Öregem, az angyalod a Földön él,
Nagy vagány a kicsi, semmitől se fél.
Nem tudom, jó vagy rossz most ez az ügy neked...?
Mondd csak, fiú! Nem félted az életed?
Jó szándékú, de ügyetlen, esetlen,
Sokszor nagyon lökött, kissé eszetlen.
Az imént majdnem szívrohamot kapott
A ténytől, hogy a szíve már nem dobog.
Mentek, ha a küldetést elbaltázza:
Ő a Pokolba, Te a Mennyországba.

Kétségeim voltak a sikeremet illetően. Az igazság az, hogy nem csak egy oldala van a dolognak. Sok múlik azon, mennyire képes bajba keveredni a védenc. Legyen bármilyen ügyes, jó, tehetséges.
Neville-től nem reméltem túl sok könnyebbséget. Nem vártam, hogy ne harcoljon. Tudtam, hogy a balfácán, duci kisfiú már a múlté. Ez azonban nem jelentett semmit. Ettől még ugyanúgy kitörhette a nyakát egy olyan világban, ahol halálfalók osztják... na, nem az észt, hanem az átkokat. Főleg azokat, amik tiltottak.
Komolyan, látott már valaki olyan halálfalót, aki valami kevésbé súlyos, gyengéden elkábító átkot használt? Kizárt.
A célszemély Roxmortsban járkált, amikor semmi keresni valója nem volt ott. Elindultam velük párhuzamosan, hajlongva, rejtőzködve, nehogy felfedezzenek. Két személynél ez eleve esélytelen és kizárt, a harmadik viszont bőven elég.
A nagy lopakodásban egyszer egy tócsában volt alkalmam térdtől lefelé megszemlélni magamat. Kopott farmer és koszos tornacipő. Vagyis az öltözékem fikarcnyit sem változott.
Ez megnyugtatott. Mármint a tudat, hogy nem egy idétlen, fehér hálóingben, mezítláb kell rohangálnom. Ha lenne hozzá hatalmam, minden szőke, cukorfalat, szárnyas angyal ábrázolását betiltanám. Borzasztóan nyomasztó érzés attól rettegni, hogy esetleg Te is úgy nézel ki.
Oké, egy farmeros angyal kissé talán merész, de nem szándékoztam felújítani a ruhatáramat.

„She's Venus in blue jeans
Mona Lisa with a ponytail

My Venus in blue jeans
Is the Cinderella I adore
She's my very special angel too
A fairy tale come true"

Tökéletesen lekötött a külsőmön való morfondírozás, így továbbra sem figyeltem a beszélgetésükre. Egyetlen betű nem maradt meg az emlékezetemben. Tehát ott áll előttem nagy betűkkel a kérdés: MIT KERESNEK ITT?
...és hogyan fogom biztonságos helyre vinni?
Pár lépés múlva megkaptam a választ. Szó szerint belebotlottam.
Számra kellett tapasztanom a kezemet, ha nem akartam a lebukást kockáztatni. Aztán össze kellett szednem minden lelki erőmet, hogy ne ugorjak fejjel a falnak.
Egy hulla a lábam előtt. Egy halott. Akire majdnem rátapostam.
Tehát áldozatok kerestek, hogy el lehessen temetni őket. Zseniális. Vajon olyan is megfelelt volna nekik, akin egy cipőnyom éktelenkedik? Már amennyiben hagyok bármiféle nyomot, ami nem valószínű...
Fel kell hívnia figyelmet!
Gyors eltűnéshez nagy botrány szükséges.

Persze, a dolgok sosem ennyire egyszerűek.
Hogyan hívjam fel a figyelmet, amikor kettőnek nem létezem, egynek pedig nem szabad léteznem?
Megoldottam.
Hihetetlenül egyszerűen.
Fájó búcsút vettem tőle, aztán magasan a fejem fölé emeltem a csészedarabkát. Teljes erőmből vágtam oda, hogy a lehető legnagyobb csattanás kísérje produkciómat. Nem mondhatom, hogy nem végeztem alapos munkát. Szinte atomjaira darabolódott.
Észlelték.
Tehát másodperceim maradtak arra, hogy eltűnjek, mielőtt engem is észlelnek.
Egy merész, hátrafelé irányzott ugrással bevetettem magam... először is egy kupac sáros levélbe... aztán félig kúszva, félig csúszva biztonságba kerültem egy beazonosíthatatlan tárgy mögött.
- Christine...
Hát persze. Meg se néztem szerencsétlent, de Hermione hangja felébresztett. Hát persze.
Christine Ferris. A Mézeskalács irigyelt tündérkéje. A Roxfort minden diákja sárgult, mikor meglátta a kislányt, akinek a nagyszülei az egyik legnépszerűbb bolt tulajdonosai. Ráadásul a bájos ötéves már hónapok óta náluk töltötte az időt. Nálunk – vagyis egy karnyújtásnyira az édességektől.
Aranyos volt, barátkozó, kíváncsi... Mi értelme van megölni egy kisgyereket? Nem hiszem, hogy a nagyszülők bármi veszélyt jelentettek volna a halálfalókra. Egy idős házaspár, akik sosem vadásztak fekete mágusokra?
Hacsak nem a szülők...
Ha a lány árva volt...

Csak egy gyerek volt. Senkinek sem ártott. Húsz év múlva, ha megéri a felnőttkorát, talán már nem lett volna kiken bosszút állni.
De nem hagyták, hogy felnőjön.
Ehhez nem volt joguk!
És téged megölni? Ahhoz volt joguk?
Az nem érdekes...
„- Ne küldjétek le! Tartsátok fent, engedjétek a szülei mellé! Ne bízzátok meg felügyelettel! Biztos nem követett el hibát. Ha mégis, én felvállalom helyette... de most már hagyjátok békén!" – könyörögtem, valahova fel, ahol a Mennyországot sejtettem. Reméltem, hogy hallják.
- Vigyük fel! – Neville rekedtes, náthásnak ható hangja kijózanított. Tehát menni akartak. Vagyis nekem is mennem kell. Megéreztem, hogy ki az én emberem, nem szabadott szem elől tévesztenem. – Gyere, Hermione! Menjünk Harry!
Szinte láttam a könnyeiket.
Az angyalok tudnak sírni?
Megtapintottam az arcomat. Száraz volt. A sírás egyszer sem fojtogatott, bármire gondoltam. A könnyem sem csordult ki. Se egy jel, se egy nyom. Semmi.
Az angyalok nem tudnak sírni.
- Várjatok! Mi adhatta azt a zajt, amire felfigyeltünk? Talán halálfalók vannak még a közelben... – Harry Potter, az akadékoskodó.
- Induljunk!
- De hát...
- Nem, Harry, most ne akarj hősködni! Ha azt akarjuk, hogy legyen mit eltemetni, vigyük most!
A számból vetted ki a szót, Neville.
És megindult a menet. Nem akartam látni őket. Nem akartam látni a lelógó szőke tincseket. Az angyali arcot. Mert ez a kislány tényleg angyali volt. Volt. Múlt idő. Ő is halott, én is halott... A Halál nem válogatós.
Viszont engem is eltemettek. Hacsak nincs néhány halálfaló kezében a testem, de annak nem lett volna értelme. Morzsa se voltam az egészben. Nem jelentettem semmit se.
Halálom előtt nem voltam se fontos, se jó, se bátor.
Halálom után se lettem más, csak egy égből pottyant angyal.

*Jimmy Clanton - Venus in blue jeans