a fiú. – És igen, ha tehetném, griffendéles len…
- Még csak az kéne! Megrontanád a levegőt. Menj innen, hagyj engem békén! Nyúzd a kis talpnyaló, csúszómászó barátaidat, semmi szükségem rád!
- Én csak azt akartam megkérdezni, mi történt a barátaiddal, és miért vagy szomorú, de ha te ennyire gyűlölsz, akkor tényleg jobb, ha megyek! – ordított fel elbicsakló hangon a másik, és a neszekből ítélve elszaladt az ellenkező irányba. Harry kilépett a fal mögül, és meglátta Siriust. Az háttal állt neki, megdermedve, és vitatársa után bambult. Táskája és talárja a lába előtt hevert. Csendesen odalépett hozzá, mire a fiú megrándult, és felé pördült, aztán felismerte, és rögtön lehajtotta fejét.
- Gondoltam, megvárlak – mondta kedvesen Harry, és előzékenyen a vállára vette barátja nehéz cókmókját, pedig a sajátja alatt is roskadozott. – Végeztél?
Sirius bólintott, majd elvette táskáját tőle, és elindult vele fölfelé. Harry türelmesen várt egy ideig, de aztán – mikor látta, hogy Sirius nem akar mondani semmit – megszólalt.
- Mi történt? Miért veszekedtetek?
- Tudod, milyen az öcsém – vont vállat Sirius, és arcán szomorú kifejezés jelent meg. Harry egy pillanatra megszédült, mert valahogy az eszébe se jutott, hogy Sirius az öccsével, Regulusszal beszélgetett… bár most, hogy belegondolt… mire számított, ki az?
- Szerintem szeret téged, ezért lohol a nyomodban – jegyezte meg célozgatva Harry. Összeszorult a tüdeje, ahogy eszébe jutott, mi fog történni a fiúval, néhány év múlva. A horcrux megöli. Vagy a bájital, ami alatt a horcrux rejtőzik. Ugyan azt még nem látta tisztán, hogy ez a fiú miként szerez tudomást majd Voldemort lelkének a darabjairól, de remélte, hogy egy picit mégis változik a múlt, és Sirius kibékül testvérével.
Azonban, mintha csak hallotta volna a gondolatot, Sirius felhorkant.
- Szeret, persze…
- Az is érdekelte, mi van veled – mutatott rá Harry, miközben beoldalaztak egy rejtekajtón, mert Frics szuszogását hallották a távolban. – Aggódik.
- Azért aggódik, hogy csorba esik hírnevén miattam – ironizált széles karmozdulatokkal Sirius. Harry figyelmen kívül hagyta, és cseverészve folytatta.
- És szerintem, te is szereted.
- MI? – horkant fel a fiú mögötte, majd a vállánál fogva hátra penderítette. Harry nyugodtan állta az indulatos tekintetet. – Gyűlölöm, érted? – sziszegte arcába Sirius.
- Nem, nem értem – vonta fel szemöldökét, és folytatta a megrovást, de már cseppet dühösen. – Nem értem, mi alapján gyűlölsz embereket. Nem értem, miért utálod Pitont ennyire, vagy csupán az öcsédet, vagy Remust…
- Én nem… Remust? – hökkent meg fekete barátja, s kicsúszott kezéből táskája pántja. – De őt nem…
- Akkor miért nem beszéltél még vele? – tette fel a logikus, és igen gyanakvóra sikerült kérdést Harry, és karba fonta kezét. Sirius pillanatok alatt égővörösre gyúlt.
- Nem akarja…
- Dehogynem – legyintett bosszankodva, majd megragadta Sirius lehajtott fejét az állánál, és megemelte. – Miért ne akarná?
Nem várta meg a választ, inkább elfordult, és tovább lépkedett a Griffendél felé. Nem gondolta, hogy ennyire rossz volt a helyzet barátai között a múltban, és azt sem, hogy Regulus Black a bátyja társaságát kereste kétségbeesve. Megint eláradt benne a reménytelenség – nem fog tudni változtatni a jövőért. És bizony még itt, a múltban sem tudja megtartani a szálakat, hiszen úgy tűnik, egy hat éves barátság megy tönkre hamarosan.
James a hepehupás plafont nézte ágyából. Lassan három napja laktak Remusnál, de még mindig nem mert vele beszélni. Barátai gyakorta bekopogtak hozzá, de csak Ginny maradt hosszabb ideig mindig, a többiek szomorúan fordultak el tőle. Valószínűleg Harry nem így viselkedett volna, még emlékezetvesztés esetén sem, ám ő teljesen elkeseredett.
Nem akarta látni Remust. Nem akarta látni, hogy ennyire elromlott minden. Leginkább a barátait – a régieket – és szüleit szerette volna maga mellett tudni. De ez lehetetlennek tűnt.
Aznap este azonban nem maradt egyedül. Ginny duzzogva csörtetett be a szobába, jól ráijesztve a magányában a kandalló előtt elmerülő Jamesre, aztán ledobta magát mellé, és ő is a tűzbe bámult. Hosszú, vörös haja aranylóan csillant meg a lángok lobogó fényében, barna szemei belül is indulatos tüzet tükröztek. Nagyon szép lány volt, és szinte mindenben Lilyre hasonlított, kivéve a szeme színét.
- Mi történt? – kérdezte a napok óta tartó hallgatástól rekedten. Ginny gúnyos fintorra húzta száját, és bocsánatkérően nézett rá.
- Összevesztem a bátyámmal – legyintett a lány, és újra elkomorult.
- Miattam? – tapintott a lényegre James, és furcsa szorítás ragadta meg tüdejét. A csalódottság, talán?
- Hát… igen – húzta fel orrát Ginny, és gyorsan megsimogatta kezét, mire James ujjai bizseregni kezdtek, és gyomra is rándult egyet. – Nem nagyon tudják elfogadni, hogy… elfelejtettél mindent. Meg, hogy… én még mindig szeretlek.
James szapora szívvel meredt Ginnyre. A lánynál őszintébb lénnyel nem találkozott még, az biztos. Mégsem olyan, mint Lily. Hiszen ő inkább marakodott vele, és előbb harapta volna le nyelvét, mint, hogy őszintén megmondja, miért utálja. És, bárhogy igyekezett, Ginny sokkal jobban tetszett neki, ebből az okból, mint Lily.
- Szeretsz? – kérdezte mégis, de csak, mert nem tudta, mi mást mondhatna. Ginny mosolyogva bólogatott, és közelebb húzódott hozzá. – Mesélj nekem, rólunk!
- Az nem lesz hosszú történet – kuncogott szomorúan Ginny, majd arca felderült, ahogy elkezdte ecsetelni, mióta szerelmes belé, és mikor sikerült produkálniuk is valamit. James felengedett a lány kedvességétől, és érezte, hogy melegség fészkelődik a szívébe.
Miközben a lány nagy beleéléssel ecsetelte, miket művelt kisebb korában a jelenlétében, elgondolkodott ezen az egész változáson. Végül is biztosan van oka, hogy megtörtént. Hogy ő most itt van. Talán be is tudna illeszkedni, ha végre elfogadná a helyzetét.
Ginny kuncogva meglendítette pálcáját, mire két üveg vajsör röppent a kezébe. James jólesően kortyolt bele, pedig már így is túlzottan nagy volt a hőség a szobában. Ginny és ő végül egészen felvidultak a lány emlékeitől, és James már csak arra eszmélt fel, hogy bal karja a lány vállaira csúszik. Úgy sejtette (Harry szerelme elmondásából), hogy fia sosem nyomult annyira a lányokra, mint ő, vagy Sirius, ezért nem tudta, mit kéne tennie, egészen addig, amíg a lány rá nem nézett. Egy pillanatra még elveszett a barna szempárban, majd ajkaival finoman megérintette Ginnyét.
A csók hosszúra nyúlt, úgy ízlelgették egymást, mintha valami újjal ismerkednének, pedig ez csak Jamesről volt igaz. Mikor pihegve elváltak, Ginny a mellkasához bújt, és hamarosan együtt aludtak el.
